PK ÍH 2016/141.
PK ÍH 2016/141.
2016.12.01.
Az egészségkárosodás és/vagy a munkaképesség-csökkenés kimutatott mértéke önmagában nem szolgálhat alapul a károsultat ért nem vagyoni hátrány súlyozásához. Alapvetően csak kisegítő szempontként vehető figyelembe, az egyes esetek összehasonlíthatóságát hivatott megkönnyíteni, az összehasonlítás azonban csak az azonos számítási módszer szerint kimutatott egészségkárosodási vagy munkaképesség-csökkenési esetek között lehetséges [1959. évi Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pont, 355. § (4) bekezdés].
2010. augusztus 31. napján az alperes nem gondoskodott kutyája biztonságos módon történő sétáltatásáról, minek folytán az állat a felperes által vezetett kutyára támadt. A támadás során a 62 éves felperes súlyosan megsérült, a bal csuklótáj harapott sérülését, a jobb boka nyílt, a bel- és külbokát, valamint az ún. Volkmann-háromszöget érintő hármas törését szenvedte el. A mentőszolgálat a felperest a s.-i kórházba szállította, ahol harapott sérülését ellátták, bokáját gerincvelői érzéstelenítésben műtötték, a külboka csontanyaghiányát konzerv csontpótló anyaggal töltötték ki.
A felperest 2010. szeptember 4. napján szállították át a németországi otthona közelében lévő klinikára, ahol 2010. október 9. napjáig feküdt. A műtéti területen sebgyógyulási zavart észleltek, a belboka területén a bőr elhalt, sebkimetszés után bőrpótlásra volt szükség. A bennfekvés során a felperest pneumatikus rögzítő és mankó segítségével mobilizálták. 2010. november 15. napjától 2011 januárjáig terjedő időszakban ambuláns rehabilitációs kezelések eredményeként a felperes a mankót fokozatosan elhagyta, decemberben egy mankóval közlekedett, januárban a járáshoz segédeszközre már nem volt szüksége. A felgyógyulás (az alkalmazkodási gyógytartam vége) a felperes esetében 2011. január hónapra tehető.
A felperesnél a jobb boka súlyos fokú mozgásbeszűkülése és közepes fokú izomerő-csökkenése alakult ki, mely végállapotnak tekinthető. Javulás nem várható, állapotrosszabbodás a sérült bokaízület kímélése, a többi ízület aránytalan terhelése miatti fokozott ízületi meszesedés, kopás miatt nem zárható ki. A felperes járása nehezítetté vált, a jobb oldali teljes átgördítés hiánya miatt kissé biceg, sántít. Nehéz fizikai tevékenységet, a sérült alsó végtag fokozott megterhelésével, tartós állással, járással, kényszertesthelyzettel (pl. guggolás), lépcsőzéssel járó közepesen nehéz fizikai tevékenységet egyáltalán nem vagy csak jelentős többlet erőfeszítéssel képes végezni.
A felperesnél a perbeli balesettel összefüggésben a kevert szorongásos és depressziós zavar tünetˇegyüttesének közepesen súlyos formája tárható fel, ami alvászavar, irritáltság, érzelmi instabilitás, szociális izoláció, motivációcsökkenés, csökkent frusztrációtűrés, kutyákkal kapcsolatos helyzetekben fóbia körébe tartozó reakciók formájában jelentkezik. E pszichés tünetek a spontán rendeződés lehetőségét nem mutatják, pszichoterápiás beavatkozással lennének jelentősen csökkenthetőek.
A felperes maradványállapota a 7/2012. (II. 14.) NEFMI rendelet szerint 12% össz-szervezeti egészségkárosodásként értékelhető, ami az azt megelőzően alkalmazott irányelvek alapján 15%-os baleseti eredetű munkaképesség-csökkenésnek felel meg.
A felperes többször módosított keresetében a vagyoni kárigények mellett nem vagyoni kártérítés címén 3 500 000 forint és ennek 2010. augusztus 31. napjától a kifizetés napjáig járó késedelmi kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes megsértette a felperes Ptk. 84. § (1) bekezdés a) pontjában írt személyhez fűződő jogát. A Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja alapján kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 nap alatt 3 431 633 forintot, valamint 494,8 eurót és ezek járulékait, továbbá 2016. január 1. napjától kezdődően havonta előre 22 750 forint háztartási-házkörüli kisegítő járadékot, valamint 4500 forint gyógyszerköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy az arányos és mértéktartó nem vagyoni kártérítés elvének figyelembevételével a 2010. évi értékviszonyokra is tekintettel 1 500 000 forintban állapítható meg a felperest ért kár mértékének nagysága.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes, az alperes és a beavatkozó is fellebbezett.
A felperes fellebbezésében egyebek mellett kérte a nem vagyoni kár 2 000 000 forinttal történő felemelését. Hangsúlyozta, hogy a baleseti következmények lényegi elemei kifejezetten súlyos nem vagyoni hátrányra engednek következtetni. Kifogásolta a felperes, hogy az elsőfokú ítélet kizárólag a balesetkor nem hatályos jogi szabályozás alapján meghatározott egészségkárosodásból képzett munkaképesség-csökkentséget említi meg, mint az állapotát jellemző mérőszámot, a 15%-os munkaképesség-csökkentséghez azonban nem ilyen fokú problémák társulnak általában. A jelenséget magyarázza a kiegészítő orvosszakértői vélemény, melynek tartalma azonban teljes egészében hiányzik a tényállásból, melyre figyelemmel a Ptk. által is használt munkaképesség-csökkentség fogalom értékelési rendjében 30%-os mértéket képvisel a nála kialakult munkaképesség-csökkenés. Úgy vélekedett a felperes, hogy az elsőfokú bíróság a 15%-os munkaképesség-csökkenéshez igazítva látta csak részben teljesíthetőnek a kereseti kérelmét, látókörében nem jelent meg a szakértői pontosítás, mely megadta az őt ért hátrányok tényleges, a szöveges jellemzéssel szinkronban lévő súlyát. Felhívta a figyelmet a felperes arra, hogy a társadalombiztosítási ellátásokat szem előtt tartó elbírálási szabályok néhány év leforgása alatt számszakilag a felére értékelik ugyanazon sérülés következményeit, tartalmi különbség nélkül. Ezen anomáliát az ítélkezésnek fel kell oldania, az ítélet nem épülhet egy, a jogviszony keletkezésekor még meg sem született jogszabály, a 7/2012. NEFMI rendelet számítási módján nyugvó adatokra.
Az alperes és a beavatkozó fellebbezése kizárólag a vagyoni károkat érintette.
A felperes fellebbezése részben alapos, az alperes és az alperesi beavatkozó fellebbezése alaptalan.
Az elsőfokú bíróság a felperest ért nem vagyoni hátrány valamennyi lényeges jellemzőjét ismertette, a felperes ebben a körben az orvosszakértői vélemény kiegészítésére hivatkozással elsősorban a munkaképesség-csökkenés mértékének meghatározását kifogásolta. Az igazságügyi orvosszakértői vélemény kiegészítése szerint a felperes jelenleg hatályos irányelvek alapján megállapítható 12% mértékű össz-szervezeti egészségkárosodása a 2004. évtől hatályos Juhász Ferenc-féle irányelvek alapján 20% mértékű baleseti eredetű össz-szervezeti egészségkárosodásnak felelne meg, míg az 1989-es irányelvek alapján a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenés legfeljebb 30%-ban lenne megadható.
A fenti adatok tükrében a per során előtérbe került a munkaképesség-csökkenés, illetve egészségkárosodás mértékének egyes számítási metódusai közötti eltérés. Ez a körülmény azonban a felperesi fellebbezésben foglaltakkal szemben az összegszerűségi mérlegelést, a felperest érintő nem vagyoni hátrányok súlyának megítélését közvetlenül nem befolyásolja. Hangsúlyozni kívánja a másodfokú bíróság, hogy az egészségkárosodás és/vagy a munkaképesség-csökkenés kimutatott mértéke önmagában nem szolgálhat alapul a károsultat ért nem vagyoni hátrány súlyozásához. Alapvetően csak kisegítő szempontként vehető figyelembe, az egyes esetek összehasonlíthatóságát hivatott megkönnyíteni, az összehasonlítás azonban nyilvánvalóan csak az azonos számítási módszer szerint kimutatott egészségkárosodási vagy munkaképesség-csökkenési esetek között lehetséges.
Helytállóan hivatkozott a felperes arra, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) kártérítési fogalomrendszere a munkaképesség-csökkenést használja, e fogalmat azonban az 1959-es Ptk. kizárólag a jelen perben fel nem merült keresetveszteség körében rendeli figyelembe venni (amiként a helyébe lépő, a Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény is).
Így az elsőfokú bíróság nem járt el helytelenül, amikor az ítéletének indokolásában nem tüntette fel a korábbi számítási módok szerinti százalékos értékeket, különösen, mivel az egyes károsultak esetében bekövetkezett hátrányokat az ítélkezéskor kell a károsodáskori értékviszonyokra is figyelemmel a kárrendezési joggyakorlatban kialakult nem vagyoni kártérítési mértékek rendjében elhelyezni. Ha ennek során a bíróság az egészségkárosodás mértékét is kimutatja, azzal a 7/2012. (II. 14.) NEFMI rendeletnek nem az alkalmazása, hanem csak segédszempontú felhasználása történik meg, ami semmiképpen sem ütközhet a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába.
A másodfokú bíróság osztotta a felperesi fellebbezésben foglaltakat annyiban, hogy a felperes által elszenvedett komplikált nyílt törés következményei - annak hosszas gyógytartamára, a szövődményes gyógyulás indikálta hosszabb kórházi kezelésre, a fennmaradó mozgáskorlátozottságra, járásnehezítettségre, a boka fájdalmasságára és a kapcsolódó lelki hátrányokra figyelemmel - 1 500 000 forint nem vagyoni kártérítéssel nem ellentételezhetőek. E következmények alkalmasak voltak és maradtak arra, hogy megkeserítsék a felperes számára az optimális körülmények között megélni remélt nyugdíjas évek harmóniáját. A másodfokú bíróságnak azonban értékelnie kellett azt is, hogy a felperes mindennapi életminőségét nagyfokban lerontó lelki szenvedés a szakértői véleményben foglaltak szerint a megfelelő pszichés támogatás igénybevételével jelentősen mérsékelhető. Így a másodfokú bíróság 2 000 000 forintra emelte fel a felperesnek megítélt nem vagyoni kártérítés összegét, mely összeg a megítélése szerint szükséges és egyúttal elégséges a személyhez fűződő jogsérelem másnemű előnnyel történő ellensúlyozására.
A másodfokú bíróság a fentiekre is figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta.
(Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.075/2016/5.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás