PÜ BH 2011/310
PÜ BH 2011/310
2011.11.01.
Az egyik házastárs ingatlanának kisajátítására figyelemmel kiutalt bérlakás e házastárs önálló bérletének minősül, amelynek a házassági életközösség fennállása alatti megvásárlása esetén a bérleti jogra tekintettel biztosított kedvezményt (a forgalmi érték és a vételár közti különbözetet) különvagyonként kell számításba venni [Csjt. 27. §, 28. §].
A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint N. L.-né örökhagyó 2005. december 31-én végintézkedés hátrahagyása mellett hunyt el. A hagyatékátadó végzés értelmében a hagyatékhoz tartozik a Gy. város Sz. A. út 66. IV. em. 3. szám alatti ingatlan. Végintézkedés hiányában az örökhagyó után az öröklésre túlélő házastársa, a felperes lett volna jogosult. A hagyaték átadására az örökhagyó 2003. szeptember 6-i írásbeli magánvégrendelete alapján került sor, amely akként rendelkezett, hogy a perbeli ingatlan örököse 3/8 részben az örökhagyó unokaöccse, az I. r. alperes, 5/8 részben pedig az örökhagyó unokaöccsének felesége, a II. r. alperes legyen, azzal, hogy az ingatlanon az özvegyi haszonélvezeti jog a felperest illeti meg. Az örökhagyó végrendeletében V. J.-né (II. r. alperes) örökösétől azt kérte, hogy halála után az egyedül maradt férjéről tisztességesen gondoskodjon, vele a kapcsolatot tartsa, végszükség esetében anyagi segítséget nyújtson, illetve eltemettetéséről gondoskodjon. Az örökhagyó a végrendeletében azt is rögzítette, hogy a korábbi, 1998. január 28-án kelt végrendeletét „semmisnek” tekinteni. A közjegyző a fentiek alapján a hagyatékátadó végzésben N. L.-né V. M. örökhagyó hagyatékát végrendeleti öröklés jogcímén, özvegyi haszonélvezeti jogtól mentesen 3/8 arányban V. J. I. r., 5/8 arányban pedig V. J.-né II. r. alpereseknek adta át. A jegyzőkönyvben a közjegyző rögzítette, hogy tájékoztatta a túlélő házastársat – jelen per felperesét – miszerint kötelesrészre jogosult, azonban a felperes úgy nyilatkozott, hogy sem kötelesrész iránti igényt nem kíván érvényesíteni, sem pedig özvegyi jogát nem kívánja gyakorolni. A hagyatékátadó végzés 2006. április 13-án jogerőre emelkedett.
A felperes és az örökhagyó 1976. december 20-tól mint élettársak éltek együtt, 1979. február 10-án kötöttek házasságot. Az örökhagyó különvagyonát képezte a Gy. város, Sz. út 28-30. szám alatti ingatlan 1/2 része, mely 1976-ben kisajátításra került, a kártalanítási összeg 175 841 forint volt. 1976. december 17-én az örökhagyó részére – a kisajátítással összefüggésben – kiutalásra került a Gy. város, F. utca 66. IV. em. 3. szám alatti (jelenlegi elnevezésén Sz. A. úti) bérlakás, azaz a perbeli ingatlan, amelyre vonatkozóan a felperes bérlőtársi jogviszonya 1990. december 14-én került elismerésre. 1995. február 9-én az önkormányzat mint eladó, valamint N. L.-né örökhagyó, mint állagvevő, és a felperes, mint holtig tartó haszonélvezeti jog vevője között adásvételi szerződés jött létre a perbeli lakásra vonatkozóan. Az ingatlan vételára 504 000 forintban került meghatározásra, melyből a vevők 329 138 forintot kárpótlási jeggyel fizettek meg, a további 179 762 forintot pedig 1995. február 9-én postai csekken teljesítettek. A kárpótlási jegyekre az örökhagyó, illetve a felperes akként tettek szert, hogy az örökhagyó részére a Megyei Kárrendezési Hivatal 155 000 forint kárpótlást állapított meg néhai édesapja sütőüzeme elvonása okán, a felperes részére pedig 34 000 forint összegű kárpótlás került megállapításra termőföld, illetve egyéb vagyontárgyak tulajdonelvonása miatt.
A felperes keresetében elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy a perbeli ingatlan 1/2 részben házastársi vagyonközösség címén a tulajdonát képezi, másodsorban kérte az ingatlan örökhagyót illető 1/2 részéből kötelesrésze kielégítését, harmadlagos kérelmében pedig a végrendeleti kötelmi hagyományból eredő tartási szerződés megszüntetésével az ingatlant teljes egészében történő tulajdonába adását kérte.
Az alperesek a kereseti kérelmek elutasítását kérték. Álláspontjuk szerint azzal, hogy a felperes a hagyatéki tárgyaláson a kötelesrész iránti igényről, illetve az özvegyi haszonélvezetről kifejezetten lemondott és ezt jelen per alperesei tudomásul vették, közöttük – tartalmát tekintve – egyezség jött létre, ami bírói egyezségnek minősül, tehát ítélt dolog, azon változtatni nem lehet. Az alperesek arra is hivatkoztak, hogy a perbeli ingatlan az örökhagyó különvagyona volt, mert egyrészt saját jogán kapott kárpótlási jegyből, másrészt különvagyonának kisajátításából származó összegből került sor a vételár kiegyenlítésére, míg a felperes saját jogon szerzett kárpótlási jegyei a haszonélvezeti jog megszerzése fejében kerültek felhasználásra.
Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelemre vonatkozóan részítéletet hozott, melyben megállapította, hogy a felperes megszerezte a Gy. város, Sz. A. út 66. IV. em. 3. szám alatti ingatlan 208/1000 tulajdoni hányadát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság részítéletének indokolásában – figyelemmel az alperesek ellenkérelmében foglaltakra – megállapította, hogy a hagyatékátadó végzés ítéleti jogerővel a felperes tulajdonjog megállapítására irányuló kereseti kérelme kapcsán nem bír, a Legfelsőbb Bíróság PK 262. számú állásfoglalása szerint ugyanis a hagyatékátadó végzésnek anyagi jogereje nincs, ezért bármely érdekelt az esetleges öröklési igényét perben utóbb is érvényesítheti. A tulajdonjogi igények pedig nem évülnek el, ezért a felperesnek jogában állt a tulajdoni arányokat vitássá tenni. Az, hogy ezt a jogát a hagyatéki eljárásban nem érvényesítette, jogvesztéssel nem járhat.
Az ingatlan közös-, illetve különvagyoni minősítését illetően az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kárpótlási jegy különvagyonnak minősül, ha a különvagyonban okozott sérelem orvoslására szolgál, így különvagyon a különvagyonhoz tartozó kárpótlási jegy címletértéke, valamint az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy. Közös vagyonnak minősül ugyanakkor a címletérték, és az ún. névérték közötti különbözetnek az életközösség ideje alatt keletkezett része, mint a különvagyonnak az életközösség fennállása alatt keletkezett haszna és az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy. Mivel mind a felperes, mind az örökhagyó saját, illetve felmenője vagyonában bekövetkezett, az állam által okozott kár megtérítése fejében kapta kárpótlási jegyeit, azok különvagyonnak minősülnek, míg azok címletértéke és felhasználásra kerüléskor figyelembe vett névértéke közötti különbözet közös vagyon.
Jelen esetben az ingatlan 504 000 forintos vételárához 329 238 forint címletértékű kárpótlási jegy került felhasználásra, melyeknek értéke az életközösség alatt 140 238 forinttal növekedett. Ez a növekmény azonban már házastársi közös vagyonnak minősül a korábban kifejtettek szerint, így a felperest és az örökhagyót az fele-fele arányban (70 119-70 119 forint) illeti meg.
A vételár fennmaradó, 179 762 forintos, csekken befizetett részét az elsőfokú bíróság az alperesek különvagyonaként vette figyelembe, mivel ennek fedezetét az 1977-ben kisajátított – nem vitásan az örökhagyó különvagyonát képező – Sz. úti ingatlan kisajátításáért kapott 175 841 forint biztosította. Ezt támasztja alá az örökhagyó korábbi végrendelete, melyben úgy nyilatkozott, hogy a szülői ház kisajátítása következtében kapott kárpótlási jegy felhasználásával került sor a perbeli ingatlan megvásárlására. A felperes ebben a végrendeletben a lakás ági vagyoni jellegéről is nyilatkozott, mivel „a V. család – állami célok megvalósítása miatt – kényszerítve volt (kisajátítás), hogy az ági vagyont elhagyja”. Ezen kívül T. Gy.-né és V. J.-né tanúk is állították, hogy a perbeli ingatlan megvásárlásakor a kisajátításból származó pénzösszegeket használta fel az örökhagyó.
A fentiekre figyelemmel az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a csekken befizetett 179 762 forintból 175 845 forint az örökhagyó különvagyona, úgyszintén különvagyona a 155 000 forint összegű kárpótlási jegy, míg a felperes különvagyona 34 000 forint összegű kárpótlási jegy. Közös vagyon pedig a vételárból összesen 144 159 forint, melynek döntő hányadát a kárpótlási jegyek címletértékének és névértékének különbözete képezi. Így az elsőfokú bíróság az örökhagyó és a felperes hozzájárulásának mértékét az ingatlan megszerzéséhez az örökhagyó (illetve örökösei) számára kedvezőbb 79,2%-20,8% arányban állapította meg.
Azon alperesi hivatkozással kapcsolatban, hogy a felperesi kárpótlási jegyek a haszonélvezeti jog vásárlását célozták, az elsőfokú bíróság a BH 1991/21. és BH 1994/487. számú eseti döntésekre utalva úgy ítélte meg, hogy az a körülmény, hogy a felperes az ingatlanon annak megvásárlásakor haszonélvezeti jogot szerzett, nem minősíthető úgy, mintha a felperes a tulajdoni igényéről ezzel lemondott volna, mivel a joglemondás ilyen kiterjesztő értelmezésének a Ptk. 207. §-ának (2) bekezdése értelmében nincs helye.
A másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletét részben megváltoztatta, akként, hogy a felperes által megszerzett tulajdoni hányadot 380/1000 részre felemelte, így a felperes javára házastársi vagyonközösség megszüntetése jogcímén bejegyzendő tulajdoni hányad 208/1000 helyett 380/1000, míg az I. r. alperes nevén maradó tulajdoni hányad 297/1000 helyett 233/1000 és a II. r. alperes nevén maradó tulajdoni hányad 495/1000 helyett 387/1000.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a keresettel érintett körben a bizonyítási eljárást a szükséges mértékben, az eljárásjogi szabályok betartásával lefolytatta, a releváns tényeket feltárta, a beszerzett bizonyítékokat a Pp. 206. §-ának megfelelően összességükben értékelte és azokból az általa helyesen hivatkozott jogszabályoknak megfelelő következtetést vonta le.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelően helyesen tájékoztatta a feleket a bizonyítási teherről, a bizonyítandó tényekről és a sikertelen bizonyítás vagy mulasztás jogkövetkezményeire történt figyelmeztetést követően a felek által felajánlott bizonyítást teljes egészében lefolytatta. Helyesen hivatkozott ugyanakkor a felperes fellebbezésében arra, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási teherről csak az alpereseket tájékoztatta, ezért noha a felperes mindvégig vitatta, hogy az ingatlan vételárának kifizetése során felhasználásra került volna az örökhagyó kisajátítási kártalanításából származó pénzösszege, erre vonatkozó bizonyítást – kioktatás hiányában – korábban nem, csak a fellebbezésének előterjesztésével egyidejűleg terjesztett elő, okiratok csatolása mellett. Erre tekintettel a másodfokú bíróság megállapította, hogy az ellenbizonyítás körében – erre való tájékoztatás és határidő tűzésének hiányában – a felperessel szemben a Pp. 235. §-ának (1) bekezdésében foglalt korlát nem érvényesül, így a másodfokú bíróság a fellebbezéssel egyidejűleg előterjesztett okirati bizonyítékokat befogadta és a tényállás megállapítása körében értékelése körébe vonta.
E bizonyítékoknak az elsőfokú eljárás bizonyítékaival való egybevetése során a másodfokú bíróság figyelemmel volt arra, hogy az alperesek a közös vagyoni vélelemmel szemben kötelezettek bizonyításra, illetőleg arra is, hogy a csekken befizetett vételárrészlet származását illetően meghallgatott tanúk vallomása a szoros rokoni kapcsolat (V. J.-né az I. r. alperes édesanyja, T. Gy.-né pedig a nagynénje) okán aggályos, az elsőfokú bíróság által hivatkozott végrendeleti nyilatkozat pedig nem egyértelmű.
A kisajátítási összeg kifizetésére 1976-ben került sor, melytől számítottan a lakás megvásárlásáig, 1995-ig huzamos idő telt el. Ezen idő alatt a felperes és az örökhagyó – a felperes által bizonyítottan – ingatlanokat, gépjárműveket vásárolt, illetve az örökhagyó több ízben okiratba foglaltan nyilatkozott a kisajátítási összeg hovafordításáról, illetve elfogytáról. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az ellenbizonyítás körében a felperes által rendelkezésre bocsátott bizonyítékok súlytalanná teszik a közeli kapcsolat okán feltehetően elfogult tanúk vallomását arról, hogy az örökhagyó – spórolós lévén – folyamatosan rendelkezésre tartotta a kisajátítási kártalanítás összegét és ebből fizette a lakás vételárát. Az elsőfokú bíróság által a többi tekintetben helytállóan és megalapozottan megállapított tényállást a másodfokú bíróság ennek megfelelően akként pontosította, hogy a vételárból további 175 841 forint összegű befizetés is közös vagyonnak minősül. Így a ténylegesen kifizetésre került 509 000 forint vételárból az örökhagyó különvagyona 155 000 forint, a felperes különvagyona 34 000 forint, míg az ezen túlmenő teljes összeg a peres felek közös vagyonának minősül. Erre tekintettel a másodfokú bíróság a felperes tulajdoni hányadát 380/1000, az alperesek által megörökölt örökhagyói tulajdoni illetőséget pedig 620/1000-ben állapította meg. Ennek megfelelően rendelkezett a felperes tulajdonjogának bejegyzéséről, illetve öröklési arányuk figyelembevételével az alperesek tulajdoni hányadának csökkentéséről.
Ítéletének indokolásában a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal egyezően kiemelte, hogy a peres felek között a hagyatéki eljárás során egyezségkötésre nem került sor. Azt, hogy a felperes akkor úgy nyilatkozott, hogy kötelesrész iránti igényt érvényesíteni nem kíván, csupán eljárásjogi nyilatkozatnak minősül, amelynek visszavonására a PK 261. számú állásfoglalásban foglaltak szerint lehetősége volt, így jogosult – korábbi nyilatkozatával ellentétben – mind tulajdoni, mind kötelesrész iránti igény érvényesítésére. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság PK 262. számú állásfoglalásával kapcsolatos jogértelmezésével is egyetértett, ahogyan a kárpótlási jegyek minősítésével is. Tehát a különvagyonhoz tartozó kárpótlási jegy címletértéke, valamint az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy különvagyonnak, a címletérték és az ún. névérték, tehát a címletérték, valamint a felhalmozott kamat együttes összege közötti különbözetnek az életközösség ideje alatt keletkezett része, mint a különvagyonnak az életközösség fennállása alatt keletkezett haszna és az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy pedig közös vagyonnak minősül.
A jogerős részítélet ellen – törvénysértésre hivatkozva – az alperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és a felperesi kereset elutasítását kérték, másodlagosan pedig – amennyiben a Legfelsőbb Bíróság azt állapítja meg, hogy a másodfokú bíróság a határozata meghozatalakor súlyos eljárási szabályt sértett – a jogerős részítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárás lefolytatására történő utasítását kérte.
Az alperesek 37. sorszám alatt a felülvizsgálati kérelem kiegészítése elnevezésű beadványt is benyújtottak, azt azonban a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján nem lehetett figyelembe venni, mivel beadása a felülvizsgálati kérelem benyújtására biztosított törvényes határidőn túl történt.
A felperes a felülvizsgálati eljárásban nem nyilatkozott.
A felülvizsgálati kérelem részben, a következők szerint alapos.
1. Az alperesek a felülvizsgálati kérelmükben arra hivatkoztak, hogy a felperes az ingatlanra vonatkozó hagyatéki eljárás során nem terjesztett elő igényt a hagyatéki vagyon vonatkozásában, illetve házastársi közszerzemény iránt sem, a végrendeletet érvényesnek tartotta és a kötelesrészről is lemondott. Az alperesek ezt kifejezetten tudomásul vették, a végrendelet szerint kérték a hagyaték átadását. Ily módon mind a hagyatéki vagyon tulajdonjogi helyzetére, mind a végrendelkezés örökös nevezésének részére vonatkozóan, mind pedig a kötelesrész tekintetében a felek között egyértelműen egyezség jött létre, a hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet 53. §-ának (1) bekezdése szerint. Ezt az egyezséget a Pp. szabályaira figyelemmel úgy kell tekinteni mint a bírói egyezséget, melynek megtámadására csak egy éven belül lett volna lehetőség. Az alperesek szerint az első- és másodfokú bíróság ezzel ellentétes ítéleti döntése törvénysértő. A bíróságok által hivatkozott PK 262. számú állásfoglalás azt mondja ki, hogy a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követően a hagyatéki eljárás során esetleg mellőzött érdekelt igényét a törvény rendes útján érvényesítheti. Az eljárt bíróságok ugyanakkor az állásfoglalásnak az utolsó mondatát emelték ki a megelőző szövegrésztől elszakítottan, noha az állásfoglalás kizárólag a hagyatéki eljárás során esetleg mellőzött érdekeltre vonatkozik, a felperes pedig nem tekinthető ilyen személynek.
– Az alperesek fenti jogi okfejtése téves. Kétségtelen, hogy a hagyatéki eljárás során a felek a végrendeletben foglaltakra, illetve a felperesi kötelesrészre vonatkozóan egyező, egybehangzó nyilatkozatot tettek. Ez azonban nem minősíthető a Pp. szabályai (a 148. §-a) szerinti egyezségnek és a felperesnek a hagyatéki eljárásban tett nyilatkozatát – figyelemmel a Ptk. 207. §-a (4) bekezdésében foglaltakra – nem lehet kiterjesztően, olyan nyilatkozatként értékelni, mint amivel az ingatlanra vonatkozó dologi jogi igényéről véglegesen és visszavonhatatlanul lemondott volna. A Ptk. 115. §-ának (1) bekezdése szerint a tulajdonjogi igények nem évülnek el. Erre is figyelemmel mondja ki a hivatkozott PK 262. számú állásfoglalás utolsó mondata a hagyatéki eljárásban részt vett, illetve az esetlegesen mellőzött érdekeltre vonatkozóan egyaránt, hogy a hagyatékátadó végzésnek anyagi jogereje nincs, ezért bármely érdekelt az esetleges öröklési igényét perben, utóbb is érvényesítheti. Ennek megfelelően járt el a felperes, amikor keresetet indított, illetve az első-, valamint másodfokú bíróság, amikor e kereseti kérelemről érdemben döntött.
2. Az alperesek a felülvizsgálati kérelmükben arra is hivatkoztak, hogy a bíróságok tévedtek az Sz. A. úti ingatlan közös-, illetve különvagyoni jellegét illetően. A házastársak ugyanis az ingatlan vételéhez történt vagyoni hozzájárulásukkal arányosan megállapodtak abban, hogy az ingatlan tulajdonjoga az örökhagyót illeti meg, míg a felperest – vagyoni hozzájárulásának mértékéhez igazodóan – az ingatlan holtig tartó haszonélvezeti joga. Ezzel összefüggésben az elsőfokú bíróság törvénysértő módon hivatkozik a BH 1994/487. számú eseti döntésre, mely szerint nincs kiterjesztő értelmezésnek helye abban az esetben, ha a felek egyike haszonélvezeti jogot vesz, a másikuk pedig tulajdonjogot. Ez a jogeset eltér a perbelitől, ugyanis egyéb bizonyítékok is alátámasztják a felek jognyilatkozatának megalapozottságát. A felek lényegében a tulajdonjog vevői és haszonélvezeti jog vevői jognyilatkozataikkal a valódi házastársi vagyoni helyzetüket rögzítették egymás közötti viszonylatukban. Ezen túlmenően végrendeleteikben nyilatkoztak a lakásra vonatkozó alperesi különvagyonról, melyet a felperes maga is ági vagyonnak nevezett. A felperes a bírósági eljárás során is elismerte, hogy az örökhagyó a kisajátításból származó pénzből és a kárpótlási pénzből vásárolta a lakást. Tévedtek tehát a perben eljárt bíróságok, amikor a felperes saját kárpótlási jegyének összegét, értékét nem azonosították a haszonélvezeti jog értékével. Minderre tekintettel meg kellett volna állapítania az első- és a másodfokú bíróságnak, hogy kifejezetten az volt a házastársak szándéka, hogy a különvagyonaiknak megfelelően az örökhagyó tulajdonjogot szerez, a felperes pedig holtig tartó haszonélvezeti jogot a vétel során.
– A fentiekkel összefüggésben helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság ítéletének 8. oldalán arra, hogy az a körülmény, miszerint a felperes az ingatlanon annak megvásárlásakor haszonélvezeti jogot szerzett, nem minősíthető úgy, mintha a felperes a vagyonközösségen alapuló tulajdoni igényéről ezzel lemondott volna. A BH 1991/1/21. számú eseti döntés és az azóta kialakult töretlen bírói gyakorlat értelmében a joglemondás kiterjesztő, a Ptk. 207. § (1) bekezdésébe ütköző értelmezését jelentené az adásvételi szerződés olyan tartalmú értelmezése, mely szerint a haszonélvezeti jog megszerzésével a felperes a tulajdoni igényéről kifejezetten lemondott, figyelemmel arra, hogy a haszonélvezeti jog a tulajdonjoggal nem egyenértékű. A perben pedig nem nyert kétséget kizáróan bizonyítást, hogy az adásvételi szerződés során a felperes a haszonélvezeti jog alapításával a tulajdoni igényéről kifejezetten lemondott volna. Erre vonatkozó egyértelmű bizonyíték a perben nem merült fel.
A bizonyítékok okszerű, a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének megfelelő mérlegelésével jutott ugyanakkor a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az Sz. A. úti ingatlan vételárának – kárpótlási jeggyel nem fedezett – része, 175 841 forint közös vagyonnak minősül, annak fedezetét ugyanis nem az örökhagyó kisajátított ingatlanáért kapott kártalanítási összeg, tehát különvagyon biztosította. A másodfokú bíróság ítélete indokolásának 5-6. oldalán részletesen levezeti, okszerű indokát adja annak, hogy a felperes által a fellebbezési eljárás során – jogszabályszerűen – csatolt okiratokból miért jutott arra a következtetésre, hogy a vitatott vételárrész nem a kisajátításért kapott összegből került kifizetésre. A bizonyítékok körében ezzel összefüggésben kiemelkedő jelentősége van az örökhagyó által írt okiratoknak, melyek szerint a kisajátítási kártalanítási összeg az ingatlan vételekor már nem volt meg. A kisajátítási összeg kifizetése és a lakás megvásárlása között eltelt közel 20 éves időszakban a felperes és az örökhagyó ingatlanokat és tartós használati tárgyakat vásárolt, nagy valószínűséggel ezen összeg felhasználásával.
Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra is, hogy az örökhagyó, illetve a felperes 1998-ben kelt végrendelete nem egyértelmű etekintetben, ugyanis az örökhagyó a szülői házának kisajátítása következtében kapott kárpótlási jegy felhasználásával vásárolt ingatlanként említi a Szigethy úti lakást.
3. A felülvizsgálati kérelem értelmében az örökhagyó az Sz. utcai ingatlan kisajátítása során azért csak 175 841 forint kártalanításban részesült, mivel egyidejűleg kiutaltak számára egy „összkomfortos, az akkori igények szerint jó minőségű bérlakást, ez is az ő különvagyonának tekinthető”. Ezzel a kérdéssel azonban a bíróság nem foglalkozott, az alperesek ezért kérik annak megállapítását, illetve figyelembevételét, hogy már a bérlakás is az örökhagyó különvagyoni lakása volt, függetlenül attól, hogy a felperes is bérlőtárssá vált. (Ez is motiválta a házastársakat, amikor megállapodtak abban, hogy a felperes az ingatlanon csak haszonélvezeti jogot szerez.).
– Az alperesek felülvizsgálati kérelmükben – tartalmát tekintve – annak megállapítását, elszámolását kérték, hogy az Sz. A. úti ingatlan az értékesítését megelőzően az örökhagyó önálló bérletének minősült, melyet – mint vagyoni értéket – a javára kellett volna elszámolni.
A következetes bírói gyakorlat értelmében az Sz. A. úti lakás, melyet az örökhagyónak a kisajátított ingatlanára figyelemmel utaltak ki, a házastársak viszonyában az örökhagyó önálló bérletének minősült és azt a vagyoni értéket, amelyet az ingatlan megvásárlásakor ezen bérleti jog felhasználásával nyertek, a házastársi közös vagyon megosztása során el kell számolni. Az önálló bérlet, mint vagyoni érték ugyanis azt a házastársat illeti, aki a lakás eredeti, illetve „önálló” bérlője volt (EBH 2000/1/208.).
Az önálló bérlet, mint vagyoni értékű jog az Sz. A. úti bérlakás megvásárlása során kedvezményre jogosította az örökhagyót, ennek köszönhető, hogy noha az 1995. február 9-i adásvételi szerződés az ingatlan forgalmi értékét 1 800 000 forintban határozta meg, a vételár ennek csak a 40%-a, 720 000 forint volt. A bérleti jog értéke tehát 1 080 000 forintban nyert elismerést, melyet jelen perben alperesi különvagyonaként kellett volna elszámolni. Az egyösszegű teljesítésre, kifizetésre tekintettel ugyanakkor a vevő további 30%-os, 216 000 forint összegű kedvezményre volt jogosult. Ezt azonban már mint a vevőt (és nem mint az önálló bérleti jog jogosultját) megillető kedvezményként kell figyelembe venni, ami házastársi közös vagyonnak minősül. A fenti – különböző típusú – kedvezményekre figyelemmel volt a ténylegesen fizetendő vételár 504 000 forint.
A perben eljárt bíróságok az ingatlanból a feleket megillető tulajdoni hányadok meghatározása során nem voltak figyelemmel az örökhagyót megillető önálló bérletre mint vagyoni értékre, ami a tulajdoni hányadokat módosítja.
Az alperesek az elsőfokú eljárás során előterjesztett, 6. sorszámú ellenkérelmükben ugyan még nem hivatkoztak a Szigethy úti ingatlannal kapcsolatban az örökhagyó önálló bérletére és az ennek következtében őt megillető vagyoni értékű jogra, annak szükséges elszámolására az ingatlan vételével összefüggésben, azonban a 7. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyvben már utaltak arra, hogy a bérlakás az örökhagyó „különvagyona” volt, hiszen azt az örökhagyó az Sz. utcai ingatlan kisajátítása folytán kapta. A 18. számú fellebbezésükben pedig – ahogyan a felülvizsgálati kérelemben is – már kifejezetten kérték figyelembe venni, hogy az Sz. A. úti ingatlan az örökhagyó „különvagyonát” képezte már akkor is, amikor bérlakás volt.
A fentiekre azonban az első- és a másodfokú bíróság a határozatának meghozatala során nem volt figyelemmel, ezen alperesi kérelemmel részítéletének indokolásában sem foglalkozott.
4. Az alperesek a felülvizsgálati kérelmükben azt is vitatták, hogy az örökhagyó, illetve a felperes saját kárpótlási jegyeinek növekménye közös vagyoni jellegű lenne, ugyanis ez nem kamat és mindegyik fél a saját kárpótlási jegyét – az emeléssel együtt – különvagyonának tekintette.
– A fentiekkel összefüggésben az első- és a másodfokú bíróság helyesen hivatkozik a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseire, illetve a kialakult bírói gyakorlatra, mely szerint a különvagyonhoz tartozó kárpótlási jegy címletértéke, valamint az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy a Csjt. 28. § (1) bekezdése szerinti különvagyonnak, a címletérték és az ún. névérték, tehát a címletérték, valamint a felhalmozott kamat együttes összege közötti különbözetnek az életközösség ideje alatt keletkezett része, mint a különvagyonnak az életközösség fennállása alatt keletkezett haszna és az annak felhasználásával szerzett vagyontárgy pedig a Csjt. 27. § (1) bekezdés szerinti közös vagyonnak minősül.
A 3. pontnál kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet jogszabálysértő, mivel a másodfokú bíróság – az alperesek erre irányuló kérelmét figyelmen kívül hagyva – a felperest és az alpereseket a házastársi vagyonközösség megszüntetése jogcímén megillető tulajdoni hányadok kiszámítása során nem volt figyelemmel arra, hogy a perbeli ingatlan eredetileg az örökhagyó önálló bérlete volt, akit erre tekintettel az ingatlan megvásárlása során 60%-os vételárkedvezmény illetett meg, amit jelen perben az alperesek javára kellett volna figyelembe venni. Ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Megismételt eljárás során – az 1995. február 9-i adásvételi szerződésben foglaltakra figyelemmel – a feleket megillető tulajdoni hányadok meghatározásakor az ingatlan vételkori forgalmi értékből elengedett 60%-os vételárkedvezményt az I. és II. r. alperesek javára kell elszámolni. Ennek eredményeként a kifizetett vételárat és a kedvezményt kell a másodfokú bíróságnak – egyébként helyes levezetésére is figyelemmel – kiszámítani.
(Legf. Bír. Pfv. II. 20.785/2010.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás