BÜ BH 2015/219
BÜ BH 2015/219
2015.08.01.
A nem jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés mértékét akkor is figyelembe lehet venni, ha az ítéletet a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította, és nemcsak az előzetes letartóztatásról, hanem a lakhelyelhagyási tilalomról vagy házi őrizetről való döntés körében is [Be. 327. § (1) és (2) bek.].
[1] A törvényszék a 2014. június 18. napján kihirdetett ítéletével a szabadlábon lévő I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki 2 rb. ebből 1 rb. folytatólagosan elkövetett vesztegetés bűntettében [1978. évi IV. tv. 250. § (1), (2) bek. a) pont, (3) bek. II. fordulat] és 1 rb. folytatólagosan elkövetett hivatali visszaélés bűntettében (1978. évi IV. tv. 225. §), a II. r. vádlott bűnösségét 1 rb. folytatólagosan elkövetett vesztegetés bűntettében [1978. évi IV. tv. 253. § (1) és (2) bek.] és 2 rb. befolyással üzérkedés bűntettében [1978. évi IV. tv. 256. § (1) bek. és (2) bek. a) és c) pontja] állapította meg. Ezért a törvényszék az I. r. vádlottat halmazati büntetésül 7 évi börtönre, 7 év közügyektől eltiltásra, 1 000 000 forint pénzmellékbüntetésre és 5 évi a jogi egyetemi végzettséghez kötött foglalkozás gyakorlásától eltiltásra, a II. r. vádlottat halmazati büntetésül 5 évi börtönbüntetésre, 5 évi közügyektől eltiltásra, 1 000 000 forint pénzmellékbüntetésre és 5 évi, a felszámolással foglalkozó cég vezetésétől és a felszámolói tevékenység gyakorlásától való eltiltásra ítélte.
[2] Az ítélet kihirdetését követően a törvényszék végzésével az I. r. vádlott előzetes letartóztatását a másodfokú eljárás befejezéséig, de legfeljebb a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamáig elrendelte.
[3] A törvényszék álláspontja szerint a nem jogerősen kiszabott 7 év tartamú szabadságvesztés a Be. 327. § (2) bekezdése alapján önmagában indokolja a vádlott szökésének, elrejtőzésének veszélye megállapítását, tekintet nélkül arra, hogy az eljárás korábbi szakaszában a Be. 129. § (2) bekezdésében foglalt különös okok nem álltak fenn.
[4] A vádlotti és védői fellebbezést követően az ítélőtábla a törvényszék végzését megváltoztatta, az I. r. vádlott előzetes letartóztatását megszüntette és házi őrizetét rendelte el a másodfokú eljárás befejezéséig, de legfeljebb a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamáig.
[5] Az ítélőtábla indokolása szerint az elsőfokú bíróság helyesen ismerte fel, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében meghatározott különös előzetes letartóztatási előfeltétel fennáll, mert a kiszabott szabadságvesztés tartamából alappal lehet következtetni a szökés, elrejtőzés veszélyére. Ugyanakkor megállapította azt is, hogy az Emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló Egyezmény 5. cikk 1. pontja és Magyarország Alaptörvényének IV. cikk (1) bekezdése, továbbá a Be. 5. § (2) bekezdése által biztosított szabadlábon való védekezés alapjogára tekintettel ez a szabadságjog ugyan korlátozható az eljárás biztonságos lefolytatása és a büntetés végrehajtásának biztosítása érdekében, de csak abban az esetben és csak olyan mértékben, melyek az elérni kívánt célhoz szükségesek. Adott esetben az ítélőtábla álláspontja szerint nem volt megfelelő indok a legsúlyosabb kényszerintézkedés elrendelésére, az eljárásjogi célok házi őrizet elrendelésével is elérhetők. A vádlott által elkövetett bűncselekmény kétségtelen súlya mellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy a büntetőeljárás hosszú idő óta tart, több éve folyik, így a vádlottnak hosszabb ideje kell elviselni azt, hogy eljárás hatálya alatt áll. Az 59 éves, a törvénnyel korábban összeütközésbe nem került vádlott rendezett családi kapcsolatban él, életvitelével kapcsolatban kifogás nem merült fel. Az eljárás során a megjelenési és egyéb eljárási kötelezettségeinek eleget tett, magatartása nem utalt és most sem utal arra, hogy szabadlábon történő védekezése esetén szökni vagy elrejtőzni kívánna. Utalt az ítélőtábla az EBH 2009.2025 számú elvi határozatban megfogalmazottakra, mely szerint a Be. 129. § (2) bekezdés b)-d) pontja esetében a bíróság – értelemszerűen – nem csak olyan körülményre, okra alapozhatja az előzetes letartóztatást indokoltnak tartó döntését, amely a bizonyosság erejével megállapítható. Elvárás azonban, hogy döntése ne csupán feltételezésen, hanem olyan adaton alapuljon, melynek megléte (tényszerűsége) a döntés időpontjában más adattal alátámasztott, ésszerű érvvel indokolt, igazolt, s ezáltal okszerű következtetés vonható arra, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvény céljai érdekében – és az adott vádlott személyi szabadsága ellenében – szükséges, célszerű. És mivel adott esetben az elsőfokú bíróság végzésében nem hozott fel ilyen érveket és valójában sincsenek olyan igazolt tények, amelyek az elsőbírói feltételezést alátámasztanák, nem látta indokoltnak az előzetes letartóztatás kényszerintézkedés alkalmazását, ezért a határozatot megváltoztatva az I. r. vádlott előzetes letartóztatását megszüntette és házi őrizetét rendelte el.
[6] A törvényszék a II. r. vádlottal szemben lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el a másodfokú eljárás befejezéséig.
[7] A törvényszék ezen végzésének indokolása szerint a Be. 327. § (2) bekezdése alapján a kiszabott szabadságvesztés tartama indokolja a szökés, elrejtőzés veszélyének megállapítását, de figyelemmel a II. r. vádlott személyi és családi körülményeire, kiskorú és nagykorú gyermekekről való gondoskodás tényére nem szükséges a legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazása.
[8] Az ügyészi fellebbezést követően az ítélőtábla az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
[9] Ugyancsak az európai standardokra és a hazai bírói gyakorlatra hivatkozással megállapította, hogy a II. r. vádlott esetében sem indokolt a legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazása, így osztotta a lakhelyelhagyási tilalmat elrendelő elsőfokú bíróság álláspontját.
[10] A másodfokú eljárás befejezését követően az ítélőtábla 2015. január 28. napján tartott nyilvános ülésen meghozott és 2015. február 15. napján hozott végzésével a törvényszék ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. Ugyanezen végzésével a 2014. június 18. napjától 2014. július 22. napjáig előzetes letartóztatásban volt, azóta házi őrizetben lévő I. r. vádlott házi őrizetét a megismételt eljárásra utasított elsőfokú bíróságnak a megismételt eljárásban a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig fenntartotta, a II. r. vádlott lakhelyelhagyási tilalmát pedig megszüntette.
[11] Az ítélőtábla végzése kényszerintézkedésekkel kapcsolatos döntésének indokai szerint az I. r. vádlottal szemben a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában írt okok megállapíthatók a vádbeli cselekmény kiemelt tárgyi súlyára, a bűnösség megállapításának esetén kiszabható büntetés mértékére, a vádlott vagyoni, jövedelmi viszonyaira is tekintettel. Következésképpen tartani lehet az I. r. vádlott szökésétől, elrejtőzésétől, így az általa korábban hozott végzésben írt indokokat továbbra is fennállónak tekintve azt a következtetést vonta le, hogy a kényszerintézkedés fenntartása továbbra is indokolt az I. r. vádlottal szemben.
[12] A II. r. vádlott esetében azonban nem látta indokoltnak a lakhelyelhagyási tilalom további fenntartását. Végzésének indokai szerint a II. r. vádlott maradéktalanul betartotta a lakhelyelhagyási tilalom szabályait, nem merült fel olyan új tény vagy körülmény, amely a szökés, elrejtőzés veszélyét megalapozná. A vád ugyan ellene is súlyos, a vád tárgyává tett bűncselekmény büntetési tétele is magas, de a II. r. vádlott vádbeli cselekvősége enyhébbnek ítélhető az I. r. vádlotténál. A II. r. vádlott kényszerintézkedés során tanúsított magatartása, munkahelyéhez, lakóhelyéhez való erős kötődése nem alapozza meg a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjának megállapíthatóságát.
[13] Az I. r. vádlott házi őrizetének fenntartása miatt az I. r. vádlott és védője elsődlegesen az I. r. vádlott házi őrizetének megszüntetése, másodsorban lakhelyelhagyási tilalom alkalmazása miatt jelentett be fellebbezést.
[14] A fellebbezés indokolása szerint nem áll fenn a szökés, elrejtőzés veszélye, melyekre egyébként is kizárólag konkrét tényeken alapuló következtetések útján lehet állást foglalni. Az I. r. vádlott egyetlen alkalommal sem szegte meg a házi őrizet szabályait. A vádlott személyi és családi körülményeiből sem vonható alapos következtetés a szökés, elrejtőzés veszélyére. 80 éves édesanyja beteg, lánya veszélyeztetett terhes, hozzátartozóival a kényszerintézkedés elrendelése óta nem találkozott.
[15] A II. r. vádlott lakhelyelhagyási tilalmának megszüntetése miatt a fellebbviteli főügyészség jelentett be fellebbezést a lakhelyelhagyási tilalomnak a megismételt eljárásban a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig történő elrendelés érdekében. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság a kényszerintézkedés megszüntetésekor. A II. r. vádlott kétségtelenül biztos és szilárd családi és egzisztenciális bázissal rendelkezik, és nem vitásan a helyváltoztatási szabadságának korlátozása a felszámolóbiztosi tevékenységének gyakorlását akadályozná. Ugyanakkor azonban az elsőfokú bíróság további 2 rb. súlyos megítélésű közélet tisztasága elleni bűntettben is megállapította a bűnösségét, így a vádlottal szemben kiszabható büntetés, a halmazati büntetésre vonatkozó szabályok figyelembevételével 12 évig terjedő szabadságvesztés lehetősége olyan új helyzetet teremtett, mely jelentős mértékben inspirálhatja a II. r. vádlottat a joghátrány elkerülésére, amely nyomatékos – szökés, elrejtőzés irányába ható – tényező. Ezért indítványozta a végzés megváltoztatását, a lakhelyelhagyási tilalom elrendelését a megismételt eljárásban a törvényszék tárgyalás előkészítése során hozandó határozatáig.
[16] A Legfőbb Ügyészség a fellebbviteli főügyészség II. r. vádlott lakhelyelhagyási tilalmát megszüntető rendelkezése ellen benyújtott fellebbezését annak indokai alapján fenntartotta, s azzal egyező indítványt tett.
[17] A fellebbezések nem alaposak.
[18] Mindkét vádlott esetében helyesen ismerte fel mind az első fokon eljárt törvényszék, mind a másodfokon eljárt ítélőtábla, hogy az eljárás eredményes lefolytatása, majd a kiszabott büntetés végrehajthatósága érdekében alkalmazott kényszerintézkedések indokoltságát adott esetben a Be. 327. § (2) bekezdésében, valamint a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában meghatározott különös feltétel meglétének együttes és párhuzamos értékelése útján lehet vizsgálni.
[19] Ahogyan a Kúria korábban már több ügyben elvi éllel kifejtette, az előzetes letartóztatás kényszerintézkedést szükségessé tevő, a Be. 372. § (2) bekezdésében meghatározott ok önálló, ún. különös feltétel. Amint erre a törvényszöveg szóhasználata utal – a Be. 129. § (2) bekezdésének a), b) vagy d) pontjában meghatározott okokon kívül is elrendelhetővé teheti ezt a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedést. Ebből az önálló okból – a nem jogerős elsőfokú ítéletben kiszabott szabadságvesztés mértékére figyelemmel – a szökés, elrejtőzés veszélye megállapítható (BH 2004.403., 2009.8.).
[20] A Kúria álláspontja szerint azonban – figyelemmel a Be. 327. § (1) bekezdésében felsorolt kényszerintézkedésekre – ez az önálló különös feltételként meghatározott elrendelési ok nem kizárólag az előzetes letartóztatásra, hanem a többi felsorolt kényszerintézkedésre, így a lakhelyelhagyási tilalomra és a házi őrizetre vonatkozóan is jelentős súllyal értékelendő körülmény. Ebből következően a Be. 327. § (2) bekezdésében írt ok a felsorolt kényszerintézkedéseknek ugyanolyan, ún. különös előfeltétele, mint a Be. 129. § (2) bekezdés b), c), ill. d) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási okok. Ezért az utóbb említett okok tekintetében kialakított elveknek kell érvényesülniük ezen okra vetítetten is. Az pedig, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében meghatározott ok önmagában is megalapozhatja a kényszerintézkedést azt jelenti, hogy lehetőség van a kényszerintézkedés elrendelésére, fenntartására, önmagában erre az okra alapítottan. Ez azonban nem eredményezhet automatizmust: az egyéb szempontok figyelembevétele mellett kell állást foglalni a kényszerintézkedések szükségessége felől. A szabadságvesztési mérték tehát önmagában, a kényszerintézkedés ellen szóló tényezőkkel szemben domináns szerephez juthat, de más különös okokkal is párosulhat, és valamennyi tényező egybevetése és értékelése mellett hozható csak megalapozott döntés. (Így a személyi körülmények megfelelő súlyú figyelembevételének szükségét példázza: BH 2007.216.)
[21] Az ítélőtábla fellebbezéssel támadott végzését vizsgálva egyértelműen rögzíthető, hogy az ítélőtábla annak meghozatalakor nem egyetlen szempontra, kizárólag a vádlottak bűnösségének megállapítása esetén kiszabható büntetések tartamára volt tekintettel, hanem emellett számos egyéb tényezőt is figyelembe vett és mérlegre tett, és ennek eredményeként helyezkedett arra az álláspontra, hogy a szökés, elrejtőzés veszélye olyan mérvű, hogy az I. r. vádlottal szemben indokolt – ha nem is a legsúlyosabb előzetes letartóztatás – kényszerintézkedés alkalmazása. Így helytállóan emelte ki már a vádlott előzetes letartóztatását megszüntető és a házi őrizetet elrendelő végzésében, hogy adott esetben nincs megfelelő indok a legsúlyosabb kényszerintézkedés elrendelésére, az eljárásjogi célok házi őrizet elrendelésével is elérhetők, mert a vádlott által elkövetett bűncselekmény kétségtelen súlya mellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy a büntetőeljárás hosszú idő óta tart, több éve folyik, így a vádlottnak hosszabb ideje kell elviselni azt, hogy eljárás hatálya alatt áll. Az 59 éves, a törvénnyel korábban összeütközésbe nem került vádlott rendezett családi kapcsolatban él, életvitelével kapcsolatban kifogás nem merült fel. Az eljárás során pedig a megjelenési és egyéb eljárási kötelezettségeinek eleget tett, magatartása nem utalt és most sem utal arra, hogy szabadlábon történő védekezése esetén szökni vagy elrejtőzni kívánna. Ugyancsak kellő indokát adta annak is, hogy a hatályon kívül helyezést követően megismételendő eljárás eredményes lefolytatása érdekében nem lehet eltekinteni a házi őrizet kényszerintézkedés alkalmazásától. Az ítélőtábla a kiszabható szabadságvesztés mértéke mellett hivatkozott a vádlottal szemben alkalmazott további joghátrányokra is és ezeket együttesen tekintette olyannak, amelyek a vádlott életkörülményeire figyelemmel rendezett életvitele mellett sem eredményezhetik eltérő álláspont kialakítását.
[22] A Kúria – figyelemmel a II. r. vádlottal szembeni ügyészi fellebbezés indokaira is – továbbra is irányadónak tekinti egy korábban más ügyben hozott végzésében kifejtett álláspontját, mely szerint nem igényel részletesebb kifejtést az a tény, hogy az adott tárgyi súlyú bűncselekmények vádja miatti büntetőeljárás folyamatban létéhez képest a korábbi, bár hatályon kívül helyezett határozatban konkretizált joghátrány olyan új helyzetet teremthetett, amely jelentős mértékben inspirálhatja az érintetteket az adott joghátrány elkerülésére, amely nyomatékos szökés, elrejtőzés irányába ható tényező. Az alkalmazott és a megismételt eljárásban is kiszabható szabadságvesztési mérték olyan magas és ekként súlya olyan nyomatékos, hogy azzal szemben csak rendkívül méltánylást érdemlő körülmények és hasonló súllyal jelentkező tényezők eredményezhetnek eltérő értékelést. Az I. r. vádlott édesanyjának betegsége, lányának veszélyeztetett terhessége és a hozzátartozók lakóhelye közötti nagy távolság nem minősülnek ilyen rendkívüli méltánylást érdemlő körülményeknek.
[23] Az ítélőtábla tehát az I. r. vádlott javára szóló körülményeket teljes mértékben értékelési körébe vonta és megfelelő álláspontot alakított ki, azok a Kúria álláspontja szerint sem indokolják ellentétes döntés kialakítását.
[24] Az ítélőtábla a II. r. vádlott esetében hasonló alapossággal és részletességgel adott számot arról, hogy miért nem indokolt e vádlottal szemben kényszerintézkedés további fenntartása. A Kúria osztotta az ítélőtábla azon megállapítását, hogy a II. r. vádlott helyzete nem azonos az I. r. vádlott helyzetével, az általa elkövetett cselekmény miatti vád ugyan ellene is súlyos, a vád tárgyává tett bűncselekmény büntetési tétele is magas, de a II. r. vádlott vádbeli cselekvősége enyhébbnek ítélhető az I. r. vádlotténál. A II. r. vádlott kényszerintézkedés során tanúsított magatartása, munkahelyéhez, lakóhelyéhez való erős kötődése nem alapozza meg a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjának megállapíthatóságát.
[25] Mivel a Kúria a kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla fellebbezéssel támadott döntésének érdemével maradéktalanul egyetértett, a végzést támadott részében a Be. 384. §-a szerinti tanácsülésen, a Be. 371. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Kúria Bpkf. II. 610/2015.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás