MÜ BH 2013/101
MÜ BH 2013/101
2013.04.01.
Kisiparos segítő családtagjaként munkával eltöltött időt csak akkor lehet a nyugellátás szempontjából szolgálati időnek tekinteni, ha a kisiparos ezen időben megfelelő engedély birtokában bejelentetten dolgozott. Ilyen engedély és bejelentés hiányában az őt segítő családtag nem minősül ún. segítő családtagként akkor sem, ha a perbeli időben a társadalombiztosítás szerve a befizetett járulékot nem utalta vissza [1997. évi LXXXI. tv. 37. § (1) és (4) bekezdés, 89/1990. (V. 1.) MT rendelet 126. § (7) bekezdés b) pont, 1990. évi V. tv. 4. §].
K. I.-né igénylő részére a Regionális Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság határozatával öregségi nyugdíjat állapított meg 33 év 321 nap szolgálati idő figyelembevétele mellett. Ezen határozatot utóbb saját hatáskörében módosította, és az összeget 43 460 forintra felemelte. Indokolásában rámutatott, hogy az 1991. december 1-jétől 1994. október 31-ig terjedő időt szolgálati időként nem lehetett figyelembe venni, mert az nem szerepel társadalombiztosítási nyilvántartásában és annak fennállását az igénylő okirattal vagy egyéb hitelt érdemlő módon nem igazolta.
Az igénylő fellebbezése folytán másodfokon eljárt nyugdíjbiztosítási igazgatóság igazgatója határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a szolgálati idő mértékének változatlanul hagyásával a havi nyugellátást 32 540 forintra csökkentette azzal, hogy a nyugellátás folyósításának kezdő időpontja 2008. július 24. napja.
Utóbb ezen határozatát a másodfokú társadalombiztosítási szerv határozatával visszavonta és a havi öregségi nyugdíj összegét 43 385 forintban állapította meg. Utalt arra határozata indokolásában, hogy az APEH igazolása szerint a felperes házastársa 1990. május 21-től 1991. november 25-ig, majd 1994. november 14-től rendelkezett vállalkozói igazolvánnyal. Ezért a két jogviszony között, a megszakított időtartam alatt az igénylő segítő családtagkénti foglalkoztatása nem fogadható el szolgálati időként.
K. I.-né a határozatot keresettel támadta meg a munkaügyi bíróság előtt és egyebek mellett kérte, hogy a munkaügyi bíróság állapítsa meg, hogy az 1991. december 1. és 1994. október 31. közötti időszak szolgálati időnek minősül. Hivatkozott arra, hogy a fenti időszakban házastársa mellett segítő családtagként dolgozott, az alperesi határozatok azokat az időtartamokat ismerték el szolgálati időként, amikor a felperes házastársi, kisgépjavítási és karbantartási tevékenység végzésére egyéni vállalkozói igazolvánnyal rendelkezett. A felperes házastársa azonban 1988. március 1-jétől kezdve folyamatosan könyvelőként dolgozott, e működését az arra vonatkozó szabályok szerint jelentette be az APEH-nél, azt egyéni vállalkozói igazolvány hiányában is végezhette. A keresettel érintett időszakban a felperes ezen könyvelői tevékenység ellátásában működött közre segítő családtagként, a nyugdíjjárulékot a teljes időszakban megfizette, a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.) 37. § (1) bekezdése, valamint a 38. § (2) bekezdés a) és b) pontjában foglaltak alapján azt szolgálati időnek kell tekinteni. A felperes arra is hivatkozott, hogy a felperes által igazoltan befizetett és az alperes jogelődje által elfogadott nyugdíjjárulék megfizetése a Tny. 34. §-a szerinti nyugellátás megszerzése céljából kötött megállapodásnak tekintendő, ezért kérte a felperes, hogy a bíróság kötelezze az alperest jogalap nélküli gazdagodás címén a befizetett összegek visszafizetésére.
A – megyei – munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Ítéletének indokolásában a munkaügyi bíróság hivatkozott a társadalombiztosítás ellátásaira és az 1997. évi LXXX. törvény (Tbj.) 4. § b) pontjában, az 5. § (1) bekezdés g) pontjában, valamint a Tny. 37. § (1) és (4) bekezdésében írtakra. A Tny. 37. § (4) bekezdése értelmében a biztosítással járó jogviszony 1998. január 1. napját megelőző időtartamát az 1997. december 31-én hatályos jogszabályok alapján kell szolgálati időként figyelembe venni. Az akkor hatályos társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény (T.) 10. § (1) bekezdés f) pontja szerint pedig, az egyéni vállalkozói tevékenység gyakorlásában rendszeresen közreműködő segítő családtag biztosítottnak minősül.
A T. végrehajtására kiadott 89/1990. (V. 1.) MT rendelet (R.) 126. § (7) bekezdés b) pontja szerint szolgálati időnek számít az az idő, amely alatt az egyéni vállalkozó segítő családtagja biztosított volt, feltéve, hogy erre az időre utána járulékot fizettek.
A keresettel érintett időszakban hatályban volt, az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény 4. § (1) bekezdése értelmében egyéni vállalkozást – a mezőgazdasági termelő tevékenység és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatás kivételével – bejelentés alapján vállalkozói igazolvány birtokában lehetett gyakorolni.
Mind az 1998. január 1-jétől, mind az 1997. december 31-ig hatályos jogszabályok a szolgálati idő elismerésének együttes feltételeként szabták a nyugdíjjárulék befizetése mellett a biztosítotti jogviszony fennálltát. A bíróság a felek nyilatkozata és a csatolt okiratok alapján megállapította, hogy a felperes házastársa a keresettel érintett időszakban nem rendelkezett egyéni vállalkozói igazolvánnyal, ezért nem minősült egyéni vállalkozónak, és így a felperes nem volt biztosítottnak tekinthető. Önmagában a nyugdíjjárulék befizetésének ténye alapján szolgálati idő nem ismerhető el. Azért, mert az alperes jogelődje nem jelezte a nyugdíjjárulék befizetésének esetleges jogalap nélküli voltát, nem állapítható meg, hogy a felperes és az alperes jogelődje között ráutaló magatartás vagy a közigazgatási szerv hallgatására tekintettel létrejött volna a nyugellátás szerzése céljából kötött megállapodás. Kimondta azt is a munkaügyi bíróság, hogy a felperes által befizetett összegek jogalap nélküli gazdagodás címén való visszakövetelésére irányuló igénye jelen eljárásban nem érvényesíthető.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel.
Felperesi álláspont szerint nem szükséges a biztosítási jogviszony létrejöttéhez, hogy a „segített ” családtag valóban rendelkezzen egyéni vállalkozói igazolvánnyal. A Tny. úgy rendelkezik, hogy szolgálati időnek számít, ha erre az időszakra az előírt nyugdíjjárulékot megfizették, amely kitétel maradéktalanul teljesült a felperes esetében.
A T. fogalmazásából pedig egyértelműen megállapítható, hogy az egyéni vállalkozó segítő családtagjának biztosítottnak kell lenni, amelyet szintén a csatolt okiratokkal bizonyítottak. A T. nem a segített családtag egyéni vállalkozói igazolványának meglétéhez köti a segítő családtag biztosítási jogviszonyának érvényességét. A bíróságnak helyesen nem az egyéni vállalkozói igazolvány meglétét kellett volna a szolgálati idő elismerésének előfeltételévé tenni, hanem a megfizetett és az alperes jogelődje által éveken át elfogadott és nem vitatott nyugdíjjárulékokat. Az alperesi magatartással összefüggésben felmerül a joggal való visszaélés, és a saját felróható magatartással előnyszerzés végett történő hivatkozás tilalma is.
Az 1990. évi V. törvény 4. § (1) bekezdését az ítéletben szereplő tartalommal felperesi tudomás szerint az 1997. évi CXXXVII. törvény állapította meg 1998. július 1-jei hatállyal, tehát a perbeli, 1991-től 1994-es időszakban nem volt hatályban. Nem értett egyet ezen túlmenően a felperes a munkaügyi bíróság azon érvelésével sem, miszerint a felperes által teljesített és az alperes által elfogadott befizetéseket nem lehet nyugellátás céljából kötött megállapodásnak tekinteni.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az R. 1998. január 1-jét megelőzően szerzett szolgálati idő tekintetében rendelkezett úgy, hogy szolgálati időnek számít az az idő, amely alatt a kisiparos segítő családtagja biztosított volt, amennyiben erre az időre utána járulékot fizetett. Az R. perbeli időben hatályos 1. § (1) bekezdés e) pontja alapján a biztosítás kiterjedt a kisipari tevékenység gyakorlásában rendszeresen közreműködő családtagra. A (3) bekezdés szerint pedig a rendszeresen közreműködő segítő családtagnak az minősült, akit az illetékes szerv ilyen címen nyilvántartásba vett. Az R. 2. §-ának 1988. december 31-ig hatályos b) pontja a munkáltató házastársát a biztosításból nem zárta ki, ha az az R. 1. § (1) bekezdés e) pontja szerinti biztosítást választotta. Az 1989. január 1-jétől hatályos R. 2. § a) pontja szerint pedig a biztosítás kiterjedt a munkáltató házastársára, ha segítő családtagként folytatott tevékenységet. Korábban a tanács VB Ipari és Kereskedelmi Osztályán kellett bejelenteni ezen segítő családtagi minőséget, utóbb az önkormányzatoknál, a jelen rendelkezésre álló iratok szerint ezt a felperes férje meg is tette, azonban csak 1994. november 14-étől. Ezen időponttól tehát megfelelt a felperesi foglalkoztatás a törvény szabta követelményeknek, és azt az alperes figyelembe is vette. A jogviszony fennállásának bizonyítása nélkül az, hogy a tevékenység megfelelt a perbeli időben hatályos társadalombiztosítási jogszabályoknak, nem nyer bizonyítást csupán a járulék befizetés tényével. Az további szolgálati idő megszerzésére önmagában nem ad alapot.
A felperes kifogásolta a bíróság által hivatkozott törvény hatályát, nevezetesen az 1990. évi V. törvény 4. §-ának előírásait. Kétségtelen, hogy ezt a törvényt két ízben módosították, azonban az 1991-től 1994. években is változatlanul a törvény szövege az volt, hogy vállalkozói igazolvány nélkül csupán a mezőgazdasági termelői tevékenységet lehetett folytatni. Az pedig alapvető követelmény, hogy ha segítő családtagi alapon kíván valaki szolgálati időt szerezni, akkor akinél ezt a tevékenységet folytatja, annak legalább bejelentett vállalkozónak, kisiparosnak kellett lennie, hiszen ez a két tevékenység oly módon összefügg, hogy a segített nélkül a segítői státusz megállapíthatatlan.
Mindezekre figyelemmel helyes volt a munkaügyi bíróság jogerős ítélete, ezért azt a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv. III. 10.116/2012.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás