PÜ BH 2012/39
PÜ BH 2012/39
2012.02.01.
A vétkességi elv hiánya nem jelenti azt, hogy a bíróság a házasságot felbontó ítélet indokolásában ne állapíthatná meg bármelyik házastársnak a házasélet megromlásában közreható – a családjogi szempontból felróható – magatartását [Csjt. 18. §, Pp. 206. §].
A felperes keresetében – többek között – az alperessel kötött házasságának felbontását kérte arra való hivatkozással, hogy a felek házasélete az alperes felróható magatartása miatt teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott.
Az alperes a módosított ellenkérelmében maga is kérte a házasság felbontását, arra hivatkozott azonban, hogy a házasélet megromlását a felperes felróható magatartása idézte elő.
Az elsőfokú bíróság a részítéletével a peres felek 1996. augusztus 31. napján megkötött házasságát felbontotta és kötelezte az alperest a felperes javára 6000 forint perköltség megfizetésére.
A részítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a peres felek kezdetben harmonikus házassága fokozatosan megromlott. A felperes gyermekeikkel, az 1997. május 10. napján született D.-vel, 2001. június 7. napján született M.-mel folyamatosan gyermekgondozási segélyt vett igénybe, majd 2004-jétől munkaviszonyt létesített. 2007 novemberétől az A. Kft.-nél három műszakos munkarendben dolgozott. Munkaviszonya mellett a felperes a háztartást vezette, a gyermekneveléssel kapcsolatos feladatokat ellátta, segített az alperesnek szamócaszedésben, illetve egyéb alkalmi munkát is végeztek az alperessel együtt. A sok munka mellett az alperes a felperes terhére rótta, hogy közben a háztartási munkák nem voltak kifogástalanul elvégezve. „A házasság megromlásához az vezetett, hogy az alperes egyre féltékenyebb volt a felperesre, állandó kontroll alatt tartotta, a felperes az alperes tudta nélkül nem mehetett el otthonról, még a szüleihez sem. A peres felek kapcsolatában az alperesnek meghatározó szerepe volt, mert elvárta a felperestől, hogy mi-után munkahelyéről hazaér, elmenjen vele alkalmi munkát végezni. A felperes számára egyre megterhelőbb volt a háztartás vezetés és a gyermeknevelésből járó feladatok ellátása mellett és a munkahelyi elfoglaltságot követően végzett alkalmi munka, emiatt egyre fáradtabb lett.” (Az ítélet 3. oldal első bekezdése.)
A felperes és családja már-már beteges jellegűnek érezte az alperes féltékenységét, mert a felperes erre nem adott okot. Rendszeresen előfordult, hogy a felperes akkor mehetett el az édesanyjához a felek gépkocsijával, ha előtte teljesítette az alperes által támasztott házastársi intim kötelezettségét. Az alperes folyamatosan meggyanúsította a felperest azzal, hogy a városban különféle személyekkel, például az egyik szomszédjukkal „jóban van”. Emiatt a felek között egyre több vitára, nézeteltérésre került sor. A szinte napi gyakorisággal előforduló veszekedések során a felperes olykor a kelleténél jobban felemelte a hangját, mert a sok munka miatt egyre kimerültebb volt és egyre inkább úgy érezte, hogy az alperes által elvárt beszabályozott életet nem tudja elviselni.
Közrejátszott a felek kapcsolatának megromlásában az is, hogy a család anyagi biztonságának megteremtéséhez mindkét fél hozzájárult, ennek ellenére az anyagi dolgokat illető döntések meghozatalába a felperesnek nem volt beleszólása.
2008. július 1. napján a felek közötti hangos szóváltást követően a felperes nem tért haza a volt közös lakásba, ettől az időponttól különváltan élnek.
A felperes az életközösség megszakadását követően Sz. T.-vel élettársi kapcsolatot létesített.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy „a peres felek házassága véglegesen és helyrehozhatatlanul megromlott, az életközösség helyreállítására nincs remény, tekintettel arra, hogy a peres felek több, mint másfél éve különváltan élnek. A rendelkezésre állóadatok mérlegelése és egybevetése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a peres felek házassága már nem tölti be társadalmi rendeltetését, ezért a házassági köteléket a Csjt. 18. §-ának (1) bekezdése értelmében túlnyomó részben az alperes magatartására visszavezethető okok alapján felbontotta.” (Az ítélet 9. oldal utolsó előtti bekezdése.)
A részítélet ellen az alperes fellebbezett, melyben az indokolás megváltoztatásával kérte a házasság végleges és helyrehozhatatlan megromlásának megállapításán túlmenően az alperes magatartására visszavezethető okokra való hivatkozás mellőzését, a felperes élettársi kapcsolatának időpontjára vonatkozóan a rendelkezésre álló bizonyítékok figyelembevételét, valamint az alperesre háruló bizonyítási teherre vonatkozó részítéleti indokolás mellőzését.
A felperes fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A másodfokú bíróság a részítéletével az elsőfokú részítéletét – a másodfokú bíróság ítéletében foglalt kiegészítéssel – helybenhagyta és úgy rendelkezett, hogy a másodfokú eljárásban felmerült költségét az alperes maga köteles viselni.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékoknak a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti egybevetése, azoknak a maguk összességében való értékelése alapján a házasság megromlásának okaira vonatkozóan a tényállást helyesen állapította meg.
A felperesnek a házasság megromlásának lényegi okaira vonatkozó előadását D. I., D. I.-né, D. K. tanúk vallomásai alátámasztották. E tanúk a felperes hozzátartozói voltak ugyan, házassági bontóperben azonban elsősorban a családtagok és a közeli hozzátartozók azok, akik a legszemélyesebb információval tudnak szolgálni a felek együttéléséről. Ebből következően az ilyen tanúk vallomása pusztán a rokoni kapcsolat miatt nem mellőzhető, ugyanis a tanúk a vallomásaikat a hamis tanúzás következményeinek ismeretében teszik meg, s emellett a tanúknak a félhez való kapcsolata és a vallomások tartalma a Pp. 206. § (1) bekezdése értelmében a bíróság mérlegelése alá esik. A felperes hozzátartozói részben a felperes elmondásából, részben közvetlen tapasztalataik alapján számoltak be azon okokról, amelyek a felek közötti házasélet megromlásához vezettek. D. I. tanúvallomásából megállapíthatóan a felek között a gyermeknevelési elvek miatt is voltak nézeteltérések. A felperes szigorúbb, az alperes engedékenyebb volt. Ez a körülmény azonban önmagában nem játszott szerepet a felek közötti házasélet megromlásában.
Az alperes fellebbezésében hivatkozott és dr. B. Zs. gyermekpszichiáter szakorvos iratokhoz 14/A/1. sorszám alatt csatolt szakorvosi véleményéből – mely az alperesi édesapa kérésére készült a D. nevű gyermekre vonatkozóan – csupán az a tény volt megállapítható, amit egyéb peradatok alátámasztottak, miszerint a szülők közül a felperes volt a szigorúbb, az alperes volt az engedékenyebb. A szakorvosi vélemény kitért arra is, hogy az édesanyával e gyermek kapcsolata ambivalens, és a gyermeknél szüleinek válása, testvérével való kapcsolatának megszakadása élethelyzeti krízist eredményezett. A szülők eltérő nevelési elvei konfliktusforrást eredményeztek a szülők között, azonban a házasság megromlásához vezető folyamatban ez döntő tényezőként nem jelentkezett.
Az alperes ellenkérelmében hivatkozott arra, hogy a felperes elhidegült tőle és az együttélések alatt közelebbi kapcsolatba került jelenlegi élettársával: Sz. T.-vel. Azt az alperes nem állította, hogy a felperes e személlyel az együttélésük alatt házasságon kívüli kapcsolatot létesített, de szerinte a felperes már készült arra, hogy megszakítja a házassági életközösséget a jövőbeli új kapcsolat reményében.
Az alperes 26. és 28. sorszám alatti beadványában a házasság megromlása tárgyában kérte R. I., D. L., T. B. és L. L. tanúk meghallgatását. E tanúk szomszédok voltak, közelebbi kapcsolatban nem álltak a felekkel, így belső házaséletükről közvetlen információik nem voltak. Az, hogy a felek közötti veszekedésekről nem volt tudomásuk, nem bizonyítja a felek közötti kiegyensúlyozott kapcsolat tényét.
Nevezett tanúkkal az alperes nemcsak a „normális” házassági kapcsolat meglétét kívánta bizonyítani, hanem a felperesnek későbbi élettársával való kapcsolatát is. E tanúk – mint ahogyan azt az elsőfokú bíróság is határozata indokolásában helyesen megállapította – közvetlen tudomással nem rendelkeztek arról, hogy a felperes az életközösség fennállása alatt kapcsolatot létesített volna a későbbi élettársával. Házassági együttélés alatti külső kapcsolat tényét az alperes sem állította. A tanúk szóbeszédből hallottak arról, hogy a felperes elköltözésének oka egy új kapcsolat kialakulása volt. T. B. tanú 2008. augusztusában látta a felperest egy férfi társaságában. A tanú szerint a felperes nem a testvérével sétálgatott, mert bizalmasabb kapcsolatot látott közte és a férfi között, bár a felperes férfi családtagjait, testvéreit nem ismerte.
Miután a felperes észrevételében előadta, hogy öccsével láthatta a tanú, a tanú már nem volt biztos abban, hogy új barátjával, vagy a testvérével látta-e a felperest. Ha a tanú 2008 augusztusában a felperest nem családtaggal, hanem idegen férfi társaságában látta, akkor ez az időpont már az életközösség megszakadását követő időpont volt. Azt azonban sem e tanú, sem a többi alperesi tanú vallomásából kétséget kizáróan megállapítani nem lehetett, hogy a felperes elköltözésének az oka az új kapcsolat kialakulása lett volna. E tényt, melyre az alperes ellenkérelmében hivatkozott, az alperesnek kellett volna bizonyítania. Az elsőfokú bíróság ezért részítélete indokolásában helyesen hivatkozott e körben az alperest terhelő bizonyítási teherre, valamint a bizonyítatlanságnak a jogkövetkezményére is. Ezért a másodfokú bíróság a részítélet indokolásából nem mellőzte a 9. oldal második bekezdésének erre vonatkozó részét.
Az elsőfokú bíróság részítéletében a felperesnek Sz. T.-vel való élettársi kapcsolatának kezdő időpontját 2009 novemberében állapította meg.
A felperes az M. utónevű gyermeket 2009. január 27. napján íratta be a M. F. Általános Iskolába. G. G.-né osztályfőnök 2009. február 2. napján kelt pedagógiai véleményéből kitűnően másnap találkozott a gyermekkel, s a gyermekért az anya barátja jött el az iskolába. A gyermekkel való beszélgetése során a gyermek elmesélte, hogy garzonban laknak, egy szobában hárman alszanak ő, az anyja, meg annak a barátja (6/A/2. sorszám alatti irat).
A felperes úgy nyilatkozott, hogy amikor a házassági életközösség fennállt még nem ismerte Sz. T.-t. Az életközösség megszakadását követően ismerte meg és 2009. tél eleje óta lakik vele együtt. A rendelkezésre álló bizonyítékokból megállapítható volt, hogy az élettársi kapcsolat 2009. január végétől már fennállt, s ezt megelőzően is közelebbi személyi kapcsolat volt a felperes és későbbi élettársa között. A másodfokú bíróság e megállapítással egészítette ki az elsőfokú részítélet indokolását.
Az elsőfokú bíróság a házasság megromlásának okait, melyek a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlásához vezettek helyesen állapította meg, a bizonyítási teherre is helyesen utalt, ezért a másodfokú bíróság nem látott alapot a részítélet indokolásának a fellebbezésben foglaltak szerinti megváltoztatására.
A jogerős részítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt a részítélet indokolásának – a rendelkező része érintetlenül hagyása mellett – megváltoztatása és a 3. oldal első bekezdése, valamint a 9. oldal utolsó bekezdése azon ténymegállapításának, illetve részének a mellőzése iránt, hogy a házasság megromlásához az alperes magatartása vezetett, illetve a bíróság a házassági köteléket túlnyomó részben az alperes magatartására visszavezethető okok alapján bontotta fel.
A felülvizsgálati kérelmét – a fellebbezésében foglaltakat lényegében megismételve – azzal indokolta, hogy a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás megállapításának a módja a Pp. 206. § (1) bekezdését és a jogerős ítélet arra alapított döntésének az indokolása pedig a Csjt. 18. § (1) bekezdését sérti.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
I. A jogerős ítélet a peres felek egymással részben ellentétes előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, valamint a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történő értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a felek jogvitájának az érdemi elbírálásához szükséges tényállást.
Ennek során a bizonyítási teher Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt főszabályának a helyes alkalmazásával értékelte az alperes terhére mindazon tények bizonyítatlanságát, amelyek vonatkozásában az alperesnek állott érdekében az, hogy a saját tényállításait a bíróság valónak fogadja el.
Alaptalanul hivatkozik az alperes ezzel szemben arra, hogy a felek házaséletének megromlásának a nagyobb gyermekük nevelésével kapcsolatos konfliktusok, a felperes tőle való elhidegülése és az volt az oka, hogy a felperes egy új kapcsolat reményében megszakította az életközösséget, mert e tényállításainak valódiságát a felperes tagadásával szemben nem bizonyította. A felülvizsgálati kérelmében hivatkozott egymásnak ellentmondó bizonyítékok pedig – általa is elismerten – túlnyomó részben olyan tényekre és körülményekre (felperes elköltözését követő lakóhelye, élettársi kapcsolatának kezdő időpontja és a személyes ingóságainak a holléte) vonatkoznak, amelyek egyrészt az életközösség végleges megszűnése után következtek be, illetve merültek fel, és ezért azoknak a házasélet megromlásában semmiféle szerepük nem lehetett, másrészt a házasélet megromlásával kapcsolatos okok és körülmények vonatkozásában a felperes által vitatott alperesi tényállítások valódiságának megállapítására nem adnak alapot, a felperes előadásának és az általa bejelentett tanúk vallomásának a valódiságát pedig nem cáfolják.
A Pp. 270. § (2) és 275. § (3) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tényállás megállapításának a módjára vonatkozó és az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés hiányában a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárás keretében történő felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének nincs helye.
II.1. A Csjt. 18. § (1) bekezdése szerint a házasságot a bíróság bármelyik házastárs – illetőleg a házastársak közös – kérelmére felbontja, ha a házaséletük teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott.
Az idézett törvényhely nyelvtani értelmezéséből az következik, hogy a magyar bontójog az ún. feldúltság elvét követi, tehát nincsenek olyan egyedi ún. „bontó okok”, amelyek valamelyikének fennállása – a különböző, egymással összefüggő magatartások és körülmények, illetőleg ezeknek a házastársakban kiváltott hatásai vizsgálatának a hiányában is – szükségképpen a házasság felbontására adna alapot. A bontóperben tehát azt kell vizsgálni, hogy bekövetkezett-e az a helyzet, amelynek következtében a házassági kötelék fenntartására reális lehetőség nincs.
Annak pedig, hogy a Csjt. az ún. vétkesség elvéről hallgat, és „bármelyik”, tehát a „kötelességsértő házastárs” számára is lehetőséget nyújt arra, hogy a házasság felbontása iránti kereset előterjesztésére azon az alapon hogy a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása az ő hibájából következett be, a további következménye az, hogy a Csjt. a vétkességnek, mint szankciós elvnek az alkalmazását olyan értelemben sem ismeri, hogy a bíróságnak kötelessége lenne az ítélet rendelkező részében annak kimondása, hogy melyik házastárs felróható magatartása, „vétkessége” vezetett a házasság felbontására.
A vétkességi elv elvetése viszont – az alperes felülvizsgálati érvelésével szemben – nem ad alapot olyan következtetésre, hogy a bíróság az ítéletének indokolásában sem állapíthatná meg azt, hogy milyen dominánsan súlyos, erkölcsileg egyértelműen kifogásolható, kötelességsértő magatartás vezetett a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlásához. Az erkölcsileg kifogásolható magatartás elviselése ugyanis egyrészt az azt alappal sérelmező házastárstól nem várható el, másrészt a Csjt. a bontáshoz kapcsolódó járulékos kérdésekkel kapcsolatos jogvitákban (lakáshasználat, gyermekelhelyezés) esetenként döntő vagy igen nyomatékos jelentőséget tulajdonít a családjogilag felróható, vagyis a házastársi kötelességeket súlyosan sértő magatartásoknak.
A perbeli esetben a felek kölcsönösen arra alapítottan kérték a házasság felbontását, hogy a házaséletük a másik fél felróható magatartása miatt teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. Nem sértett tehát anyagi jogi szabályt az első- és a másodfokú bíróság azzal, hogy a felek házasélet megromlásában közreható magatartását bizonyítás tárgyává tette és a részítéletének indokolásában az ezzel kapcsolatos ténymegállapításait és jogi következtetéseit is rögzítette.
2. Alaptalanul hivatkozik az alperes arra, hogy a jogerős részítéletnek a felek házasélet megromlásához vezető magatartásával kapcsolatos megállapítása alaptalan lenne.
A Csjt. 23. § (1) bekezdése szerint a házastársak jogai és kötelességei egyenlőek: a házasélet ügyeiben közösen kell dönteniük, a 24. § -a szerint pedig a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek.
Az alperesnek a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállásban részletezett magatartása nem csupán a házastársnak a házasság tartalmából folyó erkölcsi, hanem – az utóbb idézett törvényhelyek által meghatározott – jogi kötelezettségeit is sértette, hiszen az a házastársak egyenjogúságának elvével és egymással szemben fennálló támogatási kötelezettségével egyaránt ellentétben állott.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítélet felülvizsgálattal támadott indokolási részét – a Pp. 270. § (1) bekezdése alapján alkalmazott Pp. 254. § (3) bekezdése alapján az érdemi döntés helyes indokaira is utalva – a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 20.105/2011.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás