PK ÍH 2016/140.
PK ÍH 2016/140.
2016.12.01.
I. A szakmai szabályok megszegése felróható magatartás, ezért e szabályok betartása nem mentesíti a vonatszerelvény üzembentartóját a veszélyes üzemi kárfelelősség alól.
II. A károsulti közrehatásra hivatkozó üzembentartót terheli annak bizonyítása, hogy a balesetet szenvedett károsult a vasúti kocsi ajtaját maga nyitotta ki, s ezt követően szándékosan lépett le a mozgásban levő vonatról.
III. Ha egy károkozó magatartás több személynek okoz kárt, akkor a károkozó és minden egyes károsult között önálló kártérítési jogviszony jön létre. Ilyen esetben mindegyik kártérítési jogviszonyban külön-külön kell vizsgálni azt, hogy a károsult felróhatóan közrehatott-e a saját kárának bekövetkezésében [régi Ptk. 345. § (1), (2) bekezdése; Pp. 164. § (1) bekezdése].
Az I. rendű felperes a II. és a III. rendű felperesek gyermeke. Az I. rendű felperes 2011. július 14-én B.-felső vasútállomáson balesetet szenvedett. A baleset úgy következett be hogy az állomásról kihaladó, mozgásban lévő vonatról az I. rendű felperes a peronra esett, és beütötte a fejét. Az I. rendű felperes az ütés következtében eszméletét vesztette, a baleset óta éber kómában van. Az I. rendű felperest a II. és a III. rendű felperesek ápolják és gondozzák. A vonatszerelvény üzembentartója az I. rendű alperes, az I. rendű alperes felelősségbiztosítója az alperesi beavatkozó.
A felperesek a balesettel okozati összefüggésben keletkezett vagyoni és nemvagyoni káraik megtérítése iránt terjesztettek elő keresetet. Kártérítés iránti követelésüket a veszélyes üzemi felelősség szabályaira alapították. Hivatkoztak arra, hogy a baleset bekövetkezésének körülményei nem bizonyítottak, ezért nem állapítható meg, hogy az I. rendű felperes közrehatott volna a baleset bekövetkezésében. Álláspontjuk szerint emiatt az alperes a teljes kárukat köteles megtéríteni.
Az alperes és az alperesi beavatkozó ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Hivatkoztak arra, hogy az I. rendű felperes szándékosan lépett le a mozgó vonatról, ezért a baleset bekövetkezését kizárólag az I. rendű felperes felróható magatartása okozta. Kiemelték, hogy a vasúti szerelvény üzemben tartása során az alperes nem szegte meg a szakmai szabályokat.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában úgy foglalt állást, hogy az alperes kártérítési felelősségét a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint kell megítélni. A perben kihallgatott tanúk vallomása és a beszerzett szakértői vélemény alapján tényként állapította meg, hogy a vasúti szerelvény minden ajtaja csukva volt, amikor a vonat elindult az állomásról, az ajtók pedig csak jelentős erőkifejtéssel nyithatók, maguktól nem nyílhatnak ki. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az I. rendű felperes maga nyitotta ki a vasúti kocsi ajtaját, és szándékosan lépett ki a vonatból, ezzel megszegte a KRESZ 23. §-át. Annak a körülménynek, hogy a baleset bekövetkezése központilag zárható ajtók alkalmazásával elhárítható lett volna, azért nem tulajdonított ügydöntő jelentőséget, mert az alperes nem kimentésre, hanem az I. rendű felperes felróható közrehatására hivatkozott. Okfejtése szerint az alperes számára jogszabály nem írja elő központilag zárható ajtók alkalmazását, és a kocsiajtók rendellenességére utaló adat nem merült fel a perben. Nincs az I. rendű felperes felróható közrehatását csökkentő alperesi felróható magatartás. Álláspontja szerint az I. rendű felperes kára kizárólag a saját felróható magatartása miatt keletkezett, ezért az alperes a Ptk. 345. § (2) bekezdése alapján mentesül a felelősség alól. A II. és a III. rendű felperesek keresetét az alperes fokozott veszéllyel járó tevékenysége és a baleset bekövetkezése közötti okozati összefüggés hiánya miatt nem találta teljesíthetőnek.
Az ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő fellebbezést. Fellebbezési kérelmük arra irányult, hogy a másodfokú bíróság változtassa meg az elsőfokú bíróság ítéletét, és hozzon az alperes teljes kártérítési felelősségét megállapító közbenső ítéletet. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság megszegte a bizonyításra, a bizonyítási teherre és a bizonyítatlanság következményeire vonatkozó szabályokat. Hivatkoztak arra, hogy a vonat jegyvizsgálóinak tanúvallomása nem értékelhető bizonyítékként, mert a jegykezelők tanúvallomása kötelezettségeik teljesítését és saját felelősségüket is érinti, vallomásuk valóságtartalma megkérdőjelezhető. Érvelésük szerint a baleset szemtanúinak vallomása sem támasztotta alá azt, hogy az I. rendű felperes nyitotta ki a kocsi ajtaját és szándékosan lépett le a vonatról. A tanúk nem a vasúti kocsiban és nem a baleset közelében tartózkodtak, elhelyezkedésük folytán nem láthatták az esemény minden mozzanatát. Rámutattak, hogy a perben kirendelt szakértő a tanúk vallomásának értékelése alapján vont le következtetéseket. Mindezek miatt nem lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy az ajtót az I. rendű felperes nyitotta-e ki, vagy magától nyílt ki, és az sem, hogy az I. rendű felperes lelépett vagy leesett-e a vonatról, az I. rendű felperes peronra kerülésének lehetett több más oka is. Hangsúlyozták, hogy az I. rendű felperes közreható magatartásának bizonyítása az alperes érdekében állt, ezért neki kellett volna azt bizonyítania. A bizonyítatlanságot, a baleset mechanizmusának feltáratlanságát az alperes terhére kellett volna értékelni. Kiemelték, hogy az utasokat semmi nem figyelmeztette arra, hogy a le- és felszállást fejezzék be, az I. rendű felperes tudata pedig nem feltétlenül fogta át, hogy már nem szállhat le a vonatról. Álláspontjuk szerint az I. rendű felperes felróható közrehatásának hiányában az alperes részben sem mentesülhet a kártérítési felelősség alól, hanem a Ptk. 345. § (1) bekezdése alapján a teljes kárt köteles megtéríteni. A károsult felróható közrehatása esetén is nagyobb súllyal esik latba a veszélyes üzemi felelősség. Hangsúlyozták, hogy az alperes nem hivatkozott a Ptk. 345. § (1) bekezdésében meghatározott kimentési okra, kimentési ok nélkül pedig az I. rendű felperes felróható közrehatása nem eredményezhetné az alperes teljes mentesülését.
Az alperes és az alperesi beavatkozó a fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozták. Okfejtésük szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékok helyes mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy a felperes szándékosan lépett le a vonatról. Ennek alapján helyesen vonta le azt a jogi következtetést, hogy a baleset bekövetkezését kizárólag az I. rendű felperes felróható magatartása okozta, míg az alperes terhére nem mutatható ki vétkesség. Ismét hivatkoztak arra, hogy az alperes nem szegte meg a szakmai szabályokat a vasúti szerelvény üzemeltetése során.
Az I. rendű felperes fellebbezése részben, a II. és a III. rendű felperesek fellebbezése teljesen megalapozott.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, a tényállásból levont jogi következtetéseivel, érdemi döntésével és a döntés ítéletben kifejtett indokaival azonban az ítélőtábla túlnyomórészt nem értett egyet, az alábbi okok miatt.
A perben nem volt vitás, hogy az I. rendű felperes a mozgó vonatról esett a vasútállomás peronjára, és olyan erősen ütötte be a fejét a peronba, hogy éber kómát eredményező agysérülést szenvedett. Az I. rendű felperes peronra esésében és súlyos agysérülésének bekövetkezésében közrehatott a vonat mozgási energiája is; ha az I. rendű felperes nem mozgó vonatról esett volna a peronra, akkor nem szenvedett volna súlyos agysérülést. Erre figyelemmel oksági kapcsolat van a vonat mozgása és a baleset bekövetkezése között. Mivel a vonatszerelvény üzembentartója az alperes, az alperes veszélyes üzemi tevékenysége okozati összefüggésben áll a felperesek balesetből eredő kárainak bekövetkezésével. Emiatt az elsőfokú bíróság alaptalanul jutott arra a következtetésre, hogy a balesetet kizárólag az I. rendű felperes magatartása okozta; a baleset bekövetkezésének oka volt az alperesnek a veszélyes üzem működésével kapcsolatos tevékenysége is.
A perben nem volt vitatott, hogy a vonatszerelvények üzemben tartása fokozott veszéllyel járó tevékenység. A baleset bekövetkezésének időpontjában hatályos Ptk. 345. § (1) bekezdése szerint, aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik.
Ennek a törvényi rendelkezésnek az alapján az üzemeltető kártérítési felelőssége nem vétkességen alapuló, hanem objektív (tárgyi) felelősség, ezért az alperes kártérítési felelősségének megállapításához nem szükséges magatartásának felróhatósága. Mivel az alperes kártérítési felelőssége a Ptk. 345. § (1) bekezdésén alapul, a felelősség alóli mentesülésének lehetőségét is e jogszabályi rendelkezés alapján kell elbírálni. A Ptk. 345. § (1) bekezdése alapján az alperes csak akkor mentesülhet a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság téves jogi alapból indult ki, és téves elveket alkalmazott az alperes kártérítési felelősségének megítélése során, amikor azt vizsgálta, hogy az I. rendű felperes általa felróhatónak ítélt magatartásával szemben kimutatható-e vétkes magatartás az alperes részéről is.
Az alperes a felelősség alóli mentesülésére okot adó körülményként arra hivatkozott, hogy az I. rendű felperes szándékosan nyitotta ki a mozgó vonat ajtaját, és szándékosan lépett le a mozgó vonatról. A vasúti személyszállítás mint fokozott veszéllyel járó tevékenység szükségszerű eleme az, hogy utasok szállnak le a vonatról, illetve szállnak fel arra. Ezért az utasok le- és felszállása a vasúti személyszállítás körébe tartozó, és nem azon kívül eső körülmény. Ezenkívül az utasok kilépése vagy kiesése a mozgó vonatból nem objektíve elháríthatatlan. Van ugyanis olyan műszaki megoldás, amellyel megakadályozható, hogy az utasok kinyissák a mozgásban lévő vasúti kocsik ajtaját, és amellyel elérhető, hogy az utasok csak a szerelvény megállása után tudják elhagyni a vonatot. Nem változtat ezen a megállapításon B. L. szakértő azon megjegyzése sem, hogy automata ajtó vésznyitó segítségével menet közben is nyitható, mert ez nyilvánvalóan nem az utasok számára biztosított lehetőség. Mindezek miatt az alperes mentesüléséhez szükséges, a Ptk. 345. § (1) bekezdésében meghatározott egyik feltétel sem valósult meg.
Az alperes a mentesülése érdekében nem is a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső, elháríthatatlan okra, hanem arra hivatkozott, hogy nem szegett meg szakmai szabályt. A szakmai szabályok megszegése felróható magatartás. Tekintettel azonban arra, hogy az alperes kártérítési felelőssége nem felróhatóságon alapul, a szakmai szabályszegés hiánya nem mentesíti az alperest a kártérítési felelősség alól. Itt emeli ki az ítélőtábla, hogy a károsultnak a kár bekövetkezésében közreható magatartása csak kivételes esetben minősül olyan, a veszélyes üzem körén kívül eső, elháríthatatlan oknak, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatóját mentesítheti a felelősség alól. A perbeli baleset körülményei azonban nem adtak alapot ilyen kivételes helyzet megállapítására. Mindezekre figyelemmel a felperesek megalapozottan hivatkoztak a fellebbezésükben arra, hogy kimentésre lehetőséget adó feltételek hiányában az alperes nem mentesülhet a kártérítési felelősség alól.
A Ptk. 345. § (2) bekezdése kimondja, hogy nem kell megtéríteni a kárt annyiban, amennyiben a károsult felróható magatartásából származott. Ennek a törvényi rendelkezésnek az alapján azonban az I. rendű felperes felróható magatartása nem adhatott alapot az alperes felelősség alóli teljes mentesülésére, hanem csupán - az I. rendű felperes vétkességének súlyosságához igazodóan - az alperes kártérítési kötelezettségének mérséklésére.
Az alperes állította, a felperesek pedig vitatták, hogy az I. rendű felperes szándékosan nyitotta ki a mozgó vonat ajtaját, és szándékosan lépett le a mozgásban lévő vonatról a peronra. Mivel a kártérítési kötelezettségének csökkentése érdekében az alperes hivatkozott arra, hogy az I. rendű felperes felróhatóan közrehatott a baleset és a felperesek balesetből eredő kárainak bekövetkezésében, a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy az I. rendű felperes szándékosan maga nyitotta ki a vasúti kocsi ajtaját, és szándékosan lépett le a mozgásban lévő vonatról. Az I. rendű felperesnél talált vonatjegyből megállapítható, hogy az I. rendű felperes B.-felső vasútállomásig váltott jegyet. A perben rendelkezésre álló adatokból az is megállapítható, hogy az I. rendű felperesnek B.-felsőn volt lakhatása. Ezekből a körülményekből megalapozottan vonható le az a következtetés, hogy az I. rendű felperes B.-felsőig kívánt utazni a vonattal, és ott kívánt leszállni. A peradatok alapján nem vitatható tény, hogy a vonat megállt B.-felső állomáson, de a leszállási idő alatt az I. rendű felperes nem szállt le.
F.-né K. R. tanú a vallomásában elmondta, hogy az I. rendű felperest S.-ben látta felszállni a vonatra. A felperesek vitássá tették a tanúnak ezt a tényállítását, és arra hivatkoztak, hogy az I. rendű felperes később váltott jegyet. Az I. rendű felperesnél lévő vonatjegyből azonban kitűnik, hogy azt az I. rendű felperes a vonaton vásárolta. A későbbi jegyvásárlás azonban önmagában nem cáfolja meg a tanúnak azt az előadását, hogy az I. rendű felperes S.-ben szállt fel a vonatra. F.-né K. R. tanú vallomása megerősítette Ó. J. és D. Gy. jegyvizsgálók tanúvallomását abban a tekintetben, hogy a jegykezelők ellenőrizték, hogy a szerelvény mindegyik ajtaja be van-e zárva, a nyitott ajtókat becsukták, és csak akkor adtak jelt a vonat indítására, miután meggyőződtek arról, hogy az utasok befejezték a le-, illetve felszállást. F.-né K. R. a vonatról történő leszállása után végig figyelemmel kísérte és látta a vonatszerelvényt, valamint annak elindulását. F.-né K. R. tanúvallomására figyelemmel a jegyvizsgálók tanúvallomása nem volt kirekeszthető a bizonyítékok köréből. Ezeknek a bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság megalapozottan állapította meg tényként, hogy a vonatszerelvény csukott kocsiajtókkal indult el az állomásról.
A perben kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleménye szerint a csukott kocsiajtók menet közben rázkódásra, vagy más okból véletlenül nem nyílhattak ki; azokat csak belülről lehetett kinyitni, mégpedig jelentős erő kifejtésével. F.-né K. R. és Á. J., akik szemtanúi voltak az I. rendű felperes peronra kerülésének, a rendőrségi kihallgatásuk során egybehangzóan azt adták elő, hogy az I. rendű felperes a nyitott kocsiajtón át lelépett a mozgó vonatról a peronra.F.-né K. R. a perben tett tanúvallomásában is úgy nyilatkozott, hogy az I. rendű felperes előre nyújtott lábbal hagyta el a vonatot.
A perben rendelkezésre álló bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelő mérlegelése alapján nem tekinthető megalapozatlannak az elsőfokú bíróságnak az a következtetése, hogy az I. rendű felperes - miután észlelte, hogy a vonat azt az állomást készül elhagyni, ahol le akart szállni - szándékosan maga nyitotta ki a kocsi ajtaját, és szándékosan lépett le a peronra a mozgó vonatból. Ebből az elsőfokú bíróság helyesen vonta le azt a következtetést, hogy az I. rendű felperes megszegte a KRESZ 23. § (1) és (3) bekezdését, ezzel felróhatóan maga is közrehatott a baleset, valamint a balesetből eredő károk bekövetkezésében.
Az I. rendű felperest terhelő felróható közrehatás mértéknek meghatározása során az ítélőtábla annak tulajdonított jelentőséget, hogy az I. rendű felperesnek az életkorára és élettapasztalatára tekintettel tisztában kellett lenni a mozgó vonatról történő leszállás veszélyeivel. Így tisztában kellett lennie azzal is, hogy a mozgó vonatról történő leszállása fokozottan balesetveszélyes, annak során súlyos vagy akár halálos sérülést is szenvedhet: ezért az ítélőtábla az I. rendű felperes felróható közrehatásának mértékét 50%-ban állapította meg.
A kártérítési jogviszonyt és a kártérítés iránti követelést a kár bekövetkezése hozza létre. Ha egy károkozó magatartás több személynek okoz kárt, akkor a károkozó és minden egyes károsult között külön-külön önálló kártérítési jogviszony jön létre. Ilyen esetben mindegyik kártérítési jogviszonyban külön-külön kell vizsgálni azt, hogy a károsult felróhatóan közrehatott-e a saját kárának bekövetkezésében.
A felperesek a perben saját káraikat érvényesítették, mégpedig saját jogukon, ezért az alperes és mindegyik felperes között külön-külön önálló kártérítési jogviszony jött létre. A II. és a III. rendű felperesek semmilyen módon nem hatottak közre saját káraik bekövetkezésében, így a II. és a III. rendű felperesek terhére nem mutatható ki felróható közrehatás.
A polgári jog felelősségi rendszerének egyik alapelve, hogy mindenki a saját magatartásáért tartozik felelősséggel, és nem vonható felelősségre mások magatartásáért. Azokban az esetekben, amikor a jogalkotó valamilyen jogpolitikai szempontból valakinek a magatartásáért a magatartást tanúsító személy helyett vagy mellett más személyt kíván felelőssé tenni, törvényi rendelkezéssel e másik személyre telepíti a felelősséget. Amikor azonban a törvény valakinek a felróható magatartásáért nem mást tesz felelőssé, a vétkes személy felróható magatartása nem értékelhető más terhére; e személy felróható magatartásának hátrányos következményei nem háríthatók át másra.
A másnak okozott károkért elsősorban az felelős, és a kárt az köteles megtéríteni, aki azt okozta. A Ptk. egyes esetekben [pl.: Ptk. 347. § (1) bekezdés, 348. § (1) bekezdés, 350. § (1) bekezdés] másra telepíti a kártérítési felelősséget a károkozó helyett, illetve mellett. A károsult felróható közrehatása csökkenti a károkozó vagy a kárért felelős más személy felelősségének mértékét; az a károsult, aki felróhatóan közrehatott saját kárának bekövetkezésében, csak mérsékelt kártérítésre tarthat igényt. Nincs azonban olyan törvényi rendelkezés, amely a baleset bekövetkezésében felróható módon közreható személy magatartásáért a balesetet szenvedett személy hozzátartozóira hárítaná át a felelősséget. A felelősséget áthárító törvényi rendelkezés hiányában a balesetben sérült vagy meghalt személy felróható közrehatása nem értékelhető e személy hozzátartozóinak a terhére, nem adhat alapot a kártérítés mérséklésére a hozzátartozók és a kárért felelős személy viszonyában. Az I. rendű felperes felróható közrehatása ezért nem tette lehetővé az alperes kártérítési felelősségének csökkentését a II. és a III. rendű felperesekkel szemben. Mindezek miatt I. rendű felperes felróható közrehatása kizárólag az I. rendű felperes és az alperes viszonyában, az I. rendű felperest ért vagyoni károk vonatkozásában teszi lehetővé kármegosztás alkalmazását, és csak az I. rendű felperest megillető nemvagyoni kártérítés összegének csökkentésére ad alapot.
A felperesek perben érvényesített, kártérítés iránti követelésének jogalapja és mennyisége tekintetében a vita elkülöníthető, a követelés jogalapjának fennállása pedig mindegyik felperes vonatkozásában megállapítható volt. A Fővárosi Ítélőtábla ezért a Pp. 213. § (3) bekezdésének alkalmazásával közbenső ítéletet hozott, amellyel a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, és megállapította, hogy az alperest az I. rendű felperessel szemben 50%, a II. és a III. rendű felperesekkel szemben 100% mértékű felelősség terheli az I. rendű felperes 2011. július 14-én bekövetkezett balesetével okozati összefüggésben keletkezett károkért. Ezt meghaladóan az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a követelés összegére vonatkozóan új eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította.
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.526/2016/7.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás