419/B/2010. AB határozat

419/B/2010. AB határozat^*

2011.12.31.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

Az Alkotmánybíróság a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény 35. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

I n d o k o l á s

1. Az indítványozó a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény (a továbbiakban: Gyftv.) 35. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, mert az álláspontja szerint ellentétes az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdésével, 9. §-ával, illetve 70/D. §-ával.

A támadott rendelkezés értelmében a gyógyászati segédeszköz forgalmazója az egészségbiztosítási szerv által a támogatás megállapítására irányuló eljárásban a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem köthet ki, illetve a megállapított támogatási összegtől és térítési díjtól nem térhet el. Az indítványozó előadta, hogy e szabály következtében a gyártók és a forgalmazók számára veszteséges termékeknél megszűnt annak lehetősége, hogy a beteg a különbözet megfizetése révén hozzájuthasson a gyógyászati segédeszközhöz, azok a vállalkozások pedig, amelyek a fenti árakat nem képesek tartani, tönkremennek. Emiatt a szabályozás közvetlenül az alkotmányosan védett piacgazdaságot, a gazdasági verseny szabadságát, illetve az annak részét képező szerződési szabadságot sérti, továbbá a forgalmazók vállalkozáshoz való jogát szükségtelenül és aránytalanul korlátozza. Mivel a beteg elesik attól a lehetőségtől, hogy adott esetben – a különbözet megfizetése mellett – a számára jobb terméket választhassa, sérül a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog is.

2. Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy a Gyftv. 35. § (2) bekezdés b) pontját az egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2010. évi CLXXIII. törvény 64. § (1) bekezdése 2011. január 1-jei hatállyal kiegészítette azzal, hogy a támogatási összegtől és térítési díjtól sem közvetlenül, sem közvetett módon nem lehet eltérni. Tekintettel arra, hogy az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma a jogszabály-módosítás után is fennmaradt, az Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollt az elbíráláskor hatályos rendelkezések tekintetében érdemben folytatta le.

II.

1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:

„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”

„70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.

(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.”

2. A Gyftv.-nek az indítvány benyújtásakor hatályos, támadott rendelkezése:

„35. § (2) A gyógyászati segédeszköz forgalmazója a kiszolgáltatás során az egészségbiztosítási szerv által a támogatás megállapítására irányuló eljárásban

a) a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem köthet ki,

b) megállapított támogatási összegtől és térítési díjtól nem térhet el.”

A Gyftv.-nek az elbíráláskor hatályos rendelkezése:

„35. § (2) A gyógyászati segédeszköz forgalmazója a kiszolgáltatás során az egészségbiztosítási szerv által a támogatás megállapítására irányuló eljárásban

a) a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem köthet ki,

b) megállapított támogatási összegtől és térítési díjtól sem közvetlenül, sem pedig közvetett módon nem térhet el.”

III.

Az indítvány nem megalapozott.

1. Az Alkotmánybíróság a felvetett alkotmányossági kérdések megvizsgálását megelőzően áttekintette a gyógyászati segédeszközök forgalmazásával, illetve társadalombiztosításba történő befogadásával és a közfinanszírozás alapjául elfogadott ár, a támogatási összeg és a térítési díj megállapításával összefüggő szabályokat és azok változásait.

A forgalmazást érintő szabályok több alkalommal módosultak. Az eredetileg 2007. január 1-jén hatályba lépett rendelkezések szerint a gyógyászati segédeszköz kiskereskedelmi forgalmazója a támogatás megállapítására irányuló eljárásban elfogadott legmagasabb kiskereskedelmi eladási árnál magasabb árat érvényesen nem köthetett ki. Emellett az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (továbbiakban: Ártv.) mellékletében úgy rendelkezett, hogy az egészségbiztosításért felelős miniszter feladata a gyógyászati segédeszközök kereskedelmi árrésének meghatározása. 2009 januárjától e rendszer úgy változott meg, hogy a jogalkotó megszüntette a gyógyászati segédeszköz forgalmazójának az eladási ár tekintetében fennálló mindennemű kötöttségét, egyidejűleg hatályon kívül helyezte az Ártv. kapcsolódó szabályát. A törvény javaslatának indokolása kitért arra, hogy támogatás nélkül is szabadon forgalmazható, vény nélkül is megvásárolható kereskedelmi termékekről, illetve orvostechnikai eszközök széles köréről, egy rendkívül heterogén csoportról van szó. 2010. január 1-jétől az Országgyűlés visszaállította a forgalmazók árhoz való kötöttségét: kimondta, hogy a gyógyászati segédeszköz forgalmazója a kiszolgáltatás során a támogatás megállapítására irányuló eljárásban a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem köthet ki, a megállapított támogatási összegtől és térítési díjtól nem térhet el. A módosítást bevezető törvény javaslatának indokolása szerint „[a] térítési díj elengedése indokolatlan felhasználást eredményez, a magasabb térítési díj kikötése a beteget hozza hátrányos helyzetbe, így mindkét eljárás tiltása indokolt”. A 2011. január 1-jétől hatályos szabályozás – a szakmai szempontból kifogásolható marketing eszközökre tekintettel, és annak érdekében, hogy a hatóságok érdemben tudjanak intézkedni ezen előírás megsértőivel szemben – mind a közvetlen, mind a közvetett eltérést megtiltotta.

Az indítványozó tehát lényegében a piaci viszonyok megszüntetését, és a kiskereskedelmi eladási árhoz kötött rendszer visszaállítását sérelmezi.

Az Alkotmánybíróság a hatályos rendelkezések áttekintése alapján megállapította azt is, hogy mivel a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb ár nem köthető ki a kiszolgáltatás során, ez az ár lényegében a piaci ár helyébe lép, így egyfajta sajátos hatósági árszabályozásról van szó (218/B/2007. AB határozat, ABH 2010, 1671, 1674). E kötöttség azonban kizárólag a társadalombiztosítási támogatással forgalmazható gyógyászati segédeszközök tekintetében áll fenn, azon kívül e korlátozás nem érvényesül. Egy adott gyógyászati segédeszköz társadalombiztosítási támogatásba történő befogadásáról az egészségbiztosítási szerv a minősített forgalomba hozó kérelmére dönt. A kérelemben a forgalomba hozónak árajánlatot kell tennie, mely azonban nem köti az egészségbiztosítási szervet. A gyógyászati segédeszköz befogadásáról az egészségbiztosítási szerv – bíróság előtt megtámadható – határozattal dönt, melyben meg kell határoznia az eszköz közfinanszírozás alapjául elfogadott árát, a támogatási mértéket és technikát, a támogatás nettó összegét, illetve az eszköz beteg által fizetendő térítési díját [Gyftv. 32. § (7) bekezdés]. A közfinanszírozás alapjául szolgáló ár csökkentéséről, illetve emeléséről kérelem, illetve bejelentés alapján az egészségbiztosítási szerv újabb határozatban dönt. A közfinanszírozás alapjául elfogadott ár tehát változtatható (árcsökkentés esetén a forgalomba hozót bejelentési kötelezettség is terheli), bár ez nem a forgalomba hozó egyoldalú elhatározásától függ, az csak az egészségbiztosítási szerv döntésén alapulhat.

2. Az indítványozó szerint az, hogy a forgalomba hozó a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem köthet ki, ellentétes az Alkotmány 9. § (1) bekezdésével, azon belül is a szerződési szabadsággal.

Az Alkotmánybíróság már a 13/1990. (VI. 18.) AB határozatában elismerte, hogy a piacgazdaság lényegi eleme a szerződési szabadság (ABH 1990, 54, 55.). A 32/1991. (VI. 6.) AB határozatban azt is kifejtette, hogy összgazdasági, nemzetgazdasági szempontok a szerződési szabadság közérdekű korlátozását esetenként szükségessé teszik. Ilyen korlátozási területek különösen a versenykorlátozások joga, a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem stb. és ebbe a körbe tartozik az árszabályozás is (ABH 1991, 146, 151.). Egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy a szerződési szabadság nem alkotmányos alapjog, ezért arra az alkotmányos alapjogi értékrendben helyet foglaló jogosultságokra vonatkozó sérthetetlenségi, érinthetetlenségi alkotmányos tétel sem irányadó. A szerződési szabadság alkotmányosan még lényegi tartalmát illetően is korlátozható, amennyiben a korlátozás végső eszközének fennállnak az alkotmányos indokai. (ABH 1991, 146, 159.) A 327/B/1992. AB határozat, amellett, hogy hangsúlyozta: közvetlenül a szerződési szabadságra, mint alkotmányos jogra az alapvető jogok megsértéséhez hasonló alkotmánysérelem nem alapozható, kimondta, hogy az alkotmánysértés megállapításához az kell, hogy a szerződési szabadsággal (mint absztrakt joggal) szoros kapcsolatban álló, a szerződési szabadságot megvalósító, magában foglaló alapvető jog vagy alkotmányos intézmény sérelme is megvalósuljon. A szerződési szabadságnak ennél enyhébb korlátozása közvetlen alkotmánysértést általában nem alapoz meg (ABH 1995, 604, 607.). A szerződési szabadság korlátozása akkor alkotmányellenes, ha a korlátozásnak tárgyilagos mérlegelés alapján nincs ésszerű indoka [35/1994. (VI. 34.) AB határozat, ABH 1995, 197, 201.].

A jelen esetben a szerződési szabadság korlátozását az eredményezi, hogy a szerződés tartalmát, azaz az árat a felek nem határozhatják meg szabadon, hisz a gyógyászati segédeszköz forgalmazója a közfinanszírozás alapjául elfogadott – az egészségbiztosítási szerv által meghatározott – árnál magasabb árat nem köthet ki, a megállapított támogatási összegtől és térítési díjtól nem térhet el. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a társadalombiztosítási támogatással forgalmazott termékek esetében indokolt lehet az állami ármeghatározás az egyébként szabadon forgalmazható gyógyászati segédeszközök esetében is. Miként arra az Alkotmánybíróság a 218/B/2007. AB határozatában rámutatott, a gyógyászati segédeszközök funkciójukra és finanszírozásukra tekintettel sajátos terméknek minősülnek (ABH 2010, 1671, 1676.). Funkciójukban annyiban, hogy betegségüknél fogva kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek számára könnyítik meg a mindennapi életvitelt, illetve a betegek orvosi ellátásához szükségesek. A finanszírozásuk vonatkozásában pedig azért, mert ellenértékük egy részét az Egészségbiztosítási Alapból fizetik meg a forgalmazó számára.

Mindkét szempontból jelentősége van az Alkotmány 70/D. §-ának, mely biztosítja a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot. E rendelkezés nem alanyi jogként jelenik meg, hanem az államnak azt az alkotmányos kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez [56/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.]. Az Alkotmánybíróság a 77/1995. (XII. 21.) AB határozatban arra is rámutatott, hogy ennek keretében az államnak elsősorban jogi és gazdasági eszközökkel kell biztosítania a 70/D. §-ban szabályozott alapvető jog érvényesülését, méghozzá úgy, hogy az ne járjon a tulajdonosok autonómiájának sérelmével (ABH 1995, 390, 392.). A gyógyászati segédeszközök árához nyújtott támogatással az állam ezen kötelezettségének tesz eleget, így nem lehet figyelmen kívül hagyni sem azt, hogy a gyógyászati segédeszközökre az embereknek valamely betegségük vagy fogyatékosságuk miatt van szükségük, sem azt, hogy ennek az állami szerepvállalásnak a nemzetgazdaság teherbíró képessége és a társadalom lehetőségei határt szabnak. Az Egészségbiztosítási Alap pénzügyi korlátaira tekintettel maga a Gyftv. rögzíti, hogy társadalombiztosítási támogatásban a gyógyászati segédeszköz is csak akkor részesíthető, ha a szükséges társadalombiztosítási forrás rendelkezésre áll, illetve biztosítható [22. § f) pontja].

A 779/B/2001. AB határozatában az Alkotmánybíróság a gyógyszerek kiskereskedelmi árrésével kapcsolatos jogi szabályozás vizsgálata kapcsán kifejtette, hogy az árrés tételes meghatározása (maximálása) az egészséghez való jog érvényesülése érdekében történik, az árhatóság ezzel arról kívánt gondoskodni, hogy a betegek a szabályozott és ne a piac által meghatározott áron jussanak hozzá a számukra szükséges gyógyszerekhez (ABH 2005, 1007, 1012.). Jelen ügyben e megállapításnak annyiban van jelentősége, hogy bár a jelenlegi szabályozás már nem ismeri a hatósági árként megállapított árrést, a közfinanszírozás alapjául elfogadott ár, melynél magasabbat a forgalmazó a gyógyászati segédeszköz kiszolgáltatása során nem köthet ki, ahhoz hasonlóan működik. Az indítványozó hivatkozott arra, hogy ennek folytán a betegek elesnek attól a lehetőségtől, hogy a jobb minőségű, számukra legmegfelelőbb eszközt választhassák és vásárolhassák meg maguknak. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat egyrészt arra, hogy a beteg nincs elzárva attól, hogy az általa legmegfelelőbbnek talált gyógyászati segédeszközt támogatás nélkül, piaci áron szerezze be. Másrészt azonban, ha társadalombiztosítási finanszírozással kíván hozzájutni a gyógyászati segédeszközhöz, el kell fogadnia azt, hogy csak azokhoz a termékekhez juthat hozzá, amelyeket a társadalombiztosítási támogatásba befogadtak, méghozzá azon az áron, olyan térítési díj ellenében, amit az egészségbiztosítási szerv meghatározott. Az Alkotmány 70/D. §-ából nem vezethető le, hogy az államnak oly módon kellene biztosítania a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot, hogy a beteg – adott esetben szubjektív – kívánságait szem előtt tartva bármely (típusú, gyártótól származó) gyógyászati segédeszköz árához támogatást kellene nyújtania úgy, hogy a támogatás és a piaci ár közötti különbözetet a betegnek kellene megfizetnie. Figyelemmel arra, hogy a támogatásba befogadott gyógyászati segédeszközök közfinanszírozás alapjául szolgáló árának csökkentésére a Gyftv. megfelelő mechanizmusokat épített ki (így például a forgalmazó bejelentési kötelezettségét), valójában a betegek érdekeit, az Alkotmány 70/D. §-ában foglalt jog érvényesülését szolgálja a közfinanszírozás alapjául elfogadott ártól, a támogatási összegtől, illetve a térítési díjtól való eltérés tiltása.

A finanszírozási kérdés mellett természetesen nem lehet eltekinteni a gyógyászati segédeszközök minőségétől sem. Ezzel összefüggésben a gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásba történő befogadásáról, támogatással történő rendeléséről, forgalmazásáról, javításáról és kölcsönzéséről szóló 14/2007. (III. 14.) EüM rendelet tartalmaz részletes előírásokat, így egyebek mellett rögzíti a gyógyászati segédeszközök befogadásának elveit, úgy mint a fogyatékosság-életfunkció-betegség figyelembevételét, a méltányosság érvényesítését, a szükséglet alapú megközelítést, a szakmai megalapozottságot, a komplexitást, az eredményességet [3. § a)–e) és h) pontjai]. A 4. § külön részletezi, hogy milyen szakmai szempontokat kell figyelembe venni a gyógyászati segédeszközök befogadása során. Ha pedig egy eszköz minőségével, rendeltetésének való megfelelésével kapcsolatban kétség merül fel, az egészségbiztosítási szerv hivatalból eljárást indít, melynek eredményeként dönthet a gyógyászati segédeszköz támogatásból való kizárásáról is [Gyftv. 32/A. § (2) bekezdés d) pontja és (3) bekezdése].

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a szerződési szabadság korlátozásának indokát a támogatott gyógyászati segédeszközök vonatkozásában éppen az Alkotmány 70/D. §-ának érvényesülését biztosítani kívánó szándék jelenti. Figyelemmel arra is, hogy a piaci ármeghatározás nem általában, hanem csak a támogatott gyógyászati segédeszközök forgalmazása tekintetében korlátozott, és a jogszabályi rendelkezések megteremtik az ár emelésének és csökkentésének feltételeit, az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének sérelme nem állapítható meg. Egyúttal a kifejtettek értelmében a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog sem csorbul.

Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a Gyftv. 35. § (2) bekezdése alkotmányellenességének hiánya nem jelenti azt, hogy a hatályos szabályozás lenne az egyedüli módszer, mely az Alkotmány követelményeinek megfelel. A gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásba történő befogadása, illetve ezen eszközök kiszolgáltatása feltételeinek kialakítása, – az alkotmányos kereteken belül felmerülő több lehetséges rendszer közül – az adott konkrét rendszer kiválasztása a jogalkotó szabadságába és felelősségébe tartozik, azaz alapvetően egészségpolitikai kérdés. Az egyes szabályozási struktúrák önálló alkotmányossági vizsgálat tárgyát képezhetik.

3. Az indítványozó az Alkotmány 9. § (2) bekezdésének sérelmére is hivatkozott. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában „[a] vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [Alkotmány 70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása. A vállalkozás joga azt jelenti, hogy bárkinek Alkotmány biztosította joga a vállalkozás, azaz üzleti tevékenység kifejtése. (…) A vállalkozás joga ugyanis a fentiek értelmében egy bizonyos, a vállalkozások számára az állam által teremtett közgazdasági feltételrendszerbe való belépés lehetőségének biztosítását, más szóval a vállalkozóvá válás lehetőségének – esetenként szakmai szempontok által motivált feltételekhez kötött, korlátozott – biztosítását jelenti. A vállalkozás joga tehát nem abszolutizálható, és nem korlátozhatatlan: senkinek sincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül –, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást.

A vállalkozás jogától különböző kérdés az, hogy a vállalkozó milyen közgazdasági feltételrendszerbe lép be. E feltételrendszerrel kapcsolatban különösen az az alkotmányossági követelmény, hogy a feltételrendszer, így például az adórendszer megfeleljen a piacgazdaság Alkotmány rögzítette (9. §) követelményének, valamint hogy ne legyen diszkriminatív.” [54/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 340, 341–342.]

Az Alkotmánybíróság határozataiban elismerte, hogy a vállalkozás joga valódi alapjog, azaz vonatkozik rá az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének, mely szerint alapjog lényeges tartalma még törvényi úton sem korlátozható. Az alapjog lényeges tartalmát nem korlátozó törvényi rendelkezésnek meg kell felelnie a szükségesség és arányosság követelményének [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 72.; 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85.].

A fent említett alapjog-korlátozási követelményeknek a vállalkozás szabad megválasztását és gyakorlásának feltételeit meghatározó törvényi rendelkezések tekintetében van jelentősége. Ezzel szemben a jelen ügyben vizsgált szabályok nem akadályozzák vagy korlátozzák a gyógyászati segédeszközök gyártásának és forgalmazásának, mint vállalkozási tevékenységnek a szabad választását és gyakorlását. A támadott rendelkezés a sajátos árszabályozás révén csupán a vállalkozás közgazdasági feltételrendszerét a támogatott eszközök vonatkozásában befolyásolja, azt is csak részlegesen. Beleértve nemcsak azt, amire az indítványozó hivatkozott, nevezetesen, hogy a közfinanszírozás alapjául elfogadott ár alacsony volta folytán egyes vállalkozásoknál veszteség keletkezhet (ebben az esetben ugyanakkor kérni lehet az eszköz-támogatásból való kizárását), de azt is, hogy a támogatással történő forgalmazásnak keresletnövelő hatása van, így a vállalkozásnak érdekében áll kérni a támogatásba történő befogadást. Az Alkotmánybíróság fent ismertetett gyakorlata szerint e feltételrendszerrel kapcsolatban különösen az az alkotmányossági követelmény, hogy az megfeleljen a piacgazdaság Alkotmányban rögzített feltételének. Az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolásának III/2. pontjában kifejtettek szerint azonban nem találta megállapíthatónak a szerződési szabadság, így a piacgazdaság sérelmét.

A fenti indokok alapján az Alkotmánybíróság szerint a vállalkozáshoz való jogot sem sérti a Gyftv. 35. § (2) bekezdése.

Budapest, 2011. december 13.

Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke

		Dr. Balogh Elemér s. k.,					Dr. Bihari Mihály s. k.,
				alkotmánybíró						alkotmánybíró

	Dr. Bragyova András s. k.,					Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
				alkotmánybíró				előadó alkotmánybíró

			Dr. Holló András s. k.,						Dr. Kiss László s. k.,
				alkotmánybíró						alkotmánybíró

			Dr. Kovács Péter s. k.,		Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
				alkotmánybíró						alkotmánybíró

			Dr. Lévay Miklós s. k.,						Dr. Pokol Béla s. k.,
				alkotmánybíró						alkotmánybíró

			Dr. Stumpf István s. k.,					Dr. Szalay Péter s. k.,
				alkotmánybíró						alkotmánybíró

Dr. Szívós Mária s. k.,
alkotmánybíró

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

Másolás a vágólapra
Nyomtatás

Hatályos
Már nem hatályos
Még nem hatályos
Módosulni fog
Időállapotok
Adott napon hatályos
Közlönyállapot
Indokolás

Jelmagyarázat Lap tetejére

Műveletek