PÜ BH 2010/66
PÜ BH 2010/66
2010.03.01.
A végrendelet nem minősül öröklési szerződésnek amiatt, hogy a halál esetére szóló juttatás indokaként az örökös ápolási, gondozási szolgáltatásait jelöli meg. Ezért a végrendelettel megörökölt vagyontárgy az örökös különvagyonába tartozik akkor is, ha az ápolási, gondozási szolgáltatásokat házassági életközösségének fennállása alatt, házastársával közösen nyújtotta. Az ilyen szolgáltatások ráeső része fejében a vagyonmegosztás során a másik házastárs pénzbeli megtérítésre jogosult [Ptk. 355. §, Csjt. 27., 28. és 31. §].
A felperes és az I. r. alperes 1991. április 10-én kötöttek házasságot. 1973-ban T. és 1974-ben N. R. utónevű gyermekeik születtek, akik a jelen per III. r. és II. r. alperesei.
A család először a K., M. utca 12. szám alatti ingatlanban élt, amely a felperes és az I. r. alperes házasságkötésekor 1/4 arányban volt a felperes tulajdona, majd 1975-ben örökléssel a felperes további 1/4 tulajdoni hányadot szerzett meg. 1979 szeptemberében a család átköltözött a felperes nagynénjének, néhai S. F.-nének a K., M. utca 22. szám alatti ingatlanába, amelyet előzőleg, ugyanezen év augusztus 7-én kelt végrendeletében S. F.-né a felperesre hagyott. Az írásbeli magánvégrendeleten – az annak érvényességéhez szükséges aláírások után – a végrendelkező aláírásával egy utóirat is szerepel, amely szerint: „a fentiekért kérem gondozásomat, ellátásomat életem végéig”. A végrendelkező és a peres felek összeköltözése után ők közös háztartásban éltek. A végrendelkezőre az I. r. alperes főzött, mosott, takarított, majd 1981 májusától 1981. október 18-áig S. F.-né haláláig az akkor már szükségessé vált teljes körű fekvőbeteg ellátást is az I. r. alperes biztosította. Az elhunyt eltemettetéséről is a felperes és az I. r. alperes gondoskodott.
A k.-i közjegyző végzésével a fenti ingatlant 360 000 forint értékben végrendeleti öröklés címén a felperesnek adta át. A felperes és az I. r. alperes az ingatlanon az örökhagyó halálát követően beruházásokat végeztek, amelyek értékét a perben kirendelt szakértő az elbíráláskori 7 875 000 forintos forgalmi értéken belül 1 013 000 forintra tette. A házastársak a beruházások költségeinek fedezésére felhasználták azt a 150 000 forintot is, amelyet a felperes mint rokkant, mozgáskorlátozott, az M. O. Sz.-nek ajánlására, fogyatékosságára tekintettel, ingatlan korszerűsítési támogatásként az államtól kapott.
A K., M. utca 12. szám alatti ingatlan használatára a felperes 1986-ban a tulajdonostársakkal egyezséget kötött. E szerint a felperes kizárólagos használatába került az ingatlanon lévő kocsma és annak kiszolgáló helyiségei. A felperes ezeket bérbeadás útján hasznosította és hasznosítja. A bérlők az ingatlanon beruházásokat végeztek, amelyek a felperesi kizárólagos használatba tartozó ingatlanrészen 270 000 forintos (bérleti díjjal nem fedezett) értékemelkedést eredményeztek.
A felperes és az I. r. alperes között 2002. május 27-én az életközösség megszűnt. A felperes az utolsó közös lakásul szolgáló K., M. utca 22. szám alatti ingatlanból elköltözött és élettársi kapcsolatot létesített. Az ingatlant a felperes és a II. r. alperes, majd – az időközben visszaköltözött – III. r. alperes (is) használják. A használattal, fenntartással és tulajdonnal kapcsolatos terheket ők fedezik (döntően a felperes). A felperes és az I. r. alperes házasságát a K.-i Városi Bíróság és a Megyei Bíróság (az indokolást részben módosító) rendelkezésével jogerőre emelkedetten felbontotta.
A házastársi közös vagyonhoz tartozó ingóságokat a jelen perben a felperes és az I. r. alperes peren kívül megosztották. A felperes az M. utca 12. szám alatti ingatlanon lévő és házastársi közös vagyonhoz tartozó ingóságok tekintetében 5000 forint többletérték megtérítésére jogelismerő nyilatkozatot tett.
A felperes keresetében valamennyi alperest az M. utca 22. szám alatti ingatlan általuk történő kiürítésére kérte kötelezni, és az I-II. r. alperesektől 2002. május 1-jétől, míg a III. r. alperestől 2008. január 1-jétől használati díjat követelt.
Az I. r. alperes viszontkeresetében a felperessel szemben mind az M. utca 12. (K. 5662. hrsz.), mind az M. utca 22. (K. 5700. hrsz.) szám alatti ingatlan tekintetében résztulajdoni igényt érvényesített. Az M. utca 12. szám alatti ingatlan 1/4 tulajdoni illetőségét házastársi közös vagyoni szerzés és elbirtoklás, továbbá közös ráfordítások megtérítése jogcímén kérte. A K., M. utca 22. szám alatti ingatlannak pedig 3/4 tulajdoni hányadát követelte. Ebből 2/4 hányadot házastársi közös vagyoni szerzés jogcímén, 1/4 hányadot pedig tartási, öröklési szerződés kötelezettségének a részéről történt, személyes többletteljesítése miatt. Az M. utca 12. szám alatti ingatlan hasznosításával kapcsolatban 2002. június 1-jétől 2008. április 30-áig havi 85 000 forint bérleti díj 1/2 részét igényelte 8%-os késedelmi kamattal. Az M. utca 22. szám alatti ingatlan tekintetében a felmerült fenntartási és kezelési költségek 50%-ának a megtérítéseként 1 135 335 forintot kért.
A II-III. r. alperesek ellenkérelme a felperes keresetének az elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság – kijavított – ítéletében a K., M. utca 22. szám (5700 hrsz.) alatti ingatlanból annak 507/7875 hányadára az I. r. alperes tulajdonjogát – házastársi közös szerzés jogcímén – megállapította. A felperest az I. r. alperes javára 15 nap alatt 1 380 200 forint megfizetésére kötelezte. A II. r. alperest 15 nap alatt 268 620 forint lejárt használati díjban marasztalta. A II-III. r. alpereseket egyetemlegesen ugyanezen a jogcímen 93 280 forint megfizetésére, és folyó használati díjként 2008. május 1-jétől havi 23 320 forint megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét és az I. r. alperes viszontkeresetét elutasította. Megállapította a le nem rótt illeték és az állam által előlegezett költség összegét, amelynek viseléséről a felek személyes költségmentességének megfelelően határozott.
A kereset részbeni teljesítését az M. utca 22. szám alatti ingatlan vonatkozásában a felperes és az I. r. alperes házastársi közös vagyonhoz tartozó értékemelő beruházásainak a szakértői vélemény szerinti értékemelő hatása I. r. alperesi jutója (50%) és a teljes ingatlan forgalmi értékének az arányára alapozta. Egyebekben az ingatlanra – végrendeleti öröklés miatt – a felperes Csjt. 28. § (1) bekezdés b) pontja szerinti különvagyonát állapította meg. Tartalmi okokból és kétoldalú kötelezettségvállalás hiányában az I. r. alperes által a felperes tulajdonszerzési jogcímeként megjelölt tartási-öröklési szerződést – a Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésére is hivatkozással – tévesnek minősítette.
Az I. r. alperes követelését az örökhagyónak nyújtott személyes szolgáltatások miatt tulajdonjogot megalapozó követelés helyett csupán mintegy hagyatéki hitelezői igényként tartotta (csak) alaposnak. Az I. r. alperesi tevékenységnek a szakértői vélemény szerinti értékét – egyéb adatok miatt – eltúlzottnak tartotta és a szakértői 222 805 forintos becslés helyett mérlegeléssel azt összesen 28 160 forintban állapította meg. Ehhez az ellátási, temetési költség és az örökösödési illeték (mint a felek kiadásai a házastársi közös vagyon terhére) jutó szerinti 50%-át hozzászámítva, 63 120 forintban határozta meg az I. r. alperes összes ráfordítását, amelyet az örökléskori 360 000 forintos ingatlan értékhez arányosítva az ingatlan jelenlegi (beruházások értéknövelő hatásával csökkentett) forgalmi értékének a 17,528/1000-ében, azaz 1 202 770 forintban rendelt megtéríteni. Ehhez hozzászámítva az ingatlan tulajdonjogához tapadó és a felperes helyett az I. r. alperes által kifizetett 37 430 forint kommunális adót, valamint az M. utca 12. szám alatti ingatlannal kapcsolatosan 140 000 forintot – az alábbiakban részletezett felperesi megtérítési kötelezettséget – jutott a felperes 1 380 200 forintos pénzbeli marasztalásához.
Az M. utca 12. szám alatti ingatlannal összefüggésben ugyanis az I. r. alperes igénye az elsőfokú bíróság a felperes Csjt. 28. § (1) bekezdés a) és b) pontja szerinti különvagyonának a megállapításával elutasította. Helyette, részletesen megindokoltan ezen ingatlannal kapcsolatban résztulajdon helyett csak pénzbeli térítésre látott lehetőséget. A megtérítés ténybeli és jogszabályi okaira egyaránt kitérve, 140 000 forintot megítélve.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen valamennyi fél fellebbezett. A felperes sérelmezte az alperesek kiürítésre kötelezése iránti keresete elutasítását és a használati díj iránti keresete részbeni elutasítását. Kifogásolta, hogy az M. utca 22. szám alatti ingatlanra történt együttélés alatti beruházások körében a részére nyújtott 150 000 forintos állami támogatást nem az ő különvagyonaként, hanem a házastársi közös vagyont gyarapító ráfordásként értékelte az elsőfokú bíróság. Az örökhagyó ápolásának, gondozásának az ellenértéke, továbbá az eltemettetés és a hagyatéki illeték értékemelkedett megtérítését erősen eltúlzottnak tartotta és összegét leszállítani kérte.
Az I. r. alperes a javára a tulajdoni hányadok viszont keresete szerinti megítélését igényelte, fenntartva annak jogcímeit. Az M. utca 12. szám alatti ingatlan bérleti díjával összefüggésben házastársi közös vagyoni jutóként 3 017 500 forint és ennek 8%-os kamata megtérítését kérte a felperestől. Az M. utca 22. szám alatti ingatlan fenntartási költségeivel összefüggésben a felperes megtérítési kötelezettségét 1 135 334 forintra kérte felemelni és kevesellte a felperes nagynénje részére nyújtott ápolási-gondozási tevékenysége ellentételezésének a mértékét. A használati díj körében a kereset teljes elutasítását igényelte.
A II-III. r. alperesek a legutóbb említett I. r. alperesi fellebbezéssel azonos tartalmú fellebbezési kérelmet terjesztettek elő, azzal, hogy a II. r. alperes igényt érvényesített az általa 2000. január 1-jétől szerinte teljesített fenntartási és kezelési költségek 1/2 részének a megtérítésére.
Valamennyi alperes indítványozta az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és utasítását új eljárásra és újabb határozat meghozatalára. Az I. r. alperes érdemi petitumai között külön is sérelmezte az elsőfokú bíróság perköltséggel és illetékviseléssel kapcsolatos rendelkezését.
A másodfokú bíróság lényeges eljárásjogi szabálysértés hiányában és mert az elsőfokú bíróság az ügyet megalapozott érdemi elbírálásra alkalmas módon, körültekintően felderítette, a hatályon kívül helyezésre nem látott indokot és az elsőfokú bíróság ítéletét érdemben bírálta felül. Ennek keretében a III. r. alperes fellebbezését alaptalannak, az I. r. alperes és a II. r. alperes fellebbezését részben ítélte alaposnak.
Az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva, az M. utca 22. (5700 hrsz.) szám alatti ingatlanra az I. r. alperes tulajdoni hányadát 453/7875-re leszállította. Az I. r. alperest 2005. október 15-étől december 31-éig havi 7500 forint, 2006. január 1-jétől december 31-éig havi 8000 forint, 2007. január 1-jétől havi 8600 forint többlethasználati díj megfizetésére kötelezte. A 2008. szeptember 30-áig lejárt összeget 295 350 forintban állapította meg, ezt beszámítva a felperes által az I. r. alperesnek fizetendő térítés összegébe. A felperest az I. r. alperes javára 15 nap alatt 1 503 380 forint megfizetésére kötelezte. A II-III. r. alpereseket kötelezte az M. utca 22. szám alatti ingatlan 30 nap alatti kiürítésére. A II. r. alperest 2006. április 14-étől 2006. december 31-éig havi 10 000 forint, 2007. január 1-jétől havi 10 800 forint, 2008. szeptember 30-áig összesen 312 470 forint lejárt használati díj 15 nap alatti megfizetésére kötelezte. A III. r. alperest 2008. május 1-jétől havi 10 800 forint használati díjban marasztalta, 2008. szeptember 30-áig 54 000 forintban megállapítva a lejárt használati díj összegét, amelyre 15 napos teljesítési határidőt szabott. A II-III. r. alperesek kötelezettségének egyetemlegességét a használati díj fizetésére vonatkozóan mellőzte. Az I. r. alperest 100 000 forint, és a II-III. r. alpereseket fejenként 20 000 forint felperes javára fizetendő elsőfokú részperköltségben marasztalta. A II-III. r. alpereseket az állam javára fejenként 78 000 forint le nem rótt illeték megfizetésére kötelezte azzal, hogy az állam által viselendő illeték 919 400 forint. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és a földhivatal megkeresését a rendelkezésének megfelelően módosította. Megállapította, hogy a le nem rótt 900 000 forint fellebbezési illetéket az állam viseli. Az I. r. alperest 80 000 forint, a II-III. r. alpereseket fejenként 10 000 forint részperköltség megfizetésére kötelezte a felperes javára.
Ítéletének indokolásában az M. utca 22. szám alatti ingatlannal kapcsolatban igen részletesen kifejtette, hogy annak tulajdonjogát a felperes írásbeli magánvégrendelettel szerezte meg, amely sem tartalmát, sem formai kellékeit illetően nem tekinthető az I. r. alperesi érvelés szerinti öröklési vagy tartási szerződésnek. Azok ugyanis kétoldalú jogügyletek, és ilyen nem jött létre, még a végrendeletre vezetett utólagos feljegyzéssel sem. A tartási szerződés egyébként fogalmilag is kizárt, mert nem élők közötti, hanem halál esetére szóló vagyonátruházás történt. Ezen ingatlanra az I. r. alperes tulajdoni hányadát 507/7875-ről 453/7875-re azért mérsékelte, mert az örökhagyó halálát követő és értéknövelő beruházások ráfordításából az 150 000 forintos felperesi állami támogatást a felperesi különvagyonnak tekintette, melyet az 1 013 000 forintos értékemelkedésből a szakértő által meghatározott aránytényezőnek, a 71%-nak megfelelően 106 500 forint értékben a közös vagyoni beruházás miatti értékemelkedésből leszámított. Így az I. r. alperes jutóját csak 906 500 forint felében, 453 250 forintban állapította meg, ami 453/7875 tulajdoni hányadnak felel meg.
A volt házastársaknak ugyanezen ingatlanra az örökhagyó életében végzett ráfordításait a megtérítési igény körében értékelte. Az I. r. alperes személyes tevékenységét a szakértő által megállapított összegszerűségben, tehát az elsőfokú ítélethez viszonyítva jelentősen felemelte mindösszesen 222 805 forintban állapítva azt meg. Az ellátás, öröklési illeték, temetési költség összegét pedig a ráfordítás fele részében az alperesi személyes tevékenység értékéhez hozzászámítva az I. r. alperes javára 257 765 forintban állapította meg a házastársi közös vagyon jutó szerinti ráfordításának az ellenértékét. A megtérítendő összeget pedig – a felperes fellebbezésének és az I. r. alperesének is részben helyt adva – mérlegeléssel 1 600 000 forintra módosította.
Az I. r. alperes kiürítésre kötelezése iránti felperesi kereset tekintetében az elsőfokú bíróság álláspontját osztotta. A II-III. r. alpereseket azonban szívességi lakáshasználónak tekintve az I. r. alperes tulajdoni hányadának mértékét nem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy az ingatlan használatáról ő egyedül rendelkezzék, hanem a jelentős többlettulajdonnal bíró felperes egyoldalú nyilatkozata alapján a szívességi lakáshasználatot megszüntetettnek tekintette.
A lakáshasználati díj körében a felperesnek az I. r. alperes elleni keresetét a Ptk. 140. § (1) bekezdése alapján helytállónak ítélte, azon ténymegállapítás mellett is, hogy a felperes az életközösség megszűnésekor önként költözött el. A kezdő időpontot a felperesi felszólító levél I. r. alperesi kézhezvételétől tartotta helyénvalónak. Az I. r. alperes vonatkozó marasztalását – melynek összegszerűsége a szakvéleményen és a tulajdoni hányadokon alapult – beszámította a felperestől az I. r. alperesnek járó megtérítési összegbe, 2008. szeptember 30-áig így a hátralékot
295 350 forintban állapította meg.
A II-III. r. alperesek terhére megállapított lakáshasználati díj tekintetében a kezdő időpontot és az összegszerűséget módosította, valamint az egyetemlegességet a követelés oszthatóságára és a ténylegesen kialakult használati viszonyokra tekintettel mellőzte. A fenntartási és kezelési költségek, továbbá a kommunális adó elszámolása körében az elsőfokú bíróság álláspontját osztotta. A perköltség kérdésében azonban nem értett egyet azzal a hallgatólagos elsőfokú állásponttal, hogy a perben felmerült költségeiket a felek maguk viseljék, figyelemmel az I. r. alperes jelentős pervesztességére, és a Pp. 81. §-át felhívva határozott a perköltségről. A le nem rótt illetékről pedig a II-III. r. alperesek pervesztessége-pernyertessége szerint és a felperes, valamint az I. r. alperes személyes költségmentessége szerint határozott.
A jogerős ítélet ellen az I. r. alperes élt felülvizsgálati kérelemmel. Megsértett jogszabályként a Ptk. 653. §-át, 656. §-át, 363. § (2) bekezdését és 355. § (2) bekezdését jelölte meg. Elsődlegesen az M. utca 22. szám alatti ingatlanra a tulajdoni hányadának a 3484/7875 részre való felemelését kérte. Másodlagosan a felperes térítési kötelezettségének a felemelését 3 431 000 forint tőkére és ennek 2008. szeptember 29-étől járó mindenkori törvényes kamatára. A vele szemben előterjesztett többlethasználati díj iránti kereset teljes elutasítását kérte. Az M. utca 22. szám alatti ingatlannal kapcsolatos kérelmét többek között azzal indokolta, hogy nem vitás tény, miszerint a felperes tulajdonszerzéséhez az I. r. alperes gondozási, ápolási tevékenysége jelentősen hozzájárult. Álláspontja szerint ez tulajdonképpen a felperes tulajdonszerzésének a feltétele volt. Kifogásolta, hogy az első- és a másodfokú bíróság hivatalból vette figyelembe az „öröklési szerződés” tartalmi és formai okokból fennálló érvénytelenségét, holott a Ptk. 653. §-a és 656. §-a alapján ez nem lehetséges. Hivatalbóli figyelembevételükkel az eljárt bíróságok eljárási jogot is sértettek.
Miután a beruházás csaknem az örökléskori érték 2/3 része volt, álláspontja szerint természetbeni térítésnek van helye. Az ingatlan forgalmi értékének az örökléskori 360 000 forintról az elbíráláskori 6 862 000 forintra való értékemelkedéséhez képest így, megítélése szerint, az 1 600 000 forintos megtérítés a javára igen csekély, amely ezért a Csjt. 31. § (5) bekezdését is sérti. Az 150 000 forintos felperesnek nyújtott állami támogatás pedig álláspontja szerint a felperes különvagyoni hozzájárulásaként nem számolható el, mert az nem volt a Csjt. 28. §-a alá eső különvagyon. A többlethasználati díj iránti felperesi kereset elutasítása érdekében azzal érvelt, hogy annak idején a felperes a házastársi közös lakást önként hagyta el. A kialakult bírói gyakorlat szerint így többlethasználati díjat nem követelhet. Ezzel kapcsolatban utalt a Legfelsőbb Bíróság „1992. évi 313. eseti döntésére is”.
A felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt. Ebben kifogásolta az I. r. alperes javára való 1 600 000 forintos megtérési kötelezettségét és a javára megítélt perköltség felemelését kérte. Egyebekben a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezései hatályában való fenntartását indítványozta. Hangsúlyozta, hogy az M. utca 22. szám alatti ingatlan tulajdonjogát végrendeleti örökléssel és nem az I. r. alperes szolgáltatásaira tekintettel szerezte meg. Egy szoba kivételével az örökhagyó egész ingatlanát még az ő életében ingyenesen használta a család. Ezzel az I. r. alperes gondozási tevékenysége ellentételezést nyert. A Csjt. 31. § (5) bekezdésének a megsértését az I. r. alperes javára állította és az I. r. alperes pervesztességét 90,66%-ban kiszámítva, ehhez képest jogszabálysértően alacsonynak ítélte a javára megállapított perköltséget.
Sem a felülvizsgálati kérelem, sem a csatlakozó felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Pp. 270. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítélet ellen felülvizsgálatnak jogszabálysértésre hivatkozással van helye. A Pp. 275. § (2) bekezdésében foglaltak szerint pedig a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot – ide nem tartozó kivételektől eltekintve – csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül.
I. Az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással lévő eljárási szabálysértésre a fenti körben csak az I. r. alperes és csak egyetlen vonatkozásban hivatkozott, amikor azzal érvelt, hogy az M. utca 22. szám alatti ingatlanra vonatkozó és a megítéltet meghaladó tulajdoni igényét az eljárt bíróságok az öröklési szerződés érvénytelenségének az eljárásjoggal ellentétes hivatalbóli figyelembevételével utasították el. Utalt ezzel kapcsolatban a Ptk. 653. és 656. §-aira, tehát az anyagi jog megsértésére is. Ez a hivatkozása azonban csak annyiban helyénvaló, hogy az általa felhívott anyagi jogi rendelkezések – a megtámadásra jogosultak körének meghatározásával – valóban tiltják a végrendelet és (visszautalással) az öröklési szerződés érvénytelenségének a hivatalbóli figyelembevételét.
Az adott esetben azonban nem az öröklési szerződés érvényességének (hatályosságának) a kérdésében kellett állást foglalni, hanem a viszontkeresetet ellenző felperes ténybeli és jogi védekezésének megfelelően, tehát nem hivatalból, azt kellett eldönteni, hogy az M. utca 22. szám alatti ingatlan tulajdonjogát a felperes milyen jogcímen szerezte meg. Így felesleges ugyan a tartási és öröklési szerződés érvényessége feltételével kapcsolatos jogerős ítéleti indokolás, de az írásbeli magánvégrendelet és az öröklési szerződés eltérő tartalmi elemeinek a felsorolásával, a felperes ténybeli és jogi védekezésének az „elfogadásával” a jogerős ítélet a felek rendelkezési jogát nem sértette meg. Ellenkezőleg, a Pp. 3. § (1) és (2) bekezdésében foglaltaknak, illetőleg a kereseti kérelem-ellenkérelem korlátaihoz kötöttség Pp. 215. § szerinti rendelkezésének a jogerős ítélet megfelel.
II. Az eljárási jogsértésre való fenti alaptalan I. r. alperesi hivatkozáson kívül mind az I. r. alperes, mind a csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjesztő felperes a jogerős ítéleti tényállásból levont jogi következtetések tekintetébeni anyagi jogi szabálysértést véltek felfedezni. A jogerős ítéleti tényállásnak az alapulvételével [Pp. 270. § (2) bekezdése és 275. § (3) bekezdése] az I. r. alperes és a felperes által hivatkozott anyagi jogszabálysértések az alábbiak szerint azonban nem valósultak meg.
Az eljárásjogi szabálysértésre tévesen utaló I. r. alperesi érvelés alaptalanságából értelemszerűen következik, hogy a jogerős ítélet az öröklési szerződés megtámadására jogosultak körére vonatkozó, már felhívott Ptk. 653. § és 656. §-ban foglalt, anyagi jogi rendelkezéseket nem sértette meg azzal, hogy a felperes tulajdonszerzését végrendeleti öröklésként minősítette, ami a Csjt. 28. § (1) bekezdés b) pontja alapján a felperes különvagyona. Ez a minősítés a végrendeleten lévő utóirattól és attól függetlenül helytálló, hogy a végrendelkező által elvárt és kapott szolgáltatást a házastársi közös vagyon nyújtotta, részben az I. r. alperesnek a volt házastársak együttélése alatti személyes tevékenységével és a kiadásoknak a házastársi közös vagyon terhére történt fedezésével [a Csjt. 27. § (1) bekezdése alá eső módon tehát egészében].
Ezek a szolgáltatások önmagukban a végrendeletet öröklési szerződéssé és így a különvagyont házastársi közös vagyonná, még részben sem teszik. A Legfelsőbb Bíróság BH 1995/12/715. számú eseti döntése szerint végrendelet, ha az idős, beteg személy nem tartási vagy öröklési szerződést köt az eltartójával, hanem a róla gondoskodó személyt (a már nyújtott) és a jövőben elvárható szolgáltatás „fejében” örökösévé teszi. Az ún. utóirat a végrendeleti juttatás indoka volt. Ezt – az I. r. alperesi érvekkel szemben – szerződési elemként vagy kikötött feltételként értelmezni nem lehet. A végintézkedések két csoportja, a végrendeletek és az öröklési szerződések között lényegi különbség van. Míg a végrendelet egyoldalú, nem címzett jognyilatkozat, az örökösödési szerződés kétoldalú, címzett kötelezettség-vállalás. Ez utóbbiak hiányában, ami az adott esetben kétségtelen, az öröklési szerződésnek a Ptk. 655. § (1) bekezdésében írt lényegi elemei nem valósultak meg. A végrendeleti juttatás indokaként megjelölt gondozás, ellátás, ápolás (az örökhagyónak ez a végrendeletben foglalt kikötése, ami kötelezettség-vállalás hiányában nem is lett volna kikényszeríthető) nem változtat a végrendeleti jellegen, nem teszi a végrendeletet öröklési szerződéssé (BH 2000/3/106.).
Mindezekre tekintettel sem az I. r. alperes személyes munkavégzése, sem a felperes és az I. r. alperes házastársi közös vagyona terhére történt költekezés az I. r. alperes javára tulajdoni igényt nem alapoz meg. Ezek a szolgáltatások a jogerős ítéleti álláspontnak megfelelően a Csjt. 31. § (2) bekezdés második fordulata alapján, mint a felperesi különvagyonra történt közös vagyoni ráfordítások téríthetőek meg.
III. A fent kifejtettek szerint a megtérítés mértékét illetően az I. r. alperes a jogalap nélküli gazdagodásra irá-nyuló rendelkezéseket, így a Ptk. 363. §-át vagy a kártérítésre irányuló Ptk. 355. § (2) bekezdését tévesen kívánja irányadónak tekinteni. A megtérítés jogcíme ugyanis a fenti, Családjogi törvény szerinti rendelkezésen alapul. A kártérítés szabályainak alkalmazása pedig kár és jogellenesség hiányában (Ptk. 339. §) sem lenne helyénvaló. A jogalap nélküli gazdagodás szabályait jogcím megléte miatt alkalmazni nem lehet.
A másodfokú bíróság a megtérítés mértékét a Pp. 206. §-ában biztosított mérlegelési jogkörében eljárva állapította meg. A döntés érdemére kiható lényeges eljárási szabálysértést a vonatkozó mérlegelése során nem vétett. Mérlegelése nem logikátlan, nem ellentmondásos és nem iratellenes. A felülvizsgálati és a csatlakozó felülvizsgálati kérelemben írtakkal szemben a Csjt. 31. § (5) bekezdésében írt méltányossági – arányossági elvet sem sérti – egyik fél javára, illetőleg hátrányára sem. Ellenkezőleg, annak az I. r. alperes által kért felemelése az I. r. alperesnél, a felperes által kért leszállítása pedig a felperesnél idézne elő méltánytalan vagyoni előnyt. Az I. r. alperes vonatkozó érvelése nincs tekintettel arra, hogy a forgalmi érték a volt házastársak ráfordításai nélkül is jelentősen emelkedett és az örökhagyó a felperes rokona volt. A felperesi érvelés pedig téves a tekintetben, hogy a családi ingyenes lakáshasználattal az I. r. alperes személyes szolgáltatásai ellentételezést nyertek volna. Az sem alapos felperesi hivatkozás, hogy az I. r. alperesi személyes szolgáltatás ellenértékét 18 éves kamattal ítélte meg a jogerős ítélet. Ettől eltérően a személyes gondviselés ellenértékét a Pp. 177. §-a helyes alkalmazásával indokoltan a másodfokú bíróság felemelte, ez után azonban nem kifejezetten kamatot számolt, hanem az infláció nem vitatható tényére tekintettel a megtérítés mértékénél, ami nem azonos a ráfordítás összegével, illetőleg ellenértékével, egyebek mellett az inflációt is figyelembe vette.
Mindezek eredményeként az I. r. alperes javára a korábban megjelölt jogcímen az elsőfokú ítéletben megítélt összeget tulajdonképpen nem is jelentős mértékben módosította. A mérlegeléssel megállapított összeg felemelésére vagy leszállítására, a felülmérlegelésre a kifejtettek megfelelően és a Pp. 270. § (2) bekezdéséből, valamint 275. § (3) bekezdéséből következően lehetőség nincsen.
IV. A felperesnek az építkezéshez nyújtott 150 000 forint állami támogatás különvagyonába tartozásának a megállapításával és ezzel a közös vagyoni értékemelő ráfordítások csökkentetésével sem sért a jogerős ítélet anyagi jogi rendelkezéseket. A személyt (személyiséget) ért sérelemért kapott juttatás a Csjt. 28. §-ának felsorolásában ugyan nem szerepel, de a bírói gyakorlat az életviszonyok változásához igazítva bővítette különvagyon körét, kiterjesztetve azt a személyben, személyiségben ért sérelem miatt kapott juttatásokra is (EBH 2005/2/1310., BH 2006/3/83.).
Jogszerű tehát a másodfokú bíróság eljárása, amikor az irányadó gyakorlatot követve az I. r. alperes tulajdoni hányadát a fenti különvagyoni ráfordítások értékemelő hatására figyelemmel – az elsőfokú ítélethez viszonyítva – leszállította.
V. Nem sért törvényt vagy irányadó bírói gyakorlatot a jogerős ítéleti rendelkezésnek az I. r. alperes terhére többlethasználati díjat megállapító része sem. Ez a felperest, a nagyobb részt az ő tulajdonába tartozó ingatlan I. r. alperesi használata miatt a Ptk. 99. §-a, 141. §-a és a PK 8. számú állásfoglalás szerint annak ellenére megilleti, hogy az életközösség megszűnésekor a felperes az ingatlanból kényszerítő körülmények nélkül önként költözött el. Önkéntes elköltözéséből még nem következik, hogy az I. r. alperes javára a használatot időhatárok nélkül ingyenesen, végleg átengedte. A felperes az I. r. alperes lakáselhagyásra történt felszólításával kifejezte a tulajdonosi rendelkezési joga érvényesítésének a szándékát. Így, ettől kezdődően, ami több mint három évvel az elköltözése után volt, többlethasználati díjat a fentiek alapján – a Legfelsőbb Bíróság határozataival összhangban – jogosan követelhetett. A fenti időponttól a felperes terhére egyébként az eljárt bíróságok a tulajdonost terhelő fizetési kötelezettség ráeső részét is elszámolták, így a jogok és a kötelezettségek egysége sem sérült a jogerős ítéleti rendelkezéssel.
VI. A felperes és az I. r. alperes tekintetében nem sértette meg a Pp. 81. §-át a jogerős ítélet a perköltség viselése körében sem. A házassági vagyonjogi igények rendezésekor az a bírói gyakorlat, hogy az elsőfokú eljárásban a készkiadások megosztása mellett a volt házastársak költségeiket maguk viselik. Ettől a gyakorlat általában csak valamelyik fél kifejezetten rosszhiszemű, a perelhúzás szándéka melletti magatartása esetén tér el. A jogszabá-lyok, a bírói gyakorlat kellő ismerete nélküli igények előterjesztése ekként azonban nem értelmezhető. Ezért az I. r. alperestől a felperes javára megítélt 100 000 forint elsőfokú és 80 000 forint másodfokú, összesen 180 000 forint részperköltség megítélésével a jogerős ítélet önmagában azért, mert az I. r. alperestől a felperes javára csak mérsékelt ügyvédi munkadíjat ítélt meg, jogsértést nem követett el. A II-III. r. alperesek viszonylatában pedig a perköltség érintésére a Pp. 274. § (3) bekezdésében írt – és a Pp. 244. § és 257. §-ára visszautalással történt – korlátok miatt nincs lehetőség.
A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet felülvizsgálati kérelemmel és csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel támadott részében a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 20.061/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás