PK ÍH 2016/65.
PK ÍH 2016/65.
2016.06.01.
I. A közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított perben eljáró bíróság a közigazgatási per bíróságának a hatósági eljárásban feltárt jogszabálysértéssel kapcsolatos megállapításaival szemben nem mondhatja ki, hogy az ott megjelölt jogszabálysértés nem történt meg. A közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perben hozott ítélet a jogellenesség tekintetében köti a kártérítési per bíróságát.
II. A jogellenességnek nincsenek fokozatai. Ha a közigazgatási jogkörben eljáró szerv a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelte vagy egyértelmű jogszabályt tévesen alkalmazott, e körülmények nem a jogellenesség, hanem a felróhatóság körében értékelendők [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 349. §, 339. §].
A 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 4. § (2) bekezdésére, az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. § (1) bekezdésére, 349. § (1) bekezdésére alapított keresetében a III. és IV. rendű felperes mint engedményes az I. rendű felperes által üzemeltetett szórakozóhely működését határozat folytán az I. rendű felperes vagyonában bekövezett kár (1 777 301 forint közüzemi díj és egyéb költség, 158 479 euró kamatkülönbözet) és működéséből származó elmaradt haszon (49 044 429 forint bérleti díj) megtérítésére kérte kötelezni az alperest kártérítés címén. A IV. rendű felperes mint engedményes további keresete, valamint a II. rendű felperes részben engedményesként előterjesztett keresete az I. rendű felperes üzletrészeire létrejött adásvételi szerződés 33. és 40. számú alperesi határozatok miatti meghiúsulásával a II. rendű felperes és perben nem álló jogelődje vagyonában bekövetkezett kár (a foglaló kétszereseként megfizetett 18 000 000 forint), továbbá elmaradt haszon (81 000 000 forint meg nem kapott vételár) megtérítésére irányult.
A követelést a III. rendű felperes (majd tőle a IV. rendű alperes) a per során engedményezéssel szerezte meg az I. rendű felperestől, akinek a perből való elbocsátásához az alperes nem járult hozzá.
Végleges keresetében a III. és IV. rendű felperes egymás között 60% – 40% arányban 50 822 130 forint és ezen összeg után 2010. február 7. napjától a kifizetés napjáig járó, a Ptk. 301/A. § (2) bekezdése szerinti késedelmi kamat, valamint 158 479 euró és ezen összeg után 2014. július 1. napjától a kifizetés napjáig járó, a Ptk. 301/A. § (2) bekezdése szerinti késedelmi kamat, míg a II. és IV. rendű felperes egymás közt 60% – 40% arányban 18 000 000 forint és ezen összeg után 2010. május 24. napjától a kifizetés napjáig járó, a Ptk. 301. § (1) bekezdése szerinti késedelmi kamat, valamint 81 000 000 forint és ezen összeg után 2010. december 13. napjától a kifizetés napjáig járó, a Ptk. 301. § (1) bekezdése szerinti késedelmi kamat megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A felperesek előadták, hogy a közigazgatási bíróság a felülvizsgálat iránti perben hatályon kívül helyezte az alperes perrel érintett hatósági határozatait, így azok jogellenessége nem vitatható. Az alperes nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a kárfelelősség alól nem tudja kimenteni magát. A 40. számú határozat – az I. rendű felperes részére a nyitvatartási időt korlátozó, 33. számú határozatot megsemmisítő másodfokú közigazgatási határozatot szintén megsemmisítő miniszteri döntés mellett is – kártérítés alapjául szolgálhat, mivel nem csak azon az alapon került hatályon kívül helyezésre, hogy a 33. számú határozat jogszabálysértő volta automatikusan maga után vonta annak megalapozatlanságát, hanem azon az alapon is, hogy a 33. számú határozat mint hivatalos irat a 40. számú határozat meghozatalát megalapozó helyszíni szemlék időpontját megelőzően nem került szabályszerűen közlésre. Ez pedig az ügy érdemére kiható súlyos eljárási szabálysértésnek minősül. A közigazgatási bíróság a 33. számú határozatot azon az alapon találta jogszabálysértőnek, hogy az alperes nem tett eleget a tényállás tisztázására vonatkozó kötelezettségének. A feltárt tények közötti ellentmondás feloldása nem történt meg, továbbá a kereskedelmi eljárásban nem kapott az ügyfél tájékoztatást a szakértői vizsgálat eredményéről. Az alperes így megalapozatlan döntést hozott, amely kirívóan okszerűtlen mérlegelés, jogalkalmazás, iratellenes tényállás-megállapítás eredményeként született (Pp. 339/B. §). Az üzemeltetés során bevétel a szórakozóhely 22 órát követő működéséből származott, ezért számolni lehetett azzal, hogy a nyitva tartás korlátozásával az I. rendű alperes bevételei megszűnnek. A felperesek szerint a kézbesítés kapcsán nem állapítható meg az I. rendű felperes felróhatósága, mert az alperes részéről történt első kézbesítési kísérlet alkalmával a székhelyén (az irodaházban) éppen nem tartózkodott olyan személy, aki a határozat átvételére meghatalmazással rendelkezett volna. Nem elvárható, hogy az irodaházban dolgozó portás, aki az I. rendű felperes ügyeiben illetéktelen személynek minősül, a hatóság által kézbesített határozat átvételére meghatalmazással rendelkezzen. A kézbesítés megkísérlését követően az alperesnek a Ket.-ben előírt eljárási szabályok szerint kellett volna eljárnia. A Ket. 78/A. §-a értelmében az elektronikus levélben megküldött anyagok nem minősülnek hiteles másolatnak, azok megküldéséhez semmiféle joghatás nem kapcsolódik. Az elektronikus levelet az I. rendű alperes törvényes képviselője 2010. december 4-én nyitotta meg és olvasta el, azaz ezen a napon került részére kézbesítésre. A kézbesítés körülményeitől függetlenül a 33. számú határozat jogszabálysértő, egy jogszabálysértő határozatot pedig senki sem köteles betartani, ezért sem állapítható meg az, hogy az I. rendű felperes felróhatóan járt volna el. Az I. rendű alperes üzletrészeire kötött adásvételi szerződéstől a vevő (IV. rendű alperes) jogszerűen állt el, az eladók (a II. rendű felperes és jogelődje) megszegték azt a szerződéses kikötést, miszerint a teljes vételár megfizetése előtt bemutatják a vevő részére, hogy az I. rendű felperes működési engedélyét nem vonták vissza, nem korlátozták. A szórakozóhely bezárásával a szerződés alapján a vevő a foglaló kétszeresét kaphatta és kapta is vissza. Az I. rendű felperes helyett a bérbeadónak 2011. december 30-án a bérleti díjat a szórakozóhely új üzemeltetője fizette meg; mivel know-how-t vásárolt az I. rendű felperestől, annak vételárát a bérleti díjtartozás megfizetésével teljesítette. A szórakozóhely bezárása folytán a bérleti díj az I. rendű felperesnél szükségszerűen felmerült költség, mely a működés bevételéből megtérült volna, ha a szórakozóhely nem zár be. A know-how értékesítéséből származó árbevétellel gyarapodott volna az I. rendű felperes vagyona. A felperesek álláspontja szerint a bérleti díj az I. rendű felperes vagyonában a szórakozóhely bezárásából származó elmaradt haszonként merült fel. Az I. rendű felperes nagyfogyasztóként rendszerhasználati és elosztói díj fizetésére volt köteles, emellett a minimálisan használt áramot állagmegóvás okán fogyasztotta. Abban bízva, hogy a bérleményben a szórakozóhely működtetésére rövid időn belül engedélyt kap, úgy számolt, hogy az áramszolgáltatás minimális költségeinek megfizetése kevesebb kárral jár, mint a szolgáltatás felmondása és a későbbiekben történő újraigénylése. A tűzvédelmi rendszer további működtetése és ennek okán a rendszer karbantartási díjának megfizetése a szórakozóhely bezárását követően is indokolt volt, mivel a hely olyan berendezésekkel volt felszerelve (pl. tűzhely, hangtechnikai és fénytechnikai eszközök), amelyek az átlagnál nagyobb valószínűséggel okozhatnak tüzet. A kamatkülönbözetet a felperesek azon az alapon kívánták kártérítés címén érvényesíteni, hogy az alperesi határozatok folytán meghiúsult az az ügylet, melynek teljesítésével kiválthatta volna az I. rendű felperes a már fennálló kölcsöntartozását, és a 2011. február 11. és 2014. június 30. közötti időszakra kedvezőbb feltételek mellett fizethetett volna kamatot (évi 24%-os késedelmi kamat helyett évi 6% ügyleti kamat).
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a kézbesítés kapcsán a felperesek az I. rendű felperes felróható magatartására nem hivatkozhatnak. Az I. rendű felperes cégnyilvántartásban feltüntetett székhelyén nem volt hivatalos iratok átvételére feljogosított személy. A 33. számú határozatot az I. rendű felperes 2010. december 3-án elektronikus úton megkapta és tudomásul is vette: mindezt a 2010. december 4-én kelt válaszirata igazolja. A 40. számú határozat azért született, mert a jogerős 33. számú határozatot az I. rendű felperes nem tartotta be, ennélfogva a közigazgatási szerv nem is tehetett mást, minthogy az üzlet bezárását rendelte el. A közigazgatási bíróság a 40. számú határozatot azért semmisítette meg, mert a 33. számú határozatot megsemmisítette a kormányhivatal. A kormányhivatal viszont hatáskör hiányában járt el, mint azt a törvényességi felügyeletét ellátó miniszter is megállapította. Az alperes kiemelte: nem lehet szó kártérítési kötelezettséget keletkeztető jogellenes magatartásról, ha a felróhatóságon kívül eső téves jogalkalmazással vagy mérlegeléssel hozott és meghozható döntésről van szó. Az adott esetben a hatóság köteles volt intézkedni a sorozatos lakossági bejelentések miatt. A 33. számú határozatot mérlegeléssel hozta meg, és ennek során nem tett eleget teljes mértékben a Ket. 51. § (1) bekezdésében foglaltaknak. A nem teljesen szabályosan történt szakértő kirendelés viszont nem írja felül azt, hogy a kirendelt szakértő a megengedettnél nagyobb zajszintet mért, amely a környék lakóinak jogait sértette. A bérleti díjat illetően az alperes arra mutatott rá, hogy a keresetlevélben foglaltak szerint a helyiségek után 2011. január 1. és december 30. között a felperes fizette meg a bérleti díjat. A felperesek később a perben azt nyilatkozták, hogy a szórakozóhely új üzemeltetője fizette ki az I. rendű felperes helyett a bérleti díjat 2011. december 30. napján. Ha a bérlet tárgyát hatósági határozat miatt nem lehet a bérlet céljára használni, akkor a bérlő nem tartozik bérleti díjat fizetni, kivéve, ha a lehetetlenülés oka neki felróható. A lejárt kölcsön többletkamata vonatkozásában az alperes arra hivatkozott, hogy az okozati összefüggés még távolról sem áll fenn, és nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a megtéríteni kért összeget bárki, bármikor megfizette volna. A foglaló kapcsán az alperes arra hívta fel a figyelmet, hogy az ügylet konstruált voltára lehet következtetni, hiszen úgy tűnik, a vételárat meg nem fizető IV. rendű alperes majd 60 000 000 forinthoz juthat „ajándékba”, az ugyanis nem tudható, hogy az engedményezésért fizetett-e és mennyit. Amennyiben fizetett, azt a II. rendű felperesnek be kellett volna jelentenie a perben, mivel annyiban megtérült az állított kára. Az alperes rámutatott továbbá, hogy amennyiben a II. rendű felperesnek az üzlet bezárása nem felróható, miért fizette volna vissza a foglaló kétszeresét, a jog szerint ugyanis arra nem volt köteles. Nemcsak a foglaló, de a bérleti díj megfizetése sem bizonyított. Az elhasznált áram ellenértéke nem igényelhető kártérítés címén, a tűzjelző karbantartására pedig az I. rendű felperes saját elhatározásából kötött szerződést, melyet felmondhatott volna, a nem üzemelő helyiségben ugyanis nincs szükség a szerződés alapján nyújtott szolgáltatásra.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítélet indokolásában kifejtette, hogy a perbeli jogvita eldöntéséhez az alperesi magatartás jogellenes voltáról, tehát jogkérdésben kellett állást foglalni, ezért a felperesek további bizonyítási indítványai teljesítésének szükségessége e kérdés eldöntésének mikéntjétől függött. Az alperes két határozata közül a 2010. december 3. napján megküldött 33. számú volt az, ami korlátozta az I. rendű felperes működését, megakadályozva a szórakozóhely szokásos szombat éjjeli (10 órától hajnali 5 óráig tartó) szokásos nyitva tartását. A szórakozóhely ezen túli időpontban amúgy sem tartott nyitva, így a később meghozott 40. számú közigazgatási határozat többlethátrányt már nem okozott. A felperesek állított károsodásában az alperes korábbi határozata játszhatott legfeljebb szerepet. Az elsőfokú bíróság ehhez képest az alperes 33. számú határozatát vizsgálta érdemben. Megállapította, hogy e határozat bíróság általi hatályon kívül helyezésének indoka a tényállás nem megfelelő tisztázása volt, ugyanis a határozathozatalkor fennálló tények közötti ellentmondás semmilyen módon nem került feloldásra. A bíróság ítéletének indokolása szerint a hatóság, a rendőrség és a közterület-felügyelet által tartott helyszíni ellenőrzések során a szórakozóhely működésével összefüggésben környezeti zajhatás, zavaró hatás nem került megállapításra. Az ugyanezen időszakban, sőt a 2010. november 6-7-i, 26-27-i ellenőrzéssel azonos időpontban elvégzett zajszakértői vizsgálat ugyanakkor 11 dB határérték-túllépést állapított meg, amely tények egymásnak ellentmondanak. A szakértői vizsgálat a kereskedelmi eljárásban a felperessel nem került közlésre, a mérési eredmény, annak jogszerűsége csak a később lefolytatott, zajterheléssel kapcsolatos környezetvédelmi eljárások eredményeként, az alperesi határozat meghozatalát követően vált ismertté. A hatóságnak e körben mindenképpen tovább kellett volna folytatnia az eljárást, és tisztázni a tényeket akár újabb zajszakértői vizsgálat lefolytatásával, esetleg más szakértő kijelölésével. Mivel elsősorban a környezetben élők nyugalmának zavarása volt az a tényező, amely erre az intézkedésre késztette a hatóságot, tisztázni kellett volna helyszíni szemlével, tanúvallomásokkal azt a zavaró hatást, amely a határozatból nem volt megállapítható. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a határozatot hatályon kívül helyező közigazgatási bírósági ítélet ellenére nem történt olyan kirívóan okszerűtlen mérlegelés, amely az alperes kártérítő felelősségét megalapozhatná. A tényállás megállapítása végett bizonyítás került lefolytatásra, az alperesi döntéshozó pedig úgy mérlegelt, hogy a megállapított tények folytán a tényállás kellően tisztázott, annak ellentmondó volta számára nem derült ki. Valamely jogszabály rendelkezésének a közigazgatási szerv részéről történő téves értelmezése, vagy a bizonyítékok téves értékelése önmagában a jogellenes felróható magatartást nem valósítja meg, ehhez nyilvánvaló és kirívó jogsértés szükséges. A perbeli esetben nyilvánvaló jogsértés nem róható az alperes terhére, csupán az történt, hogy a közigazgatási határozatot felülvizsgáló bíróságtól eltérő következtetésre jutott a feltárt bizonyítékok értelmezése kapcsán. A közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősséget pedig nem alapozza meg önmagában az a körülmény, hogy a közigazgatási perben a bíróság jogszabálysértőnek ítélte a közigazgatási szerv határozatát (BDT 2007.1709). Az elsőfokú bíróság az okozati összefüggés hiánya okán szükségtelennek tartotta a 40. számú határozat részletes vizsgálatát. A kereseti kérelmeket mint alaptalanokat azért utasította el, mert az alperes ezen utóbbi határozat meghozatalával végződött eljárása nem volt jogellenesnek tekinthető, továbbá a későbbi határozat esetében az okozati összefüggés eleve hiányzott. Jogsértés hiányában nem kerülhetett sor annak jogkövetkezményei alkalmazására sem, így a felpereseket a követelt kártérítés nem illette meg.
Az I-III. rendű felperesek fellebbezésükben elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset teljesítését kérték. Másodlagosan a jogalap tekintetében közbenső ítélet hozatalát, a kártérítés összege kérdésében pedig a Pp. 253. § (4) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság tárgyalás folytatására és határozat hozatalára utasítását, harmadlagosan az elsőfokú ítélet Pp. 252. § (3) bekezdése alapján történő hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasítását kérték. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság tévesen, az arra irányuló bizonyítás lefolytatása nélkül állapította meg az okozati összefüggés hiányát a 40. számú határozatnál. Figyelmen kívül hagyta, hogy a 33. számú határozat csupán ideiglenesen, a zavaró hatás megszüntetéséig korlátozta a nyitva tartást, vagyis a szórakozóhelynek meg volt a lehetősége arra, hogy a nyitvatartási rend visszaállítása után tevékenységét változatlanul folytassa. A 40. számú határozat tekintetében ilyen lehetőség már nem volt, hiszen abban az alperes a szórakozóhely működési engedélyét visszavonta, a kereskedelmi tevékenységet megtiltotta, a nyilvántartásból törölte és az üzletet bezáratta. Kirívóan okszerűtlen és iratellenes tehát az elsőfokú ítélet azon indokolása, miszerint az utóbbi határozat többlet hátrányt már nem okozott. Az elsőfokú bíróságnak ezen túlmenően tájékoztatnia kellett volna a feleket a bizonyítási teherről, a bizonyítási kötelezettségről, és csak annak eredményeként juthatott volna azokhoz az információkhoz, amelyekből megállapíthatta volna a szórakozóhely tényleges nyitva tartását. A felperesek szerint az adott esetben az alperes nem tévesen értelmezte a jogszabályt, hanem egyszerűen nem alkalmazta, és ez alapozza meg a jogellenességet. A 33. számú határozat meghozatalára ugyanis úgy került sor, hogy az alperes nem tett eleget a Ket. 50. § (1) bekezdése szerinti tényállás tisztázási kötelezettségének. Iratellenes az elsőfokú ítélet azon megállapítása, hogy az alperesi határozat mérlegelése nem tekinthető kirívóan okszerűtlennek. E megállapítást megelőzően az ítélet maga is rögzíti, hogy a helyszíni ellenőrzésekkor nem volt a szórakozóhely működésével összefüggő zajhatás, zavaró hatás, azonban a beszerzett zajszakértői vizsgálat éppen ennek ellenkezőjére jutott, így az alperes a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül értékelte. Úgy hozta meg határozatát, hogy a beszerzett bizonyítékok nyilvánvaló ellentmondását nem oldotta fel.
A IV. rendű felperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereseti kérelem teljesítését kérte. Másodlagos fellebbezési kérelme közbenső ítélet hozatalára, a kár összege kérdésében pedig az elsőfokú tárgyalás folytatására, határozathozatalra utasítására irányult. Harmadlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság újabb tárgyalásra, újabb határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet anyagi és eljárási jogszabályt sért, a megállapított tényállás hiányos, iratellenes, továbbá az elsőfokú bíróság egyes tényekből további tényekre helytelenül következtetett, így ítélete megalapozatlan. Tévesen alapozta az elsőfokú bíróság az I. rendű felperes törvényes képviselőjének 2010. december 4. napján kelt e-mail üzenetében foglaltakra, hogy az I. rendű felperes a 40. számú határozat meghozatalakor már nem végzett kereskedelmi tevékenységet, így arra tekintettel a felpereseket nem érhette kár. Az I. rendű felperes ténylegesen végzett kereskedelmi tevékenységet, amit közokiratként a 40. számú határozat erősít meg annak megállapításával, hogy 2010. december 4-én a szórakozóhelyen rendezvény megtartására került sor. A IV. rendű alperes szerint nem lehet az ideiglenes, 90 napos időszakra vonatkozó határozatot a károkozás szempontjából a működési engedélyt véglegesen visszavonó határozattal hatásában egyenértékűnek tekinteni. Az elsőfokú bíróságnak külön és érdemben kellett volna vizsgálnia ezen utóbbi határozat következtében a felpereseket ért kárt, de az erre vonatkozó bizonyítás lefolytatását törvénysértő módon mellőzte. Az elsőfokú bíróság ezáltal nem tett eleget a Pp. 221. § (1) bekezdése szerinti indokolási kötelezettségének, jogszabálysértő módon állapította meg a tényállást. Megsértette a Pp. 3. § (3) bekezdésében foglaltakat is, mert elmaradt a bizonyítási kötelezettségről való tájékoztatás, holott csak annak eredményeként juthatott volna azoknak az információknak a birtokába, amelyekből megállapíthatta volna a szórakozóhely tényleges nyitva tartását. Téves, hogy a bizonyítás elmulasztása mérlegelési tevékenység eredménye lenne, ezért a kártérítési felelősség megállapíthatósága kizárt. A IV. felperes szerint az alperes a bizonyítás teljes mellőzésével lényeges és kirívó eljárási szabálysértést követett el. A perbeli esetben a közigazgatási jogkörben okozott kár minden törvényi feltétele megvalósult. Az alperesnek lehetősége lett volna helyszíni szemlével, illetve tanúvallomásokkal alátámasztani az állítólagos zavaró hatást, az egyetlen lakó bejelentése alapján nem állapítható meg. Kiemelte továbbá a IV. rendű felperes, hogy az üzletrész-adásvételi szerződés 9. pontja elállási jogot tartalmaz a működési engedély visszavonása esetére. Az elállási jog nem lett volna gyakorolható a kereskedelmi tevékenységet ideiglenesen, az eltérő nyitva tartás tekintetében korlátozó határozat okán, azonban az I. rendű felperes működési engedélyét véglegesen visszavonó határozatra tekintettel a IV. rendű felperes elállt a szerződéstől. Az eladók az átvett foglaló kétszeresének megfelelő összeget megfizették, a káruk bekövetkezését és annak mértékét a perben csatolt okiratok kellően bizonyítják, és megállapítható, hogy a kár okozati összefüggésben áll a szórakozóhely bezárását elrendelő jogszerűtlenül meghozott közigazgatási határozattal.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Előadta: a kereset pusztán amiatt is alaptalan, hogy a felperesek rossz alperes ellen terjesztették elő a kártérítési igényüket, mivel az állítólagos károsodásuk okául hivatkozott határozatokat nem az alperesként megjelölt polgármesteri hivatal hozta, hanem a jegyző mint a perbeli határozatok ügykörének hatáskörei kizárólagos gyakorlója. A törvényes képviselőjén keresztül a jegyző munkáltatója az önkormányzat, így a Ptk. alkalmazotti felelősségre vonatkozó szabályai értelmében a kárért való felelősség őt terheli. Az új Ptk. értelmében is a jogi személyiséggel rendelkező közigazgatási szerv tartozik felelősséggel, ha a közhatalmi jogkör gyakorlója nem jogi személy. Az I. rendű felperes egy érvényes és jogerős zárva tartást elrendelő közigazgatási határozat ellenére nyitott ki és működtette a szórakozóhelyet, mely határozatot ráadásul tudomásul vett. A 40. számú határozat kártérítői felelősséget semmiképpen nem alapoz meg, hiszen az I. rendű felperes magatartásának egyenes és szükségszerű következménye volt, illetve a felperesek pertársuk felróható magatartására hivatkoznának előnyök szerzése végett, amit tilt a jog. A közigazgatás határozat felülvizsgálata iránti perben a bíróság csak azt rótta az alperes terhére, hogy a határozatát mérlegeléssel hozta meg, és ennek során nem tett eleget teljes mértékben a Ket. 51. § (1) bekezdésében foglaltaknak, továbbá nem teljesen szabályszerűen rendelte ki a szakértőt. A Ket. ugyanakkor nem tartalmaz előírást arra nézve, hogy miként kell mérlegelni egy közigazgatási határozat során, és ez vonatkozik egy szakértő kirendelésére is. Az viszont tény, hogy a szakértő a megengedettnél jóval magasabb zajszintet mért, és az alperes köteles volt intézkedni a sorozatos lakossági bejelentések miatt. Ha ezt nem teszi, a kártérítési felelősségét éppen ez alapozta volna meg. Álláspontja szerint akkor értékelte volna kirívóan okszerűtlenül a bizonyítékokat, ha az egyértelmű, nem homályos, nem hiányos, és a tényekkel, valamint önmagával sem ellentétben álló szakértői véleményt hagyta volna figyelmen kívül a határozata meghozatalakor. A zajszintet ugyanis nem érzékszervi úton, hanem szakértő által kezelt mérőműszerekkel kell meghatározni különösen akkor, ha a hatósági megengedett zajszinthez kell viszonyítani. A jelen esetben nem lehet szó a bizonyítás teljes mellőzéséről, ilyet nem állapított meg a bíróság sem, és a peradatokból is az ellenkezőjére vonható le következtetés. Kiemelte továbbá az alperes, hogy egy közigazgatási határozat bíróság általi megsemmisítése nem eredményezi és nem képezi önmagában kártérítési per jogalapját. Többlet feltételként az is szükséges, hogy a határozat tételes jogszabályi rendelkezést sértsen. Ez a perbeli határozatok egyikére sem állítható.
A IV. rendű felperes a megfelelő alperes perlése kapcsán rámutatott arra, hogy a jegyző eljárása mint hatósági eljárás nem az önkormányzat, hanem az önálló jogi személyiséggel rendelkező polgármesteri hivatal működése körében valósul meg. A jegyző által hozott határozat jogellenességére alapított kártérítési perben ezért a polgármesteri hivatal lehet kizárólag az alperes. A 33. számú határozathoz – közlésének hiányában – nem fűződik végrehajthatóság, így nem kérhető számon, hogy a közöltnek nem tekinthető – és utóbb a bíróság által hatályon kívül helyezett – határozatban foglalt kötelezésnek miért nem tett eleget az I. rendű alperes. Amennyiben a 33. számú határozatot szabályszerűen és megfelelő jogorvoslati jogra való kioktatással közlik, az I. rendű felperes keresetlevelében a Ket. 110. § (1) bekezdése alapján kérhette volna a végrehajtás felfüggesztését is. A kérelemnek a végrehajtást foganatosító szerv tudomására jutásától a kérelem elbírálásáig a végrehajtás nem foganatosítható. Alaptalan ezért az az alperesi álláspont, miszerint a 33. számú határozat annak közlésével azonnal végrehajthatóvá vált volna. Az alperes egyebekben nem hivatkozhat előnyök szerzése végett a jogsértően megállapított azonnali végrehajthatóságra, illetve annak I. rendű felperes általi be nem tartására. A 40. számú határozat kizárólag a 33. számú határozat be nem tartására alapítottan fosztotta meg az I. rendű felperest a működés lehetőségétől, ezért nem tekinthető jogszerűnek. Egyben alapvető garanciális eljárási szabályok megsértésével hozott határozatnak minősül, mellyel összefüggésben az alperes kártérítési felelőssége nem vitatható. A 33. számú határozat meghozatala előtt a tényállás feltárásához, illetve az ellentmondás feloldásához bizonyítási eljárást kellett volna lefolytatni, amelyre nem került sor.
A felperesek fellebbezése alaptalan.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az I. rendű felperes által az alpereshez intézett 2010. december 4-én kelt bejelentés, valamint a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság közigazgatási perben hozott ítéletének indokolásában foglaltak alapján a következők szerint pontosítja. Az I. rendű felperes törvényes képviselője útján 2010. december 3-án elektronikus úton megkapta a 33. számú határozatot. A zajszakértőként eljárt P. Kft. azon szakvéleményére tekintettel, melyet az alperes a 33. számú határozat meghozatalakor értékelt, az elsőfokú környezetvédelmi hatóság a 2011. november 15-én kelt határozatával a zajkibocsátási határérték túllépése miatt 3 424 000 forint zajbírság és 106 250 forint eljárási költség megfizetésére kötelezte az I. rendű felperest. A zajbírság ügyében hozott elsőfokú határozat elleni fellebbezés folytán eljárt Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta, az e határozat ellen benyújtott keresetet a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 2013. május 10-én kelt ítéletével elutasította.
Az így pontosított tényállás alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntésével egyetért, jogi indokait a fellebbezésekben és a fellebbezési ellenkérelemben foglaltakra is tekintettel az alábbiak szerint egészíti ki, illetőleg pontosítja.
Mindenekelőtt azt kellett megállapítani, hogy alapos lehet-e az alperesnek kizárólag a másodfokú eljárás során előterjesztett azon megváltoztatott ellenkérelme, miszerint jogviszony (passzív perbeli legitimáció) hiányában utasítandó el a kereset, melyhez képest az elsőfokú eljárás során folytatott érdemi vizsgálat szükségtelen volt.
A Pp. 247. §-a nem tiltja az ellenkérelem másodfokú eljárás során történő megváltoztatását. Az ítélőtábla álláspontja szerint azonban a jelen perben erre még sincs lehetőség, mert az elsőfokú eljárás során az alperes maga is helytállónak tartotta a polgármesteri hivatal megjelölését, vagyis nem vitatta, elfogadta, magára vállalta a vele szembeni igényérvényesítést. A Kúria korábbi joggyakorlata szerint a legitimáció nem vizsgálható hivatalból, ha az alperes olyan nyilatkozatot tesz, hogy az igény címzettjeként magát elfogadja. A másodfokú eljárásban alappal nem lehet ettől eltérően védekezni, és ezzel utóbb megváltoztatni az elsőfokú eljárás kereteit. Az alperes perbeli legitimációval kapcsolatos álláspontja nem is helytálló. Az ítélőtábla e vonatkozásban egyetért a IV. rendű alperes fellebbezési ellenkérelemre tett észrevételében előadottakkal. A jegyző magatartását az általa vezetett jogi személynek kell betudni.
Az ítélőtábla a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a felperesek kártérítési keresete megalapozott-e az alperessel szemben úgy, ahogyan azt az elsőfokú ítélet tartalmazza.
A felperesi fellebbezések okfejtése annyiban alapos, hogy nem kizárólag a 33. sorszámú határozattal állhat okozati összefüggésben a megtéríteni kért kár. A 33. számú határozat a szórakozóhely éjszakai működését akadályozta csak meg. Azt, hogy milyen időszakra áll fenn ez a korlátozás, a 40. számú határozat döntötte el azzal, hogy bezáratta. A felperesek a szórakozóhely 2010. december 7. és 2011. december 30. napja közötti zárva tartásából eredő kár megtérítését kérték, ilyen kár pedig egyedül a 33. számú határozatból nem következhetett, azt ugyanis Budapest Főváros Kormányhivatala a 2011. március 10-én kelt végzésével megsemmisítette (később a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság is hatályon kívül helyezte ítéletével). A szórakozóhely ennek ellenére nem tudott működni, mert időközben megszületett a 40. számú határozat, amely csak a Fővárosi Bíróság 2011. december 5-én meghozott ítéletével került megsemmisítésre.
Az is egyértelmű, hogy a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perben hozott ítéletek irányadóak a kártérítési per bírósága számára is annyiban, hogy a jogellenesség körében kötik a bíróságot. A kártérítési per bírósága a közigazgatási per bíróságának a hatósági eljárásban feltárt jogszabálysértéssel kapcsolatos megállapításaival szemben nem állapíthatja meg, hogy az ott megjelölt jogszabálysértés nem történt meg. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság I. rendű felperes hátrányára szóló határozata is köti az adott esetben a kártérítési per bíróságát, amely azt jelenti, hogy a zajvédelmi bírság kiszabását helytállónak kell tekinteni.
Az elsőfokú ítélet indokolásából úgy tűnik, mintha lennének a jogellenességnek fokozatai, ez azonban téves. Mindaz, amit e körben az elsőfokú bíróság értékelt, a felróhatóságra tartozik.
Nincs akadálya ugyanakkor annak, hogy ugyanazt a jogszabálysértést, melyet a közigazgatási jogi jogkövetkezmény levonása során a közigazgatási per bírósága is értékelt, a kártérítési per bírósága a polgári jogi jogkövetkezmények alkalmazása szempontjából eltérő súlyosságúnak értékelhesse (BH 2013.44.). A felróhatóság megítélése során pedig nem kizárt a hatóság eljárását követően a közigazgatási per bírósága által más hatósági eljárásban hozott ítéletben foglaltak figyelembevétele sem. A felróhatóság körében a kártérítési perben azt kell megítélni, úgy járt-e el a hatóság, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A jelen perben tehát a 33. és 40. számú, tartalmában jogellenes határozatban megnyilvánuló döntés felróhatóságát lehetséges és szükséges is volt vizsgálni.
Az I. rendű felperes ügyében a tényállás megállapításához az eljáró hatóságnak a rendelkezésre álló bizonyítékokat kellett mérlegelnie és a rá vonatkozó jogszabályokat kellett alkalmaznia. Eljárása akkor minősülhet felróhatónak, ha a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelte, vagy egyértelmű jogszabályt alkalmazott tévesen.
Az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság a 33. számú határozat vonatkozásában helyesen döntött, amikor a felróhatóság hiányát állapította meg. A felperesek tévesen állítják, hogy az alperes hatósága bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül és a bizonyítékok súlyosan ellentmondásos mérlegelésével fogadta el, hogy a szórakozóhely üzemeltetése során a zajszint túllépte a megengedettet. A határozat felsorolja azokat a bizonyítékokat (helyszíni szemlék, valamint szakvélemény), amelyekből a hatóság ezt a következtetést levonta. Nem állítható, hogy a hatóság bizonyos időpontokra vonatkozó eltérő bizonyítékokat logikátlanul értékelt volna; megállapítható, hogy más időpontban került sor a szemlékre, és más időpontban a szakértői vizsgálatokra. A zajszint túllépése nemcsak akkor valósul meg, ha a zaj erőssége folyamatosan lépi túl a megengedettet, hanem akkor is, ha időnként. Amennyiben van olyan bizonyíték, amely a túllépést önmagában alátámasztja, az elegendő a jogsértés megállapításához. Azt pedig, hogy a zajszakértői vélemény helyes volt, utólag jogerős közigazgatási ítélet támasztja alá. Mindezekhez képest nem lehet olyan álláspontra helyezkedni, hogy nyilvánvalóan téves lett volna a hatóság által levont következtetés, ezért az alperes magatartása felróhatónak minősülne.
A 33. számú határozat fellebbezési záradéka kapcsán az ítélőtábla arra mutat rá, hogy a felperesek a fellebbezhetőség mint a jogkérdés tekintetében e perben egyértelműen foglaltak állást, ugyanakkor az I. rendű felperes a közigazgatási eljárásban azon az állásponton volt, hogy a határozat nem fellebbezhető és kérelmezte a miniszter másodfokú határozatot megsemmisítő végzésének visszavonását. Azt, hogy a határozat fellebbezhetősége mennyire nem volt egyértelmű, a Legfelsőbb Bíróság Kfv.X. számú ítélete igazolja, amelyben foglaltak szerint a másodfokú közigazgatási határozatot a bíróság érdemben vizsgálta felül.
A 40. számú határozat jogellenességét a 33. számú határozattól függetlenül is azért mondta ki a jogerős bírósági ítélet, mert a 33. számú alaphatározat szabályszerű közlésére 2010. december 4-én került csak sor, ehhez képest pedig a 33. számú határozatban meghatározott jogkövetkezmény nem lett volna alkalmazható. Az ítélőtábla e körben sem tudott megállapítani a hatóság részéről felróhatóságot megalapozó téves jogalkalmazást.
Nem alapos az a felperesi hivatkozás, miszerint az I. rendű felperes 2010. december 3-án nem kapta meg a 33. számú határozatot, arról csak a másnap éjjel tartott helyszíni szemlén értesült. A 2010. december 4-i bejelentésében az I. rendű felperes ügyvezetője visszaigazolta, hogy a 33. számú határozatot elektronikus úton megkapta, és azt az anyagi jogi nyilatkozatot tette, miszerint a határozatban foglaltaknak az I. rendű felperes eleget tesz, vagyis a határozatot magára kötelezőnek fogadja el. A 33. számú határozat indokolásából kitűnően a társaság székhelyén meghiúsult kézbesítés tényéről, valamint a határozat tartalmáról az I. rendű felperes törvényes képviselője telefonon tájékoztatást kapott, és ezt követően került megküldésére a határozat az általa megadott e-mail címre. Ilyen előzmények után az I. rendű felperes esetleges érdektelensége nem volna az alperes terhére róható. Az a felperesi hivatkozás, hogy váratlanul érte az I. rendű felperest a 40. számú határozat, a határozat tartalmával ellentétes. Az I. rendű felperes 2010. december 4-én faxon válaszolt az elektronikus úton 2010. december 3-án megkapott határozatra. A válasz a szórakozóhely 2010. december 4-i ellenőrzésének napján kelt, és semmi nem utal benne arra, hogy az I. rendű felperes törvényes képviselője a 23 óra 45 perckor tartott helyszíni ellenőrzés után írta volna: az okiratban ugyanis csak azt közölte, hogy az I. rendű felperes tudomásul vette a határozatot, ennek következtében kereskedelmi tevékenységet nem folytat. A helyszíni szemlén nem kifogásoltak semmit a határozat kézbesítésével kapcsolatban, csak arra hivatkoztak, hogy az éjszakai rendezvényt nem az I. rendű felperes, hanem más tartja. Mindezekre tekintettel az ítélőtábla azt állapította meg, hogy nem volt felróható az alperes eljárása, amikor a szórakozóhely I. rendű felperesi képviselő nyilatkozatával ellentétben álló nyitva tartását tapasztalva levonta a 33. számú határozatban kilátásba helyezett jogkövetkezményt.
A felróhatóság hiánya önmagában kizárja az alperes kártérítési felelősségét, annak feltételei ugyanis konjunktívak.
Az üzletrész adásvétele kapcsán érvényesített kártérítési követelést illetően az előbbi indokoktól függetlenül is alaptalan a kereseti kérelem, mert a szerződő felek az alperes hatósági eljárásában semmilyen módon nem voltak ügyfelek, az I. rendű felperessel szemben folytatott eljárásában nekik az alperes kárt nem okozhatott. A szerződés létrejötte hiányában a vagyonban bekövetkezett kereset szerinti kár értelmezhetetlen. Vélelem szól ugyanis a szerződés visszterhessége mellett, ha pedig nem történik se szolgáltatás, se ellenszolgáltatás, úgy értékcsökkenés egyik fél vagyonában sem állhat be. Az üzletrész átruházására az alperesnek sem ráhatása, sem rálátása nem volt, így az okozati összefüggést megalapozó előreláthatóság hiánya is kizárná a kártérítési felelősségét.
A bérleti díjjal összefüggésben a Ptk. 355. § (4) bekezdése értelmében kártérítés címén a ténylegesen felmerült költséget érvényesíthették volna a felperesek. Az I. rendű felperessel szemben harmadik személyt megillető követelés ilyen jogcímen alappal nem érvényesíthető. A felpereseknek bizonyítaniuk kellett volna, hogy a bérleti díjat az I. rendű felperes megfizette. Nem áll azonban rendelkezésre olyan bizonyíték, mely ezt igazolná különös tekintettel arra, hogy a peres eljárás kezdetén az I. rendű felperes arra hivatkozott, hogy a becsatolt két számla bizonyítja a bérleti díj általa történt teljesítését, míg a felperesek később arra hivatkoztak, hogy a bérleti díjat az I. rendű felperestől megvásárolt know-how ellenértéke terhére harmadik személy fizette meg. Ehhez képest az egyetlen rendelkezésre álló okirati bizonyíték a bérbeadó 2012. február 13-i egyenlegközlője, mely szerint az I. rendű felperes felé nullszaldós követelése van. Ilyen perbeli nyilatkozatok és okiratok mellett – arra is figyelemmel, hogy az egyenleg közlője nem érdektelen és nincs csatolva alapbizonylat a harmadik személy fizetéséről – az ítélőtábla álláspontja szerint az alperestől megtéríteni kért bérleti díjak I. rendű felperes általi teljesítése nem bizonyított.
A kamatkülönbözetben megjelölt kár bekövetkezése nem állhat okozati összefüggésben az alperes magatartásával, hiszen annak a kölcsönszerződésekre semmilyen rálátása nem lehetett. A kölcsönszerződések a hatósági eljárástól függetlenül köttettek, és ha meg is hiúsult a második kölcsön, mert az I. rendű felperes nem tudta működtetni a szórakozóhelyet, ezt az alperes nem láthatta előre, nem számolhatott azzal, hogy eljárása ilyen kárt okozhat.
Az áramdíjat és a tűzjelző karbantartási költségét illetően azt lehet megállapítani, hogy az I. rendű felperesnek felmerülhetett ilyen fizetési kötelezettsége, az azonban nem került bizonyításra, hogy tényleges kár is érte, mert a teljesítés folytán költségei merültek fel.
A Fővárosi Ítélőtábla mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.439/2015/11/II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás