BK ÍH 2015/127.
BK ÍH 2015/127.
2015.12.01.
A grafológus véleménye – ugyanúgy, mint a poligráfos vizsgálatot elvégző pszichológusé – nem bizonyítási eszköz. Grafológus alkalmazására a bírósági szakban nem kerülhet sor [Be. 76. § és 182. § (1) bekezdés; BH 2008.326.; ÍH 2010.106.].
A járásbíróság a terhelt bűnösségét 2 rb. az 1978. évi IV. tv. 198. § (1) bekezdése szerinti szemérem elleni erőszak bűntettében mondta ki, ezért halmazati büntetésül 3 év börtönre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte.
Tényként állapította meg, hogy a terhelt 2008 és 2010 márciusa között több alkalommal egyedül maradt testvére gyermekeivel, a 2004 tavaszán született B. és 2007 nyarán született G. sértettekkel. Ebben az időszakban, pontosabban meg nem határozható időpontban, de legalább egy alkalommal, a terhelt B. sértett előtt önkielégítést végzett, és a sértett nemi szervére tette az ujját, amit ott mozgatott. Mindkét sértettnél előfordult, hogy a vádlott a nemi szervét a gyermekek nemi szervéhez nyomta, valamint G.-nek puszit adott a nemi szervére és a gyerekek nemi szervéről fényképet is készített a telefonjával. Az ilyen eseteket követően felhívta a gyermekek figyelmét arra, hogy erről senkinek se szóljanak.
A fellebbezések folytán másodfokon eljárt törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat az 1 rb. szemérem elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól felmentette. A terhén maradt szemérem elleni erőszak bűntettét folytatólagosan elkövetettnek minősítette. A halmazati büntetésre utalás mellőzésével az elsőfokú bíróság ítéletének egyéb rendelkezéseit helyben hagyta.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a büntetőeljárás szabályait döntően betartotta ugyan, azonban a B. pszichológiai terápiáját vezető, a cselekményről érdemi tudomással nem rendelkező tanút úgy hallgatta ki a tárgyaláson, hogy nem a tanúkra irányadó Be. 85. § (3) bekezdésben írtak szerint, hanem a szakértőkre vonatkozó 110. § (1) bekezdésében foglaltak alapulvételével figyelmeztette. A másodfokú bíróság ezért e tanúvallomást bizonyítékként nem értékelte.
Az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Be. 108. § (8) bekezdésében írt rendelkezést, miszerint a sértettnek az eljárás alapjául szolgáló cselekményre vonatkozó, a szakvélemény (2) bekezdés a) pontja szerinti lelet részét képező, a szakértő előtt tett nyilatkozata bizonyítási eszközként nem használható fel. Ez az eljárási szabálysértés azt eredményezte, hogy a tényállás alapjául fogadta el a gyermekkorú sértetteknek a pszichológus szakértő előtt tett előadását, melyet a másodfokú bíróság az előbbi törvényhely alapján a bizonyítékok köréből kirekesztett. A 6 és 4 éves gyermekkorúak meghallgatására a nyomozási bíró kísérletet tett, de hallgatásuk miatt az nem vezetett eredményre. Ily módon kizárólag közvetett bizonyítékok állnak a bíróság rendelkezésére: a sértett elmondásából tudomást szerző tanúvallomás, e tanúnak a B. sértett által készített rajz, a grafológus szakértői vizsgálat, amely a vádlott tagadásban megnyilvánuló szavahihetőségét cáfolta.
E bizonyítékok alapján ugyanakkor csupán B. sérelmére elkövetett bűncselekményben törvényes a vádlott bűnösségére vont következtetés, míg G. esetében a közvetett bizonyítékok nem tartalmaznak adatot a vádlott cselekvőségére. A vádlott bűnösségének alátámasztására e körben a grafológus szakértői vélemény önmagában nem alkalmas. A vizsgálat során a szakértő két választ kap: a vizsgált személy tudatos válaszát, és a tudat alatti reakcióját a feltett kérdésre. Ezáltal a vizsgált személy szavahihetősége válik megismerhetővé, jelen esetben az, hogy a vádlott nem bizonyult szavahihetőnek minden kérdésben. Ez azonban nem elégséges a bűnösség megállapításához a G. sérelmére elkövetett bűncselekményben. A másodfokú bíróság ezért a vádlottat az 1 rb. szemérem elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az ügyész a vádlott terhére téves minősítés és a büntetés súlyosítása érdekében, míg a vádlott védője elsődlegesen felmentésért, másodlagosan enyhítés érdekében jelentett be fellebbezést.
A harmadfokú bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság helyesen észlelte a tanú kihallgatásakor a törvényes figyelmeztetés körében elkövetett súlyos hibát, melynek következtében helytállóan rekesztette ki a vallomást a bizonyítékok köréből. Ugyancsak helytálló az is, hogy a sértettnek a szakértő előtt az exploráció során tett, az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozata bizonyítási eszközként nem használható fel, így ennek, illetve az egyik tanú előtt, pontosan meg nem határozható körülmények között készített rajz kirekesztésére szintén törvényesen került sor. E körben a harmadfokú bíróság a következő kiegészítéseket tette:
A nyomozóhatóság a 2010. október 6. napján kelt határozatával döntött igazságügyi pszichológus szakértő bevonásáról annak érdekében, hogy a szakértő – előre meghatározott kérdések tekintetében – végezzen íráspszichológiai módszerekkel valóság feltárást, a vizsgálat elvégzésére a Grafológiai Intézetet rendelte ki. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a szavahihetőség megállapítása nem szakértői kompetenciába tartozik, hanem a bizonyítás anyaga alapján a bíróságnak kell e kérdésben állást foglalni, az másra nem hárítható át. E tekintetben szakértő kirendelésének még akkor sincs helye, ha – legalábbis a grafológus véleménye szerint – objektív, egzakt, számszerűsített adatokkal tudják értékelni a vizsgált személy írásreakcióit, a vizsgálat eredményeinek manipulálása, szándékos torzítása gyakorlatilag lehetetlen. Jelen eljárásban így nem kerülhetett volna sor a szavahihetőség kérdésében a Grafológiai Intézet kirendelésére, majd a szakvéleményt jegyző „szakértő” tárgyalási meghallgatására. A másodfokú bíróság ezért az ezzel kapcsolatos „szakértői véleményt” és a „szakértő” tárgyalási nyilatkozatát kirekesztette a bizonyítás anyagából. A grafológus véleménye a poligráfos vizsgálatot elvégző pszichológus szaktanácsadói véleményhez hasonlóan nem bizonyítási eszköz, alkalmazására a bírósági szakban nem kerülhet sor, azt a nyomozó hatóság használhatja a nyomozás orientálása körében.
A másodfokú bíróság által pontosított, irányadó tényállás alapján helytállóan hozott felmentő rendelkezést az 1 rb. szemérem elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól. E körben osztotta a törvényszék másodfokon eljáró tanácsának álláspontját, miszerint e cselekmény tekintetében a rendelkezésre álló, törvényes bizonyítékok alapján ítéleti bizonyossággal nem állapítható meg, hogy azt a vádlott elkövette. A B. sértett sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak bűntette esetében viszont okszerűen következtetett az első- és másodfokú bíróság a terhelt bűnösségére. A sértett egyezően számolt be a történtekről a családtagjainak, e vallomását megerősítette nemcsak a pszichológus szakértők vizsgálata, hanem a gyermekeknek dr. L. Gy. előtt tanúsított magatartása is. A vádlott és védő eltérő tényállás megállapítására, illetve felmentésre irányuló fellebbezése nem vezethetett eredményre. A harmadfokú bíróság azt az álláspontot is osztotta, hogy összhatásában az új büntetőtörvény kedvezőbb elbírálást nem eredményez, ezért a vádlottal szemben az elkövetéskor hatályos 1978. évi IV. tv. alkalmazására került sor. A vádlott terhén maradt bűncselekmény minősítése megfelelt az anyagi jogszabály rendelkezésinek, a másodfokú bíróság helyes érveléssel utalt a folytatólagos elkövetésre is.
A másodfokú bíróság a büntetés kiszabása körében értékelendő enyhítő és súlyosító körülményeket hiánytalanul feltárta és súlyuknak megfelelően értékelte.
A bűnösség köre szűkült, emellett a nagy nyomatékkal értékelendő enyhítő körülményekre – köztük a jelentős időmúlásra is – tekintettel, a vádlottal szemben a joghátrány megválasztása során a másodfokú bíróság helyesen járt el, amikor a szabadságvesztés büntetés és a közügyektől eltiltás mértékét érintetlenül hagyta. Ilyen tartamú büntetés szükséges, de elegendő is a büntetési célok eléréséhez.
A harmadfokú bíróság a vádlott esetében az 1978. évi IV. törvény 47. § (3) bekezdés alkalmazására lehetőséget látott. Ezt elsősorban a terhelt megromlott egészségi állapota és az a tény indokolta, hogy korábban a törvénnyel összeütközésbe nem került, azóta sem indult más büntetőeljárás ellene. E különös méltánylást érdemlő körülmények alapján megalapozottan feltehető, hogy a büntetés célja vele szemben akkor is elérhető, ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége a szabadságvesztés fele részének kiállása után megnyílik.
Az ítélőtábla ezért a másodfokú bíróság ítéletét a Be. 398. § (1) bekezdése alapján megváltoztatta, míg egyéb rendelkezéseit a Be. 397. § alapján helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 3.Bhar.156/2015/5.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás