PÜ BH 2011/105
PÜ BH 2011/105
2011.04.01.
I. Az életközösség megszűnésének időpontja szempontjából annak tartalmi elemeit a felek életviszonyával összefüggésben, a házasságuk sajátosságainak megfelelően kell értékelni [Pp. 164. § (1) és (2) bek., 206. § (1) bek.].
II. A törvény nem zárja ki, hogy a különélő szülő a gyermekek természetbeni tartásához maga is hozzájáruljon, de azt, hogy ily módon meddig és milyen mértékben tett eleget a tartási kötelezettségének, vita esetén, neki kell bizonyítania [Csjt. 63. § (2) bek. és 69/A. § (2) bek., valamint 69/C. § (1) bek. a) és d) pont].
Az elsőfokú bíróság a felek házasságát felbontó részítéletében a perbeli bírói egyezséggel a felperesnél elhelyezett 1995. január 20-án született F. és 1996. május 4-én született M. G. utónevű gyermekek tekintetében 2007. március 1-jétől 2008. május 31-ig terjedő időre az alperest 1 053 568 forint, havi 20 000 forintos részletekben teljesítendő hátralékos és 2008. június 1-jétől havonta előre esedékesen, a hó 15. napjáig, havi és gyermekenkénti 40 000-40 000 forint folyó gyermektartásdíj megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes gyermektartásdíj iránti keresetét elutasította és a gyermektartásdíj tekintetében részítéletét előzetesen végrehajthatónak nyilvánította. A házastársi közös lakás használatát a peres felek között megosztotta.
Az elsőfokú bíróság a részítélete indokolásában az életközösség megszűnésének az idejét 2002. év októberére tette, mivel álláspontja szerint a közös életvitel és annak anyagi feltételei biztosítása érdekében eddig voltak a felek ,,utoljára egymással és a családra is tekintettel akarategységben''. Megítélése szerint eddig volt közösen kialakítottnak tekinthető a felek gazdálkodása azzal, hogy a felperes elfogadta az alperes által kialakított körülményeket, feltételeket és a felek ekkor hoztak létre közösen egy gazdasági társaságot, amelynek a működésében azonban a továbbiakban a felperesnek már semmiféle közreműködése nem volt.
A gyermektartásdíj fizetési kötelezettség kezdő időpontját az elsőfokú bíróság 2007. március 1-je napjában határozta meg azzal az indokkal, hogy az alperes a 2007. februári tárgyaláson járult hozzá a gyermekek felperesnél történő elhelyezéséhez és ekkor ismerte el a jövőre nézve gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét. Az alperes perben feltárt életkörülményei, kiadásai mérlegelése alapján minimálisan havi nettó 200 000 forintban vélelmezte az alperes havi nettó, gyermektartásdíj alapjául szolgáló, átlagjövedelmét és ehhez képest – a Csjt. 69/C. § (1) és (3) bekezdés b) pontja alkalmazásával – gyermekenként havi 40 000 forintot talált arányos és szükséges hozzájárulásnak az alperes részéről a gyermekek tartásához, figyelemmel mindkét fél jövedelmi viszonyaira és a gyermekek tényleges szükségleteire.
Az elsőfokú bíróság részítélete ellen – a tényállásnak az életközösség megszűnése idejére vonatkozó megállapítása ellen és annak 2005. szeptemberi időpontra történő módosítása, valamint a folyó gyermektartásdíj felemelése és kezdő időpontjának 2005. október 1-jével történő megállapítása, valamint ezzel összefüggésben az alperest terhelő hátralék felemelése, továbbá kizárólagos lakáshasználatra való felperesi feljogosítás érdekében – a felperes fellebbezett.
Az alperes valamennyi megfellebbezett pertárgyban csatlakozó fellebbezést terjesztett elő. Az életközösség 1996. évben történt megszűnésének a megállapítását kérte, a folyó gyermektartásdíj összegének gyermekenkénti havi 20 000 forintra való csökkentését, a hátralék körében – három hónapra 2 ¤ 20 000 forinttal számolva, tehát összesen 120 000 forint kivételével – a felperesi kereset elutasítását és a lakás használata megosztási módjának részbeni megváltoztatását.
A másodfokú bíróság részítéletében az elsőfokú bíróság részítéletének a nem fellebbezett részét nem érintette. Az életközösség megszakításának az időpontját részítélete indokolása szerint megváltoztatta és az indokolásban 2005 szeptemberére tette. Egyebekben az elsőfokú bíróság részítéletének fellebbezett részét azzal hagyta helyben, hogy a 2007. március 1-jétől a másodfokú részítélet havának utolsó napjával bezárólag keletkezett hátralék összegét 1 457 000 forintban határozta meg, amelyre 2009. április 1-jétől kezdődően az elsőfokú részítélet szerinti részletfizetést engedélyezett azzal, hogy két részlet elmulasztása esetén az egész hátralékos követelés egyösszegben esedékessé válik.
Az életközösség megszűnése időpontjának a megváltoztatásaként döntését azzal indokolta, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint azt kell vélelmezni, miszerint a házasság megkötésével az életközösség is létrejön és folyamatosan fennáll. E vélelem ellenkezőjét vita esetén a bizonyítási teher szabályainak megfelelően az a házastárs köteles bizonyítani, aki az életközösség megszűnését vagy annak a másik fél által elismertnél korábbi megszűnését állítja. Az alperes az életközösség 1996-ban történt megszűnését nem tudta igazolni és a rendelkezésre álló peradatok alapján az életközösség 2002. októberi megszűnésére vonatkozó elsőfokú részítéleti megállapítás sem állja meg a helyét. Ezért a másodfokú bíróság a felperes által állított 2005. szeptemberi időpontra tette az életközösség végleges megszűnésének a dátumát.
A gyermektartásdíj kezdő időpontja, így a hátralék keletkezése tekintetében az alperes csatlakozó fellebbezését azért ítélte alaptalannak, mert a gyermekek elhelyezéséről tett (megváltoztatott) jognyilatkozatával egyidejűleg a ,,jövőre nézve'' ami a jognyilatkozathoz képest 2007. március 1-jét jelentette, az alperes elismerte a gyermektartásdíj kötelezettségének a jogalapját. Ez az elismerése (vállalása) egyben azt is jelentette, hogy ettől az időponttól kezdődően a gyermekekről természetben csak ,,saját veszélyére'' gondoskodhat, tartásdíjat természetben csak ,,saját veszélyére'' teljesíthet. Az általa állított, természetben teljesített kiadásokból a felperes csak 146 432 forintot ismert el, és ezt meghaladó természetbeni tartást az alperes hitelt érdemlően – a felperes tagadásával szemben – nem bizonyított. Ezért az elsőfokú bíróság által már beszámított természetbeni tartáson felül továbbiak beszámítására lehetőség nincsen. A folyó tartás havi mértéke körében pedig, a per összes adatát: az alperes igazolt jövedelmét, életmódjának anyagi kihatásait, az alperes vagyoni helyzetét és kiadásait együttesen értékelve a tartás alapjául szolgáló alperesi jövedelemként figyelembe venni a másodfokú bíróság is havi nettó 200 000 forintot tartott indokoltnak. Ehhez képest és a gyermekek szükségleteit, valamint a felperes jövedelmi helyzetét is értékelve az elsőfokú bíróság által meghatározott havi mértékkel egyetértett. A hátralék összegét az elsőfokú bíróság részítéletét követő alperesi teljesítéseket is beszámítva állapította meg.
A másodfokú bíróság részítélete ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet: annak a részbeni hatályon kívül helyezése mellett az életközösség megszűnésének az idejét 1996. évre kérte megállapítani, a folyó gyerektartásdíj összegét gyermekenként havi 20 000 forintra leszállítani és a hátralék összegét – 2007. március, április és május hóra 2 ¤ 20 000 forinttal számolva, míg egyebekben a felperes gyermektartásdíj iránti keresetét 2008. március 31-ig elutasítva – 120 000 forintra igényelte leszállítani.
Jogszabálysértésként az életközösség megszűnése időpontjával kapcsolatban a Csjt. 27-31. §-ainak és ezzel összefüggésben a Pp. 221. § (1) bekezdésének a megsértését, valamint a kiskorú gyermekeket illető tartásdíjra vonatkozó Csjt. 69/A. §-ának, 69/C. §-ának a megsértését jelölte meg.
A felülvizsgálati kérelme indokolásában kifejtette, hogy a házassági vagyonjogi igények elbírálása szempontjából a vagyonközösség végének bizonyos vonatkozásokban ügydöntő jelentősége lehet. Ezért súlyos eljárási szabálysértést követett el a másodfokú bíróság azzal, hogy az indokolási kötelezettségének a teljesítése nélkül a kérdéses időpontot a felperes egyoldalú nyilatkozata alapján határozta meg. Vitatta, hogy a másodfokú bíróság által idézett vélelem e tekintetben valóban fennállana, és ne egyenlő súlya lenne a felek előadásának, amely eltérő előadások közül véleménye szerint a bizonyítási anyag az alperesi előadást támasztja alá. Ezzel összefüggésben az együttes étkezés, háztartásvezetés, pihenés, de különösen a bensőséges kapcsolat 1996-tól volt hiányára hivatkozott, továbbá arra, hogy a felek között közös gazdálkodás nem valósult meg, és pedig nem csak 2002-től (amikorra az elsőfokú bíróság – egy közös cégalapítást kiragadottan értékelve – a gazdasági együvé tartozás utolsó momentumát és az életközösség megszűnését megállapította) kezdve, hanem már 1996-tól kezdődően folyamatosan.
A gyermektartásdíj körében sérelmezte, hogy a gyermekek ,,jogi különélésének'', az ő anyai elhelyezésüknek a gyermektartásdíj marasztalás körében az eljárt bíróságok ügydöntő jelentőséget tulajdonítottak, ahelyett, hogy a tényleges helyzetet vették volna alapul, amely szerint 2007. március 1-jétől is még 2008 nyaráig a gyermekeket megosztva látták el, róluk megosztva, természetben gondoskodtak. Érvelt azzal is, hogy nincs olyan törvényi rendelkezés, amely szerint a gyermekek ,,jogi'' elhelyezésétől kezdődően természetben csak a teljes szülői felügyelettel bíró felperes hozzájárulásával teljesítethetett volna. Az ilyen ,,joghézagos'' esetekben csak az összes körülmény mérlegelésével lehet határozni. Arra is kitért, hogy a 2006-ban létesített kft.-beli munkaviszonya ugyanazon év végén megszűnt. 2007-ben egyéni vállalkozói tevékenységbe kezdett, de azzal csak havi 100 000 forint körüli nettó jövedelemre tett szert, míg 2008 májusától átmenetileg bruttó havi 86 500 forintért helyezkedett el és elfogadható jövedelme – bruttó havi 250 000 forint – csak 2009 márciusa óta van. A közterhek miatt ez a jövedelem se teszi azonban lehetővé a gyermekenkénti havi 40 000 forintos marasztalását.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részének hatályában fenntartására irányult. Sérelmezte, hogy az alperes a felülvizsgálati kérelmében a felperesnek az alperes magatartásával, a családja, illetve felesége elhanyagolásával kapcsolatos kifogásait úgy értelmezte, mintha maga a felperes is – a tényeket illetően – az életközösségük 1996-ban történt megszűnését ismerte volna el. Egyetértett a másodfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a felperes tagadásával szemben az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy az életközösségük jóval hamarabb szűnt meg, mint ahogyan azt a felperes elismerte. Álláspontja szerint az alperes kifogás alá eső életvitele, egyedüli pénz- és vagyon kezelése ennek bizonyítására önmagában nem alkalmas. Nem vitatta, hogy a házastársak kapcsolata már az életközösség megszűnését jóval megelőzően megromlott, de változatlanul arra hivatkozott, hogy az együvé tartozás végleges felszámolására a felperes csak 2005 őszén szánta rá magát, amikor az alperes újabb külső kapcsolatával szembesült. Ekkor már házimunkát sem végzett az alperesre, amit addig megtett és az alperes elvette tőle a gyermekek szállítására használt gépkocsit, valamint a mobiltelefont. Előadta, hogy 2005 karácsonya volt az első eset, hogy a felek nem együtt ünnepeltek. Ezeket a tényeket az alperes is elismerte és az együvé tartozásuk ekkor történt végleges felszámolását több tanú vallomása is bizonyítja. Érvelt azzal, hogy 2005. év őszét követően az alperes több ingatlant vásárolt, így nyilván – saját előadása szerint is – vagyoni érdekek miatt kéri az életközösség megszűnésének időpontját 1996. évre tenni.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint nem alapos.
I. A Pp. 239. §-a folytán alkalmazandó 220. § (1) bekezdése és 221. § (1) bekezdése szerinti indokolási kötelezettség – a Pp. 254. § (3) bekezdésében meghatározott kivétellel, amelynek alkalmazása a jelen perben fel sem merülhet – a másodfokú bíróságra is irányadó. Kétségtelen, hogy az adott esetben az életközösség megszűnésének az időpontja tekintetében a másodfokú bíróság – a részletesen megindokolt elsőfokú álláspontot azzal az indokkal felülmérlegelve, hogy a bizonyítási teher vonatkozásában a bírói gyakorlat által kimunkált vélelmet idézte, amelyből következő bizonyítási kötelezettségének – megállapítása szerint – az alperes nem tett eleget, az elsőfokú bíróság pedig a bizonyítékokból le nem vonható időpontot rögzített – a fenti indokolási kötelezettségét nem megfelelően teljesítette. Az is nyilvánvaló, hogy a házassági vagyonjogi igények rendezésekor az életközösség-vagyonközösség megszűnése időpontjának ügydöntő jelentősége lehet. (Éppen ezért a házastársi közös vagyon megosztására irányuló igények elbírálásakor – ami jelen jogerős részítélettel még nem történt meg – lehet csak a vagyonközösség időtartamát ítélt dolgot képező módon megállapítani, alapvető jelentősége ugyanis ennek a ténynek abban a jogvitában lesz. A vagyonközösség időtartama sem a házasság felbontása, sem a közös lakás használata, sem a gyermektartásdíj körében nem kapcsolódik szorosan a felek jogvitájának az elbírálásához) Mindezek mellett az alperes alaptalanul igényli az életközösség megszűnésének az időpontját 1996. évben meghatározni. A per eddigi adatai alapján a jogerős részítélet szerinti időpont megállapítása – az alábbiak szerint – helyénvaló.
A házastársi életközösség ismérveit a törvény nem határozza meg, az alperes pedig felülvizsgálati kérelmében egy 1998. évi eseti ügyben hozott és egy adott tényálláshoz kapcsolódó legfelsőbb bírósági határozatot a jelen ügyhöz képest a tartalmi elemek tekintetében némileg leszűkítve, a Pp. 206. § (1) bekezdésében írt lényegi mérlegelési szempont figyelmen kívül hagyásával idézte irányadóként. Az alperes által figyelmen kívül hagyott mérlegelési szempont a bizonyítékok egybevetése, azoknak a maguk összességében való értékelése. Ez az alapvető mérlegelési kívánalom az életközösség megszűnése időpontja szempontjából azt jelenti, hogy az életközösség tartalmi elemeit mindig a felek életviszonyaival összefüggésben, a házasságuk sajátosságainak is megfelelően kell értékelni. Minden házasság – a felek egyéniségének, kapcsolatuk jellegének megfelelően – más-más tartalommal valósul meg. A házassági életközösség fennállásához nem kell az életközösség minden tartalmi elemének együttesen fennállnia, és különösen nem kell a házassági életközösségnek egy általános-szokványos mércéhez igazodnia (BH 2003/8/323).
Az életközösség megszűnése szempontjából a tartami elemek egyikének sem lehet önmagában ügydöntő jelentőséget tulajdonítani, hanem azt kell vizsgálni, hogy mikor következett be a házastársak között az ő sajátos együvé tartozásukban az a döntő fordulat, ami végső soron a sajátos együvé tartozásuk végleges, teljes és visszavonhatatlan felszámolásához vezetett.
A fenti megközelítésben pedig a felek házassága esetén a lelki, tudati tényezőknek van alapvető szerepe. A felek nyilatkozataiból, a tanúk vallomásából és a per minden adatából egyértelmű ugyanis, hogy a felek együvé tartozása és annak kinyilvánítása igen laza volt. Az alperes saját előadása szerint is csak a születendő (első) gyermekükre tekintettel kötött a felperessel házasságot. Életfelfogásuk és ennek megfelelően magatartásuk, életvitelük teljesen eltérő volt. Az ebből eredő problémák kezdettől fogva jelentkeztek és ennek megfelelően nem volt kielégítő bensőséges kapcsolatuk, amely egyre ritkulva 1996-ra, a második gyermekük megszületésével, meg is szűnt. Ennek ellenére a házastársak együtt maradtak, a maguk sajátos módján egy családban éltek, amely valójában úgy történt meg, hogy a felperes a gyermekekkel és az alperes külön-külön élték a maguk életét, a felek együttműködése a szülői felelősség körére korlátozódott. Hagyományos értelemben vett közös gazdálkodásuk soha nem volt és bár az alperes gondoskodott anyagilag a családjáról, ezt saját belátása szerint tette meg. Jövedelmeikkel a felek külön-külön gazdálkodtak. Ezt az életformát a felperes, aki a vázoltnál sokkal bensőségesebb együttélést, ugyanakkor nyitottabb társasági életet igényelt volna, huzamosabb ideig elfogadta. A bizonyos idő után a felperes feltámadt elégedetlensége a kereső tevékenysége létesítésével azonban egyre fokozódott, majd az alperes egy újabb kapcsolatát megismerve kialakult benne a változtatás szándéka, a házasság felbontása, a laza együvé tartozás teljes és végleges felszámolása iránti igény. Ez az a lélektani, akarati, kinyilvánított akarati változás, amit a felek igen sajátos házasságához képest annak az alapvető fordulatnak kell tekinteni, ami a kettejük viszonyában az életközösség megszűnését jelenti. Ez az időpont pedig 2005. ősze volt, amit a jogerős részítélet – az elsőfokú mérlegelést felülmérlegelve – az életközösség megszűnéseként helyesen – de kellő indokolás nélkül – megállapított.
Az elsőfokú bíróság által 2002. évre megállapított időpont a fentiekhez képest azért sem következik a per bizonyítékainak egybevetett mérlegeléséből, így azért sem helytálló, mert a házassági életközösség egy olyan tartalmi elemét értékeli a bizonyítási anyagból kiemelve, ami egyébként soha nem volt jellemző a felek együttélésére. Közös elhatározáson alapuló közös gazdasági döntések közös megvalósítása – legalábbis a per eddigi adatai alapján – (amin a korábbi utalásnak megfelelően a további bizonyítás esetleg még változtathat) a felek pénz és vagyonkezelését nem jellemezte. A leírtaknak megfelelően a kiegészített indokolással a Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős részítéletet az életközösség-vagyonközösség időtartamát tekintve jogszerűnek ítélte.
Ezen belül téves az az alperesi felülvizsgálati kérelemben foglalt érvelés, hogy a másodfokú bíróság által felhívott bizonyítási teher nem helytálló. A per adataiból nyilvánvaló, hogy a felperesnek fűződik érdeke ahhoz, hogy az életközösség-vagyonközösség megszűnésének az időpontját a bíróság minél korábbi időpontban állapítsa meg, illetőleg, hogy az ő állítását etekintetben valónak fogadja el. Ezért a Pp. 164. § (1) bekezdésében foglaltak szerint – a felperes tagadásához képest – az alperesnek kellett volna azt bizonyítania, hogy az életközösségük jóval hamarabb szűnt meg, mint ahogyan azt a felperes nyilatkozta. A Pp. 3. § (3) bekezdése alapján pedig az általa indítványozott bizonyítás sikertelenségét a bizonyításra köteles alperes viseli.
II. A gyermektartásdíj havi mértéke körében a másodfokú bíróság az alperes által terhére rótt anyagi jogszabá-lyok megsértését nem követte el. A Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében rámutatott arra, hogy az adózás alapjául szolgáló jövedelem a gyermektartásdíj megállapításakor irányadó teljesítőképesség szempontjaival nem feltétlenül esik egybe (pl. EBH 2000/2/318.). A gyermekek szükségleteire [Csjt. 69/C. § (1) bekezdése a) pontja], a gondviselésüket ellátó szülő jövedelmi-vagyoni helyzetére [Csjt. 69/C. § (1) bekezdés d) pontja] és a kötelezett teljesítőképességére figyelemmel, a per összes adatának együttes mérlegelésével kell és lehet csak a tartásdíj mértékét megállapítani, amely mérték meghatározásakor annak is jelentősége van, hogy a Csjt. 63. § (2) bekezdése alapján a tartást természetben nyújtó, a gyermekek személyes gondviselését ellátó szülő javára (itt a felperes) a személyes gondviseléssel járó munkát és egyéb terhet figyelembe kell venni.
A tartásra köteles szülők a gyermekek eltartásáért egyébként sem csak a jövedelmükkel, hanem a törvény alapján is, a Csjt. 69/C. § (1) bekezdés d) pontjában foglaltaknak megfelelően a vagyonukkal szintén felelnek. Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése alapján a gyermekük megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének a biztosítása elsődlegesen a szülők feladata, amely feladat ellátásához – az állami és a társadalmi gondoskodás adott mértékéhez képest – a jogerős részítéleti mérték a gyermeki szükségletek és a felperes által elvárhatóan nyújtott természetbeni tartás mellett feltétlenül indokolt. A gyermektartásdíj alapját képező teljesítőképességét az alperes az eljárt bíróságok Pp. 206. §-a szerinti mérlegeléséhez képest alaptalanul vitatja és a kérelme szerinti csökkentés a gyermekek érdekének értékelhető sérelmével járna, így a Csjt. 1. § (2) bekezdésében alapelvként megfogalmazott gyermeki érdekkel lenne ellentétes.
Az kétségtelen viszont, hogy a Csjt. 69/A. § (2) bekezdése a különélő szülő részéről a gyermekek természetbeni tartását nem zárja ki, hanem a pénzben nyújtandó tartást ,,elsősorbani'' teljesítési módnak írja elő. A felperes azonban tagadta, hogy az alperes 2008. év nyaráig természetbeni tartással a reá eső tartási kötelezettségnek eleget tett, és a jogerős részítéleti mérlegelés szerint e tagadással szemben az alperes a saját állítását nem bizonyította [a már hivatkozott Pp. 164. § (1) bekezdése és 3. § (3) bekezdése].
Az eljárt bíróságok mérlegelése – ahhoz képest, hogy a kétséget kizáró alperesi természetbeni tartás mértékét beszámították – a Pp. 206. §-ában írt mérlegelési követelményeket nem sérti és a már idézett bizonyítási tehernek megfelel. Ezért az alperes természetbeni tartásának a mértékére a jogerős részítéleti tényállás a Legfelsőbb Bíróság számára is irányadó (BH 1996/9/506.). Ebből következően, és mert az alperes maga nyilatkozott úgy, hogy a gyermekek anyai (jogi) elhelyezésétől kezdődően a gyermektartásdíj ,,jövőbeni'' teljesítésére – bár vitatott mértékben, de – hajlandó, az eljárt bíróságok helyes jogi következtetést vontak le a gyermektartásdíj marasztalás kezdő időpontjának a meghatározásakor is. Nem a gyermekek ,,jogi elhelyezése'', hanem az alperes jogelismerése [ami a bíróságot a Pp. 3. § (2) bekezdése alapján köti], valamint az utóbb ezzel ellentétes hivatkozás bizonyításának a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti eredménytelensége volt tehát az a jogi tény, amelyre tekintettel az eljárt bíróságok jogszerűen határoztak.
A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján felülvizsgálattal támadott részében hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 21.818/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás