GK ÍH 2015/122.
GK ÍH 2015/122.
2015.09.01.
I. A szerződésszegő módon lehívott bankgarancia teljesítésére tekintettel a bank által bejelentett hitelezői igény kifizetése az felszámolás alatt álló adós által csak azzal a feltétellel és csak abban az összegben eredményezi az adós károsodását (vagyoncsökkenést), ha és amennyiben a kifizetés időpontjában nem állt fenn az alperesnek a felperes felé a bankgaranciával biztosított alvállalkozói szerződésből eredő, lejárt és kiegyenlítetlen követelése.
II. A beszámítás körében a – be nem számítható – szándékosan okozott kár fogalma alatt nem valamennyi szándékos magatartás következményeként előállt károsodás értendő; a törvényhely alkalmazása kifejezett károkozó célzatot követel meg a szándékos magatartás tanúsítójától [Ptk. 318. § (1) és 339. § (1) bekezdés, Ptk. 249. §, Ptk. 297. § (1) bekezdése Ptk. 297. § (1) bekezdés; a csődeljárásról és felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.); 3. § (1) bekezdés e) pont, Cstv. 35. § (1) bekezdés].
A felperes a kereseti kérelmében kártérítés jogcímén 90 072 759 Ft és ennek 2009. március 26. napjától járó törvényes késedelmi kamatai és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Előadta, hogy a felperes jogelődje, az I.H.M. Fővállalkozói Zrt. „fa.” és az alperes között 2007. november 27. napján vasbetonelemek gyártására és szállítására vonatkozó vállalkozási szerződés jött létre. A megállapodás 6.3. pontjában a megrendelő vállalta, hogy 100 millió Ft értékben az alperes vállalkozó részére – 2009. március 31. napjáig meghosszabbított időponttal – bankgarancia biztosítékot nyújt. Ennek alapján az M. Bank Zrt. 2008. január 28-án 100 millió Ft erejéig fizetési bankgaranciát bocsátott ki azzal, hogy az alperes első írásbeli felszólítására az alperes által megjelölt összegben, legfeljebb azonban 100 millió forintig az alperes javára kifizetést teljesít, amennyiben a megrendelő a szerződés szerinti fizetési kötelezettségét határidőben nem teljesítette és az igénybejelentéssel együtt a megrendelő felé kiállított, kifizetetlenül maradt esedékes számla egy példánya valamint a teljesítésigazolás is benyújtásra kerül.
A felperes álláspontja szerint a bankgarancia okiratban foglalt feltételrendszer a felek közt létrejött vállalkozási szerződés részét képezi.
A felperes az alperes szerződésszegő és károkozó magatartását abban jelölte meg, hogy a bankgarancia 2009. március 19-i lehívásakor a csatolt 3 db számla és az azokhoz tartozó teljesítésigazolások alapján a felperesnek mindösszesen 9 927 241 Ft erejéig állt fenn lejárt tartozása az alperessel szemben, ennek ellenére az alperes 100 millió Ft összegben érvényesítette a lehívást. A bank 2009. március 26-án a benyújtott iratok alapján kifizetést teljesített az alperes részére. Figyelemmel arra, hogy a bank a felperesi jogelőd – 2009. július 13-án indult – felszámolási eljárásába a bankgaranciaként kifizetett 100 millió Ft-ot hitelezői igényként érvényesítette, amelyre tekintettel a felszámoló a bank részére ezt az összeget 2011. március 18-án megfizette, ezért a felperesnél 90 072 759 Ft összegű vagyoncsökkenés állt elő. A bankgarancia jogellenes lehívásával az alperes szerződést szegett, amelynek következtében a felperes felszámolási vagyona 90 072 759 Ft-tal csökkent, így felperest ezen összegben kár érte, amelyért az alperes a Ptk. 318. § és a 339. § (1) bekezdés alapján kártérítési felelősséggel tartozik.
A felperes hangsúlyozta, hogy a bankgarancia csak a per tárgyát képező vállalkozási szerződésből eredő követelés biztosítékaként vehető figyelembe és a bankgarancia lehívás feltételeként előírt okiratokkal alátámasztott, lejárt és nem teljesített követelések összegében hívható le, ezért a lehívást nem teszi jogszerűvé az, hogy a felperesnek a per tárgyát képező alvállalkozói szerződésből fakadó további – a felperes által 33 418 178 Ft összegben elismert – egyéb tartozása áll fenn az alperessel szemben.
Az alperes által a felperesnek – a fentiek szerint – szándékosan okozott kár megtérítése iránti kártérítési követelésébe az alperesnek a felek egyéb szerződéses jogviszonyából származó, 247 848 889 Ft összegű, hitelezői igényként nyilvántartásba vett, ám behajthatatlan követelése a Ptk. 297. § (1) bekezdése alapján nem számítható be.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Azzal érvelt, hogy a Ptk. 249. §-ában szabályozott bankgarancia egy szerződést biztosító, önálló kötelezettségvállalás, ahol a jogviszony a bank és az alperes között jön létre, ezért a lehívási feltételek nem váltak a felek vállalkozási szerződésének részévé.
A kártérítési felelősség Ptk. 318. § (1) és 339. § (1) bekezdésében előírt feltételei nem teljesülnek, mivel a felperesnél vagyoncsökkenés, azaz károsodás nem következett be, ugyanis az alperesnek a bankgarancia lehívásának napján a bankgaranciával biztosított jogviszonyból eredően legalább 100 millió Ft esedékes követelése állt fenn a felperessel szemben. Az alperest megillető vállalkozói díj bankgarancia lehívás útján történő megtérülése a felperes jogelődje és az alperes relációjában kárként nem értékelhető.
Utalt az alperes a felperes felé fennálló, a felek egyéb jogviszonyából keletkezett, hitelezői igényként nyilvántartásba vett 247 848 889 Ft összegű behajthatatlan követelésére is.
Az elsőfokú bíróság a kereseti kérelmet elutasító döntésében úgy foglalt állást, hogy a bankgarancia okiratban foglalt lehívási feltételek nem váltak az alvállalkozói szerződés részévé.
Megállapítható azonban, hogy a bankgarancia csak a per tárgyát képező szerződésből eredő díjkövetelés biztosítékául szolgált. Ezért abban az esetben, ha a bankgarancia lehívásakor ezen jogviszonyból adódóan az alperes esedékes követelése nem érte el a 100 millió Ft-ot, úgy az alperes szerződést szegett.
A felek a felperes bankgarancia lehívásakor fennálló, lejárt tartozását eltérő összegben jelölték meg. A felperes legfeljebb 33 418 178 Ft-ban, az alperes azonban – hozzászámítva ehhez a késedelmi kamatokat is – 100 millió Ft összegben határozta meg. A törvényszék osztotta az alperes azon álláspontját, hogy a bankgarancia a szerződésből fakadó késedelmi kamatokat is biztosította, így ezek összege hozzászámítható az esedékes követelés összegéhez. Az elsőfokú bíróság azonban – a fentiek mellett – nem tartotta szükségesnek tisztázni a bankgarancia lehívásának időpontjában fennálló tartozás pontos összegét. Rámutatott ugyanis, hogy jelen esetben a károsodás, azaz a károsult vagyonában bekövetkező értékcsökkenés időpontja legfeljebb az a nap lehetne, amikor a felszámoló a banknak a bankgarancia lehívásából eredő követelést kifizette, azaz 2011. március 18. napja. Ekkor azonban az alperesnek 100 millió Ft-ot lényegesen meghaladó lejárt követelése állt fenn a felperesi jogelőddel szemben, ezért a bankgaranciából eredő követelés kifizetésével károsodás nem következett be. A kártérítési felelősség Ptk. 318. § (1) és 339. § (1) bekezdésében írt feltételei hiányában a bíróság a keresetet elutasította.
A felperes a fellebbezésében a kiegészített kereseti kérelem szerint kérte marasztalni az alperest. Perköltségre igényt tartott.
Az elsőfokú eljárásban előadottakat megismételve és kiegészítve hivatkozott arra, hogy a bankgarancia nyilatkozatban meghatározott feltételrendszer a felek alvállalkozási szerződésének részévé vált. A törvényszék a károsodás hiányára hivatkozással tévesen utasította el a keresetet
Mivel a lehíváshoz csatolt számlák alapján az alperesnek 9 927 241 Ft lejárt követelése állt fenn a felperessel szemben, ezért a 100 millió Ft összegű lehívással szerződésszegést követett el és ezzel a felperes felszámolási vagyonának csökkenését eredményezte, azaz a keresetben írt mértékű kárt okozott.
A jelen esetben a felperesi jogelőd felszámolója által a bank részére teljesített kifizetéssel a felperesi jogelőd – a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 3. § (1) bekezdés e) pont szerinti – vagyonában tényleges vagyoncsökkenés következett be, amely független attól, hogy a felperesi jogelőd a szerződésszegő fél irányában milyen kötelezettségekkel tartozik.
Több eseti döntésre hivatkozással hangsúlyozta, hogy a szerződésszegéssel történt bankgarancia lehívással okozott kárért a lehívó személy felelősséggel tartozik (BDT 2013.2909., Kúria Pvf.V.21.880/2012., Fővárosi Ítélőtábla 14.Gf.40.276/2012/13.).
Hangsúlyozta, hogy a törvényszék figyelmen kívül hagyta azon érvelését, hogy a szerződésellenes módon lehívott bankgarancia a joggal való visszaélés tilalmába ütközik. Nem rendeltetésszerű a joggyakorlás akkor, ha illetéktelen előnyök szerzésére vezet. Ide tartozik az is, hogy ha az alperesi követelés – a bankgarancia jogsértő lehívása hiányában – kizárólag a Cstv. 57. § (1) bekezdésében írtak szerint nyerhetett volna kielégítést.
Rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság – határozata indokolásának lényege szerint – a károsodás bekövetkeztét azért nem állapította meg, mivel a jogosulatlan bankgarancia lehívással a felperesi jogelőd részére okozott kár megtérítése iránti igénybe beszámította az alperes bankgaranciával nem biztosított, egyéb jogviszonyból származó követelését. Erre azonban az rPtk. 297. § (1) bekezdése alapján nem lett volna lehetősége. A hivatkozott rendelkezés a szándékosan okozott kár megtérítésének kötelezettségével szemben kizárja a beszámítást.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az ítélet helybenhagyására irányult a felperes perköltségben marasztalása mellett. Ismételten hangsúlyozta, hogy az alperest megillető vállalkozói díj bankgarancia útján történő megtérülése kárnak nem tekinthető. Hangsúlyozta, hogy a beszámítás lehetőségével nem élt.
Azon ítéleti megállapítás ellenére, hogy „az egyéb adatokból megállapítható, hogy a felperesi jogelődöt a Zrt.-t kár nem érhette” fenntartotta azon állítását, hogy az alvállalkozási szerződés alapján a lehíváskor legalább 100 millió Ft esedékes követelése állt fenn a felperesi jogelőd felé.
A fellebbezés alaptalan.
Az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság megalapozott tényállásból helytálló jogi következtetéseket levonva utasította el a felperes kereseti kérelmét. Az érdemi döntés indokait azonban az ítélőtábla az alábbiakkal egészíti ki.
Osztotta a másodfokú bíróság a felperes álláspontját abban a körben, hogy a bankgarancia okiratban foglalt feltételrendszer az alperes és a felperesi jogelőd szerződéses jogviszonyának részévé vált az alvállalkozói szerződés 6.3. pontja alapján, amelyben a felperes bankgarancia biztosíték szolgáltatását vállalta, az alperes pedig a bankgarancia okiratban foglaltakat magára nézve kötelezőnek ismerte el.
A bankgarancia 2009. március 19-én történt lehívása nem volt szabályszerű, mivel a lehívás 100 millió Ft-os összegével szemben az annak mellékleteként csatolt 3 db számla alapján csak 9 927 241 Ft összegű lejárt követelése állt fenn az alperesnek a felperessel szemben. Az alperes eljárása tehát a jogszerű lehívás bankgarancia okiratban írt feltételeinek, egyúttal az alvállalkozási szerződésben foglaltaknak nem felelt meg. Az alperes jogellenes magatartása a fentiek alapján megállapítható, ezért ennek további indokául a Ptk. 5. § (2) bekezdésébe foglalt, a joggal való visszaélés tilalmának általános szabálya felhívása szükségtelen.
A bankgarancia nem jogszerű lehívása (az alperes szerződésszegő magatartása) azonban csak akkor alapoz meg kártérítési felelősséget, ha azzal okozati összefüggésben a felperesnél károsodás (vagyoncsökkenés) áll elő.
Alappal hivatkozott az alperes arra, hogy a felperest ért károsodás ténye – az alábbiakban kifejtettek okán – nem nyert igazolást.
A felperes a kárát a lehívott bankgarancia 100 millió Ft összege és a biztosított jogviszonyból származó, a lehíváskor esedékes, a 3 db csatolt számla szerinti tartozás 9 927 241 Ft összege különbözetében jelölte meg.
Figyelemmel arra- amint arra az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá –, hogy a károkozó magatartás és a kár bekövetkezte időben eltérhet, az ítélőtábla álláspontja szerint is a felperes által állított tényleges vagyoncsökkenés (kár) jelen esetben akkor következett volna be, amikor a felszámoló a 100 millió forint összegű hitelezői igényt a banknak kifizette – azaz 2011. március 18-án –, de csak azzal a feltétellel és csak abban az összegben, ha és amennyiben ekkor nem állt fenn az alperesnek a felperes felé a bankgaranciával biztosított alvállalkozási szerződésből eredő, lejárt és kiegyenlítetlen követelése.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban tényként állapítható meg – az alábbiakban részletesen indokoltak szerint – az elsőfokú eljárásban a felek által csatolt okiratok alapján, hogy 2011. március 18-án az alperesnek összesen 104 717 609 Ft lejárt követelése állt fenn a felperes felé, amelynek alperesi hitelezői igényként való bejelentésére, indokolásra nem szoruló módon, azért nem került sor, mert a bankgarancia – részben „idő előtti” – lehívásával az az alperes részére megtérült.
A hivatkozott összeg számításánál a másodfokú bíróság a következő jogi [(1)–(3) pont] és számszaki [3/a) pont] szempontokat vette figyelembe:
1. A felszámolási eljárás elrendelése az alperesnek a felperessel szemben az alvállalkozói jogviszonyból eredő valamennyi követelését, azaz a garanciális visszatartások összegét is 2009. július 13. napjával lejárttá tette, mivel a Cstv. 35. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a felszámolás kezdő időpontjában a gazdálkodó szervezet valamennyi tartozása lejárttá (esedékessé) válik. Ezért nem helyes a felperes azon álláspontja, hogy a garanciális visszatartások összege a szerződés szerinti határidőtől (teljesítéstől számított 36+1 hónap) volt esedékes.
2. A másodfokú bíróság sem fogadta el az alperes azon állítását, hogy a felek jogviszonya 2008. december 31-én az alperes felmondására tekintettel megszűnt, ezért a garanciális visszatartások összege is ekkor vált esedékessé.
Figyelemmel arra, hogy a felmondás felperes általi átvételét az alperes igazolni nem tudta, így az ítélőtábla a jogviszony megszűnésének időpontjaként a 2008. december 31. napját nem fogadta el.
A fentiekben kifejtettek szerint a visszatartott összegek a felszámolás kezdő időpontjával váltak esedékessé, a késedelmi kamat ezen időponttól számítható fel.
3. Tévesen hivatkozik a felperes arra, hogy a késedelmi kamatokat a bankgarancia nem biztosította, ezért a felperesi tartozás összegéhez nem számolhatók. E körben osztotta az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által elfoglalt álláspontot, miszerint a bankgarancia okirat, illetve a megállapodás szövege a késedelmi kamatokra vonatkozó megszorítást nem tartalmaz, ezért a bankgarancia a 2007. novemberi 27-i szerződésből eredő, valamennyi felperesi követelés – köztük a késedelmi kamatok – biztosítására is szolgált.
3/a) Az alperes 2011. március 18-ára számított jogszerű követelése az alperes 11. sz. iratában megjelölt és felperes által sem vitatott számlák alapján:
a) a teljesítési garanciák visszatartott összegéből (33 418 178 Ft);
b) a garanciális visszatartások felszámolással esedékessé vált összegéből (33 418 178 Ft);
c) a teljesítési garanciák után a végszámla esedékességétől (2008. október 14.) a bank felé történő kifizetésig (2011. március 18.) (7 135 010 Ft) és
d) a jótállási garanciák után a felszámolás kezdőidőpontjától (2009. július 13.) a kifizetésig számított (4 283 632 Ft) szerződés szerinti késedelmi kamatok összegéből adódik;
e) hozzáadva ehhez a 80100674. sz. számlából esedékességkor jogszerűtlenül nem teljesített 7 100 000 Ft és a 80100943. sz számlából jogszerűtlenül nem teljesített 189 000 Ft összegeket és ezek késedelmi kamatát (1 871 605 Ft);
f) továbbá a perben 1., 2., 3., 4., 7., 8. sorszámú számlaként megjelölt számlák késedelmes kifizetése miatti kamatot (17 301 753 Ft).
Azaz: a+b+c+d+e+f = 104 717 356 Ft
A felszámoló által a bank felé teljesített kifizetés azért nem tekinthető indokolatlan és okszerűtlen vagyoncsökkenésnek, mert végső soron az alvállalkozói szerződés alapján az alperes által elvégzett és (időben) ki nem fizetett szolgáltatásokkal okozati összefüggésben keletkezett követelés kifizetésként csökkentette a felszámolás alá került gazdálkodó szervezet vagyonát.
Az adós vagyonában bekövetkezett vagyoncsökkenést vizsgálva nincsen annak jelentősége, hogy a bank követelésére (legalább a bankgaranciából adódó megtérítési igény erejéig) a felszámolás alatt álló adós vagyona fedezetet nyújtott, míg az alperes kielégítésére a rendelkezésre álló vagyonból már (a besorolási kategóriája miatt) nem kerülhetett volna sor.
A bank bankgaranciával kapcsolatos megtérítési igényének hiányában a kielégítésre szolgáló tényleges vagyon ugyan kétségtelenül más hitelezők kielégítését fedezte volna, nem pedig az alperesét – a vagyon csökkenése azonban ugyanúgy bekövetkezett volna (más javára) –, ezt azonban felperes nem, kizárólag a többi érintett hitelező kifogásolhatja.
Mindezek mellett rámutat az ítélőtábla arra, hogy a vagyon fogalma nem szűkíthető le az aktívumokra: a gazdálkodó szervezet vagyona is az aktívumok és passzívumok egyenlege, miből következően – mérleg elv alapján – az alperes magatartásával az adós vagyonát 100 millió Ft kifizetéssel egyrészt csökkentette, másrészt az ugyanekkora összegű követelés be nem jelentésével pedig növelte, amely körülményre tekintettel ténylegesen vagyoncsökkenés nem következett be.
Végül pedig megjegyzi az ítélőtábla, hogy a kereseti kérelem – a fentiekben kifejtettektől függetlenül – az okból is alaptalan, mert az alperesnek nemcsak a bankgaranciával biztosított, hanem egyéb jogviszonyból eredően is 247 millió Ft összegben követelése volt a felperessel szemben, amely a felperes jelen kártérítési igényébe – annak megalapozottsága esetén – beszámítható volna.
A Ptk. 297. § (1) bekezdése csak a szándékosan okozott kár megtérítésének kötelezettségével szemben zárja ki a beszámítás lehetőségét.
A szándékosan okozott kár fogalma alatt azonban, a miniszteri indokolásból kiindulva, nem valamennyi – szándékos magatartás következményeként előállt – károsodás értendő, hanem a szándéknak (a cselekvő akaratának) kifejezetten a kár okozására, a kár bekövetkeztére kell irányulnia. E törvényhely alkalmazása tehát helyesen értelmezve kifejezett károkozó célzatot követel meg a szándékos magatartás tanúsítójától.
A jelen tényállás mellett az kétségtelenül megállapítható, hogy a bankgarancia adott módon történt lehívása az alperes részéről szándékos magatartással történt, de eljárása az alperesi követelések kielégítését, és nem a felperesnek történő károkozást célozta. A károkozási célzat hiányában a Ptk. 297. § (1) bekezdése alkalmazása nem indokolt.
A fentiek értelmében a másodfokú bíróság a törvényszék érdemben helytálló döntését a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Győri Ítélőtábla Gf.IV.20.021/2015/7/I.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás