PK ÍH 2015/60.
PK ÍH 2015/60.
2015.06.01.
Ha a szükséghelyzet egy egész település lakosságának életét, testi épségét, vagyonát veszélyeztette, annak elhárítása érdekében a jogosult vagyonában jogszerűen okozott kár megtérítéséért a védekezést végző önkormányzat akkor tartozik felelősséggel, ha az önkormányzat vagyona is veszélyeztetve volt. Ebben az esetben is alkalmazható azonban a többes károkozás szabálya, és a jogosult nem köteles valamennyi, a szükséghelyzettel fenyegetett tulajdonos perbeállítására [1959. évi IV. tv. 107. §, 344. § (1) bekezdés].
A felperes és házastársa közös tulajdonában áll a sz.-i árterület 0122/1 helyrajzi számú, nagyrészt gyep (legelő) művelési ágban 71 hektár 644 m2 területtel nyilvántartott és a 0122/2 helyrajzi számú tanya ingatlan. A felperes itt gazdálkodik, a juhtartáshoz takarmányt termeszt, amit a tanyán tárol.
Az ingatlanok határosak a V. patakkal. A patak megnövekedett vízszintje 2006. március és június, valamint 2010. május hónapokban védekezést indokolt. Az alperes polgármesterének, mint a helyi védelmi bizottság vezetőjének utasítására a belterület mentesítése érdekében a felperes ingatlanaitól mintegy 1500 méterre átvágták a patak depóniáját, a kiáramló víz elárasztotta a felperes ingatlanait.
A depónia 2006. március 11-én történt átvágásakor kizúduló víz a felperesnek 2 322 284 forint takarmány kárt okozott, és kidőlt a hodály patak felé eső vége, annak a helyreállítás költsége 500 000 forint volt. A gát 2006. júniusi átvágásakor a 0122/1 helyrajzi számú ingatlanon 50 hektár kaszálás előtt álló fű elöntése miatt 1 500 000 forint kára keletkezett.
A depónia 2010. május 16-i átvágásához az alperesi önkormányzat polgármestere az ÉM-VIZIG Helyi Vízkár Ügyelet védelemvezetőjétől kapott engedélyt azzal, hogy az alperesnek megtérítési kötelezettséget kell vállalnia az elöntésből származó károkért. A szakszerű védekezésnek szükségszerű eleme volt a patak depóniájának az átvágása, a víz elvezetése a mezőgazdasági területekre. A gátat 23 óra 35 perckor átvágták, hajnalban a felperes állatállományát az alperes segítségével a közeli tanyára áthajtották. A felperes ingatlanait a patak ismét elöntötte, az épületek is vízben álltak. A felperest 50 hektár lábon álló réti széna és 3 hektár zab terület károsodása miatt 6 562 168 forint kár érte. A felázás miatt megrogyott hodály helyreállítási költsége 4 522 168 forint volt.
A felperes a módosított keresetében az alperest 15 102 779 forint kára és a késedelmi kamatai megtérítésére a Ptk. 107. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján kártalanításként kérte kötelezni.
Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint kártalanításra azok kötelesek, akiknek az ingatlanait megmentették az elöntéstől. A polgármestere a polgári védelemről szóló 1996. évi XXXVII. törvényben (Pvtv.) biztosított hatósági jogkörében intézkedett, jogellenesség hiányában a felperes az igényét közigazgatási jogkörben okozott kárként nem érvényesítheti. A felperes H. nagyvízi medrében fekvő árterület ingatlanai elöntését 2010-ben a H. áradására vezette vissza. Vitatta az okozati összefüggést és a kár mértékét is.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében kötelezte az alperest 10 236 834 forint kár, késedelmi kamat és perköltség megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság az ítéletének indokolásában a Ptk. 107. §-ának (1) és (2), a 339. §-ának (1) bekezdése és a 349. §-a felhívásával úgy foglalt állást, hogy az alperes polgármesterének a védelmi bizottság vezetőjeként a fenyegető kár elhárítása érdekében tett, indokolt és célszerű intézkedése nem volt jogellenes, az alperes kárfelelőssége a Ptk. 107. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján áll fenn. Kizártnak tartotta azt, hogy a felperes a kárigényét a veszélyeztetett lakossággal szemben személyenként érvényesíthetné. A tanúbizonyítás kapcsán elhangzott vallomások értékelésével úgy foglalt állást, hogy a felperest ért kárt mindhárom esetben a depónia átvágás következtében a V. patakból kiáramló víz okozta. Nem nyert bizonyítást az, hogy a felperesnek a H. nagyvízi medrében fekvő ingatlanai elöntését a H. okozta volna. Ennek kapcsán az igazságügyi szakértő aggálytalan árvízvédelmi szakvéleményét fogadta el ítélkezése alapjául. A felperest ért kárt a tanú- és a szakértői bizonyítás értékelésével állapította meg. Épületkárként a hibák kijavítására ténylegesen fordított összeget találta megítélhetőnek. Elutasította a 2006. évi káresemény kapcsán a fertőtlenítés, illetve a 2010. májusi esemény kapcsán az állat elhullás miatt érvényesített igényt.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását kérte. Indokai szerint polgármestere a Pvtv. szerint hatósági jogkörben, a helyi védelmi bizottság elnökeként intézkedett a V. patak depóniájának átvágására. A felperes igénye közigazgatási jogkörben okozott kárként jogellenesség hiányában nem lehet alapos [Pvtv. 10. § (1) bekezdés d) pontja, 12. §-ának (1) bekezdése]. Nem vitatottként rögzítette a gát átvágásának a kialakult szükséghelyzet által megkövetelt voltát, az indokoltságát és szükségességét. Az intézkedést a felperes feltételhez nem köthette, az alperes egyoldalú kötelezettségvállalást nem tett. A szükség-helyzetben kártalanítás fizetésére a Ptk. 107. §-ának (2) bekezdése alapján a szükséghelyzetbe került személy köteles (BDT 2004.911.), az elsőfokú bíróság az ezzel kapcsolatos védekezését indokolás nélkül vetette el.
A kártalanítási felelőssége abból, hogy a polgármestere rendelkezett a depónia átvágásáról, nem következik. Ennek kapcsán a képviselő-testület utasítási joggal nem bír, a döntést nem bírálhatja felül. A polgármester e tisztsége kapcsán szakirányú végzettséggel nem bír, azt jogszabályi felhatalmazás alapján tölti be, ahhoz szakhatósági hozzájárulás szükséges, amely e hatóság felelősségét is felveti. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény 1. számú melléklete, a 21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet 5. §-ának (2) és (3) bekezdése felhívásával hangsúlyozta, hogy a felperes ingatlanai árterületen fekszenek, mezőgazdasági tevékenységet csak saját veszélyére végezhet.
Azt, hogy a depónia átvágását követően a felperes ingatlanai nem kerültek elöntés alá, azzal találta igazoltnak, hogy állatait másnap hajtották el és az eseménynapló szerint még 18-án is voltak az ingatlanon állatok. A Ptk. 340. §-ának (1) és (2) bekezdése felhívásával szükségesnek tartotta a felperes kárenyhítési kötelezettsége teljesítésének a vizsgálatát és annak az értékelését, hogy a felperes építési engedély nélkül építkezett [21/2006. (I. 31.) Korm. rendelet 5. § (5) és (6) bekezdés]. A 2006. márciusi kár összegét 2 173 000 forintban, a 2010. májusi épületkárt a felperes által igazolt 4 077 541 forintban tartotta helyesnek.
Az alperes fellebbezése részben, az összegszerűséget érintően alapos.
Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bíróságnak a Ptk. 107. §-a alapján az alperes kártalanító felelősségére levont jogkövetkeztetésével, nagyobb részben az alperest marasztaló rendelkezésével is. Az elsőfokú bíróság által az ítéletében az egyedi jogvita kapcsán kifejteni elmulasztott jogi indokolást pedig a következők szerint pótolta.
A kizárólag jogszabály kifejezett rendelkezése esetén járó kártalanítás olyan károk jóvátételének, reparálásának speciális eszköze, amikor a hátrány a károsultat jogszabályban engedett magatartás, tevékenység, jogosultság gyakorlása következményeként éri. A kártalanítással járó jogszerű magatartásoknak a törvényi tényállásait részben a Ptk., részben más jogági törvények rögzítik.
A Ptk. 107. §-ának (1) bekezdésében körülírt szükséghelyzet (a másnak az életét, a testi épségét vagy a vagyonát közvetlenül fenyegető és más módon el nem hárítható veszély) megszüntetése a kárkötelem speciális esetét teremti meg, egyfelől megbontja a klasszikus kétpólusú (károsult-károkozó) kárkötelmet, másfelől az annak során okozott kárt a különböző törvényi tényállások esetén vagy a károsult maga, vagy a károkozó, vagy a szükség-helyzetben lévő viseli. Ezzel a Ptk. 107. §-a a szükséghelyzet megszüntetése kapcsán károsodott dolog tulajdonosa számára csupán korlátozott védelmet biztosít, a kára megtérítését az eltérő törvényi feltételek teljesülése mellett kártalanításként vagy kártérítésként követelheti.
A szükséghelyzet megszüntetése általában két, a kártalanítás kapcsán három személyt von be a jogviszonyba: egyrészt azt a tulajdonost, aki köteles tűrni a szükséghelyzet megszüntetése végett a dolgának a szükséges mértékben történő igénybevételét, felhasználását, vagy hogy abban kárt okozzanak, másrészt azt a szükséghelyzetbe került személyt, akinek élete, testi épsége vagy vagyona veszélybe került, esetenként harmadikként pedig azt a személyt is, aki a szükséghelyzetben lévők érdekeinek a védelmében a szükséghelyzet megszüntetése érdekében cselekszik.
Ha a kár másra – a károkozóra, illetve a cselekvő harmadikra – történő telepítésének a Ptk. 107. §-a (1) bekezdésének második mondatában írt törvényi feltételei nem teljesülnek, a Ptk. 99. §-ának a tulajdonos kárviselésére vonatkozó szabálya az irányadó, a tulajdonos köteles viselni saját kárát (casus nocet domino).
A Ptk. 107. §-a (1) bekezdésének második mondata értelmében a más vagyonát fenyegető szükséghelyzet esetében a károkozás tűrésének a kötelezettsége a tulajdonost csak akkor terheli, ha a fenyegető kár előreláthatóan jelentős mértékben meghaladja azt a kárt, amely őt a behatás következtében érheti. Kártalanítást csak a szükséghelyzetbe került személytől és csak abban az esetben követelhet, ha a más vagyonát fenyegető szükséghelyzetet a cselekvő harmadik hárította el úgy, hogy az ezzel neki okozott kárt előreláthatóan jelentős mértékben meghaladja a szükséghelyzetbe lévőt fenyegető kár. Ez esetben a károkozás jogellenességét kizáró körülmény a cselekvő harmadik személyt mentesíti, kártalanítás fizetésére nem kötelezhető. Ha azonban a cselekvő a szükséghelyzet megszüntetése során indokoltnál nagyobb kárt okozott, a szükséghelyzet megszüntetéséhez szükséges mértéket túllépi, az alkalmazott intézkedés jogellenes, a tulajdonos tőle kártérítést követelhet. Ilyenkor a kár megtérítése megoszlik a szükséghelyzetbe került személy és a károkozó között. A szükséges költséget a szükséghelyzetbe jutott személy téríti meg, míg az indokolatlanul okozott többletkárért a károkozó harmadik személy a szerződésen kívüli károkozás szabályai szerint felel.
A kereset és az elsőfokú ítélet az alperes kártalanító felelősségén alapul. A felperes a perbeli nyilatkozataival nem tette vitássá sem a szükséghelyzet – a várost, ezzel mások életét, testi épségét, vagyonát közvetlenül fenyegető helyzet – fennállását, sem az annak elhárítása érdekében a védelmi bizottság intézkedésének, a depónia átvágásának az indokolt, a fenyegető veszély mértékével arányos voltát, a jogellenesség hiányát.
Az alperes kártalanító felelősséggel abban az esetben tartozik, ha maga is szükséghelyzetben volt, azaz a szükséghelyzet a vagyonát fenyegette mégpedig oly módon, hogy a fenyegető kár előreláthatóan jelentős mértékben meghaladta azt a kárt, amely a felperest a depónia átvágása következtében érhette. Az alperes vitatta azt, hogy ő maga szükséghelyzetben lett volna, mások szükséghelyzetben voltát állította. A védekezésére tekintettel a felperest terhelte a kártalanítási keresete eredményes érvényesítése érdekében a perben annak bizonyítása, hogy az alperes mindhárom esetben szükséghelyzetben volt.
A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) és az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény alapján a települési önkormányzatok tulajdonába került vagyon jelentős (helyi közutak és műtárgyaik, a terek, parkok, lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek, a közüzemek stb.). Az alperes a vis maior kérelmeiben a település veszélyeztetettségét állította, 2010-ben károsodottként saját tulajdonú közműveket, műtárgyakat, hidakat, utakat, és ingatlanokat (oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi intézmények épületeit) is megjelölt.
Az adott település közigazgatási területén lévő folyóvíz, a perbeli esetekben a Sz. város közigazgatási területén lévő V. patak áradása miatt kialakuló mindhárom – a 2006. márciusi és júniusi, valamint a 2010. májusi –, a várost fenyegető szükséghelyzet ugyanúgy közvetlenül fenyegette az önkormányzat, mint a település lakosságának a vagyonát. Az pedig, hogy az alperes vagyonát fenyegető kár előreláthatóan jelentős mértékben meghaladta volna azt a kárt, amely a tanya tulajdonos felperest a szükséghelyzet elhárítását célzó depónia átvágás következtében érhette, köztudomású, a Pp. 163. §-a (3) bekezdésének első mondata értelmében a bíróság által valónak elfogadható, a jelen perben külön bizonyítás nélkül megállapítható tény.
A perbeli események időpontjában hatályos Ötv. 80. §-ának (1) bekezdése alapján a helyi önkormányzatot is terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek a tulajdonost terhelik, így a Ptk. 107. §-ának (2) bekezdése alapján, mint szükséghelyzetbe került a felperest kártalanítani tartozik.
Az új Ptk. 6:564. §-a [A kártalanítás] egyértelművé tette azt a jogelméleti és jogalkalmazói elvi tételt, hogy a jogszerűen okozott kárért kártalanítás csak akkor jár, ha ezt jogszabály külön rendeli, míg a kártalanítás módjára és mértékére a kártérítésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Ezzel hátteret teremtett a külön jogszabályokban foglalt kártalanítási tényállásokhoz. Kérdésként merül fel azonban, hogy a bírói úton érvényesíthető kártalanítási igények elbírálása során a 2014. március 15-ét megelőzően tanúsított jogszerű károkozással járó kártalanítási felelősség megítélésére, a perbeli esetben a szükséghelyzetbe került alperes kártalanítási kötelezettségére is irányadónak tekinthetjük-e a régi Ptk. szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozó rendelkezéseit.
A régi Ptk. szerint megítélendő kártalanítás esetén a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségi szabály alkalmazása következik a jogalkalmazási gyakorlaton túl abból is, hogy a bírósági útra tartozó kártalanítási igények ugyanazon szabályok szerint ítélhetők csak meg. A 2014. március 15-ét, az új Ptk. hatályba lépését megelőzően hatályos, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 582. §-ának (1) bekezdése, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 22. §-ának (2) bekezdése, majd az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 244. §-a, a gyógyszerekről szóló 1998. évi XXV. törvény (Gytv.) 21. §-ának (4) bekezdése a kártalanítás módjára és mértékére a Polgári Törvénykönyv kártérítésre vonatkozó szabályait rendelte megfelelően alkalmazni. A külön törvényben írt kártalanítási tényállások esetén a Ptk.-n kívüli szabályozás indokolja a nem szabályozott kérdésekben a Ptk. alkalmazásának a kimondását. Minderre nincs szükség a Ptk.-beli kártalanítási tényállások, ilyenként a szükséghelyzet esetén.
Ez a jogalkalmazás azonban nem közvetlen, hanem a megfelelő, a kártalanítás lényegi ismérveire figyelemmel a kártalanítás sajátosságaihoz igazodó, az abból fakadó eltérésekkel történő alkalmazás. A jogszerű magatartás esetére a károsult irányába előírt objektív kártalanítás felelősség ezért kizárja pl. a felelősség alóli kimentésre vonatkozó kárfelelősségi szabály alkalmazhatóságát, a felróhatóság vizsgálatát. Az alperes fellebbezési érvei ellenében mutat rá az ítélőtábla arra is, hogy a szükséghelyzet és az általa indokolt intézkedés rendkívülisége kizárja a kármegelőzési, kárenyhítési szabály alkalmazhatóságát is. Nem védekezhet az alperes a felperes ingatlanai ártéri jellegével sem a kár azzal való összefüggésének a hiányában. A káreseménnyel érintett ingatlan jogi jellegét a perbeli igény kapcsán az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 2. § h) pontja és 39/A. §-a szerint a tanyakénti feltüntetése határozza meg. A tanya fogalmát a káresemények időpontjában csak a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény (Tft.) 3. §-ának b) pontja határozta meg: a település külterületén lévő mezőgazdasági termelés (növénytermesztés és állattenyésztés, továbbá az ezekkel kapcsolatos termékfeldolgozás és terméktárolás) céljára létesített lakó- és gazdasági épület, épületcsoport és (a megszerezhető termőföld tulajdon szempontjából) az azonos helyrajzi szám alatt hozzá tartozó, legfeljebb 6000 m2 területű föld együttese. Mindemellett a felperes a házastársával a tanyát és a hozzá tartozó ingatlant 1993-ban szerezte meg, azon nem építkezett.
A kártalanításra jogosult károsult felperes és a kártalanításra köteles szükséghelyzetbe került személyek külső jogviszonyában a közös károkozók károsulttal szembeni, a Ptk. 344. §-ának (1) bekezdésében írt egyetemleges helytállási kötelezettsége az irányadó. A Ptk. 107. §-ának (3) bekezdése a szabályozás tárgyából következően a kártalanításra köteles szükséghelyzetbe került személyek belső jogviszonyának, közöttük a kár megosztásának a többes károkozás Ptk. 344. §-ának (1) bekezdés általános szabályától eltérő, a veszélyeztetett érdekeik arányában való megosztásának a különös szabálya. A Ptk. 107. §-a (2) és (3) bekezdésének nem lehet olyan értelmezést adni, amely azt kiüresíti, az elszenvedett materiális hátrány kompenzálására a kártalanítási igény érvényesítését ellehetetleníti, ezzel a bírói út igénybevételének jogától a károsultat gyakorlatilag megfosztja.
A törvény kifejezett rendelkezése értelmében kártalanításra jogosult károsult az igénye érvényesítésekor nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe a kártérítésre jogosulthoz képest: a kára mielőbbi és teljes körű megtérítése érdekében számára is adott a lehetőség arra, hogy a szükséghelyzet sajátosságaiból következően az előtte ismert, számára nyilvánvaló szükséghelyzetbe kerülttel szemben érvényesítse a kártalanítási igényét.
Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bírósággal abban a kérdésben, hogy a felperest kár 2010-ben is a V. patak depóniájának a május 16-i átvágásával okozati összefüggésben érte. A szakértői és a tanú bizonyítás adatain túl ezt igazolja az alperes által csatolt, május 16-20. közötti készenléti eseménynapló azon bejegyzése is, hogy 18-án reggel 7.46-kor a H. áradása még csak várható volt.
A fent kifejtettek szerint a felperes az alperestől teljes kára megtérítését kérhette. Részben alapos azonban az alperes fellebbezése az összegszerűséget érintően. Az elsőfokú bíróság ítéletének a rendelkező része és a megállapított tényállás nincs összhangban a 2006. március 11-i és a 2010. május 16-i káresemény kapcsán. A 2010. május 16-i káreset kapcsán pedig a szakértői vélemény és a helyreállítás igazolt költségével nem támasztható alá a megállapított kártérítés mértéke
Az ítélőtábla a fenti indokolással az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, az alperes marasztalását 9 790 541 forintra leszállította.
(Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.891/2014/8.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás