BÜ BH 2012/86
BÜ BH 2012/86
2012.04.01.
I. A bűncselekmény elévülési ideje a cselekmény törvényes minősítéséhez igazodik akkor is, ha a vádirat jogi értékelése nem felel meg a törvényes minősítésnek [Btk. 33. § (1) bek.].
II. A vád törvényességét nem érinti annak esetleges megalapozatlansága. Ez utóbbi az érdemi döntés tárgya [Be. 2. §].
A városi bíróság ítéletével a terheltet bűnösnek mondotta ki a Btk. 229. §-ának (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés II. fordulata szerint minősülő társtettesként elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntettében. Ezért 1 év 6 hónap – végrehajtásában 3 év próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre és 300 000 forint pénzmellékbüntetésre ítélte.
Az ítélet ellen a terhelt és védője fellebbezett, a terhelt felmentése érdekében. A védő másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését is kérte.
A terhelt személyi körülményeit az ítélet rögzítette:
A terhelt jogi egyetemet végzett, foglalkozása egyéni ügyvéd.
Sem orvos-szakértői vizsgálata idején, sem az elkövetésekor nem szenvedett elmebetegségben, gyengeelméjűségben, tudatzavarban, szellemi leépülésben, vagy egyéb olyan kóros elmeállapotban, amely korlátozta, vagy képtelenné tette volna arra, hogy a cselekménye társadalomra veszélyes következményeit felismerje, vagy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.
A megállapított történeti tényállás szerint 2001. március 8-án 8 óra 30 perc körüli időben R. Cs. bírósági végrehajtó F. J.-né jegyzőkönyvvezetővel, H. I. lakatossal és két rendőrrel megjelent a terhelt lakásánál azért, hogy a terheltnél és édesanyjánál, mint adóstársánál a polgári perben hozott jogerős ítélet végrehajtására kiállított végrehajtási lap alapján ingó-foglalást végezzenek.
A terhelt és édesanyja többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó ajtót nyitni, annak ellenére, hogy mind a végrehajtó, mind a rendőrök erre határozottan, a végrehajtási eljárás megjelölésével, illetve a rendőrök a „törvény nevében” felszólítással felszólították. A felszólítások eredménytelensége miatt a végrehajtó utasította H. I. lakatost, hogy nyissa fel az ajtót. A terhelt és édesanyja ekkor a bejárati ajtót a biztonsági lánc fesztávjáig kinyitották, de arra hivatkozva, hogy a végrehajtási eljárás jogalapját vitatják, az ajtó kinyitását megtagadták.
Amikor a végrehajtó utasítására a lakatos a lánc elvágását megkísérelte, a terhelt a nála lévő konyhai húsvágó bárddal keze felé sújtott, és őt hüvelykujján megsebesítette. A lakatos az ajtót benyomta. A terhelt a lakásba belépő végrehajtót egy alkalommal arcon ütötte. A biztosítást végző rendőrök ekkor közölték, hogy a terhelttel és édesanyjával szemben rendőri intézkedésre kerül sor, őket a kapitányságra előállítják, ehhez erősítést kértek.
A terhelt és édesanyja a hivatalos eljárásnak továbbra is ellenszegültek, önként nem voltak hajlandók a lakás elhagyására.
Időközben erősítésként a helyszínre érkezett L. M. rendőr-főtörzsőrmester, aki a terheltet megkísérelte a lakásból kivezetni. A terhelt édesanyja azonban őt meglökte, míg a terhelt az arcát megkarmolta. Ezután a rendőrök a terheltet megbilincselték, aki ennek szintén ellenállt és a dulakodás során A. K. rendőr-főtörzsőrmester nyakát és kezét, valamint P. A. rendőr-őrmester jobb kezét összekarmolta.
A lakatos, illetőleg az intézkedő rendőrök az őket ért könnyű testi sértés vétsége miatt magánindítványt nem terjesztettek elő.
A megyei bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet az érdemi döntést tekintve helybenhagyta.
A jogerős határozatok ellen a terhelt élt, a Be. 416. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjában foglalt okokra hivatkozva felülvizsgálati indítvánnyal. Indítványában a támadott határozatok hatályon kívül helyezését és a büntetőeljárás elévülés miatti megszüntetését, másodlagosan új elsőfokú eljárás elrendelését kérte. Felülvizsgálati indítványában részletesen hivatkozott arra, hogy a jogerős határozatok megalapozatlanok, és számos, az eljárásjogi felülvizsgálati okok körébe nem tartozó – relatív – eljárási szabálysértést is sérelmezett.
A Be. 416. §-a (1) bekezdésének a) pontja tekintetében álláspontját lényegében azzal indokolta, hogy a büntető anyagi jog szabályainak megsértésével került sor a bűnösségének megállapítására. Édesanyja ugyanis, jogerős bírósági határozattal bizonyítottan, nem volt adós, ellene bírósági végrehajtásnak nem volt helye. Másrészt ő az édesanyja ügyvédjeként járt el, ezért törvényben biztosított joga volt, hogy az általa képviselt személy érdekében jogvitát folytasson, így csupán jogait gyakorolta, bűncselekményt nem követett el.
Az eljáró bíróságoknak a büntetőeljárást elévülés miatt meg kellett volna szüntetniük. A vádemelésre 3 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett hivatalos személy elleni erőszak bűntette [Btk. 229. §-ának (1) bekezdése] miatt került sor, így az elévülés 2005. szeptember 2-án bekövetkezett. Az elévülést ugyanis az eljárásból kizárt korábbi bíróság intézkedései joghatályosan nem szakíthatták meg. Az utóbb eljárásra kijelölt városi bíróság előtt az ügyész a vádat nem módosította súlyosabb, 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, felfegyverkezve elkövetett hivatali személy elleni erőszak bűntettére [Btk. 229. § (1) és (2) bekezdése], ahogyan a cselekményt a bíróságok végül minősítették, de ez a már bekövetkezett elévülést egyébként sem érinthette volna.
Az eljáró végrehajtót, illetve segítőjét tévesen tekintették a bíróságok hivatalos személynek. A nyomozás során feljelentés a rendőrök sérelmére elkövetett alapeseti cselekmény miatt történt. A Btk.-t módosító 2000. évi CXXV. tv. 1. §-ának (2) bekezdése 2001. április 1-jei hatállyal rendelkezett arról, hogy hivatalos személy az önálló bírósági végrehajtó. A korábbi elkövetésre tekintettel az önálló bírósági végrehajtó sérelmére hivatalos személy elleni erőszak nem valósulhatott meg. A végrehajtót segítő H. I. sem volt hivatalos személy, mivel szakértői névjegyzékbe nem került bejegyzésre.
Törvénysértőn tekintették a bíróságok a végrehajtó eljárását jogszerű végrehajtási eljárásnak. A bírósági végrehajtásról szóló 1994. LIII. tv. (Vht.) 36. §-ának (1) bekezdése szerint „a végrehajtó a végrehajtás foganatosításának megkezdésekor a helyszínen adja át a végrehajtható okiratot az adósnak, és egyúttal felhívja őt az azonnali teljesítésre”. Ezen törvény szerinti eljárásra nem került sor. Enélkül a végrehajtó arra sem volt jogosult, hogy erőszak alkalmazása iránt intézkedjen, és ahhoz rendőri segítséget kérjen.
Egyébként pedig szándéka még eshetőlegesen sem irányult bűncselekmény elkövetésére. Tudatában volt ugyanis annak, hogy a megindult végrehajtási eljárásban tett feljelentését követően a végrehajtó ellen közokirat-hamisítás bűntette miatt 2001. január 27-én az ügyészség nyomozást rendelt el. Ekként abban az ügyben, amelyben ellene nyomozás folyt, nevezett nem járhatott el. Levélben tájékoztatást is kapott a bíróság kollégiumvezetőjétől arról, hogy intézkedik a törvény szerint kizárt személy a továbbiakban ne járjon el. Tudott arról is, hogy a végrehajtó a nála lévő iratokat vizsgálat végett a végrehajtói irodánál leadta.
Mindezekre figyelemmel a cselekmény idején teljes bizonyossággal tudatában volt annak, hogy a végrehajtó eljárása nem törvényes eljárás. Végül, mivel a lakásánál megjelent személyek iratot nem adtak át, eljárásukat semmivel nem igazolták, a Btk. 27. §-ának (1) bekezdése szerinti ténybeli tévedés miatt sem büntethető.
A büntetés kiszabása körében a Be. 416. § (1) bekezdés b) pontja alapján arra hivatkozott, hogy törvénysértő „a foglalkozástól eltiltás” és a pénzmellékbüntetés kiszabása is. Amikor ugyanis a bíróság a Btk. 104. §-ának (1) bekezdése szerinti előzetes mentesítés alkalmazását mellőzte, gyakorlatilag az ügyvédi foglalkozásától eltiltást mellékbüntetést szabott ki. A pénzmellékbüntetést pedig tévesen, semmivel alá nem támasztott anyagi haszonszerzési célzatot megállapítva alkalmazta. Ennek feltételei egyébként sem álltak fenn, hiszen nem lehetett volna megállapítani, hogy megfelelő jövedelemmel rendelkezik, miután a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés éppen foglalkozásának gyakorlásától, a megfelelő jövedelem megszerzésétől zárta el.
A Be. 416. § (1) bekezdés c) pontja szerinti abszolút eljárási szabálysértésként hivatkozott arra, hogy a városi bíróság a 2009. október 1-jei tárgyalását olyan személy – édesanyja az I. r. terhelt – távollétében tartotta meg, akinek jelenléte a törvény szerint kötelező volt. Emellett a bíróság az 1/2002. számú Büntető Jogegységi Határozatban kifejtettekkel ellentétben elmulasztotta a tárgyalás teljes megismétlését, annak ellenére, hogy korábban kizárt bíróság járt el (BH 1999/444. szám).
Hivatkozott arra is, hogy elítélésére törvényes vád hiányában a Be. 2. § (2) bekezdése, 373. § (1) bekezdés I/b. és II/e. pontja megsértésével került sor. A gyanúsítása ugyanis csak rendőr hivatalos személyek ellen elkövetett cselekményre vonatkozott, és erre történt meg a kihallgatása is. Így csak ezzel lehetett volna vádolható, ehhez képest a további magatartására vonatkozó vád törvényesnek nem tekinthető.
Kitért arra, hogy a Be. 78. §-ának sérelme miatt a nyomozati bizonyítékokat és a hivatkozott elsőfokú tárgyalási jegyzőkönyveket a bizonyítékok köréből ki kellett volna rekeszteni.
Sérült továbbá a pártatlan és tisztességes bírósági eljáráshoz való joga (Emberi Jogok Európai Egyezménye, Róma 1950. 6. cikk) azáltal, hogy az eljáró bíró ellen kezdeményezett magánvádas eljárás ellenére nevezett elfogultságát nem jelentette be, és az ügyből kizárására sem került sor, ekként ellene folyamatban lévő büntetőeljárás alatt ítélkezett bűncselekményének sértettje felett.
Szükségtelenül merült fel az ügyben bűnügyi költségként a védői díj, mivel személyesen kívánt védekezni, s ezen joga törvényesen nem lett volna elvonható. Az elmeszakértői vizsgálat díja sem terhelheti, mert ezen vizsgálatra szükségtelenül került sor, elrendelése a kellő alapot nélkülözte.
A Legfőbb Ügyészség átiratában a felülvizsgálati indítványt részben a törvényben kizártnak, részben alaptalannak értékelte és a támadott határozatok hatályban tartását indítványozta.
Az ügyészi álláspont szerint az indítvány a Be. 423. §-ának (1) bekezdése szerinti törvényi tilalommal szemben a tényállástól eltérő tényállításokra hivatkozásokkal támadja a jogerős ítéletet, és az anyagi jogi jogsértésekre vonatkozó álláspontját is az irányadó tényállás figyelmen kívül hagyásával fogalmazza meg. Ezen túlmenően eljárásjogi okként egyes nyomozati iratoknak, valamint bizonyos tárgyalási jegyzőkönyveknek, és egyes bizonyítékoknak a bizonyítékok köréből kirekesztését indítványozza, ami ellentétes a büntetőeljárási törvénynek a tényálláshoz kötöttséget megfogalmazó rendelkezéseivel.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos. Az előterjesztő állításával ellentétben a bírósági végrehajtó a cselekmény elkövetésekor is hivatalos személynek minősült. A végrehajtói eljárás jogszerűségét a terhelt a tényállástól eltérő adatokra hivatkozva vonja kétségbe. Nem alapos a terheltnek a cselekmény elévülésére vonatkozó jogi álláspontja sem.
A felülvizsgálati indítványban felsorolt számos eljárási szabálysértés még bizonyítható megvalósulása esetén sem szolgálhatna felülvizsgálat alapjául. Felülvizsgálati oknak a törvényes vád hiányára hivatkozás tekinthető, azonban az erre vonatkozó terhelti érvelés sem alapos. A büntetés kiszabását sérelmező terhelti előadás anyagi jogszabálysértés hiányában felülvizsgálat tárgyát nem képezheti. Az ügyben hatályon kívüli helyezésre vezető abszolút eljárásjogi szabálysértésre sem merült fel adat.
A Legfelsőbb Bíróság a támadott határozatokat az indítványban megjelölt, a Be. 416. § (1) bekezdés a), b) és c) pontja szerinti okokból bírálta felül. Nem foglalkozott az indítványnak a tényállást számos vonatkozásban támadó, eltérő tényállást helyesnek tartó, és ezen eltérő tényállásra alapozott érveivel. A Be. 423. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a felülvizsgálati eljárásban az alapügyben megállapított tényállás az irányadó, amely indítvánnyal sem támadható.
E tényállás a felülvizsgálatban mind a Legfelsőbb Bíróságra, mind az indítványozóra kötelező. Azok az indítványok, vagy azon részeik, amelyek megalapozatlanságra hivatkoznak, és erre tekintettel eltérő tényállás alapulvételével kívánják elérni a felülvizsgálatot, törvényben kizártnak tekintendők.
Nem vizsgálta a Legfelsőbb Bíróság azokat a terhelt által állított eljárási szabálysértéseket sem, amelyeknél a terhelt nem a felülvizsgálati okok körébe tartozó szabályok megsértésére hivatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt – osztva a Legfőbb Ügyészség jogi álláspontját – sem eljárásjogi, sem anyagi jogi okból nem találta alaposnak.
Az eljárásjogi felülvizsgálati okok vizsgálatát illetően elöljáróban a Legfelsőbb Bíróság leszögezi, hogy a Be. XVIII. Fejezete szerinti felülvizsgálat olyan rendkívüli perorvoslat, amely kizárólag a Be. 416. §-ának (1) bekezdésében meghatározott okok alapján indítványozható. Az (1) bekezdés c) pontja szerinti eljárásjogi okokat a jogalkotó tételesen meghatározta, ilyenként jelölve meg a Be. 373. § (1) bekezdés I/b. és I/c. pontja, valamint II-IV. pontjai szerinti abszolút eljárási szabálysértéseket.
A felülvizsgálati okok köre nem bővíthető. Mindazon eljárási szabálysértések, amelyek nem tartoznak az eljárásjogi okok körébe, az 1/c. pontra tekintettel felülvizsgálatra alapot nem adhatnak. Azon okoknál indokolt tehát az eljárásjogi felülvizsgálat, amelyekre az indítvány abszolút hatályon kívül helyezési okként hivatkozik. Azok viszont, amelyek egyértelműen relatív eljárási szabálysértések, nem vizsgálhatók.
A fentieknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság az indítvány alapján az abszolút eljárási szabálysértések körében azt vizsgálhatta, hogy a bíróságok törvényes vád alapján jártak-e el, továbbá, hogy a tárgyalásokat olyan személy távollétében tartották-e, akinek részvétele a törvény értelmében kötelező [Be. 373. § (1) bekezdés I/c., illetve II/d. pontja].
Ennek során megállapította, hogy a sérelmezett eljárási szabálysértések az ügyben nem valósultak meg.
A Be. 2. §-ának (2) bekezdése szerint törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi.
A vád ennek valamennyi vonatkozásban maradéktalanul megfelel. A városi bíróság az ügyet a tárgyalás előkészítése során a vádtól eltérően, a hivatalos személy elleni erőszak bűntette minősített esetének értékelte. Ezt követően az ügyészség a vádat a Btk. 229. § (1) bekezdésében meghatározott, de a (2) bekezdés I. fordulata szerint minősülő felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntettére módosította. Mindez azonban a vád törvényességét nem érinti, mint ahogyan az a relatív eljárási szabálysértés sem, hogy a terheltet a vád valamennyi elemére nézve nem hallgatták ki gyanúsítottként.
Az a hivatkozás pedig, hogy a vád törvényessége azért kérdőjelezhető meg, mert bűncselekményt nem követett el, így azzal törvényesen vádolni sem lehetett volna, ugyancsak minden alapot nélkülöz, hiszen a vád megalapozottságának vizsgálata a bírósági eljárásra tartozik.
Az indítvány két különböző összefüggésben utalt arra is, hogy a bíróság tárgyalását olyan személy távollétében tartotta meg, akinek jelenléte a törvény szerint kötelező.
Az egyik ilyen hivatkozást a terhelt azzal indokolta, hogy a 2009. október 1-jei tárgyaláson a bíróság édesanyja ügyét az eljárási jogszabályok megsértésével különítette el véglegesen; az ő terheltkénti jelenléte nélkül a tárgyalás megtartására nem kerülhetett volna sor. Az ügyben a bíróság azonban az elkülönítésről helyesen döntött. Egyébként a kialakult bírói gyakorlat szerint az e kérdésben esetlegesen téves döntés legfeljebb relatív eljárási szabálysértést jelent.
A terhelt sérelmezte azt is, hogy a bíróság ezen pervezető végzése ellen nem biztosított számára fellebbezési lehetőséget, e döntés azonban mindenben megfelelt az irányadó jogszabályok alapján kialakult bírói gyakorlatnak.
Nem képeznek abszolút eljárási szabálysértést az ideiglenes elkülönítések (BKv. 75. szám) sem, így a 2007. május 8-i tárgyaláson történt elkülönítés sem tekinthető annak.
E tekintetben az indítványozó tévesen hivatkozik az 1/2002. számú Büntető Jogegységi Határozatban, illetve a felhívott eseti döntésben kifejtettekre, és téves az az álláspontja is, hogy a kizárt bíróság eljárásában foganatosított eljárási cselekmények az eljáró bíróság előtt nem joghatályosak, ezért csak felolvasásával a tárgyalás nem ismételhető meg. A Be. rendelkezéseiből – figyelemmel a jogszabályváltozásokkal kapcsolatos értelmező rendelkezésekre is – egyértelműen következik, hogy valamely bíróság által a kizárását megelőzően lefolytatott eljárás adatai az újabb eljárásokban figyelembe vehetők, a kizárás maga nem érinti azt, hogy a megelőző eljárási cselekmények foganatosítására a jogszabályoknak megfelelően került sor.
Alaptalanul sérelmezte a terhelt azt, hogy ügyében kirendelt védő jár el, védelmét saját maga nem láthatta el.
Az alapügyben a törvény kötelező rendelkezése alapján járt el védő.
A törvény szerint, az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatának megfelelően, a felülvizsgálati eljárásban a meghatalmazott vagy kirendelt védő részvétele nem mellőzhető. A törvény kötelező rendelkezése ugyanis ezzel olyan többlet garanciát ír elő, amelyről a terhelt a felülvizsgálati eljárásban alkotmányos önrendelkezési jogára hivatkozással sem mondhat le (BH 2009/5. szám). A kirendelt védő eljárása nem érinti a terheltnek azt a jogát, hogy a büntetőeljárásban maga is védekezzen, e körben nyilatkozatokat, indítványokat tegyen.
Relatív eljárási szabálysértés sérelmezését, egyben a tényállás meg nem engedett támadását jelenti az a hivatkozás, hogy egyes bizonyítékokat a Be. 78. §-ában foglaltak megsértése miatt, a figyelembe vehető bizonyítékok köréből ki kellett volna rekeszteni.
A Be. 416. § (1) bekezdés a) és b) pontjában foglalt felülvizsgálati okokra hivatkozás sem alapos.
Az eljárt bíróságok az anyagi jogszabály sérelme nélkül állapították meg a terhelt bűnösségét, és az anyagi jogszabályoknak megfelelően minősítették a cselekményét a Btk. 229. §-a (1) bekezdésének I. fordulatában meghatározott, és a (2) bekezdés II. fordulata szerinti társtettesként elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntettének.
Az irányadó tényállásból kitűnően ugyanis a végrehajtói, illetve rendőri eljárás mindenben jogszerű volt. Az adósok elleni eljárásra végrehajtható okirat alapján került sor. A lakás lezárt ajtajának felnyitását pedig csak azután kezdték meg, hogy a terhelt és édesanyja nem volt hajlandó azt kinyitni, jóllehet erre mind a végrehajtó, mind a rendőrök a végrehajtási eljárás megjelölésével, illetve a törvény nevében határozottan felszólították.
A terhelt tudta, hogy végrehajtható határozat alapján eljárás folyik ellenük, mivel az ajtó kinyitását éppen ezért tagadta meg.
Az arra hivatkozás tehát, miszerint a végrehajtónak nem csak szóban kellett volna közölnie, hogy végrehajtási eljárás folyik, hanem a végrehajtható okiratot az adott körülmények között is át kellett volna adnia, a tényállás támadását jelentő, és ekként figyelmen kívül hagyott érveken túl is alaptalan.
Egyébként a Vht. 222. §-a szerint a végrehajtó és a rendőrség intézkedése elleni jogorvoslatnak nincs halasztó hatálya, így nem hivatkozhat a terhelt arra sem, hogy a végrehajtó, illetve a rendőrök az eljárásukat a tiltakozásuk után nem folytathatták volna.
Jogilag nem releváns, hogy a Btk.-t módosító 2000. évi CXXV. tv. 1. §-ának (2) bekezdése 2001. április 1-jei hatállyal a Btk. 137. §-a (1) bekezdésének i) pontját módosította. Ez a változtatás ugyanis csak az önálló bírósági végrehajtó-helyettest érintette. Az önálló bírósági végrehajtó hivatalos személyek körébe felvételére vonatkozóan a Btk.-t az 1994. évi LIII. tv. (Vht.) 310. §-ának (1) bekezdése módosította. Így az önálló bírósági végrehajtó 1994-től tartozik a hivatalos személyek közé. Az pedig, hogy a lakás ajtajának felnyitásához a végrehajtó által segítőként bevont személynek szakértői névjegyzékben kellene szerepelnie ahhoz, hogy, mint a hivatalos személy segítőjét, a büntetőjogi védelem őt is megillesse, ugyancsak téves jogszabály-értelmezésen alapszik.
Az irányadó tényálláshoz képest minden alapot nélkülöz a Btk. 27. § (1) bekezdése szerinti ténybeli tévedésre hivatkozás is.
Az elévülést illetően a terhelt már az alapeljárás során hivatkozott arra, hogy a bíróságoknak a büntetőeljárást a vádirat benyújtását követő három év eltelte után, 2005-ben elévülés miatt meg kellett volna szüntetniük.
Az eljárt bíróságok azonban kellően részletes vizsgálat alapján helytállóan mutattak rá arra, hogy elévülés nem következhetett be.
A Legfelsőbb Bíróság leszögezi, hogy az elévülés mindenkor az adott cselekmény anyagi jogszabályoknak megfelelő törvényes minősítéséhez igazodik, akkor is, ha a vádirat a cselekményt nem ekként minősíti, illetve a törvényes minősítést az eljáró bíróság sem ismeri fel. Ennek megfelelően, miután a terhelt a hivatalos személy elleni erőszak bűntettének öt évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett minősített esetét valósította meg, a büntethetőség elévülési ideje is öt év. Ugyanakkor a Btk. 34. §-ának megfelelően az elévülést minden, a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye félbeszakítja. A félbeszakítás napján az elévülés határideje ismét elkezdődik [Be. 35. §-ának (1) bekezdése].
A töretlen bírói gyakorlat szerint az idézésnek a kiadása, a tárgyalás megtartása – természetszerűleg ide értve a bíróság kizárásról szóló döntés előtti eljárási cselekményeket is – az elévülés megszakítását eredményezi. Ehhez képest a különböző eljárási cselekmények miatt az elévülés újra és újra megszakadt. Ezek a megszakítási időpontok az eredeti vádirati minősítéshez képest is, mind 3 éven belül helyezkedtek el, jóllehet jogi jelentősége az 5 éven belüli megszakításnak volt.
A vádirat 2002. szeptember 2-án érkezett a bíróságra. A bíróság a terheltet 2003-ban tárgyalásra idézte, rendőri elővezetését rendelte el, majd elfogató parancsot bocsátott ki ellene. 2004. január 9-én pedig tárgyalást tartott, amelyen a terheltet meghallgatta. A kijelölés folytán eljáró városi bíróság idézést először 2005 novemberében adott ki, majd 2007. május 8-án tárgyalást tartott a terhelt részvételével. Ehhez képest egyértelmű, hogy az elsőfokú ítélet 2009. október 1-jei meghozataláig elévülés nem következhetett be.
Mindezek alapján helyesen erősítette meg a másodfokú bíróság azt, hogy elévülésről a terhelt esetében nem lehet szó. Indokolása csupán annyiban téves, hogy a kialakult bírói gyakorlat szerint önmagában a vádiratnak tárgyalás kitűzése nélküli kiadása nem elévülést megszakító eljárási cselekmény, és az idézés kiadása esetén nem követelmény annak szabályszerű átvétele sem.
Miután az elévülés nem következett be, nincs jelentősége annak, hogy az ügyész a vádat mikor módosította a súlyosabb minősítésű elkövetési alakzatra. Egyébként a terhelt hivatkozásával szemben erre először a 2007. május 8-i tárgyaláson került sor, majd az ügyész a módosított vádat ismertette a megismételt tárgyaláson, és azt a 2009. október 1-jén tartott perbeszédében is eszerint tartotta fenn.
Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság az indítvány azon álláspontját sem, hogy anyagi jogszabálysértéssel került volna sor a büntetés kiszabására.
Kétségtelen, hogy a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása a terhelt ügyvédi foglalkozásának próbaidő alatti gyakorlását kizárja. Mindez azonban foglalkozástól eltiltás mellékbüntetést nem jelent. A Btk. 104. §-ának (1) bekezdésében foglalt előzetes mentesítés elmaradása sem sérelmezhető, miután ez nem kötelező, hanem a bíróság mérlegelésétől függően alkalmazható.
A pénzmellékbüntetésnek törvényi feltételek hiányában történt kiszabására hivatkozás sem alapos.
A terhelt jövedelmi, vagyoni viszonyai valóban nem tisztázottak. Az, hogy az ítélethozatal időpontjában ügyvédi jövedelme volt-e és az milyen összegű, nem került felderítésre. Ugyanakkor megállapítható volt, hogy gépjárművel rendelkezik. Ez a vagyona az eltúlzottnak nem tekinthető pénzmellékbüntetés kiszabásának kellő alapját képezhette. Az elsőfokú bíróság pedig nem a vagyoni haszonszerzés végett elkövetés esetén azt kötelezően előíró rendelkezés [Btk. 64. § (1) bekezdés a) pontja] alapján szabott ki pénzmellékbüntetést, hanem a Btk. 64. § (1) bekezdés általános indokokat tartalmazó b) pontjának alkalmazásával. E rendelkezés szerint, ha az elkövető megfelelő jövedelemmel, keresettel, vagy vagyonnal rendelkezik, a hatékonyabb visszatartás érdekében pénzmellékbüntetés alkalmazható. Kétségtelen, hogy indokolásában a bíróság ugyanakkor a cselekmény anyagi okokra visszavezethető voltára is utalt, mindez azonban nem jelentette azt, hogy téves törvényi rendelkezést alkalmazott volna.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványt valamennyi vonatkozásban alaptalannak találta, ezért a támadott határozatokat a Be. 426. §-a alapján hatályukban fenntartotta.
(Legf. Bír. Bfv. I. 777/2010.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás