PK ÍH 2015/58.
PK ÍH 2015/58.
2015.06.01.
I. A Hpt. a pénzügyi lízing ellenszolgáltatásaként meghatározott lízingdíjat a teljes tőke- és a kamattörlesztő részletek összegében határozza meg, a kamatfogalom azonban nem azonos a polgári jogi értelemben vett ügyleti kamattal. A kamat a pénz használatáért járó ellenérték, ezzel szemben lízingszerződés esetében a lízingbevevő nem pénzt használ, hanem dolgot – a lízingtárgyat –, amelynek ellenértéke nem a kamat, hanem a lízingdíj, illetve lízingszorzó (lízingkulcs).
II. Az olyan változó kamatozású lízingszerződés esetén, ahol a lízingbeadó pénzintézet a kamatszintet egy meghatározott változó viszonyítási alaphoz köti, a kamatszint automatikusan követi a viszonyítási referenciakamat változását. Ebben az esetben nem a pénzintézet egyoldalú szerződésmódosítási jogosultsága eredményeként változik a kamat, szerződésmódosítás nem következik be, mivel a kamatszint változás az eredeti szerződési tartalomnak megfelelően – annak módosulása nélkül – történik meg.
A felperes néhai édesapja, mint lízingbevevő és az alperes, mint lízingbeadó között 2007. november 20. napján svájci frank alapú zárt végű pénzügyi lízingszerződés jött létre új, 7 200 000 forint vételárú személygépkocsira, mint lízingtárgyra. A szerződés szerint a nettó induló lízingdíj 423 833 forint, a teljes eszközérték áfa 1 076 167 forint, az összes induló díj 1 500 000 forint, a CHF/HUF árfolyamfüggő lízingdíj havi 410,20 CHF, a CHF/HUF referencia árfolyama 153,02, a CHF-LIBOR 2,753%, a futamidő 120 hónap volt.
A szerződés részét képezte az alperes által alkalmazott, 2007. május 1. napjától hatályos „Általános szerződési feltételek svájci frank (CHF) alapú zárt végű pénzügyi lízingszerződésekhez” melynek 5.12. pontja az alábbiakat tartalmazza: „A lízing futamidején belül esedékessé nem vált, még fennálló tőketartozásra jutó kamatot a Lízingbeadó jogosult módosítani az előző teljesítési időszak utolsó napját megelőző második banki munkanapon érvényes, a Magyarországi Volksbank Zrt. által közzétett egy havi CHF-LIBOR referencia kamatlábhoz viszonyított minden +0,10%-os vagy azt meghaladó változásakor.”
Az örökhagyó halála után a személygépkocsi a felperes birtokába és használatába került. A felperes a 2011. november 22. napján kelt, az alpereshez címzett levelében a lízingszerződésből eredő kötelezettséget elismerte, a tartozás megfizetését vállalta. Az örökhagyó a lízingtárgyat kizárólag saját családi használatra lízingelte.
A felperes keresetében a Ptk. 209/A. § (2) bekezdése alapján az ÁSZF 5.12. pontja, mint tisztességtelen szerződési kikötés érvénytelenségének megállapítását kérte. Hivatkozása szerint a szerződési pont tartalma nem egyértelmű, nem világos, nem elég konkrét, a feltételek nem objektívek, mert a fogyasztóval szerződő félnek lehetősége van a feltétel bekövetkeztét előidézni, abban közrehatni. Keresetlevelében utalt a Kúria 2/2012. (XII. 10.) PK véleményében foglaltakra is.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felperes megtámadási joga megszűnt azáltal, hogy a megtámadásról 2011. november 22. napján tett nyilatkozatával lemondott. Másodlagosan utalt arra, hogy a perbelihez hasonló típusú változó kamatozású szerződések esetén valójában nem történik szerződésmódosítás, mivel a kamatszint változás az eredeti szerződésnek megfelelően, tartalmának módosítása nélkül következik be. Hivatkozott a Hpt. szerződéskötéskor hatályos 210. § (3) bekezdésére is, mely az egyoldalú szerződésmódosítás jogát elismeri, így önmagában ennek kikötése nem minősülhet tisztességtelennek. Kiemelte, a kikötés egyrészt a szerződéskötést követően beálló külső körülményt jelöl meg, amelyet az alperes nem idézhet elő és nem befolyásolhat, másrészt a referencia kamatlábhoz viszonyított pozitív és a negatív változásokat is figyelembe veszi.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította a támadott általános szerződési feltétel 5.12. pontjának érvénytelenségét. Határozatának indokolásában kifejtette, a perbeli szerződés fogyasztói szerződésnek minősül, melyre tekintettel az ÁSZF tisztességtelensége határidő nélkül vizsgálható. Megállapította, az ÁSZF 5.12. pontja formailag jogszabálya nem ütközik, annak megfogalmazása azonban csupán jogosultságként és nem kötelezettségként rögzíti a kamatmódosítás lehetőségét az alperes oldalán úgy, hogy ennek semmiféle ellentételezése nem jelenik meg a lízingbevevő, azaz a felperes oldalán. E megfogalmazás kifejezetten kizárja, hogy a felperes, mint fogyasztó javára bekövetkező feltételváltozás hatása a fogyasztó javára érvényesítésre kerüljön, ami sérti a szimmetria elvét. Szintén megállapíthatónak tartotta az ÁSZF 11.1. pontjának összevetésével azt is, hogy a sérelmezett pont a felmondhatóság elvét sérti, továbbá az valójában ok nélküli, azaz korlátlan lehetőséget biztosít az alperesnek a kamatmódosításra, ún. oklistát nem tartalmaz.
Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést annak megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében. Hangsúlyozta, tartós, határozott idejű jogviszonyról lévén szó a lízingszerződést annak tartama alatt sem a lízingbevevő, sem a lízingbeadó nem mondhatja fel rendes felmondással. A felmondás jogának kizárása tehát nem valósít meg jelentős egyenlőtlenséget a fogyasztó hátrányára. Fellebbezésének részletes indokolásában kiemelte, az elsőfokú bíróság ítélete iratellenes, hiszen a támadott szerződési feltétel kifejezetten rögzíti, hogy a referencia kamatlábhoz viszonyított, negatív irányban történő eltérés, vagyis a kamat csökkenése is okot ad a módosításra. Ezzel kapcsolatosan kérte figyelembe venni, hogy a szerződés szerint az induló ügyleti kamat 5,88% volt, ezzel szemben jelenlegi mértéke 2,98%, tehát a csökkentés aránya jelentős. Hivatkozott a 2/2012. (XII. 10.) PK vélemény 10. c) pontjára, melyre figyelemmel vizsgálni kell, hogy a szerződés módosítására az általános szerződési feltételekben szereplő kikötéseknek megfelelően került-e sor, azaz az egyoldalú szerződésmódosítás feltétele ténylegesen bekövetkezett. Véleménye szerint az ÁSZF hivatkozott pontja egyértelműen megjelöli a kamatmódosításra okot adó, a szerződéskötést követően beálló külső körülményt, melynek előidézésére a feleknek nincs ráhatása, ugyanekkor az egy havi CHF-LIBOR referencia kamatlábhoz viszonyított pozitív, illetve negatív változást is figyelembe veszi, ezért sem a jóhiszeműség, sem a tisztesség követelményét nem sérti.
A fellebbezés részben alapos.
A perben nem volt vitás, hogy a felek változó kamatozású pénzügyi lízingszerződést kötöttek. Polgári jogi értelemben a lízingszerződés az 1959. évi IV. törvényben (régi Ptk.-ban) nem szabályozott olyan atipikus és vegyes szerződés, amely az adásvétel, a haszonbérlet és a pénzkötelmek elemeit egyaránt hordozza. A lízingszerződés alapján általában a lízingbeadó köteles a szerződésben meghatározott dolgot tartós, határozott időre a lízingbeadó használatába adni, a lízingbevevő pedig ezért időszakonként visszatérően lízingdíjat fizetni. A lízingbeadó a dolog beszerzési árát a lízingkulcs (lízingszorzó) alkalmazásával megnöveli és az így kalkulált lízingdíjat a tartós használat időtartama alatt a lízingbevevő időszakonként visszatérően, lízingdíjrészletek formájában fizeti. A futamidő alatt a dolog a lízingbevevő használatába kerül, így a lízingdíj valójában két különböző szolgáltatás együttes ellenértékeként jelenik meg: egyfelől a beszerzési ár törlesztéseként, másfelől használati díjként. A perbeli jogvitára ugyan nem irányadó, azonban a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. tv. (új Ptk.) 6:409. §-a már külön szerződéstípusként szabályozza a pénzügyi lízingszerződést, mely szerint pénzügyi lízingszerződés alapján a lízingbeadó a tulajdonában álló dolog vagy jog (a továbbiakban: lízingtárgy) határozott időre történő használatba adására, a lízingbe vevő a lízingtárgy átvételére és a lízingdíj fizetésére köteles. Polgári jogi szempontból tehát a pénzügyi lízingszerződés lényeges tartalmi eleme a lízingtárgy, melyet a lízingbeadó a lízingbevevő részére használatba ad és ennek ellenszolgáltatásaként a lízingbevevő lízingdíj fizetésére köteles.
A szerződéskötéskor hatályos 1996. évi CXII. tv. (Hpt.) az értelmező rendelkezések I.11. pontjában a pénzügyi lízing fogalmát a fentiektől részben eltérően definiálja. Eszerint pénzügyi lízing az a tevékenység, a melynek során a lízingbeadó ingatlan vagy ingó dolog tulajdonjogát, illetve vagyoni értékű jogot a lízingbevevő megbízása szerint abból a célból szerzi meg, hogy azt a lízingbevevő határozott idejű használatába adja oly módon, hogy az a lízingbevevő könyveiben került kimutatásra. A használatba adással a lízingbevevő jogosultságot szerez arra, hogy a szerződésben kikötött időtartam lejártával a lízingdíj teljes tőketörlesztő és kamattörlesztő részének, valamint a szerződésben kikötött maradványérték megfizetésével a dolgon ő, vagy az általa megjelölt személy tulajdonjogot szerezzen. A felek a szerződésben kötik ki a lízingdíj tőkerészét, amely a lízingbe adott vagyontárgy, vagyoni értékű jog szerződés szerinti árával azonos, valamint a kamatrészét és a törlesztésének ütemezését.
A fentiek szerint a Hpt. a pénzügyi lízing ellenszolgáltatásaként meghatározott lízingdíjat a teljes tőke- és a kamattörlesztő részletek összegében határozza meg. Az itt használt kamatfogalom azonban nem azonos a polgári jogi értelemben vett ügyleti kamat, vagy a Hpt. III.7. pontjában foglalt kamat fogalmával, az valójában a lízingkulcs képzésének egyik elemét jelöli, bár kétségtelenül kamatmérték elnevezéssel. A Hpt. I.11. pontjában használt kamatfogalom polgári jogi szempontból azért nem értelmezhető, mert a kamat a pénz használatáért járó ellenérték, ezzel szemben lízingszerződés esetében nem pénzt „használ” a lízingbevevő, hanem dolgot, a lízingtárgyat, amelynek ellenértéke tényszerűen nem a kamat, hanem a lízingszorzó (lízingkulcs) alkalmazásával növelt lízingdíj.
Helyesen hivatkozott az alperes ellenkérelmében arra, hogy a peres felek jogelődjei között ún. változó kamatozású – tartalmát tekintve változó lízingszorzójú – pénzügyi lízingszerződés jött létre. A kamatmeghatározás szempontjából két alapvető szerződéstípus létezik: fix és a változó kamatozású. Fix kamatozású szerződés esetén a pénzintézet egyáltalán nem jogosult a kamat, a díj, illetve a költségek mértékét módosítani. Ebben az esetben a pénzintézet a tartós futamidő alatti, a körülmények megváltozásából eredő minden kockázatot előre kalkulál, ami miatt a kamat mértéke is lényegesen magasabb. Ez egyben azt is jelenti, hogy a pénzügyi körülményeknek az adósra nézve kedvező – esetleges – változása sem hat ki rá. Változó kamatozású szerződések esetében a pénzintézetek a kamatszintet egy meghatározott, azonban változó viszonyítási alaphoz kötik (ez lehet például a jegybanki alapkamat, vagy – mint jelen esetben – a referencia kamatlábként megjelölt CHF-LIBOR kamat). Ilyenkor a kamatszint automatikusan követi a viszonyítási referencia kamat változását. Mivel ez automatikusan megy végbe, amire a szerződés lehetőséget teremt, ebben az esetben nem a pénzintézet egyoldalú szerződésmódosítási jogosultságának eredményeként változik a kamat. Valójában tehát nem következik be szerződésmódosítás, mivel a kamatszintváltozás az eredeti szerződési tartalomnak megfelelően – annak módosulása nélkül – történik meg. Ezzel összefüggésben helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság a Kúria 2/2012. (XII. 10.) PK véleményére. A perbeli esetben a sérelmezett ÁSZF 5.12. pont egyértelműen meghatározza az irányadónak tekintett referencia kamatlábat, így e szerződéses pont az objektivitás, illetve a transzparencia elvét nem sérti.
A kifejtettek szerint a perbeli szerződésben a változó kamat meghatározásra tekintettel a „kamatszint” automatikusan követi a viszonyítási referencia kamat változását. Ehhez képest az ÁSZF 5.12. pontja a fogyasztóra nézve kedvezőbb megoldást tartalmaz abban a részében, melyben a referencia kamatláb emelkedését nem automatizmushoz köti, csupán jogosultságként biztosítja azt az alperes részére. Mivel ez a megoldás az automatikus emeléshez képest a fogyasztóra nézve kedvezőbb, ezért tisztességtelennek nem tekinthető.
Tisztességtelennek minősül ugyanakkor a sérelmezett általános szerződési feltétel azon rendelkezése, amely a referencia kamatláb 0,1%-os, vagy azt meghaladó mértékű csökkenése esetére nem automatikus kamatcsökkentést ír elő az alperesnek, azaz nem teremt számára kötelezettséget, azt csupán jogosultságként tünteti fel. E kikötés a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeit sértő módon indokolatlanul egyoldalúan előnyös a pénzügyi intézmény számára, ezért tisztességtelen [Ptk. 209. § (1) bekezdés]. Megjegyzi az ítélőtábla, a felperes az elsőfokú eljárásban nem vitatta azon alperesi állítást, miszerint az alperes a kamatláb mértékét a szerződéskötés óta nem emelte, hanem csökkentette, így eljárása megfelelt a tisztesség követelményének, ez azonban nem befolyásolja a kikötés tisztességtelenségét, hiszen az magában rejti azt a lehetőséget, hogy az alperes egyoldalúan a fogyasztó hátrányára alkalmazza [18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet 2. § a) pontja].
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta és a kamatcsökkentést kizárólag jogosultságként feltüntető szerződési kikötésrészt meghaladóan a keresetet elutasította.
(Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.004/2014.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás