BK ÍH 2016/7.
BK ÍH 2016/7.
2016.03.01.
A vádelv nem követeli meg a vád és az ítélet tényállása közötti teljes történeti azonosságot, és nem sérti a vádhoz kötöttség elvét, ha a bíróság a bizonyítási eljárás eredményeként a vádiratban leírtaktól eltérő részesi magatartásban állapítja meg a terhelt bűnösségét [Be. 2. § (2)–(3)–(4) bekezdése].
A járásbíróság a 2014. évi november hó 4. napján kihirdetett ítéletével G. N. I. r. vádlott büntetőjogi felelősségét bűnsegédként elkövetett garázdaság bűntettében állapította meg, ezért őt 100 000 forint pénzbüntetésre ítélte. K. Zs. II. r. vádlott bűnösségét társtettesként elkövetett testi sértés bűntettében és társtettesként elkövetett garázdaság bűntettében állapította meg. A II. r vádlottat ezért halmazati büntetésül 10 hónap szabadságvesztésre ítélte, melynek végrehajtását két évi próbaidőre felfüggesztette. Ugyanakkor az I. r. vádlottat a bűnsegédként elkövetett testi sértés bűntettének vádja alól azért mentette fel, mert álláspontja szerint cselekménye nem alkalmas ennek megállapítására.
A járásbíróság ítélete ellen az ügyész az I. r. vádlott terhére jelentett be fellebbezést a felmentő rendelkezés miatt, az I. r. vádlott bűnösségének testi sértés bűntettében történő megállapítása érdekében, míg az I. r. vádlott és védője felmentésért fellebbeztek. A II. r. vádlott vonatkozásában az ítélet első fokon jogerőre emelkedett.
A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletének G. N. I. r. vádlottra vonatkozó részét felülbírálva megváltoztatta, és az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki bűnsegédként elkövetett testi sértés bűntettében is. A kiszabott pénzbüntetést halmazati büntetésként tekintette kiszabottnak, és mellőzte annak megállapítását, hogy a meg nem fizetett pénzbüntetés szabadságvesztésre átváltoztatása során az egy napi tétel összegének egy napi szabadságvesztés felel meg.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az I. r. vádlott védője felmentés érdekében jelentett be fellebbezést. A védő fellebbezésében a törvényes vád hiányára hivatkozott, mert álláspontja szerint a vádiratban írt tényállás – miszerint az I. r. vádlott a társait bűncselekmény elkövetésére buzdította volna – nem állapítható meg, és erre az elsőfokú bíróság ítéletében kifejezetten hivatkozott is. A vádirat a védő szerint nem tartalmazza azt a tényt, hogy az I. r. vádlott a helyszínen tartózkodásával a társaira szándékerősítőleg hatott volna. Az I. r. vádlott esetében ezért a vád nem törvényes, így nincs helye a bűnösség megállapításának sem. A bűnösség megállapításával a másodfokú bíróság a vádhoz kötöttség elvét sértette.
A fellebbviteli főügyészség a másodfokú bíróság ítéletének helybenhagyására tett indítványt.
A harmadfokú bíróság a jogorvoslattal megtámadott másodfokú ítéletet a Be. 387. § (1) bekezdése alapján az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárással együtt bírálta felül abból a szempontból is, hogy az első- és másodfokú bíróságok az eljárási szabályokat megtartották-e, valamint, hogy a másodfokú határozat megalapozott-e.
A védő által bejelentett fellebbezés kapcsán a fellebbviteli bíróság az alábbiakra mutatott rá.
Az ügyészség vádiratában azt tette a vád tárgyává, hogy 2012. évi június hó 25. napján P. városban a C. Áruház épületében működő presszóban italozó L. R. sértettet G. N. I. r., K. Zs. II. r. vádlottak és ismeretlenül maradt társuk taxiba ültették, majd a sértett által lakcímként megjelölt társasházhoz szállították. Itt tettlegességig fajuló nézeteltérés alakult ki a vádlottak és a sértett között, melynek során a II. r. vádlott ismeretlen társával ütlegelni és rugdosni kezdte a sértettet, majd a társasház bejárati ajtajának lökték, melynek üvegezése kitört. A sértett bántalmazásának a cselekményt észlelő lakók közbelépése vetett véget, akik értesítették a rendőrséget. A cselekmény elkövetése során az I. r. vádlott mindvégig buzdította a II. r. vádlottat és annak ismeretlen társát, hogy a sértettet bántalmazzák. A II. r. vádlott és ismeretlen társának bántalmazása következtében a sértett 8 napon túl, ténylegesen 3-4 hét alatt gyógyuló súlyos sérüléseket szenvedett.
E tényállás alapján az ügyész a vádiratban az I. r. vádlottat felbujtóként elkövetett testi sértés bűntettével vádolta.
A vádemelést követően az ügyész az elsőfokú bírósághoz érkezett beadványában a vádirat tényállását azzal egészítette ki, hogy az I. és a II. r. vádlottak, továbbá ismeretlen társuk a társasház melletti közterületen tanúsított magatartása kihívóan közösségellenes, erőszakos volt, amely alkalmas volt arra, hogy másokban riadalmat, vagy megbotránkozást keltsen. Ezen túlmenően a vádlottak cselekvőségére vonatkozó újabb tényt nem tett a vád tárgyává, és arra sem tért ki, hogy a továbbiakban milyen bűncselekménnyel vádolja a vádlottakat. A vádhatóság képviselője perbeszédében indítványozta a terheltek bűnösségének garázdaság bűntettében történő megállapítását is.
A törvényes vád értelmezése körében az ítélőtábla az alábbiakra mutatott rá.
A Be. 2. § (2) bekezdése értelmében törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi.
A törvényes vád követelménye magában foglalja az ügyésznek a cselekmény minősítésére vonatkozó indítványát is. Töretlen azonban a bírói gyakorlat abban, hogy a vádirati tényállásban feltüntetett tényeket a vád tárgyának kell tekinteni; az ügyész általi minősítéstől – vagy annak hiányától – függetlenül a vádat a bíróságnak ki kell merítenie, az ügyészi minősítés a bíróságot nem köti.
Kétségtelen, hogy az I. r. vádlottnak a bizonyítási eljárás eredményeként felbujtói minőségét nem lehetett megállapítani. Mindössze annyi volt megállapítható, hogy az I. r. vádlott a társai által bántalmazott sértett lábánál állva kiabált, és számon kérte a sértetten, hogy „hol laksz, te szemét?” Az ekként megállapított tényállásból, a vádlott kijelentéséből okszerűen vonta le az első- és másodfokú bíróság azt a következtetést, hogy az I. r. vádlott nem felbujtóként játszott szerepet a bűncselekmény elkövetésében.
Egységes a bírói gyakorlat a tekintetben is, hogy a vádelv a vád és az ítélet tényállása közötti teljes történeti azonosságot nem követeli meg, ezért a vád keretein belül a tényállásnak az elkövetés módja tekintetében történő pontosítása nem sérti a vádhoz kötöttség elvét.
Mindez azonban a vád törvényességét nem érinti, hiszen a Be. 75. § (1) bekezdésének 2. mondata szerint a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni. Erre tekintettel az a megállapítás, hogy az I. r. vádlott nem felbujtóként, hanem bűnsegédként vett részt a bűncselekmény elkövetésében, nem járt a vádelv sérelmével.
Mindezekre tekintettel a harmadfokú bíróság álláspontja szerint a vád törvényessége nem vitatható, a vádbeszédben tett minősítéssel együtt a vád törvényes. Erre figyelemmel az első- és másodfokú bíróságok törvényes vád alapján folytatták le a büntetőeljárást, így a védőnek ezzel ellentétes álláspontja nem megalapozott.
Az eljárt bíróságok emellett a büntetőeljárás szabályait maradéktalanul megtartották, így eljárásuk minden tekintetben szabályos volt.
A másodfokú bíróság által is irányadónak tekintett tényállást a harmadfokú bíróság megalapozottnak találta, amely mentes a Be. 351. § (2) bekezdésében felsorolt megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól, az a bizonyítékok indokolt és okszerű mérlegelésén alapul, ekként a harmadfokú eljárásban is irányadó volt.
Az irányadó tényállás lényege szerint az I. r. vádlott végig jelen volt a helyszínen a sértett bántalmazása során, társa magatartására szándékerősítőleg hatott.
Az elsőfokú bíróság a megállapított tényállásból helyesen vont jogkövetkeztetést arra, hogy az I. r. vádlott a garázdaság bűntettének pszichikai bűnsegédje volt.
Helytálló ugyanakkor a másodfokú bíróság álláspontja is, amely szerint a vádlottak cselekményei ún. heterogén alaki halmazatot alkotnak; a vádlottak egyetlen magatartásukkal több bűncselekményt valósítottak meg.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a II. r. vádlott a sértett közterületen történő bántalmazásával megvalósította mind a testi sértés bűntettét, mind a garázdaság bűntettét. A tényállás szerint e bűncselekmények elkövetésekor jelen volt az I. r. vádlott is.
A Btk. 14. § (1) bekezdése értelmében bűnsegéd az, aki bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt.
A bírói gyakorlat a bűnsegély két alakzatát különbözteti meg. A pszichikai és a fizikai bűnsegély között lényegi különbség az elkövetési magatartás mibenlétében rejlik.
A pszichikai bűnsegély megvalósulásához ugyanis nem szükséges az elkövetőnek tevőleges magatartást tanúsítania; ennek megállapításához pusztán az szükséges, hogy az elkövető jelenlétével egyetértését fejezze ki a más által elkövetett bűncselekménnyel. Ezt az álláspontot foglalta el a Legfelsőbb Bíróság is a BH 1994.299. eseti döntésében, amely szerint a csoportban résztvevő, de a testi bántalmazásban aktívan részt nem vevő személy a szándékerősítő jelenlétével bűnsegédként valósítja meg az aljas indokból elkövetett súlyos testi sértés bűntettét, illetőleg e bűntett kísérletét.
Osztotta a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság érvelését, miszerint a pszichikai bűnsegély megállapíthatóságának további feltétele, hogy az elkövető passzív magatartása szándékegységben álljon az aktív magatartást kifejtőkkel. Amennyiben a bűnsegéd a helyszínt elhagyja, vagy a magatartásával megkísérli visszafogni a többi elkövetőt a bűncselekmény elkövetésétől, a szándékegység nem állapítható meg. Egyebekben a szándékegység minden kétséget kizáróan fennáll.
A fentiek alapján helyes a másodfokú bíróság hivatkozása, miszerint a nem csak passzív, hanem aktív magatartást kifejtő I. r. vádlott a cselekmény elkövetése során tanúsított magatartásával szándékegységben állott a többi elkövetővel, ekként a garázdaság bűntettén túl szükségszerűen a testi sértés bűntettének is bűnsegédje volt.
Erre tekintettel a védő felmentésre irányuló fellebbezése sem volt megalapozott.
Az első- és másodfokú bíróság a büntetőjogi jogkövetkezményeket befolyásoló körülményeket helyesen tárta fel, és azokat helyesen értékelve jutott arra az álláspontra, hogy a büntetlen előéletű I. r. vádlottal szemben elégséges a pénzbüntetés kiszabása is. A pénzbüntetés mértéke a cselekmények tárgyi súlyához és az elkövetésben résztvevők cselekvőségéhez képest – figyelemmel a halmazati büntetés kiszabására is – nem eltúlzott.
Helytálló a másodfokú bíróság részéről a pénzbüntetés kiszabására vonatkozó rendelkezés pontosítása is; a Btk. 51. §-a nem tartalmaz arra vonatkozóan rendelkezést, hogy a meg nem fizetett pénzbüntetést milyen módon kell szabadságvesztésre átváltoztatni.
Mindezekre tekintettel a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Be. 397. §-ában írtak alapján, helyes indokainál fogva helybenhagyta.
(Pécsi Ítélőtábla Bhar.I.55/2015/3.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás