BÜ BH 2012/5
BÜ BH 2012/5
2012.01.01.
I. A csalás esetében a sértett mindig kötelmi igény jogosultjává válik ugyan, ám ez a megtévesztés következménye, s nem a tévedésben levő sértett és a terhelt közötti szerződés valós tárgya [Btk. 318. §].
II. Az üzletszerűség kapcsán – a folytatólagossággal ellentétben – nem a rövid időközökben való elkövetésnek, hanem a rendszerességnek van jelentősége, így az ismétlődésig eltelt idő hossza önmagában véve közömbös [Btk. 137. § 9. pont].
A megyei bíróság a – távollévő terhelttel szembeni eljárásban meghozott – 2009. november 3-án kihirdetett ítéletével az I. r. terheltet bűnösnek mondta ki folytatólagosan elkövetett csalás bűntettében [Btk. 318. § (1) bek., (6) bek. a) pont], és folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétségében (Btk. 276. §). Ezért őt – halmazati büntetésül – 3 év 10 hónapi börtönbüntetésre és a közügyektől 5 évi eltiltásra ítélte. Kötelezte a magánfél részére 70 282 208 forint és törvényes kamata, valamint eljárási illeték megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság a II. r. terheltet az ellene folytatólagosan elkövetett hűtlen kezelés bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
Kétirányú fellebbezések alapján eljárva az a ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a (változatlanul távollévő terhelttel szembeni eljárásban) 2010. április 22-én meghozott ítéletével az elsőfokú határozatot – az I. rendű terhelt tekintetében – akként változtatta meg, hogy
– vagyon elleni bűncselekményét folytatólagosan elkövetett csalás bűntettének [Btk. 318. § (2) bek. c) pont, (7) bek. b) pont] minősítette,
– börtönbüntetése tartamát 5 évre súlyosította, és
– a gazdasági társaság vezető tisztségviselője foglalkozástól 5 évi eltiltásra ítélte.
Egyebekben a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet – az I. rendű terhelt tekintetében – helybenhagyta annak megállapításával, hogy az I. r. terhelt magyar állampolgár. A másodfokú bíróság a II. r. terhelt tekintetében az elsőfokú ítéletet – változtatás nélkül – helybenhagyta.
Az elsőfokú ítélettel megállapított – és a másodfokú bíróság által is irányadónak tartott – tényállás, I. r. terhelt magatartására vonatkozó részének lényege a következő.
Az I. r. terhelt mint beltag, feleségével 1991-ben Bt.-t alapított, ami 2004. március 26-án Kft.-vé alakult át, ügyvezető igazgatója az I. r. terhelt volt.
2004. február 11-én az I. r. terhelt, mint a Bt. beltagja, a Bt. nevében engedményezési keretszerződést kötött a Zrt. sértettel, és a sértettre engedményezte a Bt. – kötelezettekkel szembeni – követeléseit. A szerződést a benne megjelölt kötelezettek tudomásul vették, így tartozásukat már csak a sértettnek teljesíthették.
A szerződés szerint
– a sértett 20 mFt keretösszegig megfizeti a Bt.-nek, mint engedményezőnek a Bt. által kibocsátott számlák 90%-át;
– a szerződésben megjelölt kötelezettek a számlák lejártáig a sértettnek fizetik meg a számlák összegét;
– az elszámolás a sértett és az engedményező között történik;
– a kötelezettek teljesítését a legkorábbi lejáratú, illetve lejárt számlák kiegyenlítésével könyvelik el.
A szerződést módosították 2004-ben a Bt. Kft.-vé átalakulása miatt, 2005. március 17-én pedig a Gy. Kft. kötelezettel való kibővítés érdekében.
A szerződést és módosításait a sértett cég részéről a vezérigazgató írta alá.
Ezt követően a Gy. Kft. az általa, az I. r. terhelt Kft.-jétől befogadott számlák ellenértékét határidőben megfizette a sértettnek.
2006. január 26-án a felek az engedményezési szerződést ismét módosították és a keretösszeg maximumát 40 mFt-ra emelték.
2006. évre az I. r. terhelt és Kft.-je egyaránt eladósodott. 2006. január 3-ától 2006. október 9-éig, pénzügyi zavara megoldására, az I. r. terhelt
– egyrészt a Gy. Kft. nevére kiállított és részére megküldött számlákkal azonos számlaszámon, de emelt összegű, valótlan tartalmú számlákat küldött a sértettnek;
– másrészt a Gy. Kft. nevére teljes egészében valótlan tartalmú számlákat állított ki, amiket csak a sértettnek küldött meg.
Ebben az időszakban az I. r. terhelt összesen 45 számlát bocsátott ki, amiből
– 24 számla 54 696 412 forint értékben teljes egészében fiktív tartalmú volt;
– 21 számla pedig a sértett felé ugyanazon számlaszámon, de emelt, túlszámlázott összeget tartalmazott, együttesen 43 167 343 forint értékben.
Mindösszesen 97 863 755 forint volt a fiktív számlák összege, a sértett pedig ennek fejében 88 942 645 forintot átutalt a Kft.-nek.
A Gy. Kft. által megfizetett, valós számlák ellenértéke 18 658 435 forintot tett ki.
Az I. r. terhelt magatartásával, jogtalan haszonszerzésre törekedve, az általa küldött számlák valódisága tekintetében megtévesztette a sértettet és ezáltal összesen 70 284 210 forint kárt okozott.
A sértetti cég alkalmazottai nem tudtak a számlák fiktív voltáról, és a sértettnek mint pénzügyi tevékenységet folytató gazdasági társaságnak a megkötött szerződésen kívül nem állt szándékában más módon finanszírozni a Kft. működését.
A valós számláktól nagyobb összegű és teljes egészében fiktív számlákat az I. r. terhelt faxolta, illetve faxoltatta le a sértetti cégnek.
Az elsőfokú bíróság jogi értékelése szerint az I. rendű terhelt magatartása folytatólagosan megvalósította a csalást és a magánokirat-hamisítás bűncselekményét.
A sértetti cégnek – szemben a védelem álláspontjával – nem állt szándékában az engedményezési szerződés keretein kívül a Kft. finanszírozása. Valótlan bizonylatokon alapuló, visszafizetési feltételek rögzítése nélküli hitelezés egyébként is ellentétes a pénzügyi cégek hitelezési politikájával. A 10 éve vállalkozó, több pénzintézettel kapcsolatban álló I. r. terhelt pedig alappal nem hihette legálisnak az ilyen megoldást.
Az I. r. terhelt megtévesztő magatartást fejtett ki, ami összefüggésben áll a bekövetkezett kárral. Valótlan, gazdasági esemény nélküli, a kötelezett által sem ismert számlákat küldött a sértettnek. Azok a sértett számára – a kötelezetti Kft. teljesítéseivel – vagy egészen, vagy részben kiegyenlítetlenek maradtak, ezért kárként értékelhetők.
Nem polgári jogi jogviszony alapját képező tartozásról van szó, mivel az I. r. terhelt megtévesztéssel jutott ezekhez az összegekhez.
A másodfokú bíróság a bűnösségre vont jogi következtetéssel – mindkét bűncselekmény esetében – maradéktalanul egyetértett.
Az I. r. terhelt részben vagy egészben fiktív számlákat nyújtott be a sértetti cégnek, ami ennek alapján pénzt utalt át neki. Az I. r. terhelt szándéka egyértelműen a jogtalan haszonszerzés volt, aminek realizálása érdekében tévesztette meg a sértettet.
Tisztában volt a fiktív okiratok felhasználásának jogellenességével, így a társadalomra veszélyességben való tévedésre hivatkozás alaptalan.
A két bűncselekmény halmazatának és folytatólagosságának megállapítása is helyes. Tévedett azonban az elsőfokú bíróság, amikor nem üzletszerűen elkövetettként értékelte a csalás bűncselekményét, pedig annak a Btk. 137. § 9. pontja szerinti feltételei fennállnak.
A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen az I. rendű terhelt védője terjesztett elő – a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontját megjelölve – felülvizsgálati indítványt elsődlegesen felmentés, másodlagosan a joghátrány enyhítése érdekében.
Indokai szerint az eljárt bíróság a tényállásból téves következtetést vont, és alaptalanul fogadta el az ügy II. rendű terheltje általi védekezést.
A tanúk ugyanis – szemben a II. r. terhelt vallomásával – az I. r. terhelt védekezését támasztották alá. Az I. r. terhelt Kft.-jének könyvelője jelezte a sértetti cégnek, hogy több pénz érkezik, mint amit kiszámláztak, ennek ellenére a sértettől az utalások továbbfolytak.
A sértetti cégnek az I. r. terhelttel kapcsolatba kerülő képviselői tudtak a cselekmény lényegéről, ami az volt, hogy amennyiben engedik a további finanszírozást, akkor megnövelik annak lehetőségét, hogy rendeződjön a tartozás.
Nem lehetséges, hogy minderről a sértett cég vezetése nem tudott volna; az I. r. terheltben pedig így fel sem merülhetett, hogy a sértett nem tud az ügyletről.
Az indítvány szerint jórészt a II. r. terhelt végezte a sértetti cég részéről az utalásokat, magatartásának jelentősége kiemelkedő. Fogalmilag kizárt ugyanis, hogy a II. rendű terhelt ne ismerte volna fel, hogy a számlákon nagyobb összeg van. Ha pedig felismerte, viszont nem beszélt az I. r. terhelttel, és anyagi haszna sem volt az egészből, akkor a magatartásának oka csak az lehet, hogy eleve tőle származott az ilyen finanszírozás ötlete, amint azt az I. r. terhelt vallotta. A II. r. terhelt és felettese tehát ezért hunyt szemet a kifizetések felett.
A vád is ellentmondásos, mivel a II. r. terheltnek hűtlen kezelést rótt fel, ami csak szándékos – tehát felismert – kötelezettségszegéssel követhető el.
Mindezek alapján nem történt megtévesztés, tévedésbe ejtés, vagy tartás. A sértett tudott a pénzügyi konstrukcióról, így kára sincs. Polgári jogi felelősségről lehet csak szó. Az I. r. terhelt pedig legfeljebb gondatlan volt, hogy belement ebbe a konstrukcióba.
Nincs bizonyíték arra sem, hogy az I. r. terhelt a pénzügyi konstrukció megkötésekor ne akarta volna visszafizetni a többletet, ez a tudattartalom a Be. 4. § (2) bekezdése szerinti mértékben nem bizonyított.
Az indítvány hivatkozott a Btk. 27. § (2) bekezdésére és kifejtette, hogy a magánokirat-hamisítás miatt sincs helye felelősségre vonásnak. Az I. r. terhelt ugyanis – mivel a konstrukció hosszabb időn át működött – alappal bízhatott abban, hogy semmi jogellenest nem tesz, továbbá – a II. rendű terhelt útján – alappal vélhette, hogy bírja a sértett beleegyezését. Ezért tévedésben volt.
Az indítvány kifogásolta a folytatólagosság megállapítását. Álláspontja szerint a rövid időközökben, többszöri elkövetés nem valósult meg, azt a 2006. január 3-tól 2006. október 9-ig, több hónapig tartó, hosszabb időmúlás kizárja.
Az üzletszerűség megállapítása szintén kétséges, mivel nem bizonyított a rendszeres haszonszerzési célzat.
A Legfőbb Ügyészség átiratában a felülvizsgálati indítványt részben törvényben kizártnak, részben alaptalannak tartotta és a megtámadott határozat hatályban tartását indítványozta.
Álláspontja szerint a bűnösség megállapítása okszerű, a jogi minősítés pedig törvényes.
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben a Be. 420. §-ának (1) bekezdése alapján nyilvános ülést tartott, melyen az I. r. terhelt védője felszólalásában a felülvizsgálati indítványt fenntartotta. Azon túlmenően kifogásolta, hogy a megtámadott határozat – álláspontja szerint – csupán a csalás törvényi tényállása szerinti megállapítást tett az elkövetési magatartás kapcsán, viszont nem tartalmazza, hogy konkrétan mi volt a megtévesztő magatartás, és ki volt személy szerint a megtévesztett. Ehhez képest a cselekmény nem tényállásszerű. Kifejtette, hogy indítványa felülvizsgálati okra hivatkozással – és nem a mérlegelést vitatva – támadja a jogerős határozatot.
A legfőbb ügyész képviselője átiratában foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
A felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, a jogerős ítélettel szembeni jogi – és nem pedig ténybeli – kifogás lehetőségét biztosítja. Kizárólag a Be. 416. §-ának (1) bekezdésében megjelölt anyagi és eljárásjogi okból vehető igénybe, a felülvizsgálati okok törvényi köre nem bővíthető.
A Be. 423. §-a (1) bekezdése alapján felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó, ami a felülvizsgálati indítvánnyal nem támadható; felülvizsgálati eljárásban bizonyításnak nincs helye [Be. 419. § (1) bek., 388. § (2) bek.].
Ez azt jelenti, hogy felülvizsgálatban a tényállás megalapozottsága, a bizonyítékok mikénti mérlegelése sem külön-külön, sem pedig egymás viszonyában nem vizsgálható. Nincs lehetőség a bíróság bizonyítékokat értékelő tevékenységének, s ezen keresztül a bűnösség kérdésének, valamint a – minősítéssel kapcsolatos, vagy más büntető anyagi jogi szabály sérelme nélkül – kiszabott büntetés, illetve mértékének vitatására.
Ezzel összhangban felülvizsgálati okot – egyébként a törvényi meghatározásból is kitűnően – valamely konkrét, mérlegelést nem tűrő szabály megsértése képez. A jogkövetkeztetések helyessége kizárólag a tényállás szerinti tényekre épülő anyagi jogi érvek alapján vitatható, illetve az irányadó tényállás alapulvételével vizsgálható.
A nyilvános ülésen elhangzott védői felszólalás kapcsán előrebocsátja a Legfelsőbb Bíróság, hogy alapvető követelmény a tényekből következtetés. A tényekből vont ténybeli és jogi következtetés közti különbség, hogy előbbi még (jogi) értékelő tartalommal nem bír, nem bírhat, ekként az ilyen következtetés a történeti tényállás része. Utóbbi viszont már nem ténybeli megállapítás, hanem valamely jogtétel (törvényi tényállási elem) igazolása, azzal való megfeleltetés, ekként jogi értékelés.
Különböző tehát, amikor a bíróság a bizonyítékokat méri össze, mérlegeli, s annak eredményeként tényt, tényállást állapít meg, és amikor a már megállapított tényeket (a bizonyítékoktól, illetve azok forrásától függetlenül) veti össze a törvénnyel. Ehhez képest a jogerős ítélettel szembeni jogi – és nem pedig ténybeli – kifogás lehetőségét biztosító felülvizsgálat tárgya a jogi értékelés törvényessége.
Ezzel összefüggésben felülvizsgálatban az indokolási kötelezettség megsértését az jelenti, ha a határozatból nem állapítható meg, hogy a bíróság mit vett számba bizonyítékként, mit értékelt következtetése, mérlegelése során, másrészt az, ha a rendelkezés és annak indokolása teljesen ellentétes. Az ilyen indokolás ugyanis nem rendeltetésszerű, s ezért a határozat további – érdemi – vizsgálatának sincs helye (az indokolás alaki, formai hiányossága, hibája).
Az értékelés eredménye azonban az indokolási kötelezettség teljesítésével kapcsolatos (egyébként hivatalbóli) vizsgálatnak nem tárgya, mivel a mérlegeléssel szembeni, eltérő értékelést célzó támadás ezúton sem lehetséges, illetve az a Be. 423. § (1) bekezdésének megkerülését jelentené.
Nem képezhette tehát felülvizsgálat tárgyát a ténymegállapítások, jogkövetkeztetések hiányára, a megítélés téves voltára, a bizonyítékok mikénti értékelésére vonatkozó kifogás. Az indítvány – tartalmát tekintve – ténykérdéssel kapcsolatos indokolási kötelezettség megsértése címén valójában a bizonyítékot mérlegelő tevékenységet támadta. Ezért azzal a Legfelsőbb Bíróság nem foglalkozhatott.
A Legfelsőbb Bíróság a megtámadott határozat esetében csupán annak megállapítására szorítkozhatott, hogy az eljárt bíróság a vád kereteihez igazodva, a bizonyítás eredményeként tényállást állapított meg, a bizonyítékokat számba vette, egyenként és összességében értékelte, az alkalmazott anyagi és eljárási jogi szabályhoz vezető következtetéseit, álláspontját rögzítette. Így eleget tett indokolási kötelezettségének.
Az irányadó tényállás alapján pedig nem sértett törvényt az eljárt bíróság, amikor az I. r. terhelt bűnösségét megállapította és a terhére rótt bűncselekmények minősítése is helyes.
A Btk. 318. § (1) bekezdése alapján csalást követ el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz.
A törvényi tényállás megvalósulásának három, egymást kiegészítő okozati összefüggés megléte a feltétele:
– a tévedésnek okozati összefüggésben kell lennie a tévedésbe ejtő vagy tévedésben tartó magatartással; a tévedésbe ejtő, tévedésben tartó magatartásnak kell előidéznie a tévedést, ehhez képest arra alkalmasnak, szándékosnak, más általinak kell lennie;
– a tévedésnek okozati összefüggésben kell lennie a tévedésbe ejtett vagy tévedésben tartott személy vagyonjogi rendelkezésével; a tévedésnek kell kiváltania a vagyonjogi rendelkezést, s annak a megtévesztettől kell erednie; és
– végül a tévedésben lévő vagyonjogi rendelkezése és a bekövetkezett kár között szintén okozati összefüggésnek kell lennie; a kárt ugyanis közvetlenül nem az elkövető (tévedésbe ejtő vagy tévedésben tartó) magatartása, hanem az általa megtévesztett személy vagyonjogi rendelkezése okozza.
Az irányadó tényálláshoz tartozó – csupán ítéletszerkesztés miatt az indokolás más részében lévő (BH 2006/392.) – ténymegállapítás, hogy a sértett cég alkalmazottai nem tudtak a számlák fiktív voltáról, és a sértett Zrt.-nek nem állt szándékában (a megkötött szerződésen kívül) az I. r. terhelt Kft.-jének működését finanszírozni.
Kétségtelen, hogy a sértett Zrt. a számlák fiktív tartalma alapján rendelkezett a saját vagyona felett akként, hogy abból az I. r. terhelt Kft.-jének ad át.
Következésképpen – és egyébként nem is vitatottan – az I. r. terhelt tisztában volt azzal, hogy fiktív tartalmú számlákat adott a sértettnek, hogy az azok ellenében teljesítse felé az engedményezési szerződés szerinti kötelezettségét. Ehhez képest tudata átfogta, hogy ezáltal a sértett egyoldalúan olyan összeget fog neki megfizetni, aminek ellentételezése, az engedményezési szerződés szerinti úton – tehát a szerződés szerinti kötelezettek által – nem biztosított, így az engedményesnél kárként fog jelentkezni.
Csalás esetében a jogtalan vagyoni haszonszerzés nem eredmény, hanem az elkövetési magatartás (tévedésbe ejtés, vagy tévedésben tartás) célzata, amelyre az elkövetőnek egyébként nincs jogcíme.
Jelen ügyben is erről van szó, ellentétben az indítvány kifogásaival. Az I. r. terhelt magatartása (anyagi nehézségei megoldása végett) a sértett pénzének megszerzésére irányult, amelyre egyébként nem lett volna jogosult.
A megtévesztett pedig értelemszerűen az, aki a sértett – I. r. terhelt által elérni célzott, illetve birtokba venni szándékolt – vagyona felett, ekként a kifizetésről rendelkezett.
Rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra is, hogy csalás esetében a megtévesztett sértett egyben gyakorlatilag mindig követelés, ekként kötelmi igény jogosultja lesz. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a megtévesztés következménye, és nem pedig a tévedésben lévő sértett és a terhelt közötti szerződés valós tárgya. Éppen ez az ügylet polgári jogi és büntetőjogi megítélése közötti különbség lényege.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy a magánokirat-hamisítás kapcsán a tévedésre hivatkozás sem alapos. Az I. rendű terhelt – az irányadó tényállás szerint – ugyanis abban a tudatban volt, hogy magatartása egyoldalú, nem pedig abban, hogy kölcsönös, a sértett cég által tudott, a sértett cég akaratával egyező.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy ezzel ellentétes – indítvány szerinti – érvelés az engedményezési szerződéses viszony szempontjából sem indokolható.
Az engedményes (sértetti cég) számára ugyanis valójában közömbös, hogy az engedményező (az I. r. terhelt) anyagi helyzete milyen. Az engedményes az engedményezőnek fizet, de nem tőle, hanem az engedményezési szerződés szerinti kötelezettől vár teljesítést. Ehhez képest pedig az engedményes iránti egyoldalú elvárás az engedményező anyagi helyzetével törődés. Helyesen állapította meg az eljárt bíróság, hogy a visszafizetési feltételek rögzítése nélküli hitelezés egyébként a sértetti cég érdekeivel is ellentétes.
Ezzel összefüggésben szintén alaptalan (s az irányadó tényállástól eltérő körülményre hivatkozó érv), hogy mivel a sértett cég folyamatosan utalta a fiktív számlák szerinti összeget, így az I. r. terhelt abban a hiszemben volt, hogy magatartása megállapodásszerű. Megtévesztő magatartás kifejtése ellenében a megtévesztett egyetértésére hivatkozás ugyanis nyilvánvalóan alaptalan.
A Btk. 12. § (2) bekezdése szerint folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközönként követ el.
Az irányadó tényállás alapján pedig – szemben az indítvány álláspontjával – a folytatólagosság egyéb törvényi feltételei mellett a rövid időköz is megállapítható. Azt kétségtelenül megalapozza a 2006. január 3-ától 2006. október 9-éig terjedő időtartamban a részcselekmények száma, a 45 önálló (24 fiktív, 21 részben fiktív) számla kibocsátása, felhasználása. Az indítvány szerinti időmúlásra való hivatkozás viszont közömbös.
Az üzletszerűség Btk. 137. § 9. pontja szerinti tárgyi és alanyi feltétele szintén adott.
Alanyi feltételként annak van jelentősége, hogy a bűncselekményből származó (bármekkora) haszon (saját célú) elérésére törekvésnek egyben át kell fognia az ugyanolyan (vagy hasonló) jellegű bűncselekmény e célból történő ismételt (illetve ismétlődő) elkövetésére vonatkozó akaratelhatározást is.
Ezen szándék megállapítására következtetési alapot adhat – de nem önmagában – az elkövető életvitele, annak bűnöző jellege, jövedelmi helyzete, illetve a bűncselekményből származó haszon abban betöltött vagy betölteni szándékolt szerepe, aránya.
Ha azonban a haszon reményében (s egyébként hasznot is realizálva) az ugyanolyan bűncselekmény akár hónapok múlva ismétlődő elkövetése bekövetkezett, akkor e körülményből már következik, hogy a magatartás szándéka az üzletszerű elkövetést is átfogta.
Kétségtelen, hogy mind a cselekmények időbeli távolisága, mind pedig pár napon belüli ismétlődése egyaránt lehetőséget adhat az alkalomszerűség, s így az üzletszerűség hiányára való következtetésre.
Az üzletszerűség esetében azonban – szemben a folytatólagossággal – nem a „rövid időközökben” való elkövetésnek, hanem a rendszerességnek van jelentősége. Ehhez képest pedig az ismétlődésig eltelt idő hossza önmagában véve közömbös.
A rendszeresség – így az üzletszerűség – hiányához az alkalomszerűség megállapítása vezethet. Az alkalomszerűséget viszont nyilvánvalóan kizárttá teszi a számlakibocsátások, illetve felhasználások időtartama és száma.
Következésképpen a felülvizsgálati indítvány valamennyi érve alaptalan.
Ekként a Legfelsőbb Bíróság – miután nem észlelt olyan eljárási szabálysértést sem, amelynek vizsgálatára a Be. 423. §-ának (5) bekezdése alapján hivatalból köteles – a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, s a megtámadott határozatokat a Be. 426. §-a alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv. III. 1217/2010.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás