BK ÍH 2016/44.
BK ÍH 2016/44.
2016.06.01.
Az ittasságból eredő magatehetetlenség önmagában nem jelent közvetlen életveszélyes állapotot. A magatehetetlen állapot ezért további körülmények fennállásának hiányában nem alapozza meg a segítségnyújtási kötelezettséget [1978. évi IV. törvény 172. § (1) bekezdés].
A járásbíróság a 2014. évi március hó 6. napján kelt ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett kifosztás bűntettében és segítségnyújtás elmulasztásának vétségében. Ezért halmazati büntetésül 2 év 2 hónap börtönbüntetésre és 2 év közügyektől eltiltásra ítélte. Elrendelte a vádlottal szemben a korábban kiszabott, 2 évi próbaidőre felfüggesztett 1 év börtönbüntetés végrehajtását is.
A védelmi fellebbezések folytán eljárt törvényszék ítéletében az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, a vádlottat az 1978. évi IV. törvény 172. § (1) bekezdése szerint minősülő segítségnyújtás elmulasztása vétségének a vádja alól felmentette és a vele szemben kiszabott szabadságvesztés tartamát 1 év 6 hónapra enyhítette.
Az irányadó tényállás lényege szerint a vádlott, a sértett és H. E. 2012. február 21. napján a sértett lakásán tartózkodtak, ahol nagy mennyiségű bort fogyasztottak, amelytől mindhárman ittas állapotba kerültek. A sértettnél az alkoholfogyasztás közepes fokú alkoholos befolyásoltságot eredményezett. Az este folyamán a sértett hanyatt esett és magatehetetlen állapotban a földre került. A vádlott és H. E. a magatehetetlen állapotban lévő sértettnek segítséget nem nyújtottak, nem ellenőrizték, hogy lélegzik-e, nem fordították az oldalára, hogy megakadályozzák a hányadéka belélegzését, és orvost sem hívtak hozzá.
A vádlott és társa a sértett magatehetetlen állapotát kihasználták és a földön hanyatt fekvő sértett fölé hajolva annak értékeit magukhoz vették, mindösszesen 136 500 forint értékben, majd ezt követően a lakásból eltávoztak.
A sértett ezen állapotából már nem tért magához és az éjszaka folyamán elhunyt. Halála bekövetkezésének közvetlen oka természetes kórokú betegségek következményeként létrejött heveny légzési elégtelenséget eredményező gyomortartalom belehelés volt.
A másodfokú ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a segítségnyújtás elmulasztása vétségének a vádja alóli felmentés miatt, a vádlott büntetőjogi felelősségének a megállapítása, vele szemben súlyosabb büntetés kiszabása, továbbá vagyonelkobzás alkalmazása érdekében.
A másodfokú bíróság határozata ellen – céljának megjelölése nélkül – a vádlott is fellebbezést jelentett be.
A fellebbviteli főügyészség az átiratában és a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján az ügyészi fellebbezést változatlan tartalommal fenntartotta és indítványozta, hogy a harmadfokú bíróság a vádlott bűnösségét az 1978. évi IV. törvény 172. § (1) bekezdésében meghatározott segítségnyújtás elmulasztása vétségében is állapítsa meg, a kiszabott büntetést súlyosítsa, 68 500 forint összeg erejéig rendeljen el vagyonelkobzást, egyebekben a másodfokú ítéletet hagyja helyben.
A fellebbviteli főügyészség álláspontja szerint tényként megállapítható, hogy a sértett magatehetetlen állapotban volt, amit a vádlott is észlelt, azonban annak nincs jelentősége, hogy ezt az állapotot ittasság, betegség, gyógyszerek, illetve ezek kombinációja idézte elő. A magatehetetlenség – a kiváltó októl függetlenül – önmagában olyan állapot, amely közvetlen életveszélyt eredményezhet, ekként, aki az ilyen állapotban lévő személynek nem nyújt segítséget, a segítségnyújtás elmulasztásának bűncselekményét valósítja meg.
A védő a másodfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta.
A harmadfokú bíróság a jogorvoslatokkal megtámadott másodfokú ítéletet a Be. 387. § (1) bekezdése alapján az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárással együtt bírálta felül.
A fellebbviteli bíróság megállapította, hogy az első- és másodfokú eljárás lefolytatására a perrendi szabályok megtartásával került sor oly módon, hogy a másodfokú bíróság ítélete mentes volt a Be. 351. § (2) bekezdésében felsorolt megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól. Az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által is megalapozottként értékelt tényállás ezért irányadó volt a harmadfokú eljárásban is.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás változatlanul hagyása mellett mentette fel a vádlottat; helytállóan következtetett a segítségnyújtás elmulasztása vétsége vonatkozásában a vádlott büntetőjogi felelősségének a hiányára, míg a vagyon elleni bűncselekmény tekintetében fennálló büntetőjogi felelősségére.
Mind az első-, mind a másodfokú bíróság helytállóan hivatkozott arra, hogy az 1978. évi IV. törvény 172. § (1) bekezdésében meghatározott segítségnyújtás elmulasztásának vétségét az követi el, aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete, testi épsége közvetlen veszélyben van.
E bűncselekmény egyik tényállási eleme az elkövetőtől elvárható segítségnyújtás.
A segítségnyújtás elmulasztása ún. tiszta mulasztásos bűncselekmény, amely kizárólag szándékosan valósulhat meg, az elkövető tudatának át kell fognia, hogy más segítségre szorul. Ha a mulasztás gondatlanság eredménye, a bűncselekmény megállapításának nem lehet helye.
A harmadfokú bíróság nem értett egyet az ügyészség álláspontjával, miszerint a magatehetetlenség – a kiváltó októl függetlenül – önmagában olyan állapot, amely közvetlen életveszélyt eredményezhet. Amint azt a BH 1991.344. számú eseti döntés is rögzíti, a magatehetetlen állapot önmagában nem feltételezi a segítségnyújtást, ahhoz olyan további körülmény is szükséges (pl. télen, fűtetlen lakásban marad egyedül), amely ezt indokolja. Az ittasságból eredő öntudatlan állapot tehát önmagában nem jelent közvetlen életveszélyt, így ez az állapot önmagában az általános segítségnyújtási kötelezettséget sem alapozza meg.
Mivel a bűncselekmény csak szándékosan követhető el, a bűncselekmény megállapításához az is szükséges, hogy az elkövető felismerje, hogy a passzív alany sérült vagy élete, testi épsége közvetlen veszélybe került, és e felismerés ellenére mulasztja el a segítségnyújtást. Abban az esetben, ha az elkövetőtől elvárható lenne ugyan, hogy kellő gondosság mellett felismerje a sértettnek a veszélyhelyzetbe került állapotát, de ezt elmulasztja, őt csupán gondatlanság terheli, és e bűncselekményben a bűnössége nem állapítható meg.
A másodfokon eljárt törvényszék helyesen utalt ítéletének indokolásában arra, hogy a sértett halálának okát megvizsgálva a segítséget igénylő közvetlen veszélyhelyzet a hányás, és annak belehelése folytán lépett fel. Következésképpen a vádlott büntetőjogi felelőssége akkor lett volna megállapítható, ha ennek időpontjában jelen lett volna és azt észlelte, illetve felismerte. A lefolytatott bizonyítási eljárás alapján azonban ez kétséget kizáró módon nem állapítható meg.
Ezért helytállóan történt meg a vádlottnak e bűncselekmény vádja alól a Be. 6. § (3) bekezdés b) pontja szerinti bizonyítottság hiányában történő felmentése.
Az időbeli hatály kérdésében az első- és másodfokú bíróság is helyesen foglalt állást, érveik minden szempontból helytállóak. Tekintettel arra, hogy a kifosztás bűntette az elbíráláskor hatályban lévő büntetőtörvény szerint szigorúbb elbírálást eredményezne, ezért az elkövetéskor hatályban volt 1978. évi IV. törvényt kellett alkalmazni.
A büntetés kiszabása során irányadó körülményeket a másodfokú bíróság maradéktalanul feltárta, és azokat tényleges súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően értékelte. Az alkalmazott fő- és mellékbüntetés szükséges az 1978. évi IV. törvény 37. §-ában megfogalmazott célok eléréséhez, azok megváltoztatására nincs törvényes indok és lehetőség.
Tévedett azonban az első- és másodfokú bíróság is, amikor a vádlottal szemben annak ellenére nem rendelt el vagyonelkobzást, hogy a vagyon elleni bűncselekménnyel okozott összesen 136 500 forint kárból mindösszesen 45 500 forint térült meg.
Az irányadó tényállás szerint a vádlott az ezüst ékszerek, ruhaneműk, mobiltelefon, fúrógépek, sarokcsiszoló és hajvágó mellett 55 000 forint készpénzt is eltulajdonított a sértettől, mely összegből 6500 forintot társának adott át. Az ezüst ékszerek közül a 20 000 forint értékű nyaklánc és a készpénz nem térült meg, mellyel a vádlott 68 500 forint összegű vagyongyarapodásra tett szert. Ezen összeg vonatkozásában a harmadfokú bíróság az 1978. évi IV. törvény 77/B. § (1) bekezdés a) pontjának kötelező rendelkezése alapján vagyonelkobzást rendelt el.
Az egyéb rendelkezések törvényesek voltak, ezért a harmadfokú bíróság a Be. 397. §-ában írtak szerint a másodfokú bíróság ítéletét a vagyonelkobzásra vonatkozóan megváltoztatta, míg egyebekben helybenhagyta.
(Pécsi Ítélőtábla Bhar.I.10/2016/7.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás