PÜ BH 2016/117
PÜ BH 2016/117
2016.05.01.
I. Az élettársi kapcsolat megállapítható, ha az egyik házastárs ugyan a közös lakásból egy másik településre költözve a különváltan élő házastársát havonta jelentős összeggel támogatja, családi, közéleti eseményeken változatlanul közösen vesznek részt, azonban az új lakóhelyén a partnerével 10 évig közös lakásban, közös háztartásban él, közös gazdasági célok érdekében együttműködnek, kapcsolatukat ebben a környezetben felvállalják.
II. Nem sérti a közvetlenség elvét az, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által a tárgyaláson meghallgatott tanúk vallomásait eltérően értékeli [1959. évi IV. tv. (Ptk.) 685/A. §, 1952. évi III. tv. (Pp.) 206. § (1) bek., 163. § (1) bek., 164. § (1) bek.].
[1] Néhai F. L. (a továbbiakban: örökhagyó) az I. rendű alperes édesapja, a II. rendű alperes házastársa volt. Az örökhagyó a 1990-es évek közepén egyéni vállalkozásban könnyűszerkezetes házépítési technológiával kezdett foglalkozni. A vállalkozás gyorsan fejlődött, ezért a felperest 1996 áprilisától részmunkaidőben, 1996 októberétől teljes munkaidőben az adminisztrációs feladatok ellátására ügyfélszolgálati munkatársként alkalmazta. 1997. szeptember 8. napjától – miután örökhagyó megszerezte az M. Kft. üzletrészeit – a felperes a kft.-vel állt munkaviszonyban.
[2] Az örökhagyó 2000. évben vásárolta meg az Sz., K. u. 2. szám alatti ingatlant (zöld ház), amelynek egy részében a vállalkozás központi irodája működött. A házban, az irodától elkülönített lakásba 2000. március 31-én az örökhagyó és a felperes beköltözködött.
[3] 2001-ben az örökhagyó megvette az Sz., I. u. 14. szám alatti ingatlant (sárga ház). A felújítást követően ebbe a házba költözködtek át, ahol az örökhagyó haláláig folyamatosan együtt éltek.
[4] Az örökhagyó az F.-ben élő alperesekkel változatlanul fenntartotta a kapcsolatát, támogatta őket, részükre magas anyagi színvonalú életvitelt biztosított. A családi kapcsolattal együtt járó rendezvényeken részt vett, ezeket részben maga szervezte és a helyi közösség előtt velük együtt jelent meg. Sz.-en ugyanakkor a felperest tekintették a családtagjának.
[5] Az sz.-i lakóingatlanban több alkalmazott dolgozott: részben a háztartással kapcsolatos teendőket látták el, illetve az alagsorba beköltözködött alkalmazott a ház körüli tevékenységet végezte. Az örökhagyó és a felperes az ételt általában hozatták és rendszeresen vidéken töltötték a hétvégéket, gyakran jártak a Balatonra és Horvátországba.
[6] A felperes és az örökhagyó a vállalkozási és a magánvagyont nem kezelték elkülönítve. Az irodából a bevételt hazavitték, ezért az otthonukban állandó jelleggel nagy összegű készpénzt tartottak. A napi kiadásokra fordítandó pénzt a konyhában lévő dobozokba, a nagyobb összegeket a házban található három széfbe tették.
[7] A sárga ház távfelügyeletét ellátó kft.-nél 2002. május 22-től a riasztás esetén értesítendő személyként elsőként a felperest, másodikként az örökhagyót tüntették fel.
[8] 2008-ban az örökhagyónál daganatos megbetegedést diagnosztizáltak, a gyógykezelése során a felperes kísérte és ápolta őt. Az utolsó napokban a t.-i kórházban feküdt, a felperes és az alperesek, valamint a családtagok felváltva, folyamatosan mellette voltak. Az örökhagyó 2010. november 14-én hunyt el.
[9] A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy élettársi közös vagyon jogcímén megszerezte az örökhagyó hagyatékát képező ingatlan és ingó vagyontárgyak 1/2 tulajdoni hányadát. Keresetének ténybeli alapjaként arra hivatkozott, hogy az örökhagyóval 2000. április 1. napjától haláláig (2010. november 14. napjáig) élettársi kapcsolatban éltek és a szerzésben való közreműködésük aránya azonos mértékű volt.
[10] Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Azzal érveltek, hogy az örökhagyó és az II. rendű alperes házassági életközössége nem szűnt meg, ez a tény pedig önmagában kizárja a felperes által állítottakat. Vitatták azt is, hogy az örökhagyó és a felperes között egyáltalán élettársi kapcsolat állt volna fenn.
[11] Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
[12] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes által előterjesztett előfellebbezés folytán a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és közbenső ítélettel megállapította, hogy a felperes és néhai F. L. 2000. április hó 1. napjától 2010. november 14. napjáig élettársi kapcsolatban éltek. Ezt meghaladóan az elsőfokú ítéletet a perköltségre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot az élettársi közös vagyon megosztása tárgyában a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
[13] A jogerős közbenső ítélet ellen az I. és a II. rendű alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérték, hogy a Kúria a jogerős közbenső ítéletet helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróság ítéletét hagyja helyben.
[14] A jogerős közbenső ítélet jogszabálysértő voltát a Pp. 206. § (1) bekezdésére és a Pp. 221. § (1) bekezdésére alapították.
[15] A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
[16] A Kúria a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálta felül.
[17] Az alperesek részben arra hivatkoztak, hogy a jogerős közbenső ítélet által megállapított tényállás olyan állításokat (megállapításokat) tartalmaz, amelyek ellentétesek az alperesek vagy egyes tanúk állításával. Ezen állítások elhangzásakor pedig sem a felperes, sem a jogi képviselője észrevételt, kifogást nem tett, nem tiltakoztak, ezért azok valóságtartalma nem kérdőjelezhető meg.
Az alperesek következtetése téves. A Pp. 163. § (2) bekezdése szerint a bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező, vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel. A Pp. fenti szakasza alapján a beismerés a félnek a bíróság előtt tett az a kijelentése, hogy az ellenérdekű fél részéről állított tények valódiságát elfogadja. Beismerni tehát csak tényállítást lehet. Abból következően pedig, hogy a beismerésnek bíróság előtt tett kijelentésnek kell lennie, nyilvánvaló, hogy a felperes hallgatása – észrevételének, tiltakozásának, illetőleg kifogásának hiánya – beismerésként nem értelmezhető.
Nem tekinthetőek a reagálás hiánya miatt az elhangzottak kétségbe nem vont tényeknek sem. Ennek feltételét ugyanis a fenti jogszabályhely bírói felhíváshoz köti, azaz a bíróság erre alapozva csak akkor állapíthat meg tényeket, ha a fél azt a bírói felhívás ellenére nem vonja kétségbe. A perbeli esetben az alperesek által hivatkozottakra bírói felhívás nem történt, ez pedig önmagában kizárja, hogy a felperes magatartása az alperesek vagy a tanúk állításának kétségbe nem vont elfogadását jelentené.
Az alperesek – az iratellenesség körében – lényegében a másodfokú bíróság bizonyítékértékelését támadták, mivel az általuk előadottakkal, illetve az ő állításaikat alátámasztó tanúk vallomásával szemben a másodfokú bíróság a tényállást és a döntését nem az abban foglaltakra alapította. A perben azonban nem az alpereseket, hanem – a Pp. 164. § (1) bekezdése főszabálya alapján – a felperest terhelte állításai bizonyítása.
[18] A Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést állítva az alperesek döntően a jogerős közbenső ítéletnek a perbeli tanúvallomások értékelésére vonatkozó mérlegelését vitatták.
[19] Tévesen hivatkoznak az alperesek arra, hogy a másodfokú eljárásban a tanúvallomások mellőzése/értékelése a közvetlenség elvét sértette. A közvetlenség eljárásjogi alapelve ugyanis azt jelenti, hogy a bíróság az ügydöntő határozatát a tárgyaláson közvetlenül megvizsgált bizonyítékokra alapítja [58/1995. (IX. 15.) AB határozat]. A fent kifejtettek alapján tehát nem sérti a közvetlenség elvét az, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által a tárgyaláson meghallgatott tanúk vallomásait eltérően értékeli, az alperesek érveléséből ugyanis (logikailag) az következne, hogy a másodfokú bíróságnak a bizonyítékok újraértékelése esetén minden egyes tanút ismételten meg kellene hallgatnia. A fellebbezési eljárás azonban nem az elsőfokú eljárás megismétlése, hanem az elsőfokú határozatok felülbírálatára vonatkozó eljárás. A perbeli esetben a másodfokú bíróság a bizonyítékok újraértékelésével a Pp. 164. § (1) bekezdésében és a 206. § (1) bekezdésében foglaltak helyes alkalmazásával korrigálta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást és abból megalapozott következtetéseket vont le.
[20] Az elsőfokú bíróság is megállapította az örökhagyó és a II. rendű alperes házassági életközösségének megszűnését, valamint azt, hogy a felperes és az örökhagyó egy lakásban laktak és közöttük – „nem vitathatóan” – érzelmi kapcsolat volt. Az alperesek az ítélet indokolása ellen fellebbezést nem nyújtottak be. A fellebbezési ellenkérelemben kizárólag a házastársi életközösség fennállása tekintetében kérték a tényállás módosítását, illetve a másodfokú tárgyaláson az érzelmi kapcsolat fennállását vitatták. A másodfokú bíróság azonban a házassági életközösség megszűnése és az élettársi kapcsolat fenti két eleme vonatkozásában az elsőfokú bíróság álláspontját érdemben is helyesnek ítélte.
[21] Iratellenesen hivatkoznak az alperesek az örökhagyó és a II. rendű alperes házassági életközösségének jogerős közbenső ítéleti hiányára. A másodfokú bíróság ítéletében rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság a házassági életközösség megszűnését helytállóan állapította meg és az indokolásában ki is fejtette – az irányadó bírói gyakorlatra hivatkozással – hogy a felek egyikének házastársi élet- és vagyonközösségben élésének ténye az élettársi vagyonközösség fennállásának a lehetőségét kizárja (BH 2004.504.).
[22] A perbeli adatok alapján helytállóan jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a felperes, valamint az örökhagyó együtt élt, közös háztartást vezetett és érzelmi kapcsolatuk kétséget kizáróan bizonyítást nyert. A Kúria osztotta a jogerős közbenső ítélet megállapításait. A felperessel közös háztartásban élést a perbeli adatok – a másodfokú bíróság helyes érvelése alapján – egyértelműen alátámasztják, az pedig, hogy a II. rendű alperes pontosan hány alkalommal járt az ingatlanban, vásárolt-e berendezési tárgyakat, az örökhagyó ténylegesen aludt-e F.-ben, esetlegesen más betegségei indokolták-e a biztonsági riasztás értesítési sorrendjét, pontosan mennyi időt töltött az örökhagyó mellett T.-ben, sem külön-külön, sem együttesen értékelve az ügy érdemi elbírálására lényegi kihatással nincsenek.
[23] A perbeli adatok alapján ugyanis nem kétséges, hogy az örökhagyó „kettős életvitele” folytán a felperessel együtt élve a cégbirodalmát irányította, de emellett az alpereseket is bőkezűen támogatta, minden anyagi támogatást megadott számukra és érzelmileg sem zárkózott el tőlük. Helyesen mutatott rá az ítélőtábla arra is, hogy az élettársi kapcsolat tényének megállapíthatósága nem feltételezi a korábbi családdal való kapcsolat teljes megszakítását, a hozzájuk fűződő érzelmi viszony megszüntetését. Ebből kifolyólag a családi együttléteket igazoló fényképek, a tanúvallomások értékelése mellett csak az örökhagyónak a korábbi családjával – különösen a lányával és az unokáival – való kiegyensúlyozott viszonyát és a II. rendű alperes felé mutatott megbecsülését támasztják alá, és nem zárják ki a felperessel való – a perben kétséget kizáróan bizonyított – érzelmi kapcsolat fennállását.
[24] A gazdasági közösség fennállását illetően – az első- és a másodfokú bíróság ezt értékelte eltérően – az alperesek arra az okirattal igazolt (és a jogerős közbenső ítélet szerint sem vitatott) tényre hivatkoztak, hogy a II. rendű alperesnek az örökhagyóval közös, három f.-i ingatlantulajdona van. A perbeli adatok helyes értékelésével állapította meg a másodfokú bíróság, hogy – bár az ingatlanok megvásárlására a felperessel fennálló élettársi kapcsolat időtartama alatt került sor – az a II. rendű alperessel való közös gazdálkodást nem bizonyítja, amelyet egyébként a II. rendű alperes maga sem állított. Személyes meghallgatása során kizárólag arra hivatkozott, hogy az örökhagyó őt mindenről tájékoztatta, de a „nagyobb dolgokba, főleg a cégbe, semmibe nem szólt bele”. Az alperesek érvelése, miszerint az örökhagyó és a II. rendű alperes közös vagyonából a felperes részesedése kizárt, az ítélet jogszabálysértő voltát nem alapozza meg.
[25] A bankszámlákon fennálló rendelkezési jogosultság ténye sem cáfolja az örökhagyó és a felperes gazdasági célokban való együttműködését. Tény ugyanis – ezt az alperesek sem vitatták –, hogy az örökhagyó a perbeli ingatlanban jelentős összegű készpénzt tartott (az összeg nagyságára az alperesek és a tanúk eltérően nyilatkoztak), a II. rendű alperesnek pedig a „céges” számlákhoz nem volt hozzáférése. A bankszámlákhoz való hozzáférési jogosultságból a gazdasági együttműködés hiányára ok-okozati következtetést nem lehet levonni, mert – a következetes ítélkezési gyakorlat szerint – az élettársi kapcsolat tényének megállapíthatóságát önmagában nem zárja ki a külön bankszámlák fenntartása és az sem, hogy ahhoz másik félnek nincs hozzáférése. A közös gazdálkodás, a gazdasági közösség megítélése szempontjából kizárólag annak van jelentősége – különösen, ha a felek egyike nagyobb vagyonnal rendelkezik és éppen vállalkozói tevékenységéből adódóan nyilvánvalóan a gazdasági döntések meghozatalában is nagyobb szerepet játszik –, hogy a feleket a döntéshozatal során a közös, családi megélhetés, előrejutás szándéka vezérli-e (LB P. törv. II. 20.272/1990., BH 1998.588., LB Pfv. II.21.286/2005.).
[26] Arra pedig a Kúria számos határozatában rámutatott, hogy nem jogszabálysértő, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás adatait újraértékeli, azokból eltérő következtetést von le, amennyiben az a perben feltárt egyéb adatokkal nem ellentétes. A felülvizsgálati eljárás ugyanakkor nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére. Ha egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna, az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119.).
[27] A fentiek alapján a jogerős közbenső ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv. II. 21.246/2015.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás