BK ÍH 2015/133.
BK ÍH 2015/133.
2015.12.01.
Többszörösen minősülő emberölés bűntette miatt az erőszakos többszörös visszaeső vádlottal szemben akkor is tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni, ha a bűncselekménynek pszichikai bűnsegédje volt [Btk. 160. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) és j) pont, Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pont c) alpont, Btk. 90. § (2) bekezdés, Btk. 44. § (2) bekezdés a) pont].
A törvényszék az I. r. és a II. r. vádlottakat bűnösnek mondta ki emberölés bűntettében [Btk. 160. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b), d) és j) pontjai] – mely bűncselekményt a II. r. vádlott, mint bűnsegéd követett el –, valamint társtettesként elkövetett magánlaksértés bűntettében [Btk. 221. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a), c) pont, (4) bekezdés]. Ezért mindkét vádlottat – mint erőszakos többszörös visszaesőt – halmazati büntetésül életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztéseket fegyházban rendelte végrehajtani, mindkét vádlott vonatkozásában kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét.
Az irányadó tényállás szerint a vádlottak, akik testvérek, 2013. november 23. napján 21 óra körüli időpontban M. J.-né sértett családi házához mentek, hogy onnan készpénzt és értéktárgyakat tulajdonítsanak el. A 92 éves sértett egyedül élt, magát el tudta látni, bár hallása és látása is gyenge volt. Magas vérnyomáson kívül más betegségben nem szenvedett. Ebben az időpontban már lefeküdt a szobában, felkapcsolta a kislámpát, és rádiót hallgatott. A vádlottak az udvarra bejutva a melléképületből magukhoz vettek egy fejszét és egy kalapácsot. A fejszét felváltva használva befeszítették a ház bezárt bejárati ajtaját, és bejutottak a konyhába. Ott értékek után kutattak, a II. r. vádlott magához vett 16 doboz gyufát 1400 Ft értékben. Miután észlelték a hálószobából kiszűrődő fényt, oda bemenve folytatták a kutatást. A sértett a zajra felkelt, mire az I. r. vádlott odament hozzá, és legalább öt alkalommal, kis-közepes erővel az arcán megütötte. Ezt követően a nála lévő kalapács fejének tompa részével egy alkalommal, nagy erővel a jobb fül mögötti területen megütötte.
A bántalmazás következtében a fejtájékon lévő, zúzódással, bevérzéssel járó sérülések 8 napon belül, ténylegesen 5-6 nap alatt gyógyulóak voltak. A koponyacsonttörés és az arccsonttörés gyógytartama 8 napon túli, ténylegesen 4, illetve 6 hét. A koponyaűri vérzések és az agyzúzódás gyógytartama 3-4 hónapban adható meg.
A benyomatos koponyatörés életveszélyes sérülés, azonban a sértett nem volt életveszélyes állapotban. Valamennyi koponyaűri sérülés közvetetten életveszélyesnek minősül.
A vádlottak a vérző sérülésekkel eszméletlen állapotban lévő sértettet hátrahagyva távoztak anélkül, hogy a gyufákon kívül mást magukkal vittek volna.
A sértettet másnap 9 óra 30 perckor találta meg a fia, aki értesítette a mentőszolgálatot. A tüdőgyulladás és következményes szívelégtelenség miatt 2014. március 14. napján bekövetkezett haláláig a sértett az eszméletét már nem nyerte vissza.
Az ítélet ellen a vádlottak enyhítésért, míg védőik eltérő minősítés, halált okozó testi sértés bűntettének megállapítása végett jelentettek be fellebbezést.
A fellebbviteli főügyészség az átiratában a bizonyítást törvényesnek, a tényállást és a cselekmények minősítését helyesnek tartva az elsőfokú ítélet helybenhagyására tett indítványt.
A másodfokú nyilvános tárgyaláson az I. r. vádlott védője kiemelte, hogy a törvényszék a cselekmény jogi minősítésében tévedett, az I. r. vádlott tudattartalma tárgyában téves következtetést vont le a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése után. Nem vitatta azokat az igazságügyi orvos szakértői megállapításokat, amelyek a sértett által elszenvedett sérülések és halála között közvetlen ok-okozati összefüggést találtak, ám álláspontja szerint az elkövetés körülményeiből, különösen az erőbehatások számából és a sérülések jellegéből nem lehet egyértelműen ölési szándékra következtetni. Így arra tett indítványt, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítélet megváltoztatásával az I. r. vádlott által elkövetett cselekményt halált okozó testi sértés bűntettének minősítse, enyhébb jogkövetkezmény alkalmazása mellett.
A II. r. vádlott védelmében eljáró védő maga is amellett érvelt, hogy legfeljebb halált okozó testi sértés bűntetteként lehet értékelni a vád tárgyává tett cselekményt. Az elsőfokú ítéletben figyelembe vett bizonyítékok közvetett jellegét citálva, ő maga nem találta bizonyító erejüket olyan súlyúnak, amely alapján a II. r. vádlott ölési szándékot átfogó tudattartalmára megalapozottan állást lehetett volna foglalni. Véleménye szerint a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet kétséget kizáróan megcáfolni a II. r. vádlott vallomásának azon részét, mely szerint nem tartózkodott abban a szobában, ahol testvére bántalmazta a sértettet, így nem is tudhatta, hogy az I. r. terhelt személy elleni erőszakot kíván alkalmazni, a bántalmazásról már csak a cselekmény elkövetése után értesült. Ily módon – a védelmi gondolatmenet alapján – a törvényszék a részben helyesen megállapított történeti tényekből további tényekre már helytelenül következtetett. A védő álláspontja szerint változatlan tényállás mellett is helye lehet a megjelölt enyhébb minősítésnek, ugyanakkor arról szintén említést tett, hogy a cselekmény a II. r. vádlott tekintetében lopás és magánlaksértés halmazataként is minősülhet.
A fellebbviteli főügyészség tárgyaláson jelenlévő képviselője szerint az elsőfokú bíróság hibátlan jogi indokot adott arra vonatkozóan, hogy miért nem minősülhet enyhébben, halált okozó testi sértés bűntettének a cselekmény. Az elkövetés módja alapján ugyanis fel sem merülhet, hogy az eredmény tekintetében a vádlottakat csak gondatlanság terhelné, ezzel szemben az ítéletben kifejtetteknek megfelelően az eshetőleges szándékra vont következtetés helytálló, ahogyan az emberölés bűntette mindhárom minősítő körülményére adott indokok is. Az előéletükre figyelemmel mindkét vádlott erőszakos többszörös visszaeső, a hatályos anyagi jogi szabályok kötelező előírásai szerint a terheltekkel szemben csakis életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására kerülhetett sor, tehát az elsőfokú határozat helybenhagyása indokolt.
Az ítélőtábla a bejelentett perorvoslatokra tekintettel az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 348. § (1) bekezdése értelmében az azt megelőző eljárással együtt bírálta felül. Ennek során megállapította, hogy a törvényszék nem sértett olyan eljárási szabályt, amely az érdemi elbírálást kizárttá tenné, s az ítélet hatályon kívül helyezésének szükségességét felvetné.
Az elsőfokú bíróság ügyfelderítési kötelezettségének csaknem minden tekintetben eleget tett, ám az ítélőtábla a megalapozottság körében észlelte, hogy további bizonyítás felvétele indokolt a túlnyomórészt már első fokon rendelkezésre álló okirati bizonyítékok tárgyalás anyagává tételével, mely az elsőfokú eljárásban nem történt meg.
Az ítélőtábla ezért a Be. 363. § (2) bekezdés b) pontja alapján tárgyalást tűzött ki, és a Be. 353. § (1) bekezdése szerint bizonyítást vett fel. Ennek keretében az I. r. és a II. r. vádlott erőszakos többszörös visszaesői minőségének tisztázása végett kerültek ismertetésre a büntetőjogi előéletük tekintetében releváns csatolt iratok, valamint a II. r. terhelt által töltött szabadságvesztések időtartamának pontos megállapítása érdekében az ítélőtábla megkereséssel élt a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságához. Az erre adott válasz és a további iratanyag ismeretében az ítélőtábla által tett pontosítások és kiegészítések mellett a tényállás már mindenben megalapozottá vált, mentes a Be. 351. § (2) bekezdésében felsorolt hiányosságoktól, ezért a Be. 352. § (2) bekezdésében írtakra figyelemmel a másodfokú eljárásban irányadónak lehetett tekinteni.
Az ítélőtábla a tényállás részének tekinti az elhalálozott sértett hozzátartozója által előterjesztett joghatályos magánindítvány megtételének időpontját (2014. május 15.). Ellenben a tényállásból mellőzi a vádlottak tudattartalma tárgyában tett megállapításokat. Azok ugyanis nem tekinthetők a tényállás részének, azokra a törvényszék alapos vizsgálat után, a bűncselekmény tárgyi és alanyi oldalainak tényezőiből vonhatott következtetést, ezért az a jogi indokolás része.
Az eltérő tényállás megállapítására irányuló védelmi fellebbezés lényegében a bizonyítékok értékelésén keresztül támadja a megalapozott tényállást, mely a tényálláshoz kötöttség elvéből kifolyólag eredményre nem vezethetett (Be. 351-352. §).
Az elsőfokú bíróság törvényesen vont le következtetést mindkét vádlott bűnösségére és valamennyi vád tárgyává tett cselekmény minősítése megfelel az anyagi jognak.
A törvényszék igen részletes és alapos indokolást adott a tényállás élet elleni cselekményére, mellyel az ítélőtábla is egyetért. Az I. r. vádlottnál az önálló tettesség megállapítása a történeti tények okán törvényszerű, mint ahogy a II. r. vádlott bűnsegédi minőségének meghatározása is. Nem osztotta az ítélőtábla a védelmi fellebbezésekben előadottakat az ölési szándék kapcsán, mivel az a 3/2013. számú Büntető jogegységi határozat és a hosszú évek óta töretlen bírói gyakorlat szerint egyértelműen megállapítható. A kisebb súlyú sértések mellett az idős, védtelen sértett fejének fültájék mögötti területén élet kioltására alkalmas eszközzel leadott nagy erejű ütést az ítélkezés, de a természetes szemlélet is ölési cselekménynek tekinti abban az esetben is, ha az életveszélyes eredmény – mint jelen ügyben – közvetlenül nem alakult ki. A bántalmazás következtében a sértett által elszenvedett sérülések, és a bekövetkezett halála közötti ok-okozati összefüggés pedig a határozott és aggálytalan igazságügyi orvos szakértői megállapítások alapján egyértelmű. Nem tévedett akkor sem az elsőfokú bíróság, amikor az ölési szándék enyhébb formáját, az eventuális szándékot állapította meg. A kifejtettek miatt a bűncselekményt nem lehet halált okozó testi sértésnek értékelni.
Nem osztotta viszont az ítélőtábla az elsőfokú bíróság álláspontját a tekintetben, hogy a vádlottak cselekményét a Btk. 160. §-a (2) bekezdésének d) pontja szerint különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntetteként is minősíteni lehet. Ezzel kapcsolatosan a 3/2013. sz. Büntető jogegységi határozat szerint alakított, töretlen bírói gyakorlat elsődlegesen az emberiességi szempontokat tekinti irányadónak. Nem maradhat figyelmen kívül, hogy valójában az élet kioltásának a véghezvitele már önmagában bizonyos szintű embertelenséggel jár, így ahhoz, hogy a vizsgált minősítő körülmény is megállapítható legyen, szükséges a rendkívüli brutalitással való, átlagon felüli gyötrelmet előidéző megvalósítás.
Ezzel szemben adott esetben az irányadó tények alapján rögzített elkövetési mód jellege, a bántalmazás súlya az ítélőtábla szerint nem tekinthető különösen embertelennek, nagy brutalitással véghezvittnek. Nem haladta meg az élet kioltásához szükséges kegyetlen véghezvitel jellemzőit, és arra sem lehet megalapozott következtetést vonni, hogy a vádlottak tudata átfogta-e a végrehajtás különösen kegyetlen módját. Az ehhez szükséges alanyi és tárgyi ismérvek hiánya miatt a kisebb számban ismétlődő, az egy rendbeli nagy mellett leginkább kis-közepes erőbehatással kifejtett bántalmazás miatt a cselekmény nem minősülhet különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének (BH 2008.205., BH 2005.278., BH 2002.343.).
A további minősítő körülmények megállapítása viszont helytálló, a kellően részletes elsőbírói indokokat osztva a nyereségvágyból és a védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett minősítések kapcsán, ezért elegendő csupán utalni a másodfokú határozatban. A törvényszék a tényállásban rögzítettek alapján a vádlottak terhére a magánlaksértés bűntettét is megállapította, mely szintén a törvényen és a bírói gyakorlaton nyugvó megalapozott döntés (BH 2000.478.).
A másodfokon felvett részbizonyítás eredményeként figyelembe vehető előéleti iratok alapján tett pontosítások minden kételyt eloszlattak arra vonatkozóan, hogy mind az I. r., mind a II. r. vádlott vonatkozásában megalapozottan mondható ki, hogy a Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pont c) alpontjára figyelemmel erőszakos többszörös visszaesők.
A megjelölt törvényhely mellett irányadó 83/2010. BK vélemény szerint az erőszakos többszörös visszaesés a többszörös visszaesés speciális esete, gyakorlatilag egy „különös többszörös” visszaesői kategória az erőszakos személy elleni bűncselekmények körén belül. Meghatározása szükségképpen magában foglalja a többszörös visszaesőkénti elítélés minden elemét azzal a többlettel, hogy már a visszaesést megalapozó egy korábbi elítélés is személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt történt. A többszörös visszaeséshez vezető, három éven belüli láncolatos elítélések nyújtanak alapot az idézett törvényhely szerinti elkövetői minőség megállapításához.
Ellenben az elegendőnek mutatkozik, ha a törvény szerinti minősítéshez megkívánt mindhárom alkalom közül a harmadik személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése valósul meg akként, hogy a két korábbi – tehát az alap és a visszaesőkénti – elítélés a 2009. évi LXXX. tv. hatályba lépése előtt történt, de a 2009. augusztus 9. napja után megvalósítotthoz képest a második elítélésben kiszabott szabadságvesztés kiállásától vagy végrehajthatóságának megszűnésétől a legújabb személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetéséig a három év még nem telt el.
A büntetés kiszabása körében a törvényszék helyesen ismerte fel, hogy a vádlottak erőszakos többszörös visszaesői minősége okán a törvény kötelező rendelkezéseire figyelemmel kizárólag életfogytig tartó szabadságvesztés szabható ki, ám határozatában nem jelölte meg e rendelkezés törvényhelyét, mely a Btk. 90. § (2) bekezdésén alapszik.
Az ítélkezési gyakorlat rendszerint a több okból is súlyosabban minősülő, a köznyugalmat is megzavaró össztársadalmi megdöbbenést kiváltó, félelmet keltő illetőleg embertelen ölési cselekményeknél alkalmazza a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, mely büntetés valóban a terhelt élete végéig tart (BH 2004.353., BH 2004.265.). Adott esetben azonban utóbbi bírói mérlegelésnek nem lehetett helye, hiszen a feltételes szabadság kizárására vonatkozó rendelkezés mindkét vádlott vonatkozásában nemcsak törvényes volt – melyre az elsőfokú bíróság is utalt a Btk. 44. § (1) bekezdés h) pontja szerint –, hanem a Btk. 44. § (2) bekezdés a) pontja alapján kötelező is a jogalkalmazó bíróságra nézve.
A szabadságvesztés végrehajtási fokozatának meghatározása és a közügyektől eltiltás mellékbüntetés egyaránt törvényesnek tekinthető.
Bár a törvényszék tényszerűen rögzítette, hogy a II. r. vádlott feltételes szabadság hatálya alatt követte el a terhére rótt cselekményt, ám e vonatkozásban elmulasztott rendelkezni a kedvezmény megszüntetése felől. A Btk. 40. § (1) bekezdés b) pontja alapján a feltétes szabadságot ugyanis meg kell szüntetni, ha az elítéltet a feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik. Mindezeket szem előtt tartva az ítélőtábla pótolta e törvény erejénél fogva kötelező rendelkezést, melyet a súlyosítási tilalom sem érint (BH 2005.130.).
Mindezekre figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a szükséges körben a Be. 372. §-ának (1) bekezdése alapján megváltoztatta, míg helytálló rendelkezéseit a Be. 371. §-ának (1) bekezdésére utalással helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Bf.II.66/2015.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás