PK ÍH 2015/105.
PK ÍH 2015/105.
2015.09.01.
I. A kiskorú gyermekek édesapjuk elvesztése miatt nem vagyoni kártérítésre tarthatnak igényt akkor is, ha a szülővel – annak halálát megelőzően – nem éltek közös háztartásban. A különélő, szülőjét elveszítő gyermek akkor is igényt tarthat nem vagyoni kártérítésre, ha a teljes családban éléshez való joga nem sérült.
II. Valamely bűncselekmény sértettjének a bűncselekményben való közrehatása a sértett személyétől eltérő károsult közrehatásaként nem értékelhető. A károsult saját jogán érvényesített, a hozzátartozó halálával összefüggő kárigénye körében nincs helye kármegosztás alkalmazásának azon az alapon, hogy az elhalt hozzátartozó a kár bekövetkeztében felróható magatartásával közrehatott [1959-es Ptk. 76. §, 84. § (1) bekezdés e) pont].
A felperesek édesanyja 1995 októberében élettársi kapcsolatot létesített V. J.-vel. E kapcsolatból született 1996. augusztus 13-án az I. r. és 1999. szeptember 7-én a II. r. felperes. A szülők életközössége 2002-ben megszakadt. Ezt követően a kiskorú felpereseket a C. Városi Bíróság a 2004. április 26. napján kelt ítéletével az édesanyjuknál helyezte el, és kötelezte édesapjukat gyermekenként havi 10 600 Ft összegű gyermektartásdíj megfizetésére. A gyermektartásdíj megállapításának alapja a sportló kovács szakképesítéssel rendelkező tartásra kötelezett havi 50 000-53 000 Ft összegű nettó jövedelme volt.
A felperesekkel az édesapjuk az élettársi életközösség megszakadását követően is rendszeresen tartotta a kapcsolatot.
V. J. 2002-ben az alperessel létesített élettársi viszonyt. Kapcsolatuk 2005. év elején megromlott. V. J. ideges, ingerlékeny természetű ember volt, a viták, veszekedések során esetenként bántalmazta is az alperest. A bántalmazások miatt az alperes 2005. január 5., 2006. május 21. és május 31. napján kért és kapott rendőri segítséget, feljelentést azonban élettársával szemben nem tett, emiatt büntetőeljárás nem indult.
A felperesek édesapja, néhai V. J. 2006. augusztus 20-án az alperes által elkövetett bűncselekmény következtében elhalálozott. A B. Megyei Bíróság ítéletével megállapította az alperes bűnösségét emberölés bűntettében, és főbüntetésként négy év börtönbüntetésre ítélte. A Szegedi Ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a szabadságvesztés végrehajtási fokozatát fogházra enyhítette, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A köztársasági elnök az alperes kegyelmi kérelme alapján az ítélet végrehajtását próbaidőre felfüggesztette, a K. Törvényszék pedig 2012. augusztus 16. napján kelt végzésével az alperest utólagos bírósági mentesítésben részesítette.
A felperesek édesanyja a II. r. felperes születésétől kezdődően sclerozis multiplex megbetegedésben szenvedett, súlyos betegsége következtében 2011. november 30. napján elhalálozott. Halálát megelőzően évekig ágyban fekvő beteg volt, a gyermekeiről nem tudott gondoskodni, ezért a Ceglédi Városi Gyámhivatal a 2011. január 11. napján kelt határozatával a kiskorú felperesek gyámjául az anyai nagyszülőt, F. L.-nét rendelte ki.
Jelen per időtartama alatt a Pest Megyei Kormányhivatal Ceglédi Járási Hivatal Járási Gyámhivatala a 2013. március 21. napján kelt határozatával az I. r. felperest ideiglenes hatállyal nevelőszülőnél helyezte el, megállapítva, hogy a gyám gondozási, nevelési joga az ideiglenes hatályú elhelyezés időtartama alatt szünetel. A nevelőszülőnél való elhelyezést az anyai nagyszülő gyám kezdeményezte arra hivatkozással, hogy az I. r. felperes nevelését a gyermek magatartása miatt vállalni nem tudja.
A felperesek édesapjuk jogán személyenként havi 29 795 Ft összegű árvaellátásban részesültek, majd a nyugdíjfolyósító igazgatóság a 2012. január 11. napján kelt határozatával részükre édesanyjuk halála kapcsán személyenként 38 865 Ft árvaellátást állapított meg az édesapjuk jogán megállapított árvaellátás folyósításának szüneteltetése mellett.
V. J. halálának bekövetkeztekor a felperesekkel nem közölték a halál valódi okát, arról csak 2011. évben szereztek tudomást. Az I. r. felperesnél már 2008 áprilisában viselkedési zavarok léptek fel, és személyi higiéniájával kapcsolatban is problémák merültek fel. 2011 szeptemberét követően magatartása miatt pszichológus igénybevétele vált szükségessé. Középiskolai tanulmányait 2011. év szeptemberében kezdte meg, amelyet néhány hét elteltével megszakított, azt követően többször váltott iskolát. A tanórákról gyakran igazolatlanul hiányzik.
Az I. r. felperes alkalmazkodási zavarban szenved, amelyet a serdülőkori szélsőséges deviáns magatartásnormák választása, az önsorsrontás, a traumatikus élményekkel való fokozott foglalkozás, szenzitív élményfeldolgozás, indulati kitörések által motivált önkárosítás, illetve agresszív megnyilvánulások, társas kapcsolatokból való visszahúzódás, tanulási nehézségek jellemeznek. Ezen pszichés reakció főleg az édesanyja halálát követően bontakozott ki, és ezt felerősítette az édesapja halálának körülményeiről való tudomásszerzés. Az alkalmazkodási zavar pszichiátriai, gyermekpszichiátriai gyógyszeres és pszichoterápiás kezelést igényel tartósan, annak időtartama nem határozható meg. Ha a kezelés eredménytelennek bizonyul, az I. r. felperest pszichés állapota az ún. érzelmileg labilis személyiségzavar irányába vezetheti. Jelenlegi pszichés állapotának kialakulásában szerepet játszott édesapja elköltözése, édesanyja betegsége, az édesapa elhalálozásának valódi okával kapcsolatos gyászreakció, illetve édesanyja halála, amellyel kapcsolatosan önmagát vádolja. A pszichés zavart jelentősen súlyosbította az a körülmény, hogy apja halálát követően évekkel később tudta meg annak valódi körülményeit.
A II. r. felperesnél a szüleivel kapcsolatos gyászreakció már lezajlott, életvezetése életkorának megfelelő, az édesapja halálával okozati összefüggésben életvezetési, tanulási, magatartási probléma nem jött létre. Személyiségfejlődését a szülők szétválásának ténye, az édesapja és az édesanyja halála befolyásolhatja, ennek eredményeként kialakuló pszichés zavar azonban jelenleg nála nem észlelhető.
A felperesek keresetükben kérték, hogy a bíróság kötelezze az alperest személyenként 5 000 000-5 000 000 Ft nem vagyoni kártérítés és annak törvényes mértékű késedelmi kamata, továbbá a keresetlevél benyújtásától számított 6 hónapra visszamenőleg havi 20 000-20 000 Ft tartást pótló járadék megfizetésére. Keresetük indokolásaként előadták, hogy édesapjuk elvesztése számukra pszichés megterhelést jelent, életük a korábbiakhoz képest elnehezült, mindkettejüknél pszichés és magatartásproblémák jelentkeztek, gyógykezelésre szorulnak, tanulmányi eredményük jelentősen leromlott.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint a felperesek édesapja a vele folytatott dulakodás közben vesztette életét. A büntetőeljárásban készült igazságügyi orvos szakértői vélemény a szúrási mechanizmust illetően három lehetőséget tartott elképzelhetőnek, az eljárt bíróság azonban a ránézve terhesebb mechanizmust fogadta el ítélkezése alapjául. Erre figyelemmel fellebbezett maga az ügyész is a büntetés enyhítése érdekében. Hangsúlyozta, a büntetőeljárás során bizonyítást nyert, hogy a néhai őt többször bántalmazta, állandó fenyegetésben élte mellette az életét. Előadta, hogy emiatt 2003-ban magánvádas eljárás is volt folyamatban. Állította, a néhai erőszakos, öntörvényű, fizikai erőfölénnyel rendelkező személy volt, a tragédiába torkolló dulakodásnak is ő volt a kezdeményezője, míg ő maga ez ellen védekezett. Hivatkozása szerint a felperesek szüleinek élettársi kapcsolata már jóval korábban megszakadt, így nem a haláleset miatt kerültek abba a helyzetbe, hogy nem teljes családban nőhetnek fel. Az I. r. felperes a halálesetet megelőzően sem volt jó tanuló, a II. r. felperes pedig édesapja elvesztésekor még nem járt iskolába. A felperesek édesanyjának betegségéből adódó következmények nem róhatók a terhére, ezek szintén kihatással lehettek a felperesek lelki, pszichikai fejlődésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 1 500 000 Ft-ot nem vagyoni kártérítés címén, továbbá annak 2006. augusztus 21. napjától a kifizetés napjáig járó késedelmi kamatát. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Határozatának indokolásában rámutatott, az alperesi magatartás jogellenességét a büntetőbíróság ítélete állapította meg, az abban foglalttól eltérő tényállás megállapítására a Pp. 4. § (2) bekezdése értelmében a polgári perben eljáró bíróságnak nincs lehetősége. Elfogadta azt az alperesi védekezést, hogy a bűncselekmény elkövetésében a sértetti közrehatás is szerepet játszott, ezt a büntetőeljárás iratai, valamint a perben meghallgatott tanúk alátámasztották, ezért a nem vagyoni kár összegszerűsége megállapításánál a sértetti magatartást is mérlegelése körébe vonta. Megállapította, édesapjuk elvesztésével a felpereseknek sérült a családban való nevelkedéshez, családi együttéléshez, harmonikus, kiegyensúlyozott családi élethez, és ezáltal az egészséges személyiségfejlődéshez való joga. Mindezt álláspontja szerint nem érinti az, hogy a felperesek szülei a káresemény időpontjában már nem éltek együtt. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatainak értékelésével megállapította, hogy a néhai a gyermekeit az édesanyjukkal való élettársi kapcsolat megszakadását követően is rendszeresen látogatta, velük közös programokat szervezett, a felperesek kötődtek édesapjukhoz.
A beszerzett igazságügyi orvos szakértői véleményt ítélkezése alapjául elfogadta. Ennek alapján megállapította, hogy a felperesek pszichés állapotában az édesapjuk elköltözése, édesanyjuk súlyos, éveken át tartó ágyhoz kötött betegsége és elhalálozása, valamint az a tény is közrehatott, hogy édesapjuk halálának valódi okát csak későbbi időpontban tárták fel előttük. Álláspontja szerint nem értékelhető az alperes terhére a felperesek édesanyjának, illetve törvényes képviselőjének az a döntése, hogy a gyermekek édesapjának bekövetkezett halálakor annak okát autóbalesetként tüntették fel, a valódi ok későbbi időpontban való megismerésével járó hátrányok kockázatát nekik kell viselniük.
Nem találta megalapozottnak a felperesek tartást pótló járadék iránti igényét. Hangsúlyozta, a felperesek nem tudták bizonyítani, hogy néhai édesapjuk havi jövedelme 200 000 Ft volt. A Központi Statisztikai Hivatal tájékoztatása szerint a kovács munkakörben foglalkoztatottak körében elért 2007-2010. év közötti átlagkereset nettó 101 318-117 827 Ft volt, ez azonban nem bizonyítja, hogy néhai V. J. is ilyen jövedelmet ért el, ezért a gyermektartásdíj megállapításának alapjául szolgáló ítéletben meghatározott jövedelmet tekintette irányadónak. Álláspontja szerint az a változás, hogy az édesanya halálát követően az apa jogán való árvaellátás folyósítását a hatóság szünetelteti, nem róható az alperes terhére. Hangsúlyozta, a tartást pótló járadék funkciója a korábban elért életszínvonal biztosítása, figyelemmel azonban az édesapa által fizetett gyermektartásdíj és az annak helyébe lépő árvaellátás összegére, valamint arra, hogy az alperes havi nettó jövedelme 64 872 Ft, amelyből egyedül neveli kiskorú gyermekét, indokolatlannak tekintette a járadékigény teljesítését az egyösszegű nem vagyoni kártérítés megállapítása mellett.
Az ítélet ellen a felperesek és az alperes egyaránt fellebbeztek.
A felperesek fellebbezésükben az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni, a keresetük szerinti megváltoztatását kérték. Érvelésük szerint jogszabálysértő az az ítéleti megállapítás, miszerint a polgári perben eljáró bíróságot a büntetőbíróság ítéleti tényállása köti, a Pp. 4. §-ában írtak ennek az ellenkezőjét rögzítik. A büntetőiratokból kitűnően sem az első, sem a másodfokon eljárt büntetőbíróság nem találta megalapozottnak jelen per alperesének önvédelemre, jogos védelemre való hivatkozását. Az alperes a büntetőeljárásban maga adta elő, hogy már más alkalommal is kést fogott a néhaira, amit a néhai édesanyja is megerősített perbeli vallomásában. A polgári perben kármegosztásra akkor kerülhet sor, ha a károsult magatartásával a káresemény bekövetkeztében maga is közrehatott, az emberölésben azonban közrehatást nem lehet értékelni. Ha a néhai és az alperes közötti kapcsolat rossz volt – amelyre az alperes már 2004 óta panaszkodott –, az alperes részéről az általában elvárható magatartás nem az élet kioltása, hanem a kapcsolat megszakítása lett volna. Utaltak arra, a néhai ellen soha nem indult más ellen elkövetett erőszakos cselekmény miatt eljárás, csupán az alperes hivatkozik a néhai ok nélküli erőszakos magatartására.
Hivatkozásuk szerint a kereset összegszerűségének meghatározásánál figyelemmel voltak arra, hogy kedvezőtlen lelkiállapotukra édesanyjuk elhúzódó betegsége is hatással van. Édesanyjuk halála a per során következett be, amely körülmény nem írható az alperes javára. Az éppen a hátrány mértékét növeli, hiszen édesanyjuk betegsége a II. r. felperessel való terhessége alatt alakult ki. Ha édesapjuk élne, segítséget nyújthatna nekik édesanyjuk betegségének és halálának feldolgozásában. Az a tény, hogy édesapjuk a családját elhagyta, ugyancsak az alperes terhére írandó, mivel a néhai az alperessel való hűségsértő kapcsolata miatt szakította meg korábbi élettársi kapcsolatát és költözött az alpereshez.
A másodfokú eljárásban bejelentették, hogy a Pest Megyei Kormányhivatal Ceglédi Járási Hivatal Járási Gyámhivatala a 2013. július 24. napján kelt határozatával az I. r. felperes tartós nevelésbe vételét rendelte el, mert gyámja magatartásbeli problémái miatt nevelését, gondozását a továbbiakban nem tudta vállalni.
Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásával a kereset teljes elutasítását kérte. Változatlanul hangsúlyozta, hogy a felperesek szülei közötti kapcsolat 2002 októberében megszakadt, így a gyermekek nem a haláleset miatt kerültek abba a helyzetbe, hogy nem teljes családban nőhetnek fel. Álláspontja szerint a felperesek állapota nem az édesapa halálára vezethető vissza, így az elsőfokú bíróság által megítélt nem vagyoni kártérítés összege eltúlzott.
Mindkét fellebbezés részben alapos.
A felperesek kártérítés címén érvényesítettek igényt az alperessel szemben, károkozó magatartásként jelölve meg, hogy az alperes kioltotta édesapjuk életét, amellyel okozati összefüggésben vagyoni és nem vagyoni hátrányokat szenvedtek.
A közeli hozzátartozó elvesztését a bírói gyakorlat – a konkrét eset körülményeitől függően – a személyiséget ért sérelemnek tekinti. A Ptk. 75. § (1) bekezdése általánosságban védi a személyhez fűződő jogokat, kimondva, hogy azokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E kötelezettség megsértése esetén a jogosult a Ptk. 84. §-ában foglalt jogkövetkezmények alkalmazását követelheti a jogsértőtől, így vagyoni és nemvagyoni kárigényt érvényesíthet a polgári jogi felelősség szabályai szerint [Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pont]. A polgári jogi felelősség Ptk. 339. § (1) bekezdésében rögzített általános szabálya értelmében aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az idézett jogszabályi rendelkezésből következően a polgári jogi kártérítési felelősség konjunktív feltételei: a jogellenesség, felróhatóság, kár, valamint okozati összefüggés a kár és a jogellenes magatartás között.
Az ítélőtábla egyetért az elsőfokú bíróság álláspontjával a tekintetben, hogy az alperes kártérítési felelősségének megállapításához szükséges feltételek maradéktalanul fennállnak.
A jogellenes magatartás önmagában megvalósult azzal, hogy az alperes kioltotta a felperesek édesapjának életét, amely magatartásával egyben megsértette a felperesek személyiségi jogait. A Ptk. 76. §-a a személyhez fűződő jogok tipikus eseteit sorolja fel. E szerint a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen az egyenlő bánásmód követelményének megsértése, a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése. A törvényben nem nevesített személyiségi jogok az emberi méltóságból, mint a személyiségi jogok „anyajogából” valamint – a perbeli esetben alkalmazandó – 1949. évi XX. tv.-ből (továbbiakban: Alkotmány) vezethetők le. Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. Magyarország Alaptörvénye ugyancsak védendő értéknek tekinti a családot. Az L. cikk (1) bekezdése értelmében a családi kapcsolat alapja a szülő-gyermek viszony. Annyiban helytálló az alperes érvelése, hogy a felpereseknek mint édesapjuktól különélő gyermekeknek a teljes családban éléshez való joga nem sérült (eBDT 2012. 2723). Azonban az Alkotmányból, illetve az Alaptörvényből levezethetően ez nem jelenti azt, hogy a különélő szülőjét elveszítő gyermek ne tarthatna igényt nem vagyoni kártérítésre. A felperesek édesapjuk halálával elveszítették azt a védelmet, amelyet csak a család tud a gyermek számára biztosítani még abban az esetben is, ha a szülők különváltan élnek. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelésével állapította meg, hogy a különéléstől függetlenül a felperesek és édesapjuk között a kapcsolat a különélés ellenére nem szakadt meg, az édesapjuk a felperesek számára édesanyjuk halálát követően támaszt jelenthetett volna. Mindebből következően az alperes azzal, hogy édesapjukat megölte, megsértette a felpereseknek az apai szeretethez, támogatáshoz, gondoskodáshoz fűződő – a Ptk.-ban külön nem nevesített – személyiségi jogát.
Mindemellett sérült a felperesek Ptk. 76. §-ában nevesítve megjelölt egészséghez való személyiségi joga is. A bírói gyakorlat ugyanis nemcsak a testi, hanem a lelki károsodást is az egészség megsértésének körébe vonja. A perben beszerzett aggálytalan igazságügyi szakértői vélemény pedig kétséget kizáróan alátámasztja, hogy szüleik halála után mindkét felperesnél a személyiségfejlődésüket negatívan befolyásoló pszichés változások alakultak ki.
Ezek a negatív pszichés változások, valamint az apai támasz, gondoskodás és szeretet elveszítése – a szakvéleményből megállapíthatóan – a felpereseknél olyan hátrányos életminőség-változást, azaz nem vagyoni kárt eredményezett, ami az apa elvesztésével, és ebből következően az alperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésbe hozható. Kétségtelen, hogy a szakvélemény szerint – a tényállásban írtaknak megfelelően – a felpereseknél jelentkező immateriális hátrányok kialakulásában édesapjuk halálának csak részoki szerepe van, abban a szülők különválása és édesanyjuk halála is közrehatott. A felperesek hivatkoztak arra, hogy a szüleik különélése az alperes magatartása miatt következett be, „elcsábította” az édesapjukat. Erre vonatkozó peradat nem áll rendelkezésre, de ennek nincs is jelentősége, hiszen két ember kapcsolatának megszakadásában szerepet játszhat ugyan harmadik személy jelenléte, de annak bekövetkezéséhez önmagában nem elegendő, ezért e részoki tényező az alperes terhére nem értékelhető.
Miután az ítélőtábla a kártérítési felelősség konjunktív feltételei közül a jogellenességet, a kárt és az okozati összefüggést – az elsőfokú bíróság álláspontjával egyezően – megállapíthatónak találta, a továbbiakban azt vizsgálta, hogy az alperes ki tudta-e magát menteni a felelősség alól. Ehhez az alperesnek felróhatósága hiányát kellett volna bizonyítania, azt, hogy magatartása az általában elvárhatósági követelményeknek megfelelt. A felróhatóság hiányának bizonyítása a jelen ügyben azonban kizárt, hiszen a büntetőbíróság jogerős ítéletében állapította meg az alperes bűnösségét emberölés bűntettében. Annak megállapítása viszont, hogy az alperes magatartása nem volt felróható, azt jelentené, hogy az alperes a bűncselekményt nem követte el, a polgári bíróság azonban nem vitathatja a büntetőeljárásban a vádlott terhére rótt bűncselekményt, s az ezt megalapozó tényeket [Pp. 4. § (2) bekezdés].
Az alperes védekezésében hangsúlyozottan hivatkozott a felperesek édesapjának közrehatására. A Ptk. 340. §-a szerint a károsult a kár elhárítása, illetve csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget. Ebből következően a károsult közrehatásának van jelentősége, a jelen perben azonban a károsultak a felperesek, akik nem mint az elhalt jogutódai érvényesítenek kárigényt, hanem saját jogukon. A felpereseket azáltal érte nem vagyoni hátrány, hogy édesapjuk meghalt, e „káresemény” bekövetkezésében azonban a részükről közreható magatartás az alperesi előadás szerint sem merült fel. A büntetőügy irataiból megállapíthatóan V. J. magának a bűncselekménynek az elkövetésében valóban közrehatott, ez a sértetti közrehatás azonban nem azonosítható a károsulti közrehatással. Olyan jogszabályi rendelkezést pedig az alperes sem tudott megjelölni, amelyből levezethető lenne, hogy a bűncselekményt megvalósító magatartás sértettjének a bűncselekményben való közrehatását a sértett személyétől eltérő károsultaknak lehetne „betudni”, a terhükre lehetne értékelni. A károsult saját jogán érvényesített, a hozzátartozó halálával összefüggő kárigényének elbírálása során nincs helye kármegosztás alkalmazásának azon az alapon, hogy az elhalt hozzátartozó a kár bekövetkeztében felróható magatartással közrehatott (Ítélőtáblai Határozatok 2012/4/168., Ítélőtáblai Határozatok 2012/4/167., eBDT 2012. 2704/I.). Mindebből következően a felperesek édesapjának a magatartása a felperesek terhére közrehatásként nem értékelhető. Emiatt közömbös az a felperesi előadás, miszerint az édesapjuk magatartását az alperes fellebbezésükben hivatkozott viselkedése váltotta ki.
A nem vagyoni kártérítés lényegében nem más, mint kárpótlás az elszenvedett sérelemért. Mértéke ekként a jogsértés súlyához igazodik, amelyről a bíróság mérlegeléssel dönt. Ennek során értékelni kell – egyebek mellett – a jogsértő magatartás módját, annak hatását, eredményét, a felróhatóság súlyát. Jelen esetben mindezeket a szempontokat mérlegelve, figyelembe véve továbbá, hogy a felpereseknél jelentkező negatív változások a fentebb részletezettek szerint az édesapja halálával csak részoki összefüggésbe hozhatók, az ítélőtábla az elszenvedett nem vagyoni hátrány kompenzálására 3 000 000 Ft-ot ítélt arányban állónak mindkét felperes vonatkozásában, elfogadva az elsőfokú bíróságnak az azonos mértékű nem vagyoni kártérítés megállapítása körében kifejtett érveit, továbbá figyelemmel arra is, hogy a felperesek az elsőfokú ítélet erre vonatkozó megállapítását nem kifogásolták, maguk is azonos mértékű nem vagyoni kárigényt kívántak érvényesíteni. Erre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megítélt nem vagyoni kártérítés összegét személyenként 3 000 000 Ft-ra felemelte.
Alaptalan a tartást pótló járadék iránti igényt elutasító ítéleti rendelkezés elleni fellebbezés.
A Ptk. 358. § (1) bekezdésének megfelelő alkalmazásával tartást pótló járadékra az a személy jogosult, akit a meghalt személy a Csjt. rendelkezései alapján köteles volt eltartani, olyan mértékben, amely szükségleteinek a halálesetet megelőző életszínvonalon való kielégítését biztosítja. Tény, hogy az alperesek édesapját a Csjt. 69/A. §-a alapján gyermektartásdíj fizetési kötelezettség terhelte. A felperesek által követelt havi 20 000 Ft megfelel a KSH által közölt adatok alapján megállapítható jövedelem alapulvételével az édesapával szemben a Csjt. 69/C. §-a alapján meghatározható gyermektartásdíj összegének.
Tény ugyanakkor, hogy a felperesek szüleik halála folytán árvaellátásra váltak jogosulttá. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. tv. (a továbbiakban: Tb. tv.) 56. § (1) bekezdése alapján az árvaellátás gyermekenként annak a nyugdíjnak a 30%-a, ami az elhunytat halála időpontjában megillette vagy megillette volna. A (2) bekezdés a) pontja szerint az (1) bekezdésben meghatározott nyugdíj 60%-a jár árvaellátásként annak a gyermeknek, akinek mindkét szülője elhunyt. A (3) bekezdés értelmében ha a gyermek mindkét szülője jogosult az árvaellátásra, azt az árvaellátást kell folyósítani, amelynek összege számára előnyösebb. Az iratoknál elfekvő határozatokból kitűnően a felperesek részére édesanyjuk jogán folyósítanak személyenként 38 865 Ft összegű árvaellátást. A hivatkozott jogszabályi rendelkezések alapján azonban megállapítható, ha a felperesek édesapja élne, úgy az édesanyjuk jogán ezen ellátás fele összegére, azaz személyenként 19 432,5 Ft-ra lennének jogosultak. Az édesapjuk halála miatti havi 20 000 Ft tartást pótló járadék iránti követelésük, valamint az édesanyjuk jogán őket megillető havi 19 432,5 Ft összege tehát lényegében megegyezik a részükre jelenleg folyósított juttatás összegével. Mindez azt jelenti, hogy ha a felperesek édesapja élne, gyermekenként havi 20 000 Ft tartásdíjat lenne köteles fizetni a felpereseknek, akik ezenfelül édesanyjuk után havi 19 432,5 Ft árvaellátásban részesülnének, összesen tehát a két szülő után havi 39 432,5 Ft állna rendelkezésükre, ami kevesebb a jelenleg részükre a mindkét szülő halálára figyelemmel folyósított árvaellátás összegénél, következésképpen nem bizonyított, hogy édesapjuk halálának okozásával az alperes vagyoni kárt is okozott a felpereseknek. E címen a felperesek vagyoni kártérítés iránti igényt megalapozottan nem érvényesíthetnek.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben, a rendelkező részben foglaltak szerint megváltoztatta, egyebekben helybenhagyta.
(Szegedi Ítélőtábla: Pf.II.20.711/2013.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás