PÜ BH 2013/268
PÜ BH 2013/268
2013.10.01.
A házastársak egyenlő arányú közös tulajdona az a lakás, amelyet az életközösség fennállása alatt egyikük a nagyszülője mint bérlő hozzájárulásával gyakorolt, törvényen alapuló vételi joga alapján, a volt bérlő haszonélvezeti jogával terhelten vásárolt meg [Csjt. 27. §, 28. §, 1993. évi LXXVIII. tv. 45. §].
A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás felülvizsgálati kérelemmel érintett része szerint a peres felek 1991. november 30-án kötöttek házasságot, a házassági életközösségük 2003. december 18-án végleg megszakadt, majd a házasságukat az elsőfokú bíróság a 2005. május 6-án kelt és – a másodfokú bíróság ítélete folytán – 2006. január 10-én jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta.
A felek a házassági életközösségüket az alperes nagyanyjának bérleményét képező, Budapest XIV. kerület Sz. M. utca 20. I. emelet 4. szám alatti önkormányzati bérlakásban kezdték meg, ahol a nevezettel az 1999-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan egy lakásban laktak. 1994. december 8-án a bérlő – saját haszonélvezeti joga fenntartása mellett – az alperes javára lemondott a bérlőt illető elővásárlási jogáról, majd az ugyanezen a napon létrejött adásvételi szerződéssel az alperes állagvevőként, az alperes nagyanyja pedig haszonélvezeti vevőként vásárolta meg az ingatlan tulajdonjogát, illetve haszonélvezeti jogát a Polgármesteri Hivatal képviseletében eljáró XIV. kerületi Ingatlankezelő Vállalattól, mint eladótól. Az adásvételi szerződés szerint az ingatlan vételára 231 000 forint volt, de az eladó – a vételár egyösszegű kifizetése esetére – 36% árengedményt adott a vételárból, így az önkormányzati bérlakás ténylegesen 147 840 forint vételár ellenében került megvásárlásra, amelynek kifizetéséhez a felek a felperes édesanyjától kértek és kaptak kölcsönt. Az adásvételi szerződésben a szerződő felek az ingatlan forgalmi értékét 1 400 000 forintban határozták meg. Az ingatlan jelenlegi forgalmi értéke beköltözhető állapotban – az elsőfokú bíróság által kirendelt igazságügyi ingatlanforgalmi szakértői véleménye, illetve annak tárgyaláson tett kiegészítése szerint – 9 168 000 forint.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a fenti 47 m2 alapterületű belterületi lakásingatlannak, valamint a társasházi közös tulajdonból az ingatlanhoz tartozó 226/1000 tulajdoni hányadnak (a továbbiakban: perbeli ingatlan), mint házastársi közös vagyonnak a felek 50-50%-ában a tulajdonosai. Kérte továbbá az ennek megfelelő tulajdoni hányadának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését házassági vagyonközösség jogcímén, valamint az alperes arra való kötelezését, hogy a házastársi közös vagyonhoz tartozó ingóságok értékének a fele részét fizesse meg neki.
Az alperes az ingatlan vonatkozásában a felperes keresetének az elutasítását kérte arra történt hivatkozással, hogy az ingatlan 1/1 arányban az ő különvagyonához tartozik.
Az elsőfokú bíróság a kijavított ítéletével megállapította, hogy a perbeli ingatlan 528/10 000 részben a felperes, 9472/10 000 részben az alperes tulajdonát képezi. Felhívta a földhivatalt a tulajdonosváltozás bejegyzésére. A házastársi közös ingóvagyon megosztása eredményeképpen az alperest a felperes javára 85 750 forint értéktérítés 15 nap alatti megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét és az alperes viszontkeresetét elutasította.
Az ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a per érdemi eldöntése során a házastársi közös vagyoni szerzés Csjt. 27. § (1) bekezdésében megfogalmazott vélelméből indult ki. Ebből következően úgy tekintette, hogy az ingatlan tekintetében különvagyont állító alperest terhelte annak bizonyítása, hogy az ingatlan a különvagyona. A perben lefolytatott bizonyítás eredményének mérlegelése után úgy ítélte meg, hogy az alperes 9472/10 000 (helyesen: 8944/10 000) tulajdoni hányad erejéig bizonyította a különvagyonra vonatkozó állítását.
Az elsőfokú ítéletnek a perbeli ingatlan tulajdoni arányainak megállapítására vonatkozó rendelkezései ellen a felperes fellebbezéssel élt annak részbeni megváltoztatása és – a pontosított keresetével egyezően – annak megállapítása iránt, hogy a perbeli ingatlan 1/2 részének tulajdonjoga őt illeti meg és kérte az ennek megfelelő arányú tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésének az elrendelését is. A fellebbezését alapvetően azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság hibás és jogszerűtlen számítási mód alapján határozta meg a tulajdoni arányokat.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme a fellebbezéssel támadott ítéleti rendelkezés helybenhagyására és a felperes másodfokú perköltségben marasztalására irányult.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részét megváltoztatta, és megállapította, hogy – az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéstől eltérően – a perbeli ingatlan tulajdonjogát a felperes és az alperes vétel jogcímén egymás között egyenlő 1/2-1/2 arányban szerezte meg. A földhivatalt arra hívta fel, hogy az ingatlan tekintetében a felperes javára 1/2 arányban jegyezze be a tulajdonjogot vétel jogcímén, míg az alperest illető tulajdonjog arányát az eddigi 1/1 hányadról 1/2 hányadra módosítsa.
A döntésének felülvizsgálattal támadott rendelkezését azzal indokolta, hogy a felek házassági életközösségének fennállása alatt került sor az önkormányzati bérlakás megvételére, így ez esetben is a házastársi közös vagyoni szerzés Csjt. 27. § (1) bekezdése szerinti vélelméből kell kiindulni, amely szerint az életközösség alatt szerzett vagyontárgyat a házasfelek egyenlő arányú közös tulajdonának kell tekinteni, hacsak annak különvagyoni jellegét nem bizonyítják.
A perbeli esetben a lakás megvételére nem vitásan kedvezményes vételár kikötése mellett került sor. A lakás tényleges forgalmi értéke és a kikötött vételár közötti különbözet azonban egyrészt nem a bérlő vagyona terhére történő juttatást valósított meg, másrészt pedig e juttatás nyújtására nem ingyenesen, hanem a lakáshasználat változatlan feltételekkel történő biztosítása fejében, azaz visszterhesen került sor. Önmagában a bérlőt megillető elővásárlási jog – forgalomképesség, illetőleg a vételár befolyásolására való képesség hiányában – vagyoni értéket nem képvisel. A perbeli önkormányzati bérlakás megvásárlása során tehát a haszonélvezeti vevő részéről ajándékozásra nem került sor, (hiszen G. F.-né a bérleti jognál „erősebb” jogot szerzett), a vételár kifizetése pedig a felek házastársi közös vagyonából történt. A másodfokú bíróság megítélése szerint az Sz. utcai ingatlan a felek házastársi vagyonközösségéhez tartozik, így a felperest az ingatlan 1/2 részének tulajdonjoga illeti meg, melynek következtében az alperes tulajdonjogának aránya 1/2-re módosul.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a másodfokú bíróság ítélete ingatlan tulajdoni hányadainak megállapítására vonatkozó rendelkezéseinek a hatályon kívül helyezése, valamint elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítélete ugyanezen rendelkezéseinek a helybenhagyása, másodlagosan pedig a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelmének részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet általa sérelmezett rendelkezései a Csjt 27. §-ának (1) és 28. §-ának (1) bekezdését sértik.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezésének a hatályban tartására irányult.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
I. Helyes a perben eljárt bíróságoknak az az egymással egyező jogi álláspontja, mely szerint a Csjt. 27. § (1) bekezdése alapján törvényes vélelem szól amellett, hogy a volt házasfelek életközösségének az ideje alatt az alperes mint egyedüli állagvevő és az alperes – időközben elhalt – nagyanyja, mint haszonélvezeti jog vevő által megvásárolt perbeli ingatlan – az ingatlan-nyilvántartástól eltérően – a volt házastársak egymás közt egyenlő arányú közös tulajdonát képezi, hacsak az arra hivatkozó alperes a Pp. 3. § (5) bekezdése alapján e törvényes vélelmet meg nem dönti annak a bizonyításával, hogy az ingatlan egészben vagy részben a saját Csjt. 28. § (1) bekezdése szerinti különvagyonához tartozik.
II. Alaptalanul hivatkozik az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a másodfokú bíróság a fentebb hivatkozott anyagi jogi szabályok sérelmével jutott arra a következtetésre, hogy az alperesi különvagyoni szerzés nem nyert bizonyítást.
1. Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a Csjt. 27. § (1) és 28. § (1) bekezdése szerinti közös és különvagyoni tulajdonszerzésének fogalma, tárgya és köre szélesebb fogalom a Ptk. szerinti közös és kizárólagos tulajdonnál, mert a családjogi értelemben vett közös és különvagyoni szerzés kiterjed mindarra, ami polgári jogi értelemben az aktív és passzív vagyon fogalmi körébe tartozik, tehát ami ingó vagy ingatlan dolognak, vagyoni értékű jognak vagy vagyoni tárgyú kötelezettségnek minősül (Pfv. II. 20 029/1997., Pfv. II. 21.130/1998., Pfv. II. 23 064/1998.).
Ilyen vagyoni értékű jog – többek között – az állami, illetve önkormányzati bérlakáson fennálló bérleti jogviszony is, ennek értékét és a házastársak közötti elszámolásának módját a Csjt. 31/A–E. §-ainak a házastársi közös lakás használatának rendezésére vonatkozó speciális szabályai határozzák meg főszabály szerint akkor, ha a közös, illetve az önálló bérleti jogviszony az életközösség megszakadásának időpontjában fennáll és az önkormányzati bérlakás az említett időpontban a házastársak közös lakásául szolgál.
A Csjt. 27–31. §-ai irányadók viszont a bérleti jog értékének, vagy a bérleti jog értékén szerzett vagyonnak a meghatározására és a házastársak közötti megosztására akkor, ha az a házassági életközösség ideje alatt vagy az életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben – a lakás megvétele vagy elcserélése, illetőleg a lakásbérleti jogviszonyról pénzbeli térítés ellenében történő lemondás folytán – megszűnt, és annak helyébe a házasfeleknek a lakásra vonatkozó közös vagy valamelyikük kizárólagos tulajdonjoga, illetőleg valamely más vagyoni érték lépett. Ez utóbbi szabályok alkalmazhatósága is feltételezi viszont azt, hogy az állami, illetve önkormányzati bérlakáson fennálló bérleti jogviszony a Csjt. 31/B. § (2) bekezdése szerint a házastársak közös, vagy az egyik házastárs önálló bérletének minősül, és ilyen esetben a bérleti jog mint vagyoni értékű jog alvagyoni jellegét a bérlet közös vagy önálló jellege határozza meg.
Az utóbb hivatkozott törvényhely szerinti önálló bérlet fogalma olyan sajátos családjogi kategória, amely csak a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában alkalmazható, míg a házastársak és a harmadik személyek közötti külső jogviszonyra a lakásügyi szabályok irányadók.
A házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában tehát nemcsak az a lakás minősülhet a házastárs önálló bérletének, amelynek a lakásbérleti szerződés alapján ő az egyedüli bérlője, hanem az is, amelynek a külső jogviszonyban az 1994. január 1. napjától kezdődően hatályos – a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lt.) 4. § (1) bekezdése alapján a házastársak a bérlőtársai. Eszerint önálló bérletnek minősül, és ezért az önálló bérlő házastárs Csjt. 28. § (1) bekezdése szerinti különvagyonához tartozik a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában: az irányadó lakásügyi szabályok szerint ilyennek minősülő lakás, az a lakás, amelyre az egyik házastárs a házasság megkötése előtt szerzett bérleti jogot (BH 1991/8/317. – CDT 209.), és az is, amelyet bár a házasság fennállása alatt, de kizárólag egyikőjük személyéhez kapcsolódóan, illetve csak az egyik félnek nyújtott vagyoni juttatásként szereztek meg, így például az a lakás, amelyhez a bérlő halála vagy lemondása folytán egyik fél hozzátartozói kapcsolatára tekintettel jutottak hozzá (BH 1991/2/66. – CDT 211., BH 1991/9/351. és 1999/351.).
Közös bérletnek és a házastársak Csjt. 27. § (1) bekezdése szerinti közös vagyonához tartozó vagyoni értékű jognak minősül ezzel szemben az állami, tanácsi, vagy önkormányzati bérlakás, illetve az arra vonatkozó bérleti jogviszony mint vagyoni értékű jog akkor, ha annak a házastársak a külső jogviszonyaikra irányadó lakásügyi szabályok szerint a bérlőtársai és – az önálló bérleti, illetve különvagyoni jelleget meglapozó utóbbi feltételek egyike sem áll fenn.
Nem minősül viszont sem közös, sem önálló bérletnek és ezért nem tartozik a házastársak közös vagy valamelyik házastárs különvagyonához az állami, tanácsi, vagy önkormányzati bérlakás, illetőleg az arra vonatkozó bérleti jogviszony akkor, ha a lakást a házastársak kizárólagosan vagy harmadik személlyel közösen használják ugyan, a használati joguk azonban nem mindkettejük vagy valamelyikük bérleti jogviszonyán, hanem harmadik személy engedélyén alapul.
A perbeli esetben a felek a házassági életközösségüket a perbeli előbb tanácsi, majd önkormányzati – lakásban kezdték ugyan meg. A használati joguk azonban nem az alperes, hanem az alperes nagyszülőjének a bérleti jogviszonyán alapult, aki a részükre csupán szívességi jellegű lakáshasználatot biztosított, a lakás bérleti jogviszonyáról azonban sem a felek, sem az alperes javára nem mondott le.
2. A becsatolt okirati bizonyítékok adatai szerint 1994. december 8-án az alperesi nagyszülő – a saját haszonélvezeti jogának fenntartása mellett – az őt, mint a lakás bérlőjét megillető elővásárlási jogáról az alperes javára lemondott, majd az ugyanezen a napon az Lt. rendelkezési alapján megkötött adásvételi szerződéssel az alperes mint állagvevő és az alperesi nagyszülő mint haszonélvezeti jog vevő a Polgármesteri Hivatal képviseletében eljáró XIV. kerületi Ingatlankezelő Vállalattól, mint eladótól a perbeli lakást megvásárolta.
Az alperesi nagyszülő lemondása nem mindkét volt házasfél, hanem kizárólag az alperes javára szólt ugyan, a lemondás azonban egyrészt nem a bérleti jogra, hanem a csupán a bérlőt megillető elővásárlási jogra vonatkozott, másrészt az elővásárlási jogáról való lemondása is csak a lakás saját haszonélvezeti jogával terhelt tulajdonjogának az alperes általi megvásárlására terjedt ki. Ennek a következménye viszont az, hogy a lemondás folytán az alperes nem vált és nem is válhatott a lakás önálló bérlőjévé, hanem csak arra szerzett lehetőséget, hogy – a lemondásban foglalt feltételek mellett – a bérlő nagyszülőjét követő sorrendben az őt, mint a bérlő leszármazóját a saját személyében a törvény rendelkezése (nem pedig a lemondás ténye) alapján ugyancsak megillető elővásárlási jogot gyakorolhassa.
Az adásvételi szerződés keltének időpontjában a perbeli lakás nem az alperes, hanem az alperesi nagyszülő önálló bérletének minősült, ezért az arra vonatkozó bérleti jogviszony értéke nem az alperes Csjt. 28. § (1) bekezdésének b) és d) pontja szerinti különvagyonához, hanem az alperesi nagyszülő vagyonához tartozott.
3. Nem alapozza meg az alperes különvagyoni igényét az sem, hogy a lakás megvásárlására kedvezményes és – a vételár egy összegben való megfizetésére tekintettel – engedménnyel is csökkentett vételár ellenében került sor.
Az Lt. 52. § (1) bekezdése, 53. § (1) és (2) bekezdése, valamint 54. § (1) bekezdése szövegéből az következik, hogy ha a lakást az e törvény alapján arra jogosult vásárolja meg, azt üres, beköltözhető forgalmi értéken elidegeníteni nem lehet. Ilyen esetben az Lt., illetőleg az önkormányzati rendelet alapján biztosított kedvezmények és az árengedmény, illetve engedmény nem az önkormányzati lakás volt bérlőjét, hanem annak vevőjét illeti meg akkor is, ha azt az Lt. szabályai alapján arra jogosult személy a bérlő írásbeli hozzájárulásával vásárolta meg.
Mindezeknek a további következménye az, hogy a haszonélvezettel terhelt ingatlan tulajdonjoga alperes – mint az Lt. szabályai alapján a vételre elővásárlási joggal rendelkező személy – általi megvásárlásának és a vételár közösen felvett kölcsönből való kifizetésének ténye – a felek közötti házassági élet- és vagyonközösség fennállása folytán – a Csjt. 27. § (1) bekezdése alapján a felperes személyére nézve is kötelem-keletkeztető ténynek minősült, ezért az a felperes javára az ingatlan-nyilvántartáson kívüli, a volt házasfelek javára pedig egymás közt egyenlő arányú közös tulajdonszerzést eredményezett. Erre tekintettel pedig a volt házasfelek – az egymás közötti, belső jogviszonyukra irányadó Csjt. 27. § (1) bekezdése alapján – közösen váltak jogosulttá mindazokra a kedvezményekre is, amelyeket a volt házasfelek és a harmadik személyek közötti külső jogviszonyokra irányadó Ptk., Lt. és önkormányzati rendelet szabályai alapján az állagvevő alperest megillették.
Nem volt vitás a perben az, hogy az adásvételi szerződés megkötésében haszonélvezeti jog vevőként résztvevő alperesi nagyszülő a vételár kifizetéséhez nem járult hozzá. A lakás bérleti díj ellenében történő, tehát visszterhes jellegű használatát biztosító és vagyoni értékkel rendelkező bérleti joga pedig a lakás értékesítése folytán megszűnt ugyan, annak helyébe azonban a lakás ingyenes jellegű használatát biztosító, és ezért a számára a bérleti jognál magasabb vagyoni értéket képviselő holtig tartó haszonélvezeti joga lépett.
4. Téves az alperesnek az a felülvizsgálati érvelése, hogy a nagyszülőjének a megszűnt bérleti joga az idős életkora miatt lényegesen nagyobb értéket képviselt, mint az adásvételi szerződés alapján általa megszerzett holtig tartó haszonélvezeti jog értéke. Önmagában ugyanis abból, hogy az állami, tanácsi, illetőleg önkormányzati lakás megvétele során a vevőt milyen összegű vételárkedvezmény illeti meg, nem következik az, hogy a bérleti jog vagyoni értéke minden esetben az említett kedvezmény összegével lenne azonos, hiszen ez a kedvezmény a bérlőt csak abban az esetben illeti meg, ha a lakást az elővásárlási jogának gyakorlásával a saját anyagi eszközeiből megvásárolja.
Az állami, tanácsi, illetve önkormányzati lakáson fennálló bérleti jog vagyoni értéke csak annak függvényében határozható meg, hogy a bérleti jogviszony megszűnése esetén a bérlőt milyen összegű ellenérték vagy „quasi” ellenérték illeti meg, amely a bérleti szerződés megszűnésének az Lt. 23. §-ában felsorolt esetei szerint különböző lehet.
A bérleti jogviszony felmondással, a bérlő halálával, a bérlőnek az országból való kiutasításával, bíróság általi megszüntetéssel, és hatósági határozattal történő megszűnése esetén például [Lt. 23. § (1) bekezdés c), d), f), g) és h) pont] a bérleti jog a bérlő számára lényegében semmiféle vagyoni értéket nem képvisel, a közös megegyezéssel történő megszüntetése esetén annak értéke a részére bérbe adandó másik lakás bérleti jogának értékével vagy – az elhelyezés igényéről való lemondása esetén – az önkormányzati rendeletben meghatározott pénzbeli térítés összegével azonos [Lt. 23. § (1) bekezdés a) pont és (3) bekezdés].
5. A Legfelsőbb Bíróság a 20. számú Elvi Határozatában és számos eseti döntésében rámutatott már arra, hogy nem valósul meg a bennlakó bérlő általi megvásárlás ténye és ebből következően a bérlő általi ajándékozás sem akkor, ha egyrészt a vételárat nem maga a bérlő, hanem az ingatlan tulajdonjogát ténylegesen megszerző leszármazója egyenlíti ki, másrészt ha a bennlakó bérlő a bérleti jogviszonyból eredő lakáshasználati jogosultságát a lakás leszármazója által történő megvásárlása ellenére is változatlanul fenntartja (EBH 1999/1/20.).
A perbeli esetben az alperesi nagyszülő, mint bérlő a lakásra vonatkozó haszonélvezeti jog, az alperes pedig mint a bérlő leszármazója – a bérlő írásbeli hozzájárulásával – a haszonélvezettel terhelt lakásingatlanra vonatkozó tulajdonjog vevőjeként – az Lt. 49. § (1) bekezdésének a) és d) pontján alapuló elővásárlási jogát egyaránt gyakorolta. Az alperesi nagyszülő a lakás bérbeadó általi elidegenítése folytán megszűnt bérleti joga helyett haszonélvezeti jogot szerzett anélkül, hogy a vételár kifizetéséhez hozzájárult volna. A haszonélvezettel terhelt lakásingatlan tulajdonjogát megszerző alperes pedig a kedvezményes, és – az egy összegű kifizetésre tekintettel – engedménnyel is csökkentett, de valójában a haszonélvezeti jog és a haszonélvezettel terhelt tulajdonjog együttes vételárát a felek közös vagyonából fizette ki.
Helyesen jutott tehát a másodfokú bíróság arra a jogi következtetésre, hogy az alperesi nagyszülőnek a lakás elővásárlási jogáról való lemondása és a haszonélvezettel terhelt lakásingatlannak az alperessel közös megvásárlása a Ptk. 579. §-ának (1) bekezdése szerinti ajándékozásnak nem tekinthető (LB Pfv. II. 21.892/1997.).
A lakás alperes általi megvételére nem vitásan a bérlő nagyszülő elővásárlási jogáról történt lemondása folytán és kedvezményes vételár kikötése mellett került sor. Az alperes elővásárlási joga azonban nem a bérlő nagyszülőjének a lemondásán, hanem a bérlőt követő sorrendben ugyan, de ugyancsak jogszabály rendelkezésén alapult, és önmagában a bérlőt megillető elővásárlási jog – forgalomképesség, illetőleg a vételár befolyásolására való képesség hiányában – vagyoni értéket nem képvisel (LB Pfv. II. 21.892/1997.). A lakás tényleges forgalmi értéke és a kikötött vételár közötti különbözet pedig egyrészt nem a bérlő, hanem az állam vagyona terhére jogszabály alapján biztosított olyan ingyenes juttatást valósított meg, amely sem ajándékba kapott, sem öröklés jogcímén megszerzett vagyonnak, és ebből következően – a Csjt. 28. § (1) bekezdésének b) és d) pontja szerinti – különvagyonnak sem minősül (Pfv. II. 22.128/1997.). Másrészt e juttatás nyújtására nem ingyenesen, hanem a lakáshasználat változatlan feltételekkel történő biztosításának az állagvevő alperes általi átvállalása fejében, tehát visszterhesen került sor.
A kifejtettek miatt a Kúria a jogerős ítéletet – az érdemi döntés részletesen kifejtett helyes indokaira a Pp. 270. § (1) bekezdése alapján alkalmazott Pp. 254. § (3) bekezdése alapján csupán utalva – a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv. II. 22.322/2011.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás