MÜ BH 2014/157
MÜ BH 2014/157
2014.05.01.
Azonnali hatályú felmondás esetén a felek együttműködési kötelezettségét vizsgálni és értékelni kell, a munkavállaló vétkességének megítélése mellett [Mt. 96. § (1) bek.].
A felperes 2010. április 19-étől került keresőképtelen állományba. Az alperes két alkalommal, 2011. március 23-án, majd április 18-án hívta fel a felperest az egyébként általa rendszeresen postai úton eljuttatott orvosi igazolása megküldésére a még nem igazolt időszak vonatkozásában. A 2011. április 18-án kelt levélre a felperes olyan igazolást küldött meg az alperesnek, amely szerint 2011. április 19-étől keresőképes. Az alperes a 2011. május 2-án kelt rendkívüli felmondását azzal indokolta, hogy az általa 2011. április 29-én kézhez vett igazolás szerint felperes keresőképes, ennek ellenére munkahelyén munkavégzésre nem jelent meg, munkáltatóját távollétének okáról nem tájékoztatta, s ezzel munkavégzési és együttműködési kötelezettségét is megszegte. A perben csatolt, 2011. június 3-án kelt szakorvosi igazolás szerint felperes 2011. április 19-étől kezdődően nem tud munkát végezni, ezen időponttól keresőképtelen.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg munkaviszonyát.
Álláspontja szerint keresőképtelensége nem szűnt meg, így a munkavégzéstől való távolmaradása nem valósít meg kötelezettségszegést. Érvelése szerint a táppénzes idő maximumának kimerítésére tekintettel elvárható lett volna alperestől, hogy telefonon vagy levélben tájékoztassa őt arról, hogy az igazolás nem jó – alperes ehelyett tájékozódás, értesítés nélkül rendkívüli felmondással élt. Alperes ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Indokolása szerint a felperes mulasztását nem menti az a körülmény, hogy nem észlelte az igazoláson, miszerint keresőképessé nyilvánították. Az igazolás szabályos volt, a munkáltatónak nem volt oka feltételezni, hogy az orvosi igazolásban foglaltak ellenére a felperes továbbra is keresőképtelen. A felperesnek az a magatartása, hogy 2011. április 19. napjától nem igazolta a munkahelyétől való távolmaradásának indokát – függetlenül attól, hogy továbbra is keresőképtelen volt-e – olyan súlyú kötelezettségszegés, amely indokolta munkaviszonyának rendkívüli felmondással történő megszüntetését.
A munkaügyi bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, kérve az elsőfokú ítélet megváltoztatásával keresetének helyt adó döntés hozatalát. Arra hivatkozott, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás elvéből következően a munkáltató döntése meghozatala előtt köteles tisztázni, hogy valóban sor került-e a munkaviszonyból származó kötelezettség jelentős mértékű megszegésére, és ha igen, a munkavállaló szándékossága vagy súlyos gondatlansága megállapítható-e. Alperes ennek akkor tett volna eleget, ha a 2011. április 18-át követő időszak tekintetében legalább egy alkalommal konkrétan felhívja őt nyilatkozattételre. Álláspontja szerint az alperesnek nem volt olyan méltányolható érdeke, amely az Mt. 96. § (2) bekezdésben foglalt kötelezettség alól mentesítette volna.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta. Megállapította, hogy az alperes 2011. május 2. napján kelt rendkívüli felmondásával jogellenesen szüntette meg a felperes munkaviszonyát. A jogellenesség anyagi jogkövetkezményei tekintetében az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Álláspontja szerint a felperest kétségtelenül mulasztás terheli abban, hogy nem észlelte: az utolsóként küldött orvosi igazolás a keresőképessé nyilvánításának tényét rögzíti, a rendkívüli felmondás azonban olyan súlyos kötelezettségszegésre alapítható, amely a munkaviszony azonnali megszüntetését igényli. A vétkesség megítélésénél figyelembe kell venni az eset összes körülményét, az Mt. 96. § (2) bekezdése értelmében pedig lehetőséget kell adni a munkavállalónak a tervezett intézkedés indokainak megismerésére és a kifogásokkal szembeni védekezésre, kivéve, ha az eset összes körülményeiből következően ez a munkáltatótól nem várható el.
Így nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy a felperes az igazolásban foglaltak ellenére amellett nem jelent meg munkavégzésre, hogy hosszú ideje, több mint egy éve keresőképtelen volt. Ilyen körülmények mellett alperestől elvárható lett volna, hogy a felperest – hosszú betegségére figyelemmel – távolmaradása okáról nyilatkoztassa. A törvényszék álláspontja szerint a perben nem merült fel olyan körülmény, amely akadályát jelentette volna annak, hogy a munkáltató e törvényi előírásnak eleget tegyen. E tekintetben perdöntő jelentőséget a korábbi felhívásoknak nem lehet tulajdonítani, mivel a per tárgya a felperes 2011. április 19-e utáni távolmaradása. Az alperes az utolsó, 2011. április 18-ig terjedő időszakra vonatkozó keresőképtelenségi igazolást 2011. április 29-én vette át és már a következő munkanapon, 2011. május 2-án kibocsátotta a rendkívüli felmondást anélkül, hogy a felperes keresőképes állapotáról meggyőződött volna.
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben anyagi és eljárási jogszabálysértésre hivatkozással a közbenső ítélet hatályon kívül helyezését és az első fokon eljárt munkaügyi bíróság ítéletének helybenhagyását, valamint a felperes költségeiben történő marasztalását kérte.
Az anyagi jogszabálysértések körében egyrészt előadta, hogy a másodfokú bíróság közbenső ítéletével megsértette az Mt. 96. § (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alperes nem tett eleget az Mt. 96. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezésnek. Az egyetlen dokumentum, amely a rendkívüli felmondás közlésének időpontjában rendelkezésére állt, az a felperes keresőképességét tanúsító orvosi igazolás volt. A rendkívüli felmondás indokolása összhangban volt a hatályos kollektív szerződéssel is, hiszen az a rendkívüli felmondás kifejezett indokaként jelölte meg, ha a munkavállaló egy éven belül több mint egy munkanapot igazolatlanul mulaszt. Hivatkozott a BH 2001.138. és BH 2002.244. számon közzétett eseti döntésekre, amelyek szerint a munkavállaló munkavégzési, valamint együttműködési kötelezettségéből következik, hogy akadályoztatását, különösen keresőképtelenségét köteles a munkáltatója tudomására hozni. Érvelése szerint a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a felperest terhelő együttműködési kötelezettség megszegését, amely meghatározó szerepet játszott az alperesi intézkedés meghozatalában, így az ítélet sérti az Mt. 103. § (1) bekezdés c) pontjában, illetve az Mt. 3. § (1) bekezdésében foglaltakat.
Az eljárási jogszabálysértések körében alperes előadta, hogy a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokkal ellentétesen, megalapozatlanul állapította meg, hogy a felperes a felmondás közlésének időpontjában keresőképtelen volt, ezzel megsértette a Pp. 206. § (1) bekezdésének első fordulatát. Hivatkozott rá, hogy a közbenső ítélet sérti a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltakat is, mert a bíróság okszerűtlenül fogadott el és tekintett irányadónak olyan bizonyítékot, amely a rendkívüli felmondás közlése után keletkezett és alkalmatlan volt arra, hogy a perbeli időszakra vonatkozóan igazolja a felperes keresőképtelenségét. Álláspontja szerint ugyanis a 2011. június 3-i orvosi vizsgálat utólag nem igazolhatta a felperes keresőképtelenségét a 2011. április 19. és május 2. közötti időszakra.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
Az Mt. 96. § (1) bekezdése szerint a munkaviszony rendkívüli felmondással akkor szüntethető meg, ha a másik fél a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékosan, vagy súlyos gondatlansággal jelentős mértékben megszegi, vagy egyébként olyan magatartást tanúsít, ami a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi.
Az alperes a rendkívüli felmondását a felperes kötelezettségszegésére alapította, miszerint bár a felperes az általa megküldött igazolás szerint 2011. április 19-től keresőképes, a munkahelyén a rendkívüli felmondás keltjének időpontjáig – 2011. május 2-áig – nem jelent meg, munkáltatóját távollétének okáról nem tájékoztatta, ezzel munkavégzési és együttműködési kötelezettségét is megszegte.
A munkavállalónak a leglényegesebb, munkaviszonyból származó kötelezettsége az, hogy az előírt helyen és időben munkára képes állapotban megjelenjen és a munkaidejét munkával töltse, illetőleg munkavégzés céljából a munkáltató rendelkezésére álljon. Az adott esetben a felperes ezen kötelezettségének nem tett eleget, munkavégzésre annak ellenére nem jelentkezett, hogy az általa megküldött igazolás szerint 2011. április 19. napjától keresőképes volt, melyből következően a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét jelentős mértékben megszegte. Ezt követően annak megállapításához, hogy a rendkívüli felmondás törvényi követelményei fennállnak-e, csupán az vizsgálható, hogy a munkavállaló ezen kötelezettségszegése szándékosnak, vagy súlyosan gondatlannak minősült-e. E tekintetben értékelhető a keresőképtelenség körülményei, a felek együttműködési kötelezettsége.
A felperes 2010. április 19-étől volt keresőképtelen, az igazolásokat munkáltatójának rendszeresen megküldte, de egyéb kapcsolatot a munkáltatójával nem tartott. A háziorvosától tájékoztatást kapott arra nézve, hogy a keresőképtelenség kezdő időpontjától számított egy év elteltével táppénzre való jogosultsága megszűnik. A munkáltató 2011. április 18-án a részére megküldött felhívásban tájékoztatta, hogy nyilvántartása szerint táppénzjogosultsága 2011. április 18-án lejárt, egyben felszólította, hogy távollétét igazolja. Ezt követően a felperes olyan igazolást küldött a munkáltatójának, mely szerint 2011. április 19. napjától keresőképes. E tényekből következően a felperest mind a munkáltatója, mind a kezelőorvosa figyelmeztette arra, hogy táppénzre való jogosultsága lejár, így mindenképpen elvárható lett volna tőle, hogy ellenőrizze a keresőképtelenségével kapcsolatos igazolást, mielőtt azt a munkáltatója részére postára adja. Ennek elmulasztása az alperes terhére nem eshet, ahogyan azt az elsőfokú bíróság is helytállóan kifejtette.
A perbeli tényállás alapján téves a jogerős ítélet azon okfejtése, miszerint az alperestől elvárható lett volna, hogy a felperest hosszú betegségére figyelemmel távolmaradása okáról nyilatkoztassa. A munkáltatót kétség kívül együttműködési kötelezettség terheli, azonban nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy ezen kötelezettség nemcsak az alperest, hanem a felperest is terhelte. Az alperesi munkáltató kétszer is felhívta a munkavállalót a távolléte igazolására, tájékoztatta arról, hogy nyilvántartása szerint táppénzre való jogosultsága lejár, a munkavállaló ezt követően olyan tartalmú igazolást küldött neki, mely szerint keresőképes, munkavégzésre mégsem jelentkezett, távollétének semmi indokát nem adta, ezen körülmények figyelembevételével pedig nem volt elvárható a munkáltatótól további tudakozódás a távollét okáról, illetve az sem, hogy a rendkívüli felmondás közlése előtt lehetőséget adjon a munkavállalónak a tervezett intézkedés indokainak megismerésére és a vele szemben felhozott kifogások elleni védekezésre [Mt. 96. § (2) bekezdés].
A felperes által utólag, a per során csatolt – lényegesen később, 2011. június 3-án kelt – orvosi igazolás – mely a jogszabályban előírt keresőképtelenséget igazoló orvosi igazolásnak egyébként sem tekinthető – nem alkalmas arra, hogy a felperes vétlenségét bizonyítsa. A felperesnek a távolmaradását belátható időn belül kellett volna igazolnia, vagy tájékoztatnia munkáltatóját az igazolhatóság akadályáról.
Ezért a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős közbenső ítéltet hatályon kívül helyezte és a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
(Kúria Mfv. II. 10.306/2013.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás