PK ÍH 2017/100.
PK ÍH 2017/100.
2017.09.01.
A különélő szülő és a gyermek közötti relatív kapcsolattartási jog – amely nem azonosítható a Ptk. 2:42. § (1) bekezdésének 2016. július 1. napjától hatályos szövegében szereplő abszolút „kapcsolattartási joggal” – gyermekjog és szülői jog, ám az nem illeszthető be a személyiségi jogok katalógusába, s nem vezethető le más személyiségi jogokból (például a „teljes” és „egészséges” családban éléshez vagy a magánélet védelméhez való jogból, de az emberi méltóságból, mint személyiségi jogból) sem [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 75., 76. és 84. §; a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2:42. és 2:43. §; házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 92. §].
A peres felek házastársak voltak; házasságukat bíróság ítélet felbontotta. Házasságukban két gyermek születtek, akik a házassági bontóperben kötött egyezségük alapján az alperes gondozásában élnek. A felek előbb a házassági bontóperükben, majd mediátorok előtt megállapodtak a felperes és a közös kiskorú gyermekeik közötti kapcsolattartás szabályaiban.
Az alperes – általa sem vitatottan – 5 alkalommal nem biztosította a kapcsolattartást a felperes és a gyermekek között. A gyámhivatal végzésével megállapította, hogy az alperes az időszakos apai kapcsolattartás tekintetében a kapcsolattartás szabályait önhibájából megszegte, és az alperest eljárási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes keresetében annak a megállapítását kérte, hogy az alperes azzal a magatartásával, hogy a tényállásban megjelölt időpontokban nem biztosította a kapcsolattartást közte és közös kiskorú gyermekeik között, megsértette a felperes magánélete védelméhez, valamint „családhoz való” személyiségi jogait. Erre tekintettel kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest a jogsértés abbahagyására, 1 000 000 Ft nem vagyoni és 125 000 Ft vagyoni kártérítés megfizetésére, továbbá bocsánatkérő levél küldésére.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Érdemi ellenkérelmében nem vitatta, hogy a felperes által megjelölt alkalmakkor nem biztosította a kapcsolattartást a felperes és a közös gyermekeik között, ezért őt a gyámhivatal el is marasztalta, ezzel a magatartásával azonban nem sértette meg a felperes személyiségi jogait.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Indokolásában kifejtette, hogy a bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes és kiskorú gyermekei között az alperes által is elismerten 5 alkalommal meghiúsított kapcsolattartás személyiségi jogot sértő magatartásnak minősül-e. Álláspontja szerint az alperes ezzel a magatartásával nem sértette meg a felperes emberi méltóságát, a teljes és egészséges családi kapcsolathoz, valamint a magánélete védelméhez fűződő személyiségi jogait, ugyanis a kiskorú gyermek és a különélő szülő közötti kapcsolattartási jog jogellenes akadályozásával szemben a családjog biztosíthat jogvédelmet, e jogviszonyban a polgári jogi, személyiségvédelmi szabályok azonban nem alkalmazhatóak. (E körben felhívta a BDT 2011.2554. számú eseti döntést.) Miután az alperes nem követett el személyiségi jogi jogsértést, ezért elutasította a felperes valamennyi keresetét.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, a keresetének helyt adást kérte. A Kúria 320/2000. és 2043/2009. számú polgári elvi határozatait, a BDT 2007.1694. szám alatt közzétett eseti döntést, a Fővárosi Ítélőtábla 8.Pf.21.101/2014/7. számú határozatát és 1/2013 (VI. 17.) számú kollégiumi véleményét, az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatát, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) 29436/05. és 20255/12. számú ügyeiben hozott határozatait felhívva hangsúlyozta, hogy az alperes jogellenes és felróható magatartására visszavezethetően sérült az emberi méltósága, valamint a magánélete védelméhez, illetőleg a teljes és egészséges családi kapcsolathoz, valamint a kiskorú gyermekeivel való zavartalan kapcsolattartáshoz fűződő személyiségi joga. Megjegyezte, hogy a Kúria a Pfv.IV.20.445/2015/4. számú részítéletében úgy foglalt állást, hogy miután a korábbi Ptk. még nem minden személyiségi jogot vezetett le közvetlenül az emberi méltóságból, az új Ptk. viszont már igen, ezért a korábbi Ptk. hatálya alatt történt kapcsolattartás akadályozása még nem minden esetben valósított meg személyhez fűződő jogsérelmet, az új Ptk. hatálybalépését követően történt kapcsolattartás akadályozása esetében viszont már egyértelműen személyiségi jogi jogsérelemről kell beszélni, ugyanis az új Ptk. már minden személyiségi jogot az emberi méltóságból, a személy autonómiájából, a cselekvés szabadságából, az önmegvalósítás jogából vezet le, az pedig nem kérdés, hogy a családi élet minden részlete – így a kapcsolattartás is – ebbe beletartozik.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Álláspontja szerint a kapcsolattartási jog nem személyiségi jog, a felperest pedig az elmaradt kapcsolattartások miatt nem érte személyiségi jogi jogsérelem.
Az ítélőtábla nem találta alaposnak a fellebbezést. Az alkalmazandó anyagi jog szempontjából rögzítette, hogy a megjelölt elmaradt kapcsolattartásokra részben az 1959-es Ptk., részben a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2016. július 1. napja előtt hatályos rendelkezései voltak alkalmazandóak. Az 1959-es Ptk. 75. §-ának (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak A 76. §-a alapján a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen az egyenlő bánásmód követelményének megsértése, a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése A Ptk. 2:42. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvény és mások jogainak korlátai között személyiségét szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése szerint az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A 2:43. §-a alapján a személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen az élet, a testi épség és az egészség megsértése; a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése; a személy hátrányos megkülönböztetése; a becsület és a jóhírnév megsértése; a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jog megsértése; a névviseléshez való jog megsértése; a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog megsértése. A különélő szülő kapcsolattartási jogát sem az 1959-es Ptk., sem a Ptk. nem sorolta fel a személyiségi jogok között.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a kapcsolattartási jog gyermekjog és szülői jog, ám az nem illeszthető be a személyiségi jogok katalógusába, s nem vezethető le más személyiségi jogokból (például a „teljes” és „egészséges” családban éléshez vagy a magánélet védelméhez való jogból, de az emberi méltóságból mint személyiségi jogból) sem.
A Ptk. 2:42. §-ához fűzött indokolás rögzíti, hogy a Ptk. „az alkotmányos alapjogok és a polgári jog kapcsolata körül kialakult elméleti vita kapcsán azt az álláspontot követi, hogy a polgári jogi személyiségvédelem köre nem azonos az alapjogok katalógusával. Kétségtelen, hogy bizonyos alapjogok (például az élethez, a testi épséghez, az egészséghez fűződő jogok) megsértése a személyiségi jogok magánjogi védelme körében is szankcionálható, de ezeknél is eltérőek az érvényesítésüket szolgáló jogi eszközök. Ennek megfelelően a törvény el kívánja kerülni, hogy az alkotmányos szabadságok, a nemzetközi egyezményekbe foglalt emberi jogok közül azokat is a magánjogi kódex tartalmazza, amelyeknek érvényesülését az államnak közjogi eszközökkel kell biztosítania, s amelyeknek védelmére a polgári jogi eszközök egyáltalán nem vagy csak kevéssé alkalmasak.”
Habár a kapcsolattartási jog a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő emberi és alkotmányos alapjogi dimenzióban kétségkívül értelmezhető, azonban személyiségi jogi mivolta nem vezethető le a „teljes” és „egészséges” családi kapcsolatokhoz fűződő, nem nevesített személyiségi jogból, továbbá a magánélet védelméhez fűződő személyiségi jogból, de az emberi méltóságból mint személyiségi jogból sem.
A bírói gyakorlat az „egészséges” családban élés jogát a fogyatékossággal született gyermek, valamint az egészségügyi szolgáltatással, illetőleg balesettel összefüggésben károsult hozzátartozóját ért immaterális sérelem, míg a – káresemény előtti állapothoz történő viszonyítás céljából használatos – „teljes” családban élés jogát a káresemény következtében megszűnő családi szerep, illetve családi funkció kompenzálhatósága végett dolgozta ki (lásd e körben a Legfelsőbb Bíróság BH 2011.248., EBH 2009.2043. szám alatti eseti döntéseiben, valamint a Kúria Pfv.III.20.792/2011/5. szám alatti ítéletében kifejtetteket), de abból nem vezethető le a különélő szülő kapcsolattartási joga.
A magánjogi ítélkezési gyakorlat – a hézagkitöltő funkció jegyében, az emberi méltóságból levezetve – ismerte el például a magánélethez való jog részeként az intim szférához való jogot, s mondta ki azt, hogy a magánszféra legbelsőbb intim területe abszolút védelmet igényel (azaz még az államhatalom számára is érinthetetlen). Ennek a legbelsőbb intim szférának a része a szexuális identitás (BDT 2013.2941. számú eseti döntés), vagy a szexuális élet alakítása (a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.566/2014/3. számú határozata). Ezen túl a magánélethez való jogból nem vezethető le a kapcsolattartási jog, mert a magánélethez való jog nem kap önálló, sui generis tartalmat és értelmezést.
Az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény 9. cikkének 3. bekezdése szerint az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a mindkét szülőjétől vagy ezek egyikétől külön élő gyermeknek azt a jogát, hogy személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést tarthasson fenn mindkét szülőjével, kivéve, ha ez a gyermek mindenek felett álló érdekeivel ellenkezik.
A kapcsolattartási jog – a jelenlegi személyiségvédelmi rendszerben – személyiségi jogként – akár az emberi méltóságból, akár más nevesített vagy nem nevesített személyiségi jogból levezetve – azért sem értelmezhető, mert az 1959-es és a jelenleg hatályos Ptk.-ban rögzített személyiségi jogi jogviszonyok abszolút szerkezetűek, a szülő-gyermek kapcsolat jogviszonya, mint családjogi jogviszony ugyanakkor – jogelméleti szempontból – legfeljebb a „relatív személyjogok” kategóriájába lenne besorolható. A gyermek és a különélő szülő közötti kapcsolattartás mint relatív személyiségi jogviszony viszont a személyiségi jogok megsértésének jelenleg hatályos objektív szankciórendszerében nem értelmezhető, az objektív szankciók ugyanis felróhatóságtól függetlenül alkalmazandóak, tehát a jogsértés ténye minden további vizsgálódás nélkül „kiváltja” a szankciót, a relatív személyiségi jogok esetében írt kölcsönösség ugyanakkor a jogviszonyban résztvevő valamennyi fél – a kapcsolattartási jog esetében a gyermek, a különélő és a gyermekkel együtt élő szülő – magatartásának az együttes vizsgálatát tenné szükségessé, ezt a személyiségvédelem jelenlegi polgári jogi szankciórendszere nem teszi lehetővé. (Lásd a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.415/2014/6. számú, DIT-H-PJ-2014-191. szám alatt közzétett ítéletét.) A Kúria a Debreceni Ítélőtábla az előbbiekben hivatkozott határozatát hatályában fenntartó, Pfv.IV.20.445/2015/4. számú ítéletében nem a felperes által idézetteket állapította meg, hanem azt, hogy az egyértelmű és következetes bírói gyakorlat szerint a személyiségi jogi perek csak a jogrendszerben betöltött helyüknek, szerepüknek megfelelően alakíthatják az életviszonyokat. Következetes és egyértelmű a gyakorlat abban is, hogy a személyiségi jogi per nem szolgálhat bármely más jogterületre tartozó jogvita eldöntésére, de még véleményezésére sem. A Kúria e határozatában kimondta, hogy a kapcsolattartás szabályozására egyértelműen a családjogi jogintézmények szolgálnak, a végrehajtásról pedig a gyámhatóság köteles gondoskodni. Ellenkező jogi álláspont elfogadása a jogrendszer egyfajta megkettőződéséhez vezetne.
Mindezen nem változtat a Polgári Törvénykönyv módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvény 1. §-a által 2016. július 1. napjától a 2:42. § (1) bekezdésének módosított szövege, amely úgy fogalmaz, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvény és mások jogainak korlátai között személyiségét, így különösen a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való – bármilyen módon, illetve eszközzel történő – kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogát szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja. A másokkal való kapcsolattartás joga – amely változatlanul nem jelenik meg a 2:43. §-ban felsorolt egyes személyiségi jogok között – nem azonosítható a különélő szülő és a gyermek közötti relatív kapcsolattartás jogával és kötelezettségével. Az előző rendszertani értelmezése szerint a bárki által tiszteletben tartandó azon abszolút jogosultságot jelenti, hogy a külvilággal mindenki kapcsolatot tarthat, utóbbi a családjogi jogviszonyok által csak meghatározott személyek között érvényesülő relatív jog. A következetes bírósági gyakorlatból így az következik, hogy amennyiben a különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás joga sérelmet szenved, annak orvoslására a családjogi eszközök szolgálnak, személyiségi jogi következményei csak annak lehetnek, ha a jogsértő magatartás kifejezetten az emberi méltóság vagy annak valamely összetevője ellen irányul. Az ellenkező értelmezés a jogi eszközök zavaros „megkettőzéséhez” vezetne.
Ezt az értelmezést támasztja alá Magyarország Alaptörvénye VI. cikkének (1) bekezdéséhez fűzött indokolás is. A rendelkezés szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák. Az e cikkhez fűzött indokolás kiemeli, hogy „az Alaptörvény a magánszférajogok körében a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való – bármilyen módon, illetve eszközzel történő – kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához (...) való jogról rendelkezik.”
Ha és amennyiben valamely peres fél a kapcsolattatás tekintetében hozott jogerős vagy jogerőre emelkedésre tekintet nélkül végrehajtandó bírósági vagy hatósági határozatokat nem hajtja végre, akkor csak a családjogi jogintézmények és a családjogi jogkövetkezmények alkalmazására kerülhet sor. Mindezekből következően a személyiségi jogi per bírósága a családjogi jogsértések megállapítására és az ezzel kapcsolatos jogkövetkezmények elrendelésére nem jogosult. Az elsőfokú bíróság jogszerűen döntött tehát akkor, amikor személyiségi jogi jogsértés hiányában a felperes nem vagyoni kártérítés (és sérelemdíj) megfizetése iránti keresetét elutasította. A vagyoni kártérítés iránti kereset elutasítása pedig azért volt érdemben helyes, mert az elsőfokú bíróság tájékoztatta a felperest a vagyoni kárigényével kapcsolatban bizonyításra szoruló releváns tényekről, és a felperes semmilyen bizonyítást nem ajánlott fel a megjelölt kártételekkel kapcsolatban.
Az ítélőtábla mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság ítéletét a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. §-a (2) bekezdésének I. fordulata alapján helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.677/2016/5.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás