PÜ BH 2011/165
PÜ BH 2011/165
2011.06.01.
Az élettársi közös vagyonhoz tartozik, mint az együttélés alatti megtakarítás, az egyik élettárs halálakor a lakossági folyószámláján, illetve az önkéntes nyugdíjpénztári egyéni számláján meglévő összeg, ezért annak a szerzésben való közreműködéssel arányos részére a másik élettárs igényt tarthat [Ptk. 578/G. § (1) bek., 1993. évi XCVI. tv. 2. §, 11. §, 12. §, 13. § (3) bek., 16/A. § (1), (7) és (8) bek., 47. §].
A jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott részének az alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes és a néhai F. F. (a továbbiakban: örökhagyó) – akinek az alperes a testvére és egyben a törvényes örököse is – 1993. október 22-től az örökhagyó 2005. július 27-én bekövetkezett haláláig, élettársi kapcsolatban éltek a felperes különvagyoni ingatlanában.
Az élettársi kapcsolat ideje alatt a felperes közalkalmazotti munkaviszonnyal rendelkezett és összesen 6 705 900 forint jövedelmet ért el, az örökhagyó pedig az ÉMÁSZ Nyrt. alkalmazásában állott és összesen 9 674 606 forint munkabér jövedelemben részesült, amelyhez 157 116 forint munkába járást támogató költségtérítés járult. A háztartásukat – amelyben kiskorú gyermek vagy más hozzátartozó nem élt – teljes egészében a felperes látta el.
Az örökhagyó munkabére az Erste Bank Hungary Nyrt.-nél vezetett lakossági folyószámlára érkezett, amelynek az egyenlege az örökhagyó halálakor 344 252 forint volt. A felperes az örökhagyó halálát követően a számláról az örökhagyó bankkártyájával vásárolt, a számlán 14 765 forint összeg maradt.
Az örökhagyó 1995-től volt tagja a Villamosenergia – Ipari Társaságok Nyugdíjpénztárának. Halálának időpontjában az önkéntes pénztári egyéni számláján 1 826 066 forint összeget tartottak nyilván. A számlának kedvezményezettje nem volt megjelölve.
A felperes módosított keresetében – tulajdonjog megállapítása, közös tulajdon megszüntetése, hagyatéki hitelezői igény érvényesítése és élettársi közös vagyon megosztása jogcímén előterjesztett egyéb igények mellett – az alperes arra való kötelezését kérte, hogy hagyatéki hitelezői igény jogcímén fizesse meg neki a közös vagyonhoz tartozó, de az örökhagyó nevére szóló számlákon lévő – többek között az Erste Bank Nyrt. és a Villamosenergia Ipari Társaság Nyugdíjpénztára által kezelt, fentebb részletezett – megtakarítások fele részét.
Az alperes az érdemi ellenkérelmében a hagyatéki hitelezői igény jogalapját és összegszerűségét részben (a temetési költség vonatkozásában) elismerte, ezt meghaladóan azonban a kereset elutasítását kérte, és beszámítási kifogással élt az örökhagyó nevére szóló betétkönyvből, illetve számlákról a felperes által felvett összegek vonatkozásában.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy a felperes élettársi közös szerzés jogcímén megszerezte a Fiat Tipo típusú személygépkocsi tulajdonjogát 1/2 részben. A közös tulajdont megszüntette akként, hogy az alperes 1/2 tulajdoni illetőségét 200 000 forint megváltási ár ellenében a felperes tulajdonába adta. Kötelezte az alperest 609 486 forint megfizetésére a felperes részére 15 nap alatt, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. A felperest kötelezte 15 nap alatt az alperes javára 56 110 forint perköltség megfizetésére, az alperest pedig az államnak külön felhívásra 36 471 forint eljárási illeték megfizetésére, és úgy rendelkezett, hogy a fennmaradó eljárási illetéket és állam által előlegezett szakértői költséget az állam viseli. Ugyanezen ítéletével az elsőfokú bíróság a felperest 80 000 forint pénzbírsággal is sújtotta.
Az ítélete felülvizsgálattal érintett részének indokokolása szerint az elsőfokú bíróság bizonyítottnak látta azt, hogy a felperes és az örökhagyó között a felperes által megjelölt időszakban élettársi kapcsolat állott fenn, és a volt élettársak jövedelmét, valamint a felperes közös háztartásban végzett munkáját értékelve a közös szerzésben való közreműködésük arányát 50-50%-os mértékben határozta meg.
Az ítéletét – egyebek mellett – azzal indokolta, hogy a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy az élettársi vagyonközösség része az életközösség alatt vásárolt ingó és ingatlanvagyon, továbbá mindaz a vagyonszaporulat is, ami az életközösség alatt a felek közös gazdálkodása során keletkezett.
A felperes és az örökhagyó élettársi életközössége az örökhagyó halálával szűnt meg, és az említett időpontban az örökhagyó lakossági folyószámláján 344 252 forint volt, amely a per adatai szerint munkabérből származott. Nem volt megállapítható ugyanakkor az, hogy a vitás összeg a közös gazdálkodás eredményeként áll-e rendelkezésre, és ezért az tartósan a vagyonközösség részét képező vagyonszaporulathoz, illetve vagyongyarapodáshoz tartozik-e. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy az teljes egészében a hagyatékhoz tartozik, ezért az Erste Bank Nyrt. által vezetett folyószámla követelés megosztása iránt előterjesztett keresetet elutasította.
Alaposnak találta viszont a Villamosenergia Ipari Társaság Nyugdíjpénztáránál meglévő 1 826 066 forint vonatkozásában előterjesztett hagyatéki hitelezői igényt. A Nyugdíjpénztár tájékoztatása és a per egyéb adatai szerint az örökhagyó az egyéni számláját 1994–1995. években nyitotta és arra mind a munkáltató, mint pedig a pénztártag befizetéseket teljesített. Az egyéni számla megnyitására tehát az életközösség ideje alatt került sor, az oda befizetett összegek teljesítése pedig a közös gazdálkodás során történt, az említett megtakarítást tehát a volt élettársaknak nyilvánvalóan közös teherviseléssel kellett az életközösség alatt kigazdálkodniuk. Mindezek miatt az elsőfokú bíróság a felperesnek a nyugdíjpénztárban meglévő összeg 1/2 részére előterjesztett megtérítési igényét alaposnak találta, ezért az említett jogcímen 913 033 forintot a felperes javára elszámolt.
A feleknek a kereset és a beszámítási kifogás útján érvényesített egyéb igényeire is tekintettel az elsőfokú bíróság a felperest megillető követelés összegét összesen (31 954 + 127 761 + 63 880 + 205 312 + 913 033 =) 1 150 301 forintban, az alperes jogszerű követelését pedig (196 563 + 344 252 =) 540 815 forintban határozta meg, és a kölcsönös követelések beszámításának az eredményeként az alperest (1 150 301 – 540 815 =) 609 486 forint felperesnek való megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával – egyebek mellett – annak megállapítását kérte, hogy az Erste Banknál meglévő lakossági folyószámlán elhelyezett 344 252 forint az életközösségi vagyon részre, amelynek 1/2 része őt megilleti az élettársi közösség alatti közös vagyongyarapodás miatt.
Az alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a felperes keresetének elutasítását kérte a nyugdíjpénztárnál meglévő 1 826 066 Ft összegű megtakarítás 1/2 részére vonatkozóan. Arra hivatkozott, hogy a nyugdíjpénztárnál meglévő megtakarítás az 1993. évi XCVI. törvény 16/A. § (1) bekezdése értelmében nem képezi a hagyaték tárgyát, azzal szemben hagyatéki hitelezői igényt érvényesíteni nem lehet, és ez a megtakarítás nem a felperes és az örökhagyó közös gazdálkodásának eredménye, mert erre a számlára a felek befizetést nem eszközöltek, oda csak az örökhagyó munkabéréből és munkáltatójától történt befizetés.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az alperes által vitatott ítéleti rendelkezés helybenhagyását indítványozta. Hangsúlyozta, hogy a nyugdíjpénztárnál meglévő számlára befizetett összeg, az élettársi vagyonközösség része.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, míg fellebbezett részében megváltoztatta és a felperesnek járó 609 486 forint marasztalási összeget 845 496 forintra, az alperes által Magyar Államnak megfizetendő 36 471 forint eljárási illeték összegét 50 700 forintra felemelte. Úgy rendelkezett, hogy a fennmaradó eljárási illetéket a Magyar Állam, az elsőfokú költségeiket pedig a felek maguk viselik. A felperes 80 000 forint pénzbírsággal sújtó rendelkezését hatályon kívül helyezte. Ezt meghaladó – a felperes keresetét elutasító és a szakértői díj viselésére vonatkozó – rendelkezéseiben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Megállapította, hogy a fellebbezési illetéket az állam, egyéb másodfokú költségüket a felek maguk viselik.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét csak a fellebbezési kérelmek és fellebbezési ellenkérelem korlátai között vizsgálta felül, ezért az elsőfokú bíróság ítéletének a – nem fellebbezett – a Fiat Tipo típusú személygépkocsi tulajdonjogának megállapítására és a közös tulajdon megszüntetésére, az örökhagyó különvagyoni ingatlanának fenntartási költségei 1/2 részének megtérítésére (31 954 forint), a gyógyszerköltség fele részének megtérítésére (63 880 forint), valamint a temetési és kegyeleti költség (205 312 forint) megtérítésére vonatkozó rendelkezéseit nem érintette.
Az alperes fellebbezését alaptalannak, a felperes fellebbezését pedig kis mértékben alaposnak találta.
A felülvizsgálattal érintett körben arra mutatott rá, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, abból azonban részben téves jogi következtetésre jutott.
Alaposnak találta a másodfokú bíróság a felperes fellebbezését az örökhagyó Erste Banknál lévő folyószámláján elhelyezett megtakarítással kapcsolatosan.
Nem vitatottan a felperes és az örökhagyó 1993. október 22-től 2005. július 27-ig élettársi kapcsolatban éltek.
A Ptk. 578/G. § (1) bekezdésének alkalmazásával az állandó bírói gyakorlat szerint az élettársi jogviszony fennállásának bizonyítottsága törvényes vélelmet létesít amellett, hogy az annak tartama alatt az élettársak által akár együttesen, akár külön-külön megszerzett bármely vagyontárgy az élettársak közös tulajdonát képezi, kivéve, ha az élettársak valamelyike kizárólagos szerzést bizonyít, ezért a közös szerzés célját, a szerzésben való közreműködésben való tényét és mértékét, valamint az ennek megfelelő arányú közös tulajdonszerzés mértékét, nem az egyes vagyontárgyakra nézve külön-külön, hanem az együttélés teljes tartama alatt megszerzett vagyontömegre vonatkozóan egységesen kell meghatározni.
E szerint a felperes és az örökhagyó élettársi kapcsolatának fennállása alatt szerzett vagyontárgy, készpénz, megtakarítás, munkabér, élettársi közös vagyonnak minősül. Ennek megfelelően az örökhagyó nevére nyitott lakossági folyószámlán elhelyezett megtakarítás, az örökhagyó fizetése az élettársi közös vagyon része, mint ahogyan a nyugdíjbiztosítónál elhelyezett megtakarítás is. Utóbbi vonatkozásában az alperes alaptalanul hivatkozik annak különvagyoni jellegére.
Az alperes a fellebbezésében helyesen hivatkozott arra, hogy a nyugdíjpénztár egyéni számláján nyilvántartott megtakarítás az 1993. évi XCVI. törvény 16/A. §-ának (1) bekezdése értelmében az örökhagyó hagyatékának nem része, e vonatkozásban a felperes hagyatéki hitelezői igényt nem érvényesíthet. A felperes azonban az egész eljárás során azt adta elő, hogy a lakossági fo1yószámlán és nyugdíjpénztárnál vezetett számlán lévő megtakarítás az élettársi közös gazdálkodás eredménye, a keresetét pedig a másodfokú eljárásban pontosította, és az említett összegekre az élettársi közös vagyon megosztása jogcímén tartott igényt.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság által megállapított összegeken felül a felperes javára kellett elszámolni az Erste Banknál elhelyezett lakossági fo1yószámlán örökhagyó halálakor meglévő megtakarítási összeg felét, 172 127 forintot.
Észlelte a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság számítási hibát vétett. Az általa felperes javára elszámolt összeg 1 150 301 forint helyett helyesen, 1 214 179 forint. Így a beszámítás alapján felperesnek járó – elsőfokú bíróság által megállapított – összeg 609 486 forint helyett helyesen 673 364 forint. Ehhez hozzáadva a fentiek szerint felperesnek járó további 172 127 forintot, a felperest 845 491 forint illeti meg.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében megváltoztatta, egyebekben pedig helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeli hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és az örökhagyó nevén az Erste Bank Nyrt. által vezetett lakossági folyószámla 344 252 forintos követelésének a fele része, valamint a Villamosenergia Ipari Társaságok Nyugdíjpénztára által vezetett egyéni számla 1 826 066 forintos követelésének a fele része vonatkozásában a felperes keresetének az elutasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmének részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet általa sérelmezett rendelkezéseinek az alapjául szolgáló tényállás iratellenes, a perben eljárt bíróságoknak az arra alapított érdemi döntése pedig a Ptk. 578/G. §-át, valamint az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény 13. §-ának (3) bekezdését, valamint a 16/A. §-ának (1), (5) és (7)–(8) bekezdését sérti.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezéseinek a hatályban tartásra irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
I. A jogerős ítélet a felülvizsgálattal támadott körben a peres felek egymással ellentétes előadásának, valamint a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történő értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást.
Az örökhagyó nyugdíjpénztári számláján lévő megtakarítás vonatkozásában a jogerős ítélet tényként azt állapította meg, hogy a számlát az örökhagyó az életközösség ideje alatt, 1994-1995. években nyitotta és ,,arra mind a munkáltató, mind pedig a pénztártag befizetéseket teljesített''.
A jogerős ítéletnek ez a ténymegállapítása pedig – az alperes téves felülvizsgálati érvelésével szemben – nem iratellenes.
A rendelkezésre álló okirati bizonyítékok adatai szerint ugyanis az örökhagyó önkéntes nyugdíjpénztári tagsági viszonya alapján az 1995. évtől 2004. évvel bezárólag terjedő időszakban a számlára örökhagyó munkáltatója összesen 974 297 forint munkáltatói hozzájárulást utalt át, az örökhagyó pedig összesen 133 361 forint dolgozói tagdíjat fizetett be, az említett időszakban tehát a munkáltatói és dolgozói hozzájárulás mindösszesen 1 107 658 forint volt.
A Pp. 270. § (2) és 275. § (3) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tényállás megállapításának a módjára vonatkozó és az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés hiányában a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárás keretében történő felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének nincs helye.
II. A Ptk. – perbeli időszakban hatályos – 685/A. §-a szerint az élettársak – ha jogszabály másként nem rendelkezik – két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy, a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése értelmében az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont, ha pedig a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni, azzal, hogy a háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.
Amíg tehát a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése ,,házastársi vagyonközösség'' létrejöttéről rendelkezik, és a házastársak ,,osztatlan közös tulajdonává'' minősíti ,,mindazt'', amit a házastársak a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, addig a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése – a másodfokú bíróság e vonatkozásban téves indokolásával szemben – kizárólag az élettársak ,,szerzésben való közreműködés arányában történő közös tulajdonszerzéséről'' szól, nem létesít viszont ,,vagyonközösséget'' az élettársak között. (LB Pf. II. 25.137/2000/5.).
Ebből viszont az következik, hogy az élettársak foglalkozásból, illetve kereső tevékenységből eredő jövedelme és az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy csak akkor és annyiban minősül közös vagyonnak, ha és amennyiben az a közös gazdálkodás körében, illetőleg a közös szerzéshez ténylegesen felhasználást nyer (Pfv. II. 22.986/2001/5., Pfv. II. 21.364/2000/6.), vagy – az elsőfokú bíróság helyes indokai szerint – közös felhalmozási céllal létrehozott megtakarításnak tekinthető.
1. Téves az alperesnek az a felülvizsgálati érvelése, hogy az örökhagyó hagyatékának megnyíltakor meglévő és az Erste Hungary Nyrt. által vezetett lakossági folyószámlán kezelt 344 252 forint élettársi közös vagyonként történő megosztása a Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdését sértené azért, mert az nem a volt élettársak közös gazdálkodásának az eredménye, hanem az örökhagyó munkabére volt, amely teljes egészében a hagyatékhoz tartozott.
Nem merült fel ugyanis a perben semmiféle olyan adat, amely arra utalna, hogy a volt élettársak a saját jövedelmeiket külön-külön kezelték volna, a vitás folyószámla követelése pedig a rendszeres havi jövedelmükhöz képest viszonylag jelentős összeget tett ki, ez a tény pedig már önmagában is arra utal, hogy az a volt élettársak közös megtakarításának minősül.
A Ptk. 578/G. §-ának a helyes alkalmazásával, és az ítélkezési gyakorlattal is összhangban járt el tehát a másodfokú bíróság akkor, amikor az örökhagyó nevén vezetett folyószámlán lévő 344 252 forintos megtakarítás 172 126 forintos fele részét – élettársi közös vagyon megosztása jogcímén – a felperes javára számolta el.
2. Alappal hivatkozik ugyan az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az okirati bizonyítékok adatai alapján tévesen jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az örökhagyó – életközösség ideje alatt megnyitott – egyéni számlájára ,,befizetett összegek teljesítése ... a közös gazdálkodás során történt, az említett megtakarítást tehát a volt élettársaknak nyilvánvalóan közös teherviseléssel kellett az életközösség alatt kigazdálkodniuk'', mert a nyugdíjpénztári befizetés túlnyomó részét az örökhagyó munkáltatója fizette be, és ehhez képest az örökhagyó által teljesített tagdíj befizetés elenyésző volt.
Helyes az alperesnek az az érvelése is, hogy az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény (a továbbiakban: Tv.) 13. §-ának (3) bekezdése szerint a pénztártag számláján elhelyezett összegekre sem a pénztártag hitelezői, sem kívülálló harmadik személy hitelezői nem tarthatnak igényt, kivéve a pénztártag rendelkezése szerint az egyéni számlán lekötött összeget, amelyet a 47. § (7) bekezdés szerint a Hpt. hatálya alá tartozó hitelintézettel kötött szerződésében fedezetként felajánl (tagi lekötés). A 16/A. §-ának (1) bekezdése értelmében a tag halála esetén az egyéni számla hagyatékának nem része. A tag a halála esetére az alapszabályban foglaltak szerint természetes személy kedvezményezettet jelölhet a belépési nyilatkozaton, közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban (haláleseti kedvezményezett). A (7) bekezdése kimondja, hogy ha a pénztártag kedvezményezettet nem jelölt, vagy a jelölés az (5) bekezdésben foglaltak alapján hatályát vesztette, akkor kedvezményezettnek a tag természetes személy örökösét kell tekinteni, örökrésze arányában. Az örökös jogállása a kedvezményezettével megegyezik. Ha a tagnak a törvényes öröklés rendje szerint természetes személy örököse nincs, akkor az egyéni számlán lévő összeg a pénztárra száll és azt a pénztár fedezeti tartalékán a tagok egyéni számlái és a szolgáltatási tartalékok javára a jóváírás időpontjában fennálló egyenlegek figyelembevételével kell elszámolni. A (8) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a kedvezményezett(ek) a tag halálának időpontjában az egyéni számla kizárólagos tulajdonosává válik (válnak).
Ennek ellenére is alaptalanul érvel az alperes azzal, hogy az örökhagyó halálakor az egyéni számlán lévő megtakarítás fele részére a felperes élettársi közös vagyon megosztásának jogcímén sem tarthat jogszerű igényt, hagyatéki hitelezői igényt pedig az említett tétellel összefüggésben – a pontosított keresete és a másodfokú bíróság helyes indokai szerint – nem érvényesített.
A Tv. 2., 11., 12. és 47. §-ában foglaltakból ugyanis az következik, hogy a munkavállaló által a nyugdíjpénztárnál nyitott egyéni számlára eszközölt tagdíj és egyéb befizetéseknek, valamint – többek között – a munkáltatói tag hozzájárulása részbeni jóváírásának nem az egyedüli, és nem is az elsődleges célja az, hogy a tag halála esetén az általa megnevezett kedvezményezett, haláleseti kedvezményezett hiányában pedig a tag – kedvezményezettnek tekintett – természetes személy örököse az egyéni számlának, és ezáltal a számlán nyilvántartott összegnek a kizárólagos tulajdonosává váljék. A nyugdíjpénztári tagság és egyéni számla ugyanis elsődlegesen azt a célt szolgálja, hogy az egyéni nyugdíjszámlán nyilvántartott összeghez az ún. várakozási idő letelte, a nyugdíjszolgáltatáshoz (kiegészítő nyugdíj) pedig a nyugdíjkorhatár elérése után – a pénztári tagságának fenntartása vagy annak megszüntetése mellett – választása szerint egy összegben vagy járadék formájában még életében maga a pénztártag hozzájuthasson. Az említett nyugdíjpénztári szolgáltatások tehát lényegében a pénztártag saját megélhetéséhez biztosítanak a várakozási idő letelte vagy a nyugdíjkorhatár elérése után egy összegű többletbevételt vagy járadékszerű kiegészítő jövedelmet. Emellett pedig csupán másodlagos jelentősége lehet annak, hogy az egyéni számlán nyilvántartott összeg – a munkavállalókat kötelezően terhelő ún. állami nyugdíjjárulékként befizetett összegekhez hasonlóan – nem örökölhető ugyan, de a számla kizárólagos tulajdonát a haláleseti kedvezményezett vagy a tag kedvezményezettnek tekintett természetes személy örököse – a nyugdíjjáruléktól eltérően – a tag halála esetén akkor is megszerzi, ha a pénztár szolgáltatásaihoz a tag életében nem jutott hozzá vagy az említett szolgáltatásokra még jogosulttá sem vált.
Mindezekből viszont az következik, hogy az örökhagyó a nyugdíjpénztári tagsági viszonyát nyilvánvalóan azzal a céllal létesítette, és a nyugdíjpénztári befizetéseket azzal a céllal teljesítette, hogy a pénztár említett szolgáltatásaihoz a várakozási idő eltelte vagy a nyugdíjkorhatár elérése után ő maga még életében hozzájuthasson, és ezáltal az egy összegű vagy a járadékszerű szolgáltatás a saját, és a vele több mint 11 éven át élettársként együtt élő felperes megélhetéséhez is kiegészítő jövedelmet biztosítson. Ennek ugyanis nem mond ellent az, hogy – a haláleseti kedvezményezett megjelölésének a hiánya miatt – az egyéni számla kizárólagos tulajdonát az alperes, mint az örökhagyó kedvezményezettnek tekintett természetes személy örököse szerezte meg, hiszen – az egyesített hagyatékátadó végzésből kitűnően – az egyéni számla megnyitásakor még élt az örökhagyó szülője. Ez a tény pedig cáfolja annak a lehetőségét, hogy az örökhagyó a haláleseti kedvezményezett megjelölését szándékosan mulasztotta volna el azzal a céllal, hogy a halála esetén a számla tulajdonjogát az alperes szerezze meg.
Az örökhagyó az egyéni számláját élettársi kapcsolat ideje alatt nyitotta meg, az általa, valamint a munkáltatója által eszközölt tagdíj befizetések teljesítésére az együttélés tartama alatt került sor, ezért az örökhagyó halálakor az egyéni nyugdíjszámlán nyilvántartott 1 826 066 forint – az első- és a másodfokú bíróság helyes jogi következtetése szerint – a volt élettársak közös megtakarításának minősül, és annak 913 033 forintos fele részét a felperes – élettársi közös vagyon megosztásának a jogcímén – alappal igényelheti. A megtakarítás egészének a közös vagyoni jellege szempontjából ugyanis nincs jogi jelentősége annak, hogy a számlára eszközölt befizetések túlnyomó részét nem az örökhagyó, hanem a munkáltatója teljesítette. A Tv. 12. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a pénztár munkáltatói tagja a pénztárral kötött szerződés alapján egészben vagy részben csak a munkavállalójának a tagdíjfizetési kötelezettségét vállalhatja át (munkáltatói hozzájárulás). Ebből pedig az következik, hogy a vitás munkáltatói hozzájárulás az örökhagyó által a Tv. 11. §-ának (1) bekezdése alapján vállalt és közös megtakarítási céllal teljesített tagdíjbefizetések értékén szerzett vagyonnak minősül, amely utóbbi ugyancsak a volt élettársak közös vagyonához tartozik.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 22.093/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás