PÜ BH 2012/37
PÜ BH 2012/37
2012.02.01.
Mandulaműtétnél – vétlenül okozott verőérsérülés esetén – a kezelőorvos akkor jár el a tőle elvárható gondossággal, ha csak akkor engedi haza a gyermeket, ha már biztosan eldönthető, hogy az érsérülés begyógyult és artériás vérzés már nem következhet be [Ptk. 339. §, 348. §].
A felperesek 9 éves gyermekének manduláit 2005. január 11-én az alperes kórházban eltávolították. Az altatásban elvégzett műtét során a jobboldali garatmandula kivétele közben megsérült a nyelv alatti verőér, amelynek az anatómiai rendellenesség folytán kialakult kanyarulatos lefutását nem lehetett észlelni. Az artériás vérzést a műtét közben megszüntették. A műtét után a gyermeket az osztályra helyezték, majd 15 perccel később ismételt szivárgás-vérzés keletkezett. Ismét a műtőbe vitték, a sebet feltárták és elvégezték az artéria aláöltését, amelynek következtében a vérzés megszűnt. A gyermeket 9 napig tartották a kórházban, ezalatt vérzés nem jelentkezett, de közepesen súlyos, súlyos vérszegénységet mutattak a laborleletek. A gyermeket január 20-án operáció után gyulladásos tünetekkel, de láztalanul, jó általános állapotban engedték haza. Tájékoztatták a szülőket arról, hogy ha a műtét helyén vérzést észlelnek, azonnal jöjjenek vissza.
A gyermek hazabocsátásának napján a délutáni órákban heves vérzés keletkezett, a szülők észlelték, hogy a gyermek szájából ömlik a vér. Értesítették a mentőket, de maguk is azonnal elindultak gépkocsival a kórházba. A gyermeket útközben adták át a mentőknek, akkor már eszméletlen állapotban. A mentőben újraélesztést kezdtek, amit a kórházban folytattak az akkor már gyakorlatilag kivérzett gyermeken. Az újraélesztés nem járt eredménnyel, a gyermek az esti órákban meghalt. A halál közvetlen oka a heveny elvérzés volt, amelynek hátterében a mandulaműtét során keletkezett nyelv alatti verőérsérülés, illetőleg annak kései, ismeretlen okból bekövetkezett felszakadása volt.
A felperesek a keresetükben a gyermekük halála miatt bekövetkezett vagyoni és nem vagyoni káraikat érvényesítették az alperes kórházzal szemben. Arra hivatkoztak, hogy a kórház orvosai a gyermekük kezelése során nem az elvárható gondossággal jártak el. A gyermek műtét előtti kivizsgálása nem volt megfelelő, a korábbi mandulagyulladásokból és övsömörből nem kezelték ki rendesen, így a gyermek akkori állapota miatt a műtétet nem végezhették volna el. Arra is hivatkoztak, hogy a gyermek súlyos vérszegénysége ellenére antibiotikus kezelés nélkül, idő előtt engedték haza, tehát a műtét utáni kezelése sem felelt meg az orvostól elvárható gondosságnak. Álláspontjuk szerint az orvosok megsértették a műtét előtti és a műtét utáni tájékoztatási kötelezettségüket is, mert nem hívták fel a szülők figyelmét az artériasérülés lehetőségére és annak halálos kimenetelű kockázatára, így nem dönthettek arról, hogy vállalják-e az adott kockázatot. Nem volt megfelelő a tájékoztatás a gyermek hazabocsátásakor sem.
Az alperes és a beavatkozó a kereset elutasítását kérték. Azzal védekeztek, hogy a műtét elvégzése indokolt volt, a bekövetkezett artériasérülés előre nem volt látható, de azt észlelték, és időben ellátták. A gyermek műtét előtti kivizsgálása megtörtént, a műtét utáni kezelésében hiba nem volt. A szükséges tájékoztatást a szülők megkapták a műtét előtt és a gyermek hazabocsátásakor is. Arra nem kellett számítani, hogy a műtétkor sérült artéria utóbb felszakadhat, és halálos következménye lehet.
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította az alperes teljes kártérítési felelősségét a felperesek gyermekének 2005. január 20-án bekövetkezett halálával összefüggő károkért. Indokolásában kifejtette, hogy a gyermek műtétjét az alperes orvosai javasolták, a műtétet is ők végezték el, és a gyermek ezzel okozati összefüggésben halt meg. Az alperest terhelte tehát a kártérítési felelősség alóli kimentés bizonyítása, de ez nem járt sikerrel. Az orvosszakértői vélemények mérlegelése alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a műtét elvégzése indokolt volt, a kórelőzmények miatt nem volt ellenjavallt, műtét-technikai hiba nem történt, a vétlenül okozott artériasérülést az orvosok felismerték és ellátták, antibiotikus kezelés és transzfúzió adása nem volt indokolt. Mindezek ellenére megállapította az alperes kártérítési felelősségét amiatt, hogy a gyermeket idő előtt engedték haza. Kifejtette, hogy a műtét során artériasérülés történt, az ezzel járó vérzés pedig olyan intenzív lehet, hogy a beteg emiatt pár perc alatt elvérezhet és meghalhat. Az alperes orvosai az adott esetben a vérzést sikeresen elállították, de nem volt kizárható, hogy a varrat valamely okból mégis meggyengül, a seb felszakad, ami pedig újabb heves vérzést, és végeredményben halált okoz. Ezzel a kockázattal az alperes orvosainak számolniuk kellett, éppen a műtét utáni újabb vérzés miatt. Tudniuk kellett, hogy ismételt ilyen vérzés esetén a gyermek életben maradására csak kórházi körülmények között van esély. A gyermek még nem volt gyógyult, amikor hazaengedték, de az orvosok tévesen abban a feltevésben voltak, hogy a teljes gyógyulásig a lábadozása már otthon is megoldható. A hazabocsátáskor adott tájékoztatás, amelyet a zárójelentés is tartalmaz, nem volt megfelelő, mert az orvosoknak tudniuk kellett, hogy ha a sebzett artériából a vérzés megindul, akkor azon a kórházba szállítás sem segíthet. Az alperes orvosainak addig kellett volna a gyermeket a kórházban tartani, ameddig a vérszegénysége el nem múlik, a laboreredmények nem válnak kifogástalanná, illetőleg amíg az érvarráshoz használt fonal szokásos felszívódási ideje – 21 nap – el nem telik, tehát egészen addig, amíg a visszaeséstől már nem kell tartani.
Az alperes fellebbezése és a felperesek csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta és elutasította a keresetet. Kiegészítette a bizonyítás anyagát az elsőfokú eljárásban szakértői véleményt adó dr. J. A.és dr. S. P. szakértők meghallgatásával, és mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az alperes orvosai az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 77. §-ának (3) bekezdése szerinti gondosságot tanúsították a felperesek gyermekének ellátása során, a gyermek halála ennek ellenére, fejlődési rendellenesség miatt történt verőérsérülésből származó elvérzés, mint elháríthatatlan külső ok miatt következett be. A szakértők nyilatkozata alapján úgy ítélte meg, hogy antibiotikus kezelésre nem volt szükség, mert az a sebgyógyulás folyamatát lényegesen nem javítja, csak a műtét utáni néhány napban merülhet fel az indokoltsága, de akkor a gyermek a kórházban volt, ahol a fertőzésveszély mérsékelt. A hazabocsátása után pedig ennek a megkezdése értelmetlen lett volna, és a szakmai protokoll sem írja elő antibiotikum adását. A boncolási jegyzőkönyvből a másodfokú bíróság megállapította, hogy a műtét utáni sebgyógyulás szokványos, a fehérvérsejtszám normalizálódó volt, antibiotikum adása nem volt indokolt. A vérzéscsillapításra alkalmazott eljárás eredményes volt, megfelelt a szakmai szabályoknak és transzfúzióra sem volt szükség. A sérült verőér rendellenes anatómiai lefutású volt, amely csak a kórszövettani eljárásban, célzott vizsgálattal volt feltárható. Gyulladásos jeleket általában csak az erektől távolabbi részen észleltek. Mindezek alapján megállapította, hogy a gyermek halálában az alperesnek nem volt szerepe, mulasztás nem történt, a fejlődési rendellenességre visszavezethető vérzés, mint külső elháríthatatlan ok idézte elő a gyermek halálát. A felperesek bizonyítási indítványának teljesítésére a Pp. 235. §-ának (1) bekezdése alapján nem látott alapot.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének a helybenhagyását kérték. Álláspontjuk szerint a másodfokú bíróság a bizonyítás kiegészítését nem a szükséges körben folytatta le, és indokolatlanul mellőzte a további bizonyítási eljárásra tett indítványaikat. A rendelkezésre álló bizonyítékokat pedig tévesen értékelte, ezért a jogerős ítélet sérti a Pp. 163. §-ának (1) bekezdésében, a 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat és így megalapozatlan. Kifejtették, hogy a meghallgatott szakértők véleménye nem volt alkalmas annak a tisztázására, hogy a gyermek antibiotikus kezelésben való részesítése indokolt volt-e, és ha megtörténik, akkor kisebb lett volna-e az esélye annak, hogy a halálhoz vezető verőér felmaródás bekövetkezik. Megítélésük szerint ehhez meg kellett volna hallgatni dr. V. T. szakértőt, és ütköztetni a szakértői véleményeket, illetőleg testületi véleményt kellett volna beszerezni. A bíróság azonban nem ezt tette, hanem az általa kialakított jogi állásponthoz gyűjtött anyagot, és nem a bizonyítékok mérlegelését végezte el. Okszerűtlennek, a bizonyítás anyagából nem következtethetőnek tartották a másodfokú bíróság ítéletének indokolását a gyulladásos jelekre, és érthetetlennek tartották, hogy miért van jelentősége annak, hogy a sérült verőér nem a torokmandula, hanem a nyelv vérellátását szolgálja. Sérelmezték az indokolási kötelezettség elmulasztását is, amennyiben a csatlakozó fellebbezésükben kifejtett jogi álláspontra a másodfokú bíróság nem tért ki.
Az alperes és a beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérték.
A Pp. 270. §-ának (2) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okokból jogszabálysértő-e.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A felperesek a gyermekük hozzátartozójaként, a halálával felmerült káraikat saját jogon érvényesítették az alperessel szemben. Arra alapították a keresetüket, hogy az alperes orvosai elmulasztották az Eütv. 77. §-ának (3) bekezdésében foglalt kötelezettségüket, mert a gyermek mandulaműtétje, a műtét előtti kezelése, majd az utókezelése során nem az elvárható gondossággal és körültekintéssel jártak el és megsértették az Eütv. 13. §-a szerinti tájékoztatási kötelezettségüket is. Mindez együttesen okozta a gyermek halálát és az emiatt bekövetkezett károsodásukat.
A felperesek kártérítési igénye folytán irányadó anyagi jogi felelősségi szabály – a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése és 348. §-ának (1) bekezdése – határozza meg, hogy a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerinti eljárási szabály folytán mely tények tekintetében, kit terhel a bizonyítási kötelezettség. Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a gyermek az alperes kórházban elvégzett műtéttel okozati összefüggésben halt meg, tehát a felperesek a jogellenes magatartással történt károkozást bizonyították, ezért az alperest terhelte a kártérítési felelősség alóli kimentés annak bizonyításával, hogy a gyermek műtétje és ellátása során az elvárható gondossággal járt el, ennek ellenére következett be a gyermek halála és a felperesek károsodása.
A gyermek mandulaműtétjének – miként általában minden orvosi beavatkozásnak – lehet olyan kockázata, amely a leggondosabb orvosi beavatkozás ellenére szövődményhez vezet. A perben nem volt vitás, hogy az alperes orvosai a gyermek mandulaműtétje során átvágták a nyelv alatti verőeret, amelynek anatómiai helyzetét a műtét előtt nem észlelhették. A sérülés okozásában az alperes nem lehet vétkes, emiatt a felelőssége nem állapítható meg. Az akaratlanul okozott sérüléssel járó jelentős vérzést az orvosok a műtét során észlelték, ellátták, majd a műtét befejezése után röviddel később jelentkezett ismételt vérzést is – újabb műtéti beavatkozással – megszüntették. A gyermeket 9 napig a kórházban tartották, figyelték, majd január 20-án hazabocsátották. Ezzel összefüggésben a szülőknek csupán annyi tájékoztatást adtak, hogy ha a műtét helyén vérzést észlelnek, azonnal jöjjenek vissza. A tájékoztatás esetleges hiányossága, miként a műtét előtti tájékoztatás kérdése is, valamint az antibiotikum és a vérpótlás kérdése a felülvizsgálati eljárásnak már nem volt a tárgya. Ezekkel a kérdésekkel a Legfelsőbb Bíróság nem foglalkozhatott és kizárólag abban a kérdésben foglalhatott állást, hogy az alperes orvosai a gyermek kórházban tartózkodásának ideje alatt és a hazabocsátáskor a tőlük elvárható gondossággal jártak-e el, vagyis a kártérítési felelősség alól kimentették-e magukat.
A gyermek január 20-án történt hazabocsátása után, még aznap délután a műtét helyén súlyos artériás vérzés keletkezett. Valamennyi szakértői vélemény egyező abban a kérdésben, hogy az artériás vérzés helye ott volt, ahol a műtétnél az eret átvágták, és ahol korábban a vérzést többször is átöltéssel megszüntették. Ebből megállapítható, hogy bár a halál oka orvosilag a heveny elvérzés volt, ez azonban a műtétnél keletkezett verőérsérülés mechanikus elzárásának a megszűnése miatt következett be. A másodfokú bíróság – tévesen – kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy a műtétnél megsérült verőér nem a torokmandula, hanem a nyelv vérellátását szolgálta, és a rendhagyó anatómiai helyzetet a műtétnél nem, csak a boncolásnál lehetett megállapítani. Ezeknek a szakértők által megállapított, és nem vitatott tényeknek az alperes kártérítési felelőssége szempontjából jogi jelentőségük nincs, és téves az ebből levezetett következtetés, amely a vérzést elháríthatatlan külső okként jelöli meg.
A mandulaműtét kockázata volt, hogy annak során az orvos érsérülést okozhat. Ez akkor is igaz, ha a sérült ér normál anatómiai lefutású, és akkor is, ha az nem szokványos. Ez az érsérülés a műtét során bekövetkezett, azt az orvosok el is látták, tehát tudták azt, hogy sérülést okoztak, olyannyira, hogy a műtét befejezése után 15 perc múlva bekövetkezett újabb vérzés miatt újabb operációt végeztek, és éppen e vérzések miatt tartották bent a gyermeket az átlagosnál hosszabb ideig.
Az alperes kártérítési felelőssége szempontjából annak van jelentősége, hogy az alperes orvosainak eljárása megfelelt-e az Eütv. 77. §-ának (3) bekezdése szerinti gondosság követelményének, amikor a gyermeket a műtét után 9 nappal hazaengedték.
A hazabocsátás napján bekövetkezett újabb vérzésből az következik, hogy a halál oka a műtétkor megsértett, majd összevarrt verőér zárásának a megszűnése és az emiatt történt elvérzés volt. Az alperes károkozása ekkor következett be, és ebben áll. Ebből pedig az következik, hogy az alperes a kártérítési felelősség alól csak az elvárható magatartás tanúsításának bizonyításával mentesülhet. Azt kellett volna bizonyítania, hogy az általa vétlenül okozott érsérülés után gyógyultan bocsátotta haza a gyermeket. Ezt az alperes nem bizonyította. Olyan vizsgálatot ugyanis nem végzett, ami a megsértett ér állapotát mutatta volna. Azt sem bizonyította, hogy amikor január 20-án hazaengedte, akkor az a gyógyulás folyamatában olyan időpont volt, amikor már nem volt jelentősége annak, hogy a kórházban vagy otthon tartózkodik. Az elvárható gondosság követelményéből ugyanis az következik, hogy akkor engedje haza a gyermeket, amikor már nem kell azzal számolni, hogy a műtétnél átvágott, majd összevarrt ér kinyílik, megsérül. Itt nem a szokásos lábadozásról, a napokban számított időkről, a protokollról, még kevésbé a kórházban maradás finanszírozásáról van szó, az adott helyzet ugyanis nem volt szokványos. Az alperes orvosai tudták azt, hogy egy artériás vérzésnél az életben maradásra a kórházban van esély, az otthoni előfordulásnál pedig gyakorlatilag nincs esély. A hazabocsátáshoz kapcsolódó figyelmeztetésből következik, hogy az alperes orvosa maga is gondolt az esetleges további vérzés lehetőségére, ezért a gondosság követelménye azt kívánta volna, hogy akkor engedjék haza a gyermeket, ha a sebgyógyulás bekövetkezett. Ha ez nem állapítható meg, pl. erre vonatkozó célzott vizsgálattal, akkor addig kellett volna a gyermeket kórházban tartani, ameddig nem dönthető el biztosan, hogy artériás vérzése nem lehet. Az adott esetben a hazabocsátása a sebgyógyulás biztos tudása nélkül, sőt az újabb vérzés lehetőségének az ismeretében történt, tehát az alperes orvosainak magatartása nem volt gondos.
A kifejtettekből következően az elsőfokú bíróság közbenső ítélete volt a helyes, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta.
(Legf. Bír. Pfv. III. 21.072/2010.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás