BÜ BH 2013/298
BÜ BH 2013/298
2013.11.01.
Nincs helye harmadfokú eljárásnak, ha a terhelt ugyanazon cselekményeit az elsőfokú bíróság egy rendbeli folytatólagosan elkövetettként, míg a másodfokú bíróság – eltérő jogi álláspontja folytán – két rendbeliként értékeli [Be. 386. §].
A törvényszék a 2012. október 5. napján kihirdetett ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki
– folytatólagosan elkövetett erőszakos közösülés bűntettében [1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 197. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és b) pont, (3) bekezdés – tényállás 1. pont] és
– folytatólagosan elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében [Btk. 198. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és b) pont, (3) bekezdés – tényállás 2. pont],
s ezért őt halmazati büntetésül 8 év börtönbüntetésre, 10 év közügyektől eltiltásra és a hivatásos nevelőszülői foglalkozástól végleges hatályú eltiltásra ítélte.
Rendelkezett továbbá az előzetes fogvatartás és a házi őrizet beszámításáról, a lefoglalt dolgokról és a bűnügyi költségről.
Az ügyésznek a főbüntetés súlyosítására, a vádlottnak a meg nem jelölt irányú és a védőnek felmentésre, másodlagosan enyhítésre irányuló fellebbezése alapján eljárt ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a 2013. február 21. napján – nyilvános ülés alapján meghozott és – kihirdetett ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta:
a vádlottat bűnösnek mondta ki további 1 rendbeli folytatólagosan elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében [Btk. 198. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és b) pont, (3) bekezdés – tényállás 1. pont] és a börtönbüntetést 12 év fegyházbüntetésre súlyosította. Helyesbítette az előzetes fogvatartás és a házi őrizet beszámítását, az egyik lefoglalt dologról rendelkezést, mellőzte a tárgyalás egyik napjának a feltüntetését, egyebekben pedig helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.
Az elsőfokú bíróság által megállapított, a másodfokú bíróság által részben kiegészített tényállás lényege:
A vádlott és a felesége hivatásos nevelőszülőkként együtt nevelték a náluk gyámhatósági intézkedésre elhelyezett 1994. október 26-án született L. H. és 1993. december 8-án született L. K. sértetteket 2003. december 8-ig, amikor a kiskorú gyermekek gyámhatósági intézkedésre gyermekotthonba kerültek. Ezután a kiskorú gyermekeket előbb havonta egy, később havonta két alkalommal, illetőleg tanítási szünetben gyermekotthoni engedéllyel a gyermekotthonból kihozták.
A tényállás 1. pontja szerint a vádlott L. K. sértett sérelmére
– 2001. év vége és 2003 decembere között a 8 és 10 év közötti életkorú, a nevelése alatt álló sértettel négy alkalommal erőszakkal közösült,
valamint több alkalommal a sértett akarata ellenére belenyúlt a sértett nemi szervébe („megujjazta”),
– majd 2004 tavasza és 2008 augusztusa között a 2005. december 8. napja előtt a 12. életévét még be nem töltő, aztán már betöltő, a gyermekotthonból kihozott, felügyelete alatt álló sértettel rendszeresen erőszakkal közösült,
valamint legalább négy alkalommal erőszakkal análisan is közösült a sértettel.
A tényállás 2. pontja szerint a vádlott L. H. sértett sérelmére
– 2001. év vége és 2003 decembere között a 7 és 9 év közötti életkorú, a nevelése alatt álló sértett akarata ellenére négy alkalommal a sértett nemi szervét simogatta, hímvesszőjét a sértett szájába próbálta tenni, illetőleg „leszopásra” szólította fel.
A másodfokú bíróság az általa tett kiegészítésekkel megalapozott tényállást vette irányadónak a felülbírálata során.
A másodfokú bíróság jogi értékelése kizárólag a vádlottnak a tényállás 1. pontbeli cselekvőségét érintően tért el az elsőfokú bíróságétól.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és a védő fellebbezett felmentésért, másodlagosan enyhítésért, egyaránt indokolás nélkül. A védő utóbb írásban indokolta meg fellebbezését, amelyben alapvetően megalapozatlanságra hivatkozik, és másodlagosan érvel az enyhítés mellett.
A Legfőbb Ügyészség a védelmi másodfellebbezéseket törvényben kizártnak találta, és indítvány tett azoknak tanácsülésen történő elutasítására.
Kifejtette, hogy az elsőfokú és a másodfokú bíróság ítélete között az eltérés nem ténybeli, hanem jogi indokú. Az elsőfokú bíróság kimerítette a vádat. A vádlott bűnösségét a másodfokú bíróság által beminősített további bűncselekményben is megállapította azzal, hogy a kérdéses részcselekményeket illetően jogi álláspontja tévesnek bizonyult.
A Legfőbb Ügyészség meglátása szerint a másodfokú bíróság a Be. 386. §-a (1) bekezdésének b) pontja és a Be. 2. §-ának (4) bekezdése téves értelmezésével biztosított jogorvoslati jogosultságot a vádlottnak és a védőnek.
A Kúria azt állapította meg, hogy a jelen ügyben érdemi harmadfokú elbírálásra nincs törvényes lehetőség, a Legfőbb Ügyészség indítványa alapos, a vádlott és a védő másodfellebbezése törvényben kizárt.
A Be. 386. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével a) olyan vádlott bűnösségét állapította meg, illetőleg olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett, vagy vele szemben az eljárást megszüntette, b) olyan cselekmény miatt állapította meg a vádlott bűnösségét, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett, c) az első fokon elítélt vádlottat felmentette, vagy vele szemben a büntetőeljárást megszüntette.
A korábbi törvényességi óvás jogintézményét megsemmisítő 9/1992. (I. 30.) AB határozat az indokolásának V.9. pontjában arra jutott, hogy „A törvénysértő vagy megalapozatlan határozatok orvoslását a fellebbviteli és a perújítási rendszeren belül is meg lehet oldani. Az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerint a jogorvoslathoz való jog követelményét az egyfokú fellebbezési rendszer is kielégíti, de a törvényhozó ezen túlmenő jogorvoslati lehetőséget is adhat.”. A törvényhozó a 2006. évi LI. törvénnyel bevezette a harmadfokú eljárást.
A harmadfokú eljárásnak a jogrendbe iktatása azt volt hivatott orvosolni, amikor az elsőfokú és a másodfokú bíróság a büntetőjogi felelősség, a bűnösség kérdésében egymástól eltérő álláspontra jutott, vagyis a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságétól eltérő álláspontja azzal a következménnyel járt, hogy a két bíróságnak a vádlott bűnösségére nézve egymást nem fedő megítélése folytán megnehezült a „bűnösből nem bűnös” esetében a vád, a „nem bűnösből bűnös” esetében pedig a védelem helyzete, és ténylegesen egyfokúvá vált az elbírálás, minek folytán elesett a további rendes jogorvoslat lehetősége.
A Be. 386. §-a (1) bekezdésének b) pontját ugyan utóbb a 2009. évi LXXXIII. törvény 41. §-a iktatta be, ám ez sem változtatott a vázolt, eredendően is irányadó eljárásjogi indokokon.
A harmadfokú eljárás kizárólag akkor folyhat törvényesen, amennyiben a körülírt eljárásjogi feltétel, a bűnösség kérdésének eltérő megítélése megvalósult. Ebből a szempontból közömbös, hogy az elbírálás egyébként megfelel-e az anyagi jogi büntetőtörvénynek, amit a rendkívüli jogorvoslatok közül a felülvizsgálat hivatott korrigálni [Be. 416. § (1) bekezdés a) pont].
Az elsőfokú bíróság a jogi értékelése körében a vádlottnak a tényállás 1. pontbeli cselekményét egyértelműen egységesen minősítette, éspedig folytatólagosan elkövetett erőszakos közösülés bűntette gyanánt.
Ez – miként arra a Legfőbb Ügyészség helytállóan mutatott rá – valóban kitűnik az elsőfokú ítélet azon megfogalmazásaiból, miszerint a vádlott L. K. sértettet „közösülésre és fajtalanságra kényszerítette”, a vádlott „közösülés és fajtalanság tűrése céljából L. K. sértettel szemben... erőszakot alkalmazott”. Ez a közösülés és a fajtalanság együttes megítélését mutatja, amit formálisan az is visszatükröz, hogy az elsőfokú ítélet indokolásában a folytatólagosan elkövetett erőszakos közösülés bűntette mellett zárójelben a tényállás 1. pontja került feltüntetésre.
A másodfokú bíróság maga is észlelte és rögzítette, hogy „az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a vádlott valamennyi, a vád tárgyává tett bűncselekmény elkövetésében bűnös”. Ugyanakkor a közösülésektől térben és időben elkülönülő fajtalanságok tekintetében a vád ki nem merítését megállapítva mondta ki a vádlott bűnösségét folytatólagosan elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében is.
A vádat az elsőfokú bíróság az egységes minősítéssel eljárásjogi értelemben kimerítette [Be. 2. § (4) bekezdés]. Más kérdés, hogy álláspontja anyagi jogilag helytálló-e.
Mindezekre figyelemmel a Kúria – osztva a Legfőbb Ügyészség indítványában foglaltakat – a vádlottnak és a védőnek a fellebbezését törvényben kizártnak tekintette.
Megállapította egyúttal, hogy a másodfokú bíróság – a jogorvoslati jog téves megengedéséből következőn, de ugyancsak tévesen – a törvényben kizárt fellebbezés elutasítását elmulasztotta [Be. 369. § (2) bekezdés 1. fordulat].
Ekként a Kúria – a Be. 392. § (1) bekezdése a) pontjának 1. fordulata szerint tanácsülésen eljárva – a vádlott és a védő fellebbezését, mint törvényben kizártat elutasította.
(Kúria Bhar. II. 672/2013.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás