MÜ BH 2015/201
MÜ BH 2015/201
2015.07.01.
A munkáltató kifejezett utasítása ellenére végzett munka időtartama nem minősülhet díjazásra jogosító rendkívüli munkaidőnek akkor sem, ha az a munkáltató érdekében történt [1992. évi XXII. törvény 127. §].
[1] A felperes 1996-tól állt közalkalmazotti jogviszonyban az alperessel. A munkáltató 2007. február 28-án kelt intézkedésével arról értesítette, hogy munkakörét a jövőben heti 20 órás részmunkaidőben töltheti be azzal, hogy 2007. április 1-jei hatállyal illetménye is arányosan csökkenni fog. 2007. március 30-án erre figyelemmel a kinevezés módosítását kezdeményezte, a felperes azonban azt nem írta alá, és egyértelmű szándékát sem közölte a munkáltatóval. Erre figyelemmel a munkáltató 2007. április 4-én felmentést közölt a felperessel, létszámleépítésre hivatkozva utalt arra, hogy a kinevezés módosítását a közalkalmazott nem fogadta el. Ezt követően a felperes úgy döntött, hogy mégis aláírja a kinevezés módosítását, ami szerint változatlan munkavégzési hellyel múzeumi fotósként került alkalmazásra havi 87 órában, és illetményét havi 106 600 forintban határozták meg.
[2] A felperes keresetében sérelmezte a kinevezésmódosítást és arra is hivatkozott, hogy a munkáját a továbbiakban is a részmunkaidőnél nagyobb időtartamban végezte, ezért a rendkívüli munkavégzés ellenértéke megfizetését is kérte.
[3] A felek peren kívül egyeztettek, melyről felvett jegyzőkönyvben rögzítésre került, hogy a felperes esetében a munkaidőkeretben való elszámolásra a jelenléti ív és a munkanapló alapján kerül sor. A munkáltató álláspontja az volt, hogy a felperes kizárólag a főosztályvezetőtől, a főigazgató-helyettestől, illetve a főigazgatótól fogadhat el munkautasítást. Amennyiben ezen körön kívül nem jogosult személy kéri fel munkavégzésre, az ezen időben végzett túlmunka ellenértékét a munkáltató akkor sem téríti meg, ha egyébként a felkérésben szereplő munka az intézmény érdekét közvetlenül vagy közvetve szolgálja.
[4] Rögzítették azt is, hogy kizárólag a munkáltató jogosult rendkívüli munkavégzést elrendelni, valamint, hogy a felperes munkanaplót köteles vezetni, amelyből nyomon követhető, hogy munkaidejében mely feladatokat, milyen munkaigénnyel teljesített, továbbá a jelenti ívet is vezetnie kellett. Az alperes nyomatékosan felhívta a felperes figyelmét arra is, hogy munkanapokon 8 óra előtt és 16 óra 20 perc után nem tartózkodhat az épületében. A felperes munkanaplóban rögzítette azt, hogy mely napon mettől meddig milyen munkafeladatokat látott el, és a jelenléti ívet is aláírta.
[5] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperes a kinevezése módosítását elfogadta és utóbbi átsorolását sem kifogásolta, és az adott esetben a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 2. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 7. § (1) bekezdésében rögzített érvénytelenségi feltételek sem álltak fenn.
[6] Nem találta megalapozottnak a bíróság a felperes rendkívüli munkavégzés ellenértéke iránti igényét sem. Az egyeztetési jegyzőkönyvben foglaltakat úgy értékelte, mint munkáltatói utasítást, és ez alapján megállapította, hogy a felperes munkáltatói utasítás nélkül nem végezhetett túlmunkát, nem is tartózkodhatott a munkahelyén. A rendkívüli munkavégzés nem valósult meg, mivel a munkáltató nem kötelezte a felperest túlmunka végzésére, és nem merült fel olyan igény, hogy a felperes a munkáját ezen túlmenően is ellássa. A felperesnek a kinevezésmódosítást követően napi 4 órás foglalkoztatás mellett kellett volna munkát végeznie, így többletdíjazásra az Mt. 147. §-a alapján nem tarthatott jogszerűen igényt.
[7] A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a kinevezésmódosítás érvénytelensége körében helybenhagyta, a túlmunka ellenértékének megfizetése vonatkozásában megváltoztatta és megállapította, hogy a felperes túlmunka ellenértékére jogosult.
[8] A másodfokú bíróság kiegészítette a rendkívüli munkavégzés körében az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást. Rögzítette, hogy az alperes a felperesnek a 2007. április 5-től 2008. január 16-ig terjedő időre 250 000 forintot fizetett meg „egyéb juttatás” címén a felperes által ellátott többletfeladatokra figyelemmel. Esetében a 2008. január 16-i egyeztetést követően sem került munkaidőkeret megállapításra. A 2007/2008-as évekre vonatkozó jelenléti ívek adatai szerint a felperes több mint napi 4 órát töltött a munkahelyén.
[9] A másodfokú bíróság annak tulajdonított kiemelkedő jelentőséget, hogy a felperes által a napi 4 órás munkaidőn túl végzett feladatok között voltak olyanok, amelyeket az alperes főigazgatója, illetve igazgatója tudomásával végzett, és azok az ő munkaköri feladatai közé tartoztak. A kialakult bírói gyakorlatra hivatkozva kifejtette, hogy a túlmunka iránti igény elutasítása nem alapítható pusztán arra a tényre, hogy azt a munkáltató ténylegesen nem rendelte el, illetve megtiltotta az épületben való tartózkodást. Megállapítása szerint a felperestől elvárt munkafeladatok a túlmunka alapját képezhetik akkor is, ha nem lehet utólag megállapítani, hogy ezek tekintetében volt-e a januári megbeszélés során meghatározott három személytől származó kifejezett utasítás. A jelenléti ív adatai azt tükrözték, hogy a felperes a munkáltató által tudott és megkövetelt munkafeladatok elvégzése érdekében a napi négy órát meghaladó időben tartózkodott a munkahelyén, így túlmunkát végzett.
[10] A jogerős részítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte, hogy a Kúria a másodfokú részítélet közbenső ítéletnek minősülő részét helyezze hatályon kívül és az elsőfokú ítéletet teljes egészében hagyja helyben.
[11] Hivatkozása szerint a jogerős határozat a rendkívüli munkavégzés vonatkozásában sérti az Mt. 127. §-ában foglaltakat. Kifogásolta, hogy nem vette figyelembe a másodfokú bíróság, hogy a felek a 2008. január 16-i jegyzőkönyvben rögzítették, hogy milyen feltételekkel végezhet a rendes munkaidején túl munkát a felperes, s csupán a munkahelyen való benntartózkodás és munkavégzés túlmunka elrendelése hiányában nem tekinthető ilyennek. Maga a felperes ismerte el fellebbezése kiegészítésében, hogy mely iratban értesítették arról, hogy a jelenléti íveken jelzett munkaidőből csak négy órát tudnak igazolni. Azt, hogy a felperes nem az utasításnak megfelelően járt el, nem jogosítja őt az adott időszakban díjazásra.
[12] A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
[13] A munkavállalót főszabályként a munkaidőn túl sem rendelkezésre állási, sem munkavégzési kötelezettség nem terheli. A munkáltató rendkívüli munkaidőben történő munkavégzést csak különösen indokolt esetben rendelhet el, a törvény korlátai között. Kifejezett elrendelés hiányában is rendkívüli munkának minősül a munkavállaló többletmunkavégzése, ha bizonyítható, hogy a munkavégzés a munkáltató érdekében, annak hallgatólagos tudomásulvételével történt. Ezzel szemben önmagában az, hogy a munkavállaló a munkahelyén a munkaidejéhez képest többet tartózkodott, nem bizonyítja a rendkívüli munkavégzés tényét (53.EH.).
[14] A perbeli esetben megállapítható, hogy a felperesnek a kinevezése módosítására figyelemmel 2007. április 5-től napi négy órát kellett volna rendes munkaidőben munkahelyén tartózkodnia. Az alperes által is elismerten, 2008. január 16-ig meghatározott kiállítások megrendezésével kapcsolatban több munkatársával együtt többletfeladatot végzett, és ezért 250 000 forint juttatásban részesült. 2008. január 16-án a felek között folyó munkaügyi perre tekintettel egyeztetésre került sor. Az egyeztetésről készült jegyzőkönyvből kitűnően a felek rögzítették, hogy a felperes kizárólag főosztályvezetőjétől, a főigazgató-helyettestől, illetve a főigazgatótól fogadhat el utasításokat. Amennyiben a felperes abból kifolyólag végez az általa túlmunkának ítélt munkát, mert arra nem jogosult személy kéri fel őt, úgy az alperes a túlmunka ellenértékét akkor sem téríti meg, ha egyébként az adott munka az intézmény érdekét közvetlenül vagy közvetve szolgálja. Rögzítették azt is, hogy a felperesnek munkanaplót és jelenléti ívet kellett vezetnie, illetve meghatározott időszak előtt, illetve azon túl nem tartózkodhatott a múzeum épületében.
[15] Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a munkáltató ezen álláspontja munkáltatói utasításnak volt tekintendő, és a felperesnek a továbbiakban ennek megfelelően kellett eljárnia. A perben nem nyert igazolást az a körülmény, hogy 2008. január 16-át követően a jegyzőkönyvben meghatározott személyek valamelyike utasította volna a felperest a rendes munkaidején túli munkavégzésre, illetve ilyen jellegű munkavégzését utóbb a személye rendkívüli munkaidőben végzett, a munkáltató érdekében álló munkavégzésként ismerték volna el.
[16] Kellő alap nélkül állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes a munkáltató érdekében, a munkáltató tudtával végezte a rendes munkaidején túli munkáját. Nem vonható le ilyen következtetés abból a körülményből, hogy a munkáltató minden alkalommal nem kifogásolta a felperes által vezetett munkanapló, illetve jelenléti ív tartalmát amellett, hogy a felperes fellebbezése kiegészítésében maga állította azt, hogy az alperes leiratban értesítette, hogy a jelenléti íveken jelzett munkaidejéből csak négy órát tud igazolni.
[17] Nem hagyható figyelmen kívül ezen túl az a sajátos körülmény sem, hogy a felperes az adott esetben olyan időszakra igényelt rendkívüli munkaidőben végzett munkáért járó díjazást, amely időszakban a felek között ennek tárgyában per volt folyamatban, melyben az alperes folyamatosan és következetesen vitatta a felperes igényét, ezért a munkáltató elrendelése nélkül, sőt kifejezett utasítása ellenére végzett munkavégzés túlmunka alapját nem képezheti.
[18] Mindezekre tekintettel kellő alap nélkül jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a felperes a munkáltató tudtával és hallgatólagos hozzájárulásával végzett munkát az alperes érdekében rendes munkaidején túl, ezért külön juttatásra vált volna jogosulttá. Így a jogerős ítélet sérti az Mt. 127. §-ában foglaltakat.
[19] Mindezekre figyelemmel a Kúria a jogerős részítéletet abban a részében, melyben az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és megállapította, hogy a felperes túlmunka ellenértéke megfizetésére jogosult – a perköltségre vonatkozó rendelkezésre is kiterjedően – a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és e körben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, ezt meghaladóan a jogerős részítéletet nem érintette.
(Kúria Mfv. II. 10.566/2014.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás