BÜ BH 2014/9
BÜ BH 2014/9
2014.01.01.
I. Vádelejtés a vádlónak az erre vonatkozó kifejezett nyilatkozata, amelyet az ügyész indokolni is köteles. Annak perbeszédbeli indítványozása az ügyész részéről, hogy valamely vád tárgyává tett cselekmény miatt felmentés indokolt, vádelejtésnek nem minősül, az eljáró bíróságot ez az indítvány nem köti, és nem zárja ki, hogy a bíróság erre nézve bűnösséget állapítson meg [Be. 2. § (3) bek., 311. § (1) bek.].
II. A költségvetési csalás bűntette megállapításának nem feltétele a terhelt bűnösségének számvitel rendjének megsértésében való kimondása [1978. évi IV. tv. 310. § (1) bek. a) pont].
Az első fokon eljárt bíróság a 2011. december 6. napján meghozott ítéletével a II. r. terheltet bűnösnek mondta ki az 1978. évi IV. törvény – a továbbiakban régi Btk. – 290. § (1) bekezdés b) és d) pontja szerinti, társtettesként elkövetett csődbűntettben, valamint a régi Btk. 318. § (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés a) pontja szerint minősülő folytatólagosan elkövetett csalás bűntettében. Ezért halmazati büntetésül két évi börtönbüntetésre és 500 000 forint pénzmellékbüntetésre ítélte; a szabadságvesztés végrehajtását két évi próbaidőre felfüggesztette, és a terheltet előzetes mentesítésben részesítette; ezen túl a terheltet a 2 rb. adócsalás bűntettének vádja alól felmentette.
A bejelentett fellebbezések alapján másodfokon eljáró törvényszék a 2012. június 29. napján meghozott ítéletével a II. r. terhelt tekintetében az elsőfokú ítéletet megváltoztatta; a terhelt vagyon elleni cselekményeit a régi Btk. 310. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző és a (4) bekezdés a) pontja szerint minősülő költségvetési csalás bűntettének minősítette, a szabadságvesztés és a felfüggesztés próbaidejét egy évre enyhítette, a pénzmellékbüntetést ötven napi tétel pénzbüntetésként tekintette kiszabottnak azzal, hogy egy napi tétel összege 2500 forint; egyebekben helybenhagyta azt.
A jogerős bírósági határozatok ellen a II. r. terhelt és védője a Be. 416. § (1) bekezdés b) és c) pontjára alapozva felülvizsgálati indítványt terjesztett elő.
Indítványuk lényege szerint az eljárt bíróságok nem vizsgálták a felszámoló szerepét abban, hogy a hitelezői igények kielégítése túlnyomó részben meghiúsult; a bíróság nem vont be szakértőt annak megállapítása érdekében, hogy a felszámoló ezzel kapcsolatos adatai helytállóak-e, a hitelezői követelések kielégítésére lehetőség volt-e, amennyiben nem, ténylegesen milyen mértékben kerülhetett volna erre sor, és ez a mérték megfelelt-e a felszámoló kimutatásának. Mindezek hiányában álláspontjuk szerint nem volt kétséget kizáróan bizonyított az, hogy a hitelezői igények meghiúsulása és a terhelti magatartás között okozati összefüggés állt volna fenn.
Az indítvány szerint az eljárt bíróságok túlterjeszkedve a vádon olyan cselekmények miatt is megállapították a II. r. terhelt bűnösségét, amelyeket az ügyész végindítványában „kizárt a vádból”.
Sérelmezték azt is, hogy bár a Btk. 51. § (2) bekezdése szerint felfüggesztett szabadságvesztés mellett csak akkor van helye pénzbüntetés kiszabásának, ha a bűncselekményt az elkövető haszonszerzés céljából követte el, a másodfokú bíróság annak ellenére, hogy ilyen megállapítást az ítéleti tényállás nem tartalmaz, törvénysértő módon pénzbüntetést is kiszabott a terhelttel szemben.
Végül arra hivatkoztak, hogy miután a II. r. terhelttel szemben a számvitel rendjének megsértése miatt emelt vádat az ügyész elejtette, nem lehetett volna a bűnösségét a költségvetési csalásban megállapítani, miután a számviteli rend megsértése nélkül ez a bűncselekmény nem követhető el.
Indítványuk a megtámadott ítéletek „megsemmisítésére és megváltoztatására”, másodsorban pedig a büntetés enyhítésére irányult.
A Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítványt részben kizártnak, részben alaptalannak találta.
Megítélése szerint akkor, amikor az indítványozók arra hivatkoztak, hogy a bíróságok nem vizsgálták a felszámoló mulasztásait, és így nem volt megállapítható a hitelezői igények kielégítésének meghiúsulása, illetve ezen következmény és a terhelti magatartás közötti okozati összefüggés, a törvényi tilalom ellenére a tényállást támadták, így az indítvány ezen része alapján a felülvizsgálat kizárt.
Az indítványban a vádon történt túlterjeszkedés kapcsán kifejtettek pedig álláspontja szerint megalapozatlanok. Az ügyész perbeszédében módosította a vádiratban írtakat, azonban nem ejtette el a vádat egyik vádpontban sem, csupán a vádirat történeti tényállásában rögzített tények közül mellőzte azt, ami szerint az üzemeltetési szerződések hátrányosan érintették az R. Rt. működőképességét. Emellett indítványozta a terhelt felmentését a 2 rb. adócsalási cselekmény vádja alól, azonban ez sem tekinthető vádelejtésnek.
Nem találta helytállónak az indítványozók azon hivatkozását sem, hogy nem volt törvényes alapja a terhelttel szemben a pénzbüntetés kiszabásának, miután az elsőfokú bíróság a pénzmellékbüntetés kapcsán alkalmazott jogszabály felhívásakor egyértelművé tette, hogy azt a haszonszerzési cél miatt szabta ki, és a másodfokú bíróság is erre volt tekintettel, amikor a határozatának meghozatalakor hatályos törvényt alkalmazva ilyen okból szabott ki pénzbüntetést.
A másodfokú minősítést törvényesnek és így ugyancsak alaptalannak találta az indítványban a másodfokú bíróság által költségvetési csalásként értékelt cselekmény kapcsán kifejtetteket.
Mindezekre figyelemmel a megtámadott határozatok hatályban tartására tett indítványt.
A terhelt és védője az ügyészi indítványra tett észrevételeikben, majd az észrevételek kiegészítésében lényegében – az indítványban kifejtetteket részben megismételve – az APEH eljárásának jogellenességére utalva, a nyomozás, a vád és a bíróság előtti bizonyítási eljárás hiányosságait hangsúlyozva, a bíróság által értékelt bizonyítékok bizonyító erejét kétségbe vonva a bírósági ítéletek megalapozottságát vitatták.
A Kúria nyilvános ülésén a védő a felülvizsgálati indítványban foglaltakat fenntartotta. Kiemelte annak fontosságát, hogy a hitelező kielégítésének meghiúsulása ténylegesen nem állapítható meg, mivel a mai napig nem zárták le a felszámolási eljárást. Az eljárt bíróságok ugyanakkor ezzel kapcsolatban számtalan körülményt nem értékeltek, így azt sem, hogy a hiteleket jelzálogjog biztosítja, amely akkor is fennmarad, ha már nem az R. Rt. az érintett ingatlanok tulajdonosa. A T. vállalat jogutódja a T. K. Kft. pedig jelenleg is létező cég, mely által továbbra is biztosított a hitelezők kielégítése. Fenntartotta az indítványának azon részét is, mely szerint törvénysértően került sor a pénzbüntetés kiszabására. A költségvetési csalás kapcsán pedig a terhelt javára kell értékelni, hogy a korábbi felszámoló sikeresen támadta az APEH határozatát, és ezért új eljárást kellett az adóhatóságnak lefolytatnia. Ismételten felhívta a figyelmet a felszámoló által megvalósított mulasztásokra. Egyebekben az indítványban foglaltakat fenntartotta.
A legfőbb ügyész képviselője felszólalásában az írásbeli indítványban foglaltakat változatlan tartalommal tartotta fenn. Álláspontja szerint a felülvizsgálati indítvány túlnyomó része a bizonyítékok mérlegelését és ezen keresztül a tényállást támadta, amely a felülvizsgálatban kizárt. Kitért arra is, hogy a törvényes vád hiányára vonatkozó indítvány alaptalan, az alapeljárásban az ügyész egyetlen tényállás vonatkozásában sem mellőzte a vádat, csupán felmentésre tett indítványt, ez azonban a bíróságot nem köti, és az elsőfokú bíróság pontosan megjelölte, hogy melyek voltak a felmentési indítvánnyal érintett tényállási részek. A minősítést és a pénzbüntetés kiszabását törvényesnek tartva utalt arra, hogy a rendszeres haszonszerzésre törekvés a tényállásból kiolvasható volt. Ezért a megtámadott határozatok hatályban tartására tett indítványt.
A Kúria a megtámadott határozatokat a Be. 423. § (4) bekezdésében írtaknak megfelelően a felülvizsgálati indítványban megjelölt okokra figyelemmel bírálta felül. Emellett tekintettel volt ugyanezen törvényhely (5) bekezdése alapján a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjában megjelölt, feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező esetleges egyéb – az indítványban nem hivatkozott – eljárási szabálysértésekre is.
A Be. 416. § (1) bekezdés c) pontja szerint felülvizsgálati ok, ha a bíróság ügydöntő határozatának meghozatalára a Be. 373. § (1) bekezdés I. b) vagy c), illetve a II-IV. pontjának valamelyikében megjelölt eljárási szabálysértéssel került sor. A 373. § (1) bekezdés I. c) pontja szerint pedig ilyen feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés, ha a bíróság törvényes vád hiányában járt el.
Ugyan ez utóbbi jogszabályhelyet az indítványozók nem jelölték meg, azonban a 416. § (1) bekezdés c) pontjának felhívásával nyilvánvalóan erre alapították indítványukat, amikor arra hivatkoztak, hogy a bíróság a vádon túlterjeszkedve hozott ítéletet, miután az ügyész végindítványában részben módosította, részben elejtette a vádat.
Az ügyész azonban – ahogy azt a vonatkozó tárgyalási jegyzőkönyv tartalmazza – végindítványában nem módosította a vádat. A vádirati tényállást ugyan valóban pontosította, így pl. a „summás” megjelölés helyett tételesen felsorolta az R. Rt.-ből kivitt üzleteket, illetve az A. K. Kft.-t érintő üzleteket, ingatlanokat, az L. Kft.-be átvitt ingatlanokat, és mellőzte azt a vádiratban rögzített megállapítást, amely szerint a vád tárgyává tett üzemeltetési szerződések hátrányosan érintették az R. Kft. működőképességét, a vádat azonban a vádirat szerinti jogi minősítésnek megfelelően fenntartotta.
Emellett valóban indítványozta, hogy a bíróság a 2 rb. adócsalás bűntette miatt emelt vád alól mentse fel a terhelteket – így a II. r. terheltet is –, ez azonban nem minősül vádelejtésnek. A vádelejtés ugyanis kifejezett nyilatkozat, amelyet az ügyész indokolni köteles [Be. 311. § (1) bek.]. A felmentésre vonatkozó ügyészi indítvány viszont az eljárt bíróságot nem köti.
Az irányadó bírói gyakorlat szerint egyébként sem értékelhető a törvényes vád hiányaként és a vádon túlterjeszkedésként az, ha a bíróság a tettazonosság keretein belül a vádiratban le nem írt tényt is megállapít; akkor, ha a bizonyítás eredményeként az elkövetés helye, ideje, módja, eszköze, körülményei, eredménye, következménye, indítéka tekintetében eltér a vádtól, és a cselekményt ennek figyelembevételével értékeli, nem sérti a vádelvet. (Ezt az álláspontot tükrözi a Kúria BKv. 1. számú kollégiumi véleményében, továbbá az EBH 2011.2385. szám alatt közzétett határozatban kifejtetteket.)
A fentieknek megfelelően ezért sem a törvényes vád hiányaként, sem pedig a vádon való túlterjeszkedésként nem értékelhető az, ha a bíróság egy bűncselekmény törvényi tényállását megvalósító elkövetési magatartás kapcsán a tettazonosság keretei között a vádiratban le nem írt tényt is megállapít és a cselekményt ennek figyelembevételével értékeli.
Fentiekkel függ össze az is, hogy a bíróság nincs kötve a vádbeli minősítéshez, és az eltérő minősítés eltérő tényelemek megállapítását is szükségessé teheti az ítéletben.
A teljesség kedvéért szükséges utalni arra, hogy a Be. 2. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel a vád tárgya a vádiratban meghatározott személy pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye. A vád tárgyává tett cselekmény körülírása pedig akkor pontos, ha a meghatározott személy ellen emelt vádban ismertetett történeti tényállás hiánytalanul tartalmazza a vád szerinti minősítésben megjelölt bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket. Az ügyészség által benyújtott vádirat ezeknek a feltételeknek maradéktalanul megfelelt, így az alapügyben eljárt bíróságok nem sértettek törvényt (a „vádelvet”), amikor a vádiratot a bírósági eljárás alapjául elfogadva, a bizonyítási eljárást lefolytatva a terhelt bűnösségét megállapították.
Ennek megfelelően az erre a felülvizsgálati okra alapított indítvány nem megalapozott.
A Be. 416. § (1) bekezdés – indítványban felhívott – b) pontja szerint felülvizsgálati ok, ha a bűncselekmény törvénysértő minősítése, vagy a büntető anyagi jog más szabályának megsértése miatt törvényértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak.
A Be. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó; ez a tényállás a felülvizsgálati indítványban nem támadható.
Az indítványozók azonban a törvényi tilalom ellenére akkor, amikor arra hivatkoztak, hogy a tényállás megalapozatlan, a bizonyítékokon keresztül az irányadó tényállást támadták.
Miután az indítvány ezen része kapcsán a felülvizsgálat kizárt, az abban kifejtettekkel a Kúria érdemben nem is foglalkozott.
Nem megalapozott az indítvány a minősítést támadó részében sem.
Az elsőfokú bíróság az irányadó tényállás alapján helytállóan állapította meg a II. r. terhelt bűnösségét, és minősítette a tényállás 1., 2., 3. és 4. pontjában írt cselekményt csődbűntettnek.
Nem tévedett a másodfokú bíróság sem akkor, amikor úgy ítélte meg, hogy az elbíráláskor hatályos büntető anyagi jogi – mégpedig a szabadságvesztés enyhítésére és felfüggesztése próbaidejének tartamára vonatkozó – rendelkezés a terheltre nézve kedvezőbb elbírálást eredményezett, és a régi Btk. 2. §-ára figyelemmel a elbíráláskor hatályos szabályokat alkalmazta. Ennek megfelelően törvényesen minősítette a tényállás 5. és 6. pontjában rögzített – az elsőfokú ítéletben csalásként értékelt – cselekményeket az elbíráláskor hatályos 310. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző és a (4) bekezdés a) pontja szerint büntetendő költségvetési csalás bűntettének, miután ez az új tényállás maradéktalanul tartalmazta a terhelti cselekmény tényállási elemeit, és az emiatt kiszabandó büntetés mértéke is azonos volt a korábbi minősítésnek megfelelő csalás miatt kiszabandó szabadságvesztés mértékével.
Az pedig, hogy az ügyész a számvitel rendjének megsértése tekintetében a vádat elejtette, nem helytálló, miután emiatt vádemelésre nem is került sor. Továbbá a költségvetési csalás megállapíthatóságának nem is feltétele az, hogy a terhelt bűnösségét a bíróság a számvitel rendjének megsértésében megállapítsa. Emellett akkor, ha a vádiratban rögzített tények alapján a csalás/költségvetési csalás mellett a számvitel rendjének megsértését is megállapíthatónak találta volna a bíróság, az alaki halmazatra tekintettel nem lett volna akadálya annak, hogy a cselekményt ekként is minősítse; a bíróság ugyanis a Be. 2. § (4) bekezdése szerint a vád tárgyává tett cselekmény minősítése kapcsán nincs kötve a vádló indítványához.
A vád kereteit ugyanis a vád tárgyává tett cselekmények történeti tényállásának leírása határozza meg. Ebből következően nem tekinthető a vádemelés mellőzésének, vagy a vád részbeni elejtésének, ha a vádiratban leírt tényállás egy részét az ügyész nem minősíti, hacsak nincs arra vonatkozó kifejezett utalás, hogy valamely cselekmény büntetőjogi értékelését az ügyész nem kívánja (BH 2006.281.).
A felülvizsgálat azonban, ahogy arra korábban már utalt a Kúria, okhoz és célhoz kötött; így a terhelti cselekmény esetleges további minősítésével érdemben nem foglalkozott.
Nem sértett anyagi jogi szabályt a másodfokú bíróság a pénzbüntetés kiszabásával sem.
Az elsőfokú bíróság az elkövetéskor hatályos Btk. 64. § (1) bekezdésének a) pontját alkalmazva szabott ki a terhelttel szemben pénzmellékbüntetést. Eszerint azt, akit határozott tartamú szabadságvesztésre ítélnek, és megfelelő keresete (jövedelme) vagy vagyona van, pénzmellékbüntetésre kell ítélni, ha a bűncselekményt haszonszerzés céljából követi el.
Az indítványban ennek kapcsán kifejtettekkel szemben ennek a haszonnak nem feltétlenül a terheltnél kell jelentkeznie; abban az esetben is haszonszerzési cél vezeti az elkövetőt, ha másnak – akár természetes személynek, akár gazdálkodó szervezetnek – a haszna érdekében követi el a cselekményt.
Az pedig nem vitás, hogy a terhelt az áfa-adónem kapcsán elkövetett cselekményeit az R. Kft. nevében eljárva a kft. haszna érdekében követte el. Arra pedig, hogy ezt külön tényként rögzítse az elsőfokú bíróság, nem volt szükség, miután az irányadó tényállásból az, hogy a cselekmény célja a jogtalan haszonszerzés volt, egyértelműen következik. Emellett az elsőfokú minősítésnek megfelelő csalási cselekménynek ez törvényi tényállási eleme is, így e cselekmény mellett a pénzmellékbüntetés kiszabása – az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén – törvényi kötelezettség is volt.
Így a pénzmellékbüntetés alkalmazásával sem sértett anyagi jogi szabályt az elsőfokú bíróság.
Kétségtelen, hogy a régi Btk.-nak a másodfokú határozat meghozatalakor hatályos rendelkezései már nem tartalmazták a pénzmellékbüntetést mint büntetési nemet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akkor, ha a bíróság az elkövetéskor hatályos büntető anyagi jogi szabályokat alkalmazza, ne lenne továbbra is kiszabható a pénzmellékbüntetés.
A pénzmellékbüntetés, mint büntetési nem megszüntetése ugyanis nem jelentett enyhítést az 1978. évi IV. törvényben, mert az [a régi Btk. 38. § (4) bekezdése szerint] a törvényi módosítást követően is további büntetésként kiszabható volt (BH 2012.187.).
Ugyanakkor a régi Btk. az elbíráláskor hatályos 38. § (4) bekezdésére figyelemmel a szabadságvesztés mellett pénzbüntetés is kiszabhatóvá vált, és az 51. § (2) bekezdése szerint azt, akit határozott tartamú szabadságvesztésre ítéltek, és megfelelő keresete (jövedelme) vagy vagyona van, ha a bűncselekményt haszonszerzés céljából követte el, pénzbüntetésre is kellett ítélni. Azaz ennek a törvényhelynek az alkalmazása ugyanazon feltételekhez volt kötve, mint korábban a pénzmellékbüntetés. Ezért az egyébként összességében alacsonyabb összegű, átváltoztatása esetén ugyanolyan tartamú, azaz nem súlyosabb pénzbüntetés semmiképp sem jelentett kedvezőtlenebb elbírálást a terheltre nézve.
Így törvényesen járt el a törvényszék, amikor a pénzmellékbüntetés helyett a haszonszerzési célzatra tekintettel – ugyanazon feltételek mellett – pénzbüntetést alkalmazott.
Erre figyelemmel az ezen felülvizsgálati okra alapított indítvány sem megalapozott.
Nem észlelt a Kúria egyéb – az indítványban nem hivatkozott – feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértést sem.
Miután a nyomozati iratokból megállapíthatóan az APEH határozatában rendelkezett az áfa-adónem kapcsán a költségvetés sérelmével járó adókülönbözet címén 281 000 000 forint megfizetésére kötelezésről, a vagyonelkobzás kapcsán nem kellett a Kúriának intézkednie.
Ezért a megtámadott határozatokat a Be. 426. §-ára figyelemmel hatályában fenntartotta.
(Kúria Bfv. I. 305/2013.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás