PÜ BH 2011/337
PÜ BH 2011/337
2011.12.01.
I. Nem ütközik a jóerkölcsbe a házassági vagyonjogi szerződés amiatt, hogy a közös-, illetve a különvagyon körét a törvénytől eltérően határozza meg [Csjt. 27. § (2) bek., Ptk. 200. § (2) bek.].
II. a házassági vagyonjogi szerződésben foglaltaktól a bíróság méltányossági alapon általában nem térhet el [Csjt. 31. § (5) bek.].
A peres felek házasságát a bíróság 2006. június 9-én jogerős ítéletével felbontotta. A bontópert jelen per alperese kezdeményezte egyező akaratnyilvánításra hivatkozva, a 2006. május 16-án kelt beadványában azonban már a bontásra vezető okok feltárásával kérte a házasság felbontását. Arra hivatkozott, hogy férje a tudomása nélkül kölcsönöket kért több hitelezőtől, akik nála jelentkeztek – esetenként agresszívan – a kölcsön visszafizetése érdekében. Ezt követően jelen per felperese a házassági bontóperben a közös kiskorú gyermekkel való kapcsolattartásra vonatkozóan ideiglenes intézkedés meghozatalát kérte. Arra hivatkozott, hogy a felesége minden lehetséges eszközzel akadályozza a gyermekekkel való együttlétet. A peres felek végül mégis egyező akaratnyilvánítással kérték a házasság felbontását és a házassági életközösség megszűnésének időpontját – egyezően – 2005. május 15-ében jelölték meg, ez szerepel a bontóperi ítélet indokolásában is.
Az alperes a házasság fennállásának ideje alatt, 2002. május 14-én adásvételi szerződéssel megvásárolta az m.-i tulajdoni lapon 8302 helyrajzi szám alatt lévő, M. város, V. utca 21. szám alatti ingatlan tulajdonjogát 16 500 000 forint vételár ellenében. Ezen összegből a szerződés aláírásával egyidejűleg 1 500 000 forint foglalót, további 3 000 000 forintot 2002. május 20-ig, míg 12 000 000 forintot az OTP Bank Rt.-vel megkötött lakásvásárlási hitel felvételét követően legkésőbb 2002. július 31-ig kellett megfizetnie.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az alperes az 1 500 000 forint foglaló összegét édesanyjától kapta ajándékba, a további 3 000 000 forintot pedig C. B.-vel 2002. május 29-én megkötött kölcsönszerzés alapján fizette ki.
A kölcsön biztosítékául az alperes különvagyonát képező M. város, Z. utca 16. fszt. 2. szám alatti ingatlan szolgált.
A peres felek az ingatlan vételárának megfizetéséhez – mint adóstársak – 10 000 000 forint hitelt vettek fel az OTP Rt.-től, melynek biztosítékául az ingatlanra jelzálogjogot és elidegenítési és terhelési tilalmat jegyeztek be a bank javára. A vételár további részének megfizetésére, illetve az ingatlanon folyó építkezés finanszírozására az alperes édesanyjának és nevelőapjának tulajdonát képező M. város, D. utca 12. II. em. 4. szám alatti ingatlan értékesítéséből származó 9 000 000 forintból került sor.
Az alperes 2003. november 17-én 5 500 000 forint vételár ellenében elidegenítette a különvagyonát képező M. város, Z. utcai ingatlant, melyből visszafizette a C. B.-től felvett 3 000 000 forint kölcsönt.
A peres felek kapcsolatában 2006 tavaszáig jelentősebb konfliktusok nem merültek fel. Ekkor az alperes a két gyermekkel az M. város, D. G. utca 1-7. szám alá költözött, ahová a felperes még gyakran eljárt, rendszerint ő vitte innen a gyermekeket iskolába, de életvitelszerűen a felek nem laktak együtt. A peres felek az életközösség megszakadását követően még tettek kísérleteket az életközösség helyreállítására, közös olaszországi nyaraláson is részt vettek, a kapcsolat helyreállítása azonban nem sikerült.
A felek még a házastársi életközösség fennállása alatt, 2004. január 13-án házassági vagyonjogi szerződést kötöttek, melyben rögzítették, hogy az M. város, V. utca 21. szám alatti ingatlan megvásárlására az alperes különvagyoni pénzéből került sor. A szerződés 3/b. pontjában kijelentették, hogy az OTP Jelzálogbank Rt.-től 10 000 000 forint hitelt vettek fel, a vonatkozó szerződésben a házasfelek adóstársként szerepelnek, azonban a hitel törlesztését az alperes vállalja a különvagyonából és a szülei támogatásából, ezért az ingatlannal kapcsolatban felvett kölcsön alapján a felperes tulajdoni igénnyel nem léphet fel. A szerződés 5/b. pontja pedig rögzíti, hogy az építkezés megkezdéséhez szükséges pénzeszközöket az alperes szülői támogatásból, részben pedig a különvagyonából biztosította és biztosítja a jövőben is, így az építkezéssel létrejövő bővítés, átépítés és tetőtér beépítés szintén az alperes különvagyonát képezi.
A felek 2005. október 5-én közös közjegyzői nyilatkozatot tettek, mely szerint az életközösségük változatlanul fennáll, a 2004. január 13-án kötött házassági vagyonjogi szerződést pedig továbbra is fenntartják, azt jelen nyilatkozatukkal megerősítik.
Ugyanezen a napon, 2005. október 5-én a felperes közjegyzői okiratba foglalt egyoldalú nyilatkozatot tett, melyben kijelentette, hogy házastársa tudta, hozzájárulása és egyetértése nélkül különböző kölcsönöket vett fel, melyek nem gyarapították a házastársi vagyonközösséget sem közvetlenül, sem közvetve. A felperes a kölcsönök fedezeteként az M. város, S. utca 145. szám alatti különvagyoni ingatlanát terhelte meg. Nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy az M. város, V. utca 21. szám alatti ingatlan az alperes különvagyonát képezi, mely a nyilatkozat megtételének időpontjában is építkezés alatt állt, és ennek költségeit az alperes szülei fizetik.
A felperes keresetében kérte a házastársi közös vagyon megosztását, annak megállapításával, hogy az M. város, V. utca 21. szám alatti ingatlanra fordított különvagyoni és közös vagyoni beruházásai eredményeként az ingatlan 3335/5385 tulajdoni hányadát a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján megszerezte. Ennek alapján kérte a közös tulajdon megszüntetését, az alperes 33 350 000 forint megváltási ár megfizetésére történő kötelezése mellett.
Utóbb a keresetét kiegészítve elsődlegesen a 2004. január 13. napján keltezett, valamint a 2005. október 5. napján közjegyzői okiratba foglalt szerződések és egyoldalú nyilatkozat semmisségének a megállítását kérte, a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése alapján, azok jóerkölcsbe ütközése folytán. Másodlagosan pedig annak megállapítását kérte, hogy a vagyonjogi szerződés, valamint az ennek megerősítését szolgáló közjegyzői nyilatkozatok a Ptk. 210. §-ának (1) és (4) bekezdése alapján érvénytelenek, mivel a szerződéskötéskor a felperes az alperes által okozott tévedésben volt, illetve az alperes őt megtévesztette a szerződéskötéskor azzal, hogy csak formálisan válnak el, azért, hogy a lakóház építkezésére fordított kölcsöntartozások felvételének időpontját a házassági vagyonjogi szerződés megelőzze és így a tartozások csak a felperes különadósságaként jelenjenek meg.
Az alperes ellenkérelme a felperesi kereset elutasítására irányult. A vagyonjogi szerződés megtámadásával kapcsolatban azzal érvelt, hogy a Ptk. 236. §-ában megjelölt egy éves megtámadási határidőt a felperes elmulasztotta, mivel a jelen perben megtartott első tárgyaláson, 2006. november 30. napján jelentette be csak az ezzel kapcsolatos igényét.
Tagadta a felperesnek azt az állítását, hogy csak formálisan kívántak elválni. Ennek ellentmond az, hogy a bontóperben vétkességi alapon kérte a házasság felbontását, illetve a felperes is ideiglenes intézkedést kért a gyermekekkel való kapcsolattartásának szabályozása érdekében. A házassági bontóperben a felek közösen határozták meg az életközösség megszakadásának időpontját 2005. május 15-ében, amit jelen perben a felperes már vitat.
Az alperes szerint a házassági vagyonjogi szerződés nem ütközik a jóerkölcsbe sem, amikor ugyanis annak megkötésére sor került, az alperesnek a felperes által felvett kölcsönökről még nem volt tudomása, és maga a felperes hivatkozott arra, hogy a szerződés mások érdekeit nem sérti, mert a tulajdonát képező M. város, S. utca 145. szám alatti ingatlan a hitelekre megfelelő fedezetet nyújt.
Az elsőfokú bíróság részítéletével a 2004. január 13-án kelt házassági vagyonjogi szerződés, valamint az ennek megerősítését, illetve kiegészítését célzó, közjegyző előtt, 2005. október 5-én tett nyilatkozatok érvénytelenségének megállapítása iránti részében a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság elsőként az életközösség megszakadásának az időpontját vizsgálta, melyet a felperes a bontóperi ítéletben rögzített, a felek egyező nyilatkozatán alapuló 2005. május 15-i időponthoz képest 2006. őszében jelölt meg, azt állítva, hogy még a házasság felbontását követően is együtt élt az alperessel Ny.-n, az alperes édesapjának üdülőjében és onnan 2006. szeptemberében együtt költöztek be az M. város, D. G. utca 1-7. szám alatti lakásba.
Az elsőfokú bíróság az életközösség megszűnésének időpontjára vonatkozóan bizonyítási eljárást folytatott le. Ennek eredményeként megállapította, hogy a kihallgatott tanúk vallomásai a jogerős ítélettel szemben hitelt érdemlően nem támasztották alá a felperes által hivatkozott későbbi időpontot, ezért az elsőfokú bíróság továbbra is a bontóperi ítéletben szereplő dátumot vette alapul az életközösség megszakadásának időpontjaként.
A 2005. január 13-i házassági vagyonjogi szerződés tartalmát vizsgálva az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az ,,deklaratív'' szerződésnek minősül, mivel azt rögzíti, hogy az M. város, V. utca 21/1. szám alatti ingatlan részben az alperes különvagyonából, részben a szülei által számára juttatott vagyonból került megvásárlásra.
A felperes által hivatkozott, a Ptk. 210. §-ának (1) és (4) bekezdésében foglalt megtámadási okokat vizsgálva az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes nem tudta bizonyítani azt, hogy az alperes megtévesztette, illetve tévedésbe ejtette, elhitetve vele, hogy a házassági bontóper nem valós szándékú, az csak arra irányul, hogy a perbeli ingatlant mentesítsék a hitelezői igények alól.
A megtámadási határidő kezdetét legkésőbb 2005. október 5. napjától lehetett számítani. A perben a felperes nem tudta bizonyítani azt az állítását, hogy a házassági vagyonjogi szerződés a szerződésen szereplő dátumból eltérően csak egy héttel a 2005. október 5-i közjegyzői okirat keltét megelőzően született, amikor a kölcsönök felvételére már sor került. A felperes csak 2006. november 30-án terjesztette elő a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti kereseti kérelmet, amikor az egy éves megtámadási határidő már eltelt.
Az elsőfokú bíróság nem találta alaposnak a felperesnek a szerződés semmisségére, annak jóerkölcsbe ütköző voltára történő hivatkozását sem. Ezzel összefüggésben a felperes a BH 1999. évi 409. számú eseti döntésre hivatkozott, ez azonban az elsőfokú bíróság szerint jelen ügyben nem releváns, ugyanis az említett jogesetben foglaltakkal szemben az alperes jelentős különvagyonnal bír, ami nem került ellentételezés nélkül az alperes tulajdonába. Ezért nincs olyan társadalmilag védendő érdek, amely miatt a házassági vagyonjogi szerződés a jóerkölcsbe ütközne, és ezzel együtt jóerkölcsbe ütköző lenne a közjegyző előtt tett közös nyilatkozat is.
A meghallgatott tanúk, akiktől a felperes kölcsönt kért, azt vallották, hogy az alperes nem volt jelen a kölcsönök kérésekor, illetve felvételekor, azt kifejezetten a felperes kérte tőlük, és csak a felperes előadásából tudták azt, hogy a kölcsönöket az építkezésre kívánja fordítani. Az építkezés 2005-ben befejeződött, így a 2006-ban felvett kölcsönök szükségképpen nem az építkezés célját szolgálták.
A felperes nem bizonyította azt sem, hogy a tulajdonát képező ingatlanok eladási árát az építkezésre fordította.
A másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletét helybenhagyta.
Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a peres felek egymással ellentétes előadásának, a kihallgatott tanúk egymásnak ellentmondó vallomásának és a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok adatainak egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján a tényállást helyesen állapította meg. A Pp. 164. § (1) bekezdésében foglalt bizonyítási teher főszabályának helyes alkalmazásával a felperes terhére értékelte mindazon tények bizonyítatlanságának a következményeit, amelyek vonatkozásában a felperesnek állt érdekében az, hogy a tényállításait a bíróság valónak fogadja el. Helyesen értékelte a perbeli magán- és közokiratok tartalmát is, és mindezek alapján helytálló döntést hozott, melynek indokaival a másodfokú bíróság egyetértett.
Bár a perben lehetősége volt a felperesnek arra, hogy bizonyítsa: a bontóperi ítélet indokolásában meghatározott időponthoz képest csak később szűnt meg a házassági életközösség, ez a bizonyítási kísérlet azonban nem volt eredményes. A házassági életközösség egyébként sem állhatott fenn 2006 augusztusáig, hiszen a házasságot a bíróság 2006. június 9-én jogerős ítéletével felbontotta.
A peres felek által kötött házassági vagyonjogi szerződéssel összefüggésben a másodfokú bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróság azon megállapítását, hogy a szerződés deklaratív szerződésnek tekintendő, ugyanis csak azt rögzítette, hogy a V. utcai ingatlan részben az alperes különvagyonából, részben a szülei számára juttatott vagyonból került megvásárlásra, így az az alperes különvagyona. Az adott szerződés ugyanis – bár tartalmaz állapotrögzítő elemeket – a Csjt. törvényi vélelmétől eltérő vagyonjogi rendelkezéseket is magában foglal, amikor a közösen felvett hitel ellenére – annak különvagyoni visszafizetése okán – a közös vagyon helyett a hitel összegével arányos részben a különvagyonba utalja az ingatlant.
Helyesen foglalt ugyanakkor állást a másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság a házassági vagyonjogi szerződés és a közjegyzői nyilatkozatok megtámadásával, a megtámadási határidővel kapcsolatban, mely szerint a felperes a szerződés megtámadására nyitva álló határidőt elmulasztotta, így a szerződés, illetve a közjegyzői nyilatkozat megtámadása nem vezethetett eredményre.
Helyesen foglalt állást az elsőfokú bíróság a szerződés semmisségével kapcsolatos felperesi kereseti kérelemmel összefüggésben is. A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a házassági vagyonjogi szerződésnek éppen az a lényege, hogy a felek vagyoni viszonyait a Csjt.-ben foglalt főszabálytól eltérően rendezi. Ez tehát önmagában nem adhat alapot a Ptk. 200. § (2) bekezdése szerinti semmisség megállapítására.
Az egységes bírói gyakorlat szerint a ,,jóerkölcs'' valójában nem erkölcsi, hanem olyan jogi kategória, amely a társadalom általános értékítéletét fejezi ki. A szerződés jóerkölcsbe ütközésének megállapítása során ezért nem a szerződő fél érdeksérelmét, hanem azt kell vizsgálni, hogy maga a jogügylet társadalmilag elítélendő-e. Az általános társadalmi felfogással nem áll szemben, ha az egyik fél a saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előnyt juttat, tehát a Ptk. 579. § (1) bekezdése szerint ajándékoz, és az sem, ha a közös vagyonát a házastársa különvagyonába utalja (BH 1999/9/409.).
A felperes alaptalanul érvelt azzal, hogy a fenti jogesettel analóg a perbeli eset, hiszen a felperes nem a teljes különvagyonát, illetve a közös vagyon ráeső részét utalta a házassági vagyonjogi szerződésben az alperes különvagyonába. Mindössze a közösen felvett 10 000 000 forint kölcsön fele összegéből eredő tulajdoni igénye érvényesítésétől mondott le, különös tekintettel arra, hogy az alperes a teljes kölcsön megtérítését magára vállalta. A Csjt. szabályaitól eltérő rendelkezés ezért csak abban áll, hogy az alperesnek az OTP hitel visszafizetéséből eredő igényét a felek nem megtérítési, hanem tulajdoni igényként számolták el. Ez a rendelkezés pedig nem minősíthető társadalmilag elítélhetőnek, még méltánytalannak sem.
A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság ezért helytállónak állapította meg, hogy nincs olyan társadalmilag védendő érdek, amely miatt a házassági vagyonjogi szerződés a jóerkölcsbe ütközne és ezáltaljóerkölcsbe ütközne a közjegyző előtt tett nyilatkozat is.
A jogerős részítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság a részítélet megváltoztatásával állapítsa meg, hogy a 2004. január 13-i keltezésű házassági vagyonjogi szerződés, valamint a 2005. október 5-i közjegyzői nyilatkozat semmis, mivel a jóerkölcsbe ütközik. A jogerős részítélet ezzel ellentétes megállapítása sérti a Ptk. 220. §-ának (2) bekezdésében, a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésében, illetve a Pp. 206. §-ában foglaltakat. (A felülvizsgálati kérelmében a felperes a vagyonjogi szerződés Ptk. 210. §-a szerinti érvénytelenségére már nem hivatkozott.)
A jogerős részítélet szerint a vagyonjogi szerződésben a felperes ,,mindössze'' a közösen felvett hitelre vonatkozó tulajdoni igényének érvényesíthetőségéről mondott le. Ez a megállapítás a bizonyítékokkal egybevetve iratellenes, ugyanis a vagyonjogi szerződés a házastársi közös vagyon egyetlen és döntő súlyú tételét, a házasingatlant utalja be az alperesi különvagyonba, ellentételezés nélkül, a társadalomban elfogadott erkölcsi felfogás szerint kirívóan méltánytalan módon. A szerződés megfosztja a felperest bármiféle, a Csjt. törvényi vélelméből és az esetleges későbbi beruházásokból eredő igényei érvényesítésétől, ezért a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésébe ütközik. A házassági vagyonjogi szerződés a felperes teljes vagyonának elvesztéséhez vezetett, ezért a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján a jóerkölcsbe ütközik.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős részítélet hatályban tartására irányult.
Álláspontja szerint a perben bizonyítást nyert, hogy a V. utcai ingatlan teljes egészében az alperes különvagyonából került megvásárlásra és az építkezést is az ő különvagyona bizonyította. Már a kölcsön felvételekor is nyilvánvaló volt és akkor a felperes is elismerte, hogy a kölcsönt – lányukra tekintettel – teljes egészében az alperes szülei fogják kiegyenlíteni, ezért a valósághoz igazodva tértek el a felek a szerződésben a kölcsönre vonatkozóan a közös vagyoni vélelemtől, ami nem ütközik a jóerkölcsbe.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a házasság megkötésével a házastársak között a házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami a Csjt. 28. § (1) bekezdése szerint valamelyik házastárs különvagyonához tartozik.
A Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a házasulók a házasságkötés előtt, valamint a házastársak az egymás közötti viszonyaikat – a házassági életközösség tartamára – szerződéssel rendezhetik. A szerződésben a törvény rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös, illetőleg a különvagyonba.
A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése szerint semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek, kivéve, ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz. Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik.
A fenti jogszabályi rendelkezések keretei között kellett vizsgálni azon felperesi felülvizsgálati kérelmet, mely szerint a peres felek 2004. január 13-i házassági vagyonjogi szerződése, majd az ennek nyomán született 2005. október 5-i közjegyzői nyilatkozat érvénytelen (semmis), mivel az a jóerkölcsbe ütközik. A felperes a felülvizsgálati eljárásban a Ptk. 210. § (1) bekezdésére, tehát tévedésre, illetve (4) bekezdésére, vagyis megtévesztésre már nem hivatkozott.
A házassági vagyonjogi szerződés lényege, hogy ha a házastársak egymás közötti viszonyaikat szerződéssel rendezik, a Csjt. házassági vagyonjogi szabályai csak akkor és annyiban érvényesülnek, amennyiben azoktól a házastársak a szerződésben nem térnek el. A szerződési szabadság elvéből következően a házassági vagyonjogi szerződésben lehetséges a Csjt. rendelkezéseitől eltérő más házassági vagyonjogi rendszer kikötése, de az is gyakori, hogy a Csjt. törvényes vagyonjogi rendszerének elfogadása mellett egyes kérdésekben érhető csak tetten a törvény szabályaitól való eltérés.
Ez utóbbi körbe tartozik a per tárgyát képező házassági vagyonjogi szerződés, mely alapvetően azt célozta, hogy egyértelműen rögzítse a V. utcai ingatlan alperesi különvagyoni jellegét, a különvagyoni források részletes felsorolása mellett. A szerződés 3/b. pontjában a felperes kijelentette, hogy az OTP Jelzálogbank Rt.-től felvett 10 000 000 forint hitel alapján nem lép fel tulajdoni igénnyel, figyelemmel arra, hogy a hitel törlesztését kizárólag az alperes vállalja szülei támogatásával. A 6. pontban pedig a felperes a teljes ingatlan vonatkozásában jelenti ki, hogy azzal kapcsolatban sem közös vagyoni, sem különvagyoni igénye nincs, az ingatlan kizárólag ,,ténylegesen és való-ságosan is'' az alperes 1/1 arányú tulajdona, különvagyona.
Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy a perbeli házassági vagyonjogi szerződés valójában csak a 3/b. pontjában tartalmaz a házassági vagyonközösség rendszerétől eltérő megállapodást, amikor a közösen felvett hitel ellenére – annak különvagyoni visszafizetése okán – a közös vagyon helyett a különvagyonba utalja a hitel összegével arányos részben az ingatlant. A szerződés egyéb rendelkezései ugyanis csak a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerint rögzítik tényként az alperesi különvagyont, illetve azt, hogy a telekingatlan vásárlása, majd az építkezés az alperesi különvagyonból, illetve – az alperesre tekintettel – a szülei által nyújtott támogatásból valósultak meg.
A fentiekkel összefüggésben helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra is, hogy a házassági vagyonjogi szerződés lényegéből következően önmagában a közös-, vagy a különvagyon körének a Csjt. rendelkezéseitől eltérő módon való meghatározása nem ad alapot a Ptk. 200. § (2) bekezdése szerinti semmisség megállapítására. A vagyonjogi szerződés jóerkölcsbe ütközése pedig azért nem állt fenn, mivel – a korábban ismertetettek szerint – az alperes csak a közösen felvett 10 000 000 forintos kölcsön fele összegéből eredő tulajdoni igénye érvényesítéséről mondott le, lényegében arra tekintettel, hogy a kölcsön őt terhelő részét is az alperes szülei fogják kiegyenlíteni.
Miután a szerződés jóerkölcsbe ütközésének megállapítása során elsődlegesen a jogügylet társadalmilag elítélendő voltát kell vizsgálni, és nem az érintett fél vélt vagy valós szubjektív érdeksérelmét, helyesen jutottak a perben eljárt bíróságok arra a következtetésre, hogy perbeli házassági vagyonjogi szerződés, illetve annak a Csjt. általános szabályaitól eltérő rendelkezése nem minősíthető társadalmilag elítélhetőnek, de még méltánytalannak sem, és ennek következtében a semmisség nem állapítható meg az azt megerősítő közjegyzői nyilatkozat vonatkozásában sem.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a Csjt. 31. § (5) bekezdésének sérelmére is hivatkozott. A perben ugyanis – álláspontja szerint – nem érvényesült az a szabály, hogy a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy a vagyoni igények rendezésénél egyik házastárs se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz.
Miután a házassági vagyonjogi szerződés lényege, hogy a felek részben vagy egészben eltérnek az 1/2-1/2 arányú házastársi közös szerzés vélelmétől, a bírói gyakorlat értelmében a házassági vagyonjogi szerződés körében a méltányossági szabály alkalmazására csak egészen kivételes esetben kerülhet sor. A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntése szerint a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése a felek érvényes szerződésével szemben a bíróságot arra nem kötelezi, hogy a szerződés érvénytelenségének megállapításával biztosítsa az arányosságot és a méltányosságot, tekintve, hogy az eset egyedi szempontjait a felek a szerződési akaratuk kialakításánál már figyelembe vették (BH 2001/6/278.). A méltányossági szabály alkalmazására tehát csak kivételesen, így akkor kerülhet sor, ha a szerződés valamilyen kérdést nem egyértelműen vagy nem teljes körűen rendez.
A méltányossági klauzula alkalmazása a házassági vagyonjogi szerződéssel összefüggésben jelen perben azért sem indokolt, illetve szükséges, mivel a bíróság részítélettel csak a házassági vagyonjogi szerződés érvényességének, illetve érvénytelenségének kérdésében döntött, a házastársi közös vagyon megosztásáról ítélet még nem hozott. A per későbbi szakaszában lehetősége nyílhat még a felperesnek arra, hogy a házassági vagyonjogi szerződés szerint az alperes különvagyonát képező V. utcai ingatlannal kapcsolatban a felülvizsgálati kérelemben is jelzett közös-, illetve különvagyoni megtérítési igényeit érvényesíthesse, bizonyíthassa.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 21.335/2010.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás