PÜ BH 2013/306
PÜ BH 2013/306
2013.11.01.
Házastársi közös lakásnak az a lakás minősül, amelyben a házastársak az életközösség megszűnésekor együtt laktak. Ha ennek a lakásnak a megosztott használatát sem objektív, sem szubjektív tényezők nem zárják ki, a tulajdonostárs házastársat gyermekvédelmi szempontok alapján sem lehet az ugyanazon az ingatlanon lévő, raktár célját szolgáló külön épületbe költözésre kötelezni [Csjt. 31/B. §].
A jogerős ítélet alapjául szolgáló, a felülvizsgálati kérelemben foglaltak alapján releváns tényállás szerint a peres felek 1998. április 18. napján kötöttek házasságot, melyből két gyermekük született. A házasságkötést megelőzően a felperes az anyai nagyszüleitől tartási szerződéssel szerezte meg a d.-i ingatlan tulajdonjogát, mely ingatlanon az ún. „főépület” lebontását követően egy 182 m2 alapterületű, három szoba, étkező-nappali-konyha, fürdőszoba, WC, mosókonyha, kazánház, gardrób, kamra, garázs, közlekedő helyiségből álló családi házat építettek a házassági életközösség fennállása alatt. Az építkezés idején az ugyanezen az ingatlanon található 30 m2 alapterületű, szoba-konyhás, fürdőszoba, WC, spejz, terasz és pince helyiségekből álló ún. „kis házban” laktak. A peres felek utolsó közös lakóhelye a fenti ingatlanon található ún. „főépület” volt. A peres felek életközössége 2008 szep-temberében szakadt meg véglegesen, ezt követően egy lakásban, egymástól elkülönülten éltek, majd az elsőfokú bíróság 2010. október 1. napján hozott 11. sorszámú végzésével ideiglenes intézkedéssel elrendelt lakáshasználata alapján a „főépületet” a felperes és a gyermekek, míg a „kis házat” az alperes használta kizárólagosan.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a peres felek házasságát felbontotta, a kiskorú gyermekeket a felperesnél helyezte el, az alperest a kereseti kérelemnek megfelelően kötelezte gyermektartásdíj megfizetésére. Az utolsó közös lakás használatát akként osztotta meg, hogy a főépület kizárólagos használatára a felperest, míg a „kisház” kizárólagos használatára az alperest jogosította fel. A kereseti kérelemnek megfelelően szabályozta az alperes és a gyermekek közötti kapcsolattartást. Az alperes viszontkeresetét elutasította.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, az alperes részére bővebb időtartamú folyamatos és időszakos kapcsolattartást biztosított. A volt közös lakás használatának megosztási módját az alperesi fellebbezésben foglaltaknak megfelelően változtatta meg azzal, hogy a főépületben levő összes többi helyiség és a kis épület közös használatát rendelte el. Kötelezte a feleket, hogy a másik félnek juttatott lakrészt 15 nap alatt adják egymás birtokába.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben a Csjt. 31/B. § (4) bekezdésében foglaltak sérelmére hivatkozással kérte a jogerős ítélet megváltoztatását akként, hogy a Kúria a „főépület” kizárólagos használatára a felperest, a „kisház” kizárólagos használatára az alperest jogosítsa fel, a költségek arányos viselése mellett.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a felperes felülvizsgálati kérelmének elutasítását és a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását kérte, annak helyes ténybeli és jogi indokainál fogva.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
1. A lakáshasználat rendezése
A lakáshasználat rendezésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ingatlanon található lakás céljára is alkalmas ún. „kisházat” a felek a per megindulásakor lakás céljára ténylegesen már nem használták, annak használata tehát a Csjt. 31/B. § (4) bekezdésének rendelkezése alapján nem volt rendezhető. A peradatok egyértelműen alátámasztják, hogy a peres felek az építkezés befejezését követően a lakhatás céljára kizárólag a főépületet használták, így az ún. „főépület” tekinthető a peres felek utolsó közös lakásának, amelynek rendezésére a Csjt. fenti rendelkezései alkalmazhatók. A bírói gyakorlat is egységes atekintetben, hogy a bíróság kizárólag a házastársak utolsó közös lakásának a használatáról dönthet. A bírói gyakorlat szerint az ingatlanon található „kisház” nem minősül a peres felek utolsó közös lakásának (BH 1990.170.). A fenti törvényhely alkalmazása, mint speciális szabály tehát megelőzi a Ptk. 140-144. §-aiban foglalt szabályok alkalmazását. Az a körülmény, hogy a perben eljáró elsőfokú bíróság ideiglenes intézkedéssel a felperest a „főépület”, az alperest a „kisház” kizárólagos használatára jogosította fel, nem jelenti azt, hogy az érdemi döntésnek az ideiglenes intézkedésben foglaltakat kell tartalmaznia. Az a tény, hogy a per egy adott szakaszában az addig feltárt peradatokra tekintettel az elsőfokú bíróság, attól a szándéktól vezérelve, hogy a per tartama alatt a lehető legkisebbre csökkentse a felek közötti feszültséget, az ingatlan használatát a fenti módon osztotta meg, az ettől eltérő végleges döntést nem teszi jogszabálysértővé. Jelen esetben a másodfokú bíróság e jogszabályi rendelkezések betartásával döntött a perbeli ingatlan használatáról.
2. A lakáshasználat megosztásának a módja
A Legfelsőbb Bíróság PK 298. számú állásfoglalása értelmében a házastársak közös lakásának használatával kapcsolatos jogvitában a lakáshasználat rendezését kell kereseti kérelemnek tekinteni, amelyen belül a rendezés módjának meghatározása a bíróság feladata. Nincs jelentősége tehát annak a körülménynek, hogy a felek kizárólagos vagy osztott lakáshasználatot kérnek, hiszen a rendezés módját a bíróság határozza meg. Ilyen feltételek fennállása esetén nem terheli a tulajdonostársat olyan kötelezettség, hogy akarata ellenére is birtokába vegye és kizárólagosan használja a peres felek Csjt. 27. §-a alapján szintén közös tulajdonában álló, de a peradatok alapján az elmúlt évtizedekben raktárként funkcionáló nem lakás céljára szolgáló helyiséget (BH 1999.170.).
Figyelemmel arra, hogy a felperes maga sem vitatta a főépület közös tulajdoni jellegét [Csjt. 27. § (1) bekezdés], így a Csjt. 31/B. § (4) bekezdése alkalmazható a lakáshasználat megosztására is. Az előbbi törvényhely főszabályként biztosítja mindkét házasfél számára a közös tulajdonú lakás megosztott használatának a lehetőségét és a házasfelek valamelyikének a lakás kizárólagos használatára való feljogosítását csak kivételesen, és kizárólag akkor teszi lehetővé, ha a használat megosztását a lakás objektív adottságai lehetetlenné teszik (objektív oszthatatlanság), vagy ha valamelyik házastárs korábbi magatartására figyelemmel a közös használat a másik házastárs vagy a kiskorú gyermek érdekeinek súlyos sérelmével jár (szubjektív oszthatatlanság). Nem ad alapot viszont kizárólagos használatra a felek kölcsönösen összeférhetetlen, olyan magatartása, amelyre figyelemmel a közös használat valamelyikük vagy a kiskorú gyermek érdekeinek a súlyos sérelmével még nem párosul, és nincs jelentősége a használat mikénti rendezése körében annak sem, hogy a felek valamelyikének vagyoni érdeke fűződik-e a kizárólagos használathoz, vagy bármelyik fél lakásproblémája az ingatlanon található különálló épületben megoldható-e vagy sem.
A másodfokú bíróság a lakáshasználat rendezésének főszabálya körében helyesen mutatott rá arra, hogy az osztott lakáshasználat Csjt. 31/B. § (4) bekezdésében rögzített feltételei fennállnak. A perbeli lakás a felek közös tulajdona, alapterülete, beosztása, helységeinek száma az elkülönült használatot lehetővé teszi. Ennélfogva az alperes nem fosztható meg a tulajdonjog egyik részjogosítványának, a használat jogának gyakorlásától. A felperes felülvizsgálati kérelmében foglaltakkal ellentétben a főépületben levő lakás objektív oszthatósága nem kétséges amiatt, hogy nagy alapterületű közös helyiségek találhatók benne, hiszen az objektív megoszthatóság nem a természetbeni megoszthatóságot és a teljesen elkülönült használatot, hanem az ún. társbérletszerű megosztási mód alkalmazására való lehetőséget jelenti. Míg a természetbeni megosztás a közös tulajdon megszüntetésének egyik esete, addig az utolsó közös lakás társbérletszerű megosztása a lakáshasználat rendezésének egyik speciális módja. A lakáshasználat rendezése és annak módja körében a családvédelmi érdekek és a felek érdekei ütközhetnek egymással, így bírói mérlegelés körébe tartozik annak eldöntése, hogy egyik vagy másik fél tanúsított-e olyan magatartást, ami az osztott használatot lehetetlenné tenné és ennek következtében az ilyen magatartást tanúsító fél a használat jogának gyakorlásától megfosztható lenne. Kétségtelen, hogy az életközösség megszűnése óta a peres felek kapcsolata továbbra romlott, ezért mindkettőjük számára ideálisabb volna az egymástól teljesen elkülönült lakhatásuk megoldása, azonban a lakáshasználat rendezésekor arra kell törekedni, hogy a Csjt. 31/B. § (2) bekezdése alapján járulékos lakáshasználattal rendelkező kiskorú gyermek lakáshasználatához fűződő joga és méltányos érdeke megfelelően biztosított legyen. Olyan szubjektív oszthatatlanságra utaló súlyos felróható magatartás pedig az alperes részéről nem áll fenn (jogerős ítélet 5-6. old.), amely jelen esetben a felperes és a gyermekek érdekeire figyelemmel a felperes kizárólagos használati jogát megalapozná. A periratokhoz csatolt egyszerű vázrajzon 3. számmal jelölt szoba (hálószoba) kizárólagos használata az alperest, az 1. és 2. jelű szoba kizárólagos használata pedig a felperest illeti meg, így mindketten külön bejáratú szobákkal rendelkeznek, és a gyermekek elhelyezése a felperes részére juttatott egy külön bejáratú szobában megoldott. A lakáshasználat ilyen feltételekkel történő megosztása lehetővé teszi az alperes és a gyermek közötti folyamatos kapcsolattartás biztosítását, tehát a felek és a kiskorú gyermek érdekeinek összehangolását.
A fentieket összegezve a bírói gyakorlatban kialakult általános elvekre is tekintettel (BH 2010.42-II.) a lakás adottságait és a felek érdekeit figyelembe véve a másodfokú bíróság helyesen döntött az ingatlan megosztott használatáról, ami addig áll fenn, amíg a közös tulajdon megszüntetése tárgyában döntés nem születik. E megosztási mód alkalmazásával elkerülhető továbbá, hogy a tulajdonközösség későbbi – a gyermekek számára is ideális körülmények közötti – megszüntetése során a felperes méltánytalanul hátrányos helyzetbe kerüljön a kizárólagos használat folytán a lakottság értékcsökkentő hatására figyelemmel megállapítandó megváltási ár meghatározásánál.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet – a Pp. 270. § (1) bekezdése alapján alkalmazott Pp. 254. § (3) bekezdése alapján az érdemi döntés részletesen kifejtett helyes indokaira is utalva – a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv. II. 20.788/2012.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás