PÜ BH 2012/118
PÜ BH 2012/118
2012.05.01.
I. A szerződésen alapuló szolgalom megszűnésének megállapítása során vizsgálandó szempontok [Ptk. 170. § (2) bek.].
II. A másodfokú bíróság reformatórius jogköréből adódóan a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és ellenkérelem korlátai között önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét és új tényállást állapíthat meg [Pp. 206. § (1) bek., 221. § (1) bek. és 253. § (2) bek.].
Az s.-i 1576/2. helyrajzi számú ingatlan a felperes, míg az 1576/3. helyrajzi számú ingatlan – egymás között egyenlő arányban – az I. és a II. rendű alperes tulajdona. E két ingatlan az 1576. helyrajzi számú ingatlan megosztásával jött létre, de a peres felek jogelődjei, mint az ingatlan társtulajdonosai már 1977-ben szerződéssel rendelkeztek arról, hogy az alperesek jogelődjeinek „szolgalmi utat” biztosítanak annak érdekében, hogy az egyébként az M. utcával összeköttetésben álló ingatlanrészükről kijárásuk legyen a V. utcára is. Az alperesek 1982-ben vásárolták meg az ingatlan természetben megosztott részét. A felperes jogelődjei – M. J. és akkori házastársa – a tulajdoni hányadukon 1989-ben családi ház építésébe kezdtek. Ennek érdekében került sor az ingatlan fentiek szerinti természetbeni megosztására. A tulajdonközösség természetben történő megszüntetéséről szóló szerződésben – utalással a korábbi tulajdonosok közötti szerződésben foglalt úthasználatra – az alperesek tulajdonába kerülő ingatlan javára 1 méter szélességű átjárási szolgalmat alapítottak, melyet a földhivatal 1990-ben bejegyzett az ingatlan-nyilvántartásba.
A felperes az 1576/2. helyrajzi számú ingatlanon 1999. február 15-én szerzett tulajdonjogot. Az ingatlanon álló szerkezetkész családi ház építését 2002-re fejezte be. Ezt követően az ingatlana V. utcai oldalán 2002-2003 körül motoros kaput létesített, de az annak nyitásához szükséges távirányítót az alpereseknek nem biztosította. Az alperesek között a házassági életközösség 2004-ben megszakadt és úgy rendelkeztek a közös tulajdonukban álló ingatlanról, hogy azt kizárólag az I. rendű alperes használja. Az I. rendű alperes a szerződésen alapuló szolgalmi joga gyakorlásának akadályoztatása miatt 2008-ban birtokvédelmi eljárást kezdeményezett a jegyzőnél. Ennek az eljárásnak az eredményeként egyezséget kötött a felperessel, aki erre tekintettel a szolgalmi utat kialakította, és biztosította részére a bejáráshoz szükséges távirányítót, így az I. rendű alperes jelenleg is gyakorolja – gyalogosan – az átjárásra vonatkozó szolgalmi jogát a V. utca irányába.
A felperes keresetében elsődlegesen az említett szolgalom megszüntetését, másodlagosan a szolgalom megszűnésének a megállapítását és az alperesek kötelezését kérte a szolgalmi jog törlésének tűrésére.
Az I. rendű alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását, míg a II. rendű alperes a per során a keresetre nem nyilatkozott.
Az elsőfokú bíróság a felperes elsődleges keresetét elutasította, míg másodlagos keresetének helytadott és megállapította, hogy az s.-i 1576/2. helyrajzi számú ingatlan terhére és az 1576/3. helyrajzi számú ingatlan javára bejegyzett átjárási szolgalmi jog megszűnt, egyúttal rendelkezett a szolgalmi jognak az ingatlan-nyilvántartásból való törléséről. A Ptk. 170. § (2) bekezdése alapján – analógiával alkalmazva a Ptk. 122. §-ában foglaltakat is – azt állapította meg, hogy a felperes részéről, számításba véve a jogelődjének birtoklását is, a szolgalommal érintett terület elbirtoklási ideje a szolgalmi jog 1990. január 1. napjával történt bejegyzésétől számítható, és ennek eredményeként az a bejegyzést követő tíz év elteltével, azaz 2000. január 2-án megszűnt.
Az elsőfokú ítélet ellen a másodlagos kereseti kérelem elutasítása végett az I. rendű alperes fellebbezést, míg az elsődleges kereset teljesítése érdekében a felperes csatlakozó fellebbezést terjesztett elő.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a perbeli jogvita elbírálásának alapjául szolgáló tényállást helyesen állapította meg és helyes volt az arra alapított döntése is. Megjegyzésként rögzített jogi álláspontja keretében arra mutatott rá, hogy nem tekinthető a szolgalmi jog megfelelő és teljes gyakorlásának az, hogy a jogosult csupán a szolgalmi útnak kijelölendő ingatlanrész kis hányadát veszi igénybe – azt is csak esetenként – az ingatlanára történő be-, illetve kijutás céljából. A bizonyítási eljárásnak az I. rendű alperes által a fellebbezésben sérelmezett hibái kapcsán az egységes ítélkezési gyakorlatra hivatkozással kifejtett álláspontja értelmében a Pp. 206. §-a szerinti szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás csak akkor támadható sikerrel, ha az feltáratlan, iratellenes, logikai ellentmondást tartalmaz, vagy a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésén alapszik.
A jogerős ítélet ellen, annak az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezése és a kereset elutasítása végett az I. rendű alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ennek indokolása szerint a jogerős ítélet nem felel meg a Pp. 221. §-ában megjelölt tartalmi feltételeknek, érvrendszere nem áll összhangban a bizonyítási eljárás anyagával. Így a másodfokú bíróság által helytelenül megállapított tényállásból levont jogi következtetés azt eredményezi, hogy a határozata a Ptk. 170. § (2) bekezdésébe ütközik, valamint sérti a Ptk. 327. §-ának az elévülés megszakadásával kapcsolatos rendelkezéseit is. Álláspontja szerint az alkalomszerű, eseti használat ugyan nem képezheti alapját a telki szolgalom elbirtoklással való megszerzésének, azonban ebben az ügyben egy létező jogról van szó, ezért ha azt tíz évente csak egyszer, de gyakorolja a jogosult, akkor nem állapítható meg a megszűnése, mert annak egyértelmű kógens feltétele az, hogy azt a jogosult tíz éven át semmilyen formában és mértékben, egyáltalán nem gyakorolta. Változatlanul fenntartotta azt az előadását, hogy 1990 és 1994 között, amikor a felperes jogelődei építkeztek, nagy nehézség árán, de gyakorolhatták a szolgalmi jogukat, amit néha meg is tettek. Ez az akadály viszont 1994 és 1999 között már nem állt fenn, így ő rendszeresen át is járt a felperes ingatlanán, amit az 1999 és 2003 közötti időszakra maga a felperes is elismert. Ennélfogva szerinte nem állapítható meg egyetlen olyan – egyhuzamban fennálló – tízéves időtartam sem, amely tekintetében bebizonyosodott volna, hogy nem gyakorolta a szolgalmi jogát. Sérelmezte, hogy a bíróságok a bizonyítási indítványának nem adtak helyt, annak ellenére sem, hogy az elsőfokú bíróság a személyes előadását ellenmondásosnak minősítette. Kifogásolta, hogy a bíróságok nem tulajdonítottak jelentőséget a II. rendű alperessel a tulajdonukban álló ingatlan rendezésére vonatkozó megállapodásuknak, ami szerinte a rendelkezési jog gyakorlásának minősül.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott részének hatályában való fenntartására irányult.
Az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos.
Előrebocsátja a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felülvizsgálat tárgya kizárólag a szerződésen alapuló és az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett átjárási szolgalomnak a másodlagos kereseti kérelem szerinti megszűnésének megállapítása.
A Ptk. 170. § (2) bekezdése szerint a szolgalom megszűnik, ha a jogosult azt tíz éven át nem gyakorolta – bár ez módjában állt – vagy eltűrte, hogy gyakorlásában akadályozzák. Ehhez képest az elsőfokú bíróság ítéletéből félreérthetetlenül megállapítható, hogy az 1990. január 1-jétől 2000. január 2-ig terjedő tíz évet tekintette a szolgalom megszűnésének megállapítására alapul szolgáló időtartamnak. Ebből következőn – figyelembe véve az I. rendű alperes fellebbezésének tartalmát is – a másodfokú bíróságnak erre az időszakra vonatkozóan kellett vizsgálnia, hogy valóban fennálltak-e a Ptk. idézett törvényi feltételei. Az vitathatatlan, hogy a szolgalom megszűnésének megállapítására vonatkozó rendelkezés hasonlóságot mutat az elbirtoklás szabályaival. Az adott, szerződéssel alapított szolgalom megszűnése szempontjából viszont az elsőfokú bíróság által analóg módon alkalmazott elbirtoklási szabályoktól függetlenül azt kell vizsgálni, hogy az elsőfokú ítéletben megjelölt tízéves időtartamban a felperes tudta-e bizonyítani, hogy folyamatosan eltűrte az I. rendű alperes azt, hogy ő, illetve jogelődei a szolgalmi joga gyakorlásában akadályozzák; illetve az I. rendű alperes bizonyította-e, hogy a törvény által irányadónak tartott tíz évnél rövidebb időtartamban vagy az ingatlan-nyilvántartásba is bejegyzettnél kisebb terjedelemben, de gyakorolta a jogát. Az elsőként megjelölt feltétellel összefüggésben jelentősége van annak, hogy az elsőfokú ítéletnek a másodfokú bíróság részéről is elfogadott tényállása szerint az I. rendű alperes M. J.-nek, mint a felperes egyik jogelődjének és magának a felperesnek is jelezte, hogy igényt tart a bejegyzett szolgalmi úton való átjárásra és kérte a megfelelő út kialakítását (3. old. utolsó bekezdése). Másrészről az I. rendű alperes többször megtett nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy az 1994-1999 közötti időszakban, amikor a felperes jogelődje részéről nem folyt az építkezés, az átjárás lehetősége folyamatosan biztosított volt.
Mindamellett a Ptk. 170. § (2) bekezdésében foglaltak együttes értelmezéséből az következik, hogy a szolgalom jogosultja akkor sem veszíti el a megszerzett jogát, ha azt azért nem gyakorolja, mert abban valamilyen körülmény akadályozza. Az adott esetben ilyen akadályoztató körülmény volt, hogy a szolgáló telken a másodfokú bíróság által is irányadónak tekintett időszakban, ha nem is folyamatosan, de építkezés folyt, s emiatt nem lehetett kijelölni az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek megfelelő nyomvonalát a szolgalmi útnak. Ilyen körülmények között – figyelembe véve a szolgáló telek tulajdonosának, illetve birtokosának az építkezéshez fűződő méltányolható érdekét is – nem írható az I. rendű alperes terhére, hogy az őt megillető szolgalmi jog gyakorlásának kikényszerítése érdekében nem kezdeményezett birtokvédelmi eljárást. Azzal is kifejezheti, hogy a megszerzett jogával nem kíván felhagyni, ha a szolgáló telek tulajdonosai felé jelzi a szolgalmi jog gyakorlására irányuló szándékát. Az adott esetben ennek megtörténtére magából a felperes személyes előadásából is következtetni lehet.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság megalapozatlanul mellőzte a perben feltárt bizonyítékok újbóli értékelését.
A bizonyítékok felülmérlegelésének a másodfokú bíróság által hivatkozott korlátja a felülvizsgálati eljárás jellemzője, annak rendkívüli perorvoslati jellege folytán. A Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság reformatórius jogkörben jár el. Ezt azt jelenti, hogy teljes egészében felülbírálhatja az elsőfokú ítéletben rögzített tényállást, ahhoz nincs kötve, az elsőfokú bíróság által megállapítottaktól függetlenül, önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét és új tényállást állapíthat meg. Ehhez mérten még a felülvizsgálati eljárásban sem érvényesülhet a bizonyítékok felülmérlegelésének tilalma, ha a másodfokú bíróság nem tesz eleget az indokolási kötelezettségének.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság eljárási szabálysértéssel meghozott ítéletét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot utasította az eljárás folytatására.
A folytatódó eljárásban a felperes nyilatkozatának ismeretében kell rögzíteni, hogy mely időtartamra vizsgálandók a szolgalom megszűnésének törvényben írt – a fentiek szerint értelmezett – feltételei. Erre az időszakra vonatkoztatva kell megjelölni azokat a bizonyítékokat, amelyeken a megállapított tényállás alapult. A jogerős ítélet indokolásának ki kell terjednie azokra az adatokra, amelyek alapján – figyelemmel az alperes védekezésére – a felperes másodlagos kereseti kérelme elbírálható. Önmagában az I. rendű alperes személyes előadásában rejlő ellentmondások nem adhatnak alapot a kereset teljesítésére. Módot kell adni az I. rendű alperes számára a személyes előadásában rejlő ellentmondások feloldására. Erre alkalmas lehet az általa megnevezett tanúk kihallgatása. Az ügyben a bizonyítékok fenti – a másodfokú eljárás kereteit meg nem haladó – kiegészítésével és a bíróságot a Pp. 221. § (1) bekezdése alapján terhelő indokolási kötelezettségnek a másodfokú eljárásra vonatkoztatott helyes értelmezésével történő teljesítése után hozható megalapozott ítélet.
(Legf. Bír. Pfv. I. 20.788/2011.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás