KÜ BH 2016/96
KÜ BH 2016/96
2016.04.01.
A keresőtevékenység célú tartózkodás csak akkor valósul meg, ha a harmadik országbeli állampolgár ténylegesen munkát végez. A munkavégzésre utaló iratok bemutatása nem elegendő a tényleges munkavégzés alátámasztására [2007. évi II. tv. 13. § (1) bek., 18. § (1) bek.; 114/2007. (V. 24.) Korm. r. 29. §].
[1] A felperes keresőtevékenység folytatása céljából 2013. július 16-án tartózkodási engedély meghosszabbítása iránti kérelmet nyújtott be, melyet az elsőfokú idegenrendészeti hatóság 2013. október 28. napján kelt a 106-1-36618/14/2013-T. számú határozatával elutasított.
[2] Az elsőfokú hatóság határozata alapjául a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (a továbbiakban: Harmtv.) 13. § (1) bekezdés f) pontját, 18. § (1) bekezdés a) és b) pontjait, valamint a Harmtv. végrehajtására kiadott 114/2007. (V. 24.) Kormányrendelet (a továbbiakban: Vhr.) 29. §-át jelölte meg.
[3] A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú hatóság az alperes 2014. február 20. napján kelt 106-T-32160/3/2013. számú határozatával az elsőfokú hatóság döntését – kiegészítve annak indokolását – helybenhagyta, egyúttal a felperest az Európai Unió tagállamainak területéről Kína területére kiutasította.
[4] Az alperes eljárása során ismételten tisztázta a tényállást, helyszíni ellenőrzést tartott a felperes munkáltatójának, a K. Kft. (a továbbiakban: Kft.) székhelyén, tanút hallgatott meg és hiánypótlási felhívást bocsátott ki. A helyszíni ellenőrzés során bebizonyosodott, hogy a munkahelyként megjelölt cím alatt található családi lakásban munkavégzés nem folyik, mi több, a hely munkavégzésre alkalmatlan. Az alperes ennek során megállapította, hogy a felperes már a tartózkodási célját sem tudta igazolni, mivel – állításával szemben – tényleges munkát nem végez, nem felel meg a Harmtv. 20. § (1) bekezdésében rögzített feltételeknek.
[5] A felperes keresetét az elsőfokú bíróság elutasította.
[6] Ítéletének indokolásában rögzítette, hogy az alperes teljeskörűen tisztázta a tényállást, ennek során vizsgálta, hogy a felperes munkáltatója végez-e egyáltalán olyan gazdasági tevékenységet, amely azzal jár, hogy a munkavállaló (felperes) napi munkavégzési helyét a munkafelvétele előtt jelöli ki, továbbá kiterjesztette a vizsgálatot a felperes napi munkavégzésére is. A széles körű bizonyítási eljárás alapján megállapítható volt, hogy a munkáltató által megjelölt székhelyen a Kft. részéről senki nem tartózkodik, így nem is dolgozik, ott munkaszervezés, logisztikai tevékenység nem folyik. A hatóság felhívására a felperes a tényleges munkavégzését okirattal, a konkrét munkára vonatkozó szerződésekkel alátámasztani nem tudta. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes által csatolt megtakarítás tényét az alperes vizsgálta, mérlegelési jogkörében eljárva értékelte, figyelembe vette az összeg nagysága mellett azt is, hogy annak folyamatos rendelkezésre állását nem tudta a felperes igazolni.
[7] A bíróság kifejtette, hogy a kérelemre indult eljárásban, mind a hatósági szakaszban, mind a perben a felperest terhelte a bizonyítás, amelynek nem tett eleget, az a tény pedig, hogy a hatóság megállapításainak az ellenkezőjét állítja, nem eredményezi a bizonyítási teher átfordulását. Az alperes a Harmtv. szabályait megfelelően alkalmazta, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) rendelkezéseinek (50. §, 72. §) eleget tett, így a mérlegelés a határozat indokolásából kitűnik, abban okszerű következtetéseket rögzít, a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339/B. § előírásainak megfelel.
[8] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát kérte.
[9] Álláspontja szerint mind az alperesi hatóság, mind az elsőfokú bíróság eljárása során jogsértő döntést hozott, mivel azt olyan eljárási cselekményekre alapították, amelyek elégtelenek a tényállás teljes körű tisztázásához.
[10] A felperes a Kúria felhívására előadta, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 339. §-át, 339/B. §-át, a Ket. 50. § (1) és (6) bekezdéseit, 72. § (1) bekezdését, 102. § (2) bekezdését, a Harmtv. 13. § (1) bekezdés d) és f) pontjait, 18. § (1) bekezdés a) pontját, 42. § (1) bekezdését, 43. § (2) bekezdés b) pontját, 46. § (1) bekezdését és a Vhr. 29. §-át.
[11] A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
[12] A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott az alperesi határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetért.
[13] A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel az alábbiakra mutat rá.
[14] Az idegenrendészeti hatóság, így az alperes kötelessége a tényállás tisztázása a Ket. 50. §-a alapján. Ennek során joga van vizsgálni mindazon feltételek megvalósulását, amelyektől a tartózkodási engedély kiadását a jogalkotó függővé tette.
[15] A Harmtv. 13. § (1) bekezdés d) pontja, miszerint a kérelmezőnek igazolnia kell a beutazás és tartózkodás célját, illetőleg az f) pontja szerint azt, hogy a lakhatás, megélhetés, kiutazás költségeit biztosító fedezettel rendelkezik, azok a feltételek, melyek valós fennállását az alperesnek vizsgálnia, a felperesnek igazolnia kellett. Az alperes a Harmtv. 20. § (1) bekezdés a) pontja alapján vizsgálhatta, hogy tényleges, valós munkavégzés áll-e fenn a keresőtevékenység folytatása céljából kért tartózkodási engedély mögött. A Vhr. 29. §-a tükrében sem elegendő bizonyos iratok, pl. munkaszerződés benyújtása, ugyancsak nem alkalmas a járulékok befizetésének igazolása a tényleges munkavégzés alátámasztására. A Kúria rámutat arra, hogy az alperes helyesen alkalmazta a fenti jogszabályt, figyelemmel arra, hogy a felperes által csatolt munkaszerződéssel szemben a helyszíni ellenőrzés során arról győződött meg, hogy a munkáltató által kijelölt munkahelyen tényleges tevékenységet a felperes nem végzett, a társaság székhelyeként jelölt lakás munkavégzésre alkalmatlan volt, sőt ott senki nem tartózkodott, munkaszervezés, logisztika nem folyt, a munkáltatót nem lehetett utolérni. A felperes által a „tényleges munkahelyen” megvalósult munkavégzését felhívás ellenére sem igazolta, ezért a hatóság helytállóan állapította meg, hogy a keresőtevékenység folytatásának célja nem igazolt, a tartózkodás feltételei nem valósultak meg. A felperes a perben a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján rá eső bizonyítási kötelezettség ellenére sem tudta bizonyítani, hogy foglalkoztatása valós, a hatósági ellenőrzés téves következtetések levonására vezetett.
[16] A hatóság értékelte a felperes által megtakarított 1900 eurót, amennyiben a visszautazás fedezetéül elfogadta. Ehhez képest nem ellentmondás az, hogy a megélhetésnél nem vette figyelembe, amelynek az volt az oka, hogy a felperes felhívásra sem igazolta az összeg tartós rendelkezésre állását.
[17] A Kúria – egyezően az elsőfokú bírósággal – megállapította, hogy a felperes a kérelemre indult eljárásban rá háruló bizonyítási teher ellenére nem igazolta az általa állított tényeket. Ezzel szemben az alperes a Pp. 339/B. § rendelkezéseinek eleget téve döntött a felperesi kérelem tárgyában, a döntését pontos jogszabályi hivatkozásokkal és indokolással látta el, mérlegelési tevékenysége a határozat indokolásából kitűnik, ezért határozata jogszabálysértőnek nem tekinthető, mely okból azt az elsőfokú bíróság megalapozottan minősítette törvényesnek.
[18] Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria, Kfv. II. 37.447/2015.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás