PK ÍH 2017/135.
PK ÍH 2017/135.
2017.12.01.
Ha a károsult valamely jogszabály Alaptörvénybe ütközését és ezzel összefüggésben kára bekövetkezését állítja, a jogszabály jogellenessége kizárólag az Alkotmánybíróság jogszabályt megsemmisítő határozatával bizonyítható [régi Ptk. 339. § (1) bekezdés; Alaptörvény 24. cikk; 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) 24-25. §, 41. §, 45. §].
Az I. rendű felperes a F. V. Kft., a II. rendű felperes pedig a TűZ. Kft. egyedüli tagja. Mindkét társaság főtevékenysége kéményseprő-ipari szolgáltatás. A 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet 2013. január 1-jétől nettó 4000 forintban állapította meg a kéményseprő-ipari közszolgáltatás egy munkaegységéért felszámítható díj legmagasabb összegét azzal, hogy az árhatóságként működő önkormányzatok 20%-kal csökkenthetik ezt az összeget. A 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendeletet módosító 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet a kéményseprő-ipari közszolgáltatás egy munkaegységéért felszámítható díj legmagasabb összegét 2013. július 1-jétől nettó 2000 forintra csökkentette. Az I. rendű felperes 2014. augusztus 1. napjával kezdeményezte a F. V. Kft. végelszámolását. A végelszámolás 2014. október 13-tól felszámolásba fordult át. A II. rendű felperes 2014. augusztus 1-jétől kezdte meg a TűZ. Kft. végelszámolását.
A felperesek a keresetükben az I. rendű felperes részére 347 524 000 forint, a II. rendű felperes részére 763 447 000 forint tőkének, ezen összegek után 2012. december 10-től a kifizetésig a Ptk. 301. § (1) bekezdésében meghatározott mértékű késedelmi kamatnak a megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Követelésüket arra alapították, hogy az alperes a 347/2012. (XII. 11.) és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet megalkotásával úgy avatkozott be a gazdasági életbe, hogy azzal felróhatóan megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) tulajdonvédelemre vonatkozó rendelkezéseit, ezzel kárt okozott a felpereseknek. Kifejtették, hogy a rendeletekben meghatározott hatósági árakon a tulajdonukban lévő társaságok nem tudták gazdaságosan végezni a kéményseprő-ipari tevékenységet, ennek következtében működésük ellehetetlenült. Vállalkozásaik tevékenységének ellehetetlenülése azzal a további következménnyel járt, hogy a társaságok üzletrészeinek értéke csökkent, ebből pedig káruk keletkezett. Az volt az álláspontjuk, hogy az alperest nem illeti meg immunitás a jogalkotás következményeivel kapcsolatban, hanem a jogalkotással okozott károkért is megállapítható a kártérítési felelőssége. Érvelésük szerint a jogalkotás jogellenességének megállapításához nincs szükség az Alkotmánybíróság jogszabályt megsemmisítő határozatára, a megsemmisítés ugyanis a jogalkotás jogellenességének közjogi jogkövetkezménye, de nem hat ki a polgári jogi következményekre. Állították, hogy a 347/2012. (XII. 11.) és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelettel okozati összefüggésben az I. rendű felperes üzletrészének értéke 347 524 000 forinttal, a II. rendű felperes üzletrészének értéke pedig 763 447 000 forinttal csökkent.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezésében hivatkozott arra, hogy immunitás illeti meg a jogalkotás következményeivel kapcsolatban, ezért nem állapítható meg a felelőssége a jogalkotással másoknak okozott károkért. Vitatta, hogy a 347/2012. (XII. 11.) és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet megalkotása jogellenes lett volna, és vitatta a rendeletek megalkotása és a felperesek kára közötti okozati összefüggés fennállását is. Álláspontja szerint a rendeletek jogellenessége csak az Alkotmánybíróság rendeleteket megsemmisítő határozata esetén lehetne vizsgálható.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában úgy foglalt állást, hogy az alperest nem illeti meg immunitás, ha az alperes vagy a helytállási körébe tartozó jogalkotó szerv jogellenes és felróható magatartással, a közjogi szabályok megszegésével okoz hátrányt másoknak. Ha a jogalany az állam szervével fennálló jogviszonyából eredően vagyoni hátrányt szenved el, akkor ez deliktuális jogviszony hiányában nem minősül kárnak, mivel a hátrány közjogi előíráson alapul. A közjogi jogviszonyból eredő vagy azzal kapcsolatos hátrány csak akkor minősül kárnak, ha nem legitimálja közjogi norma. Rámutatott, hogy az Alaptörvény R.) cikk (2) bekezdése alapján a jogszabályok mindenkire kötelezők. Erre tekintettel a peres felek között nem keletkezett deliktuális jogviszony, hanem a rendeletek alkalmazásából eredő közjogi jogviszonyon alapul az a vagyoni hátrány, amelyet a felperesek elszenvedtek. Okfejtése szerint nincs szükség az Alkotmánybíróság jogszabályt megsemmisítő határozatára a jogalkotás felróhatóságának megítéléséhez, a jogviszony deliktuális jellegének megállapításához azonban elengedhetetlen az alapul szolgáló közjogi norma hiánya vagy hatályon kívül helyezése. A bíróság nem veheti át sem az Emberi Jogok Európai Bíróságának, sem az Alkotmánybíróságnak a szerepét, és saját hatáskörében akkor sem mellőzheti a jogszabály alkalmazását, ha a jogszabály egyezménysértő jellegét észleli, mert az Egyezmény nem ad alapot a magyar alkotmányos rend figyelmen kívül hagyására. Álláspontja szerint az Egyezmény jogalkotás útján való megsértése magyar jogrend szerinti eljárásban nem alapozhat meg önálló kártérítési felelősséget. A hatósági ármeghatározás alaptörvény-ellenességét azért nem látta megállapíthatónak, mert a felperesek nem bizonyították, hogy sem az ő társaságaiktól, sem mástól nem volt elvárható a kormányrendeletben megszabott árak alkalmazása. Kifejtette, hogy merültek fel alkotmányossági aggályai a kormányrendeletekkel kapcsolatban, ezek azonban nem érték el azt a mértéket, amely indokolta volna az Alkotmánybíróság eljárásának kezdeményezését. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az Alaptörvény R.) cikk (2) bekezdése alapján a felperesek kötelesek tűrni azokat a vagyoni hátrányokat, amelyek a kormányrendeletek alkalmazása folytán érték őket.
Az ítélet ellen – elsődlegesen annak megváltoztatása, keresetük teljesítése, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezése iránt – a felperesek terjesztettek elő fellebbezést. Kiemelték, hogy nem a kormányrendeletek mint közjogi normák alkalmazása, hanem a rendeletek megalkotása során kifejtett jogalkotói magatartás jogellenessége és felróhatósága keletkeztetett deliktuális jogviszonyt a felperesek és az alperes között. Érvelésük szerint abból, hogy a jogszabály mindenkire kötelező, nem vonható le az a következtetés, hogy a jogalkotó magatartása nem hozhat létre deliktuális jogviszonyt, az nem okozhat kárt. A polgári perben eljáró bíróságoknak a polgári jogi felelősségre vonatkozó szabályok szerint, autonóm módon a károkozó magatartást kell vizsgálniuk, mert a kártérítési felelősség megállapításának elemei csak konkrét magatartás vonatkozásában értelmezhetők. A perbeli esetben a rendeletek megalkotásának folyamata a konkrét károkozó magatartás. Álláspontjuk szerint a bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül az Emberi Jogok Európai Bíróságának tulajdonvédelmi joggyakorlatát, és megállapíthatja a jogalkotói magatartás jogellenességét, ha a jogalkotás eredményeként az Egyezményt sértő jogszabály megalkotására került sor. A kormányrendeletek megalkotásának hátrányos következményei előre láthatóak voltak, a jogalkotó azonban figyelmen kívül hagyta a szakmai ellenérveket, nem készített hatástanulmányt, hanem a piactól idegen módon avatkozott be a piaci viszonyokba. A kormányrendeletek nem rendeltek automatikus kompenzációt, és a felperesek egyedi kompenzációban sem részesültek. Okfejtésük szerint a keresetlevélhez csatolt szakvéleménnyel bizonyították, hogy a kormányrendeletekben meghatározott hatósági ár nem volt kigazdálkodható. Ezzel kapcsolatban előadták, hogy költségeik drasztikus csökkentése esetén a kötelezettségeiket nem tudták volna teljesíteni különösen úgy, hogy a jogalkotó új feladatokat is előírt a számukra.
Az alperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta. Álláspontja szerint a kormányrendeletek megalkotásának jogellenessége, a jogalkotásra vonatkozó törvény előírásainak megszegése a közjogi érvénytelenség körébe tartozik, amelynek megállapítására kizárólag az Alkotmánybíróság rendelkezik hatáskörrel. Kifejtette, hogy a közjogi érvényességi feltételek esetleges hiánya sem alapozhatná meg az alperes kártérítési felelősségét, mert a felpereseknek nem a jogalkotási folyamatban vétett mulasztások okoztak hátrányt, hanem az, hogy a jogalkotó a felperesek által kifogásolt tartalommal léptette hatályba a rendeleteket. Érvelése szerint a felperesek nem bizonyították a hatósági ár kigazdálkodhatatlanságát és tulajdonjoguk sérelmét. A felperesek az elsőfokú bíróság felhívása ellenére nem terjesztettek elő bizonyítási indítványt, ezért nem hivatkozhatnak eredményesen a bizonyítási eljárás kiegészítésének szükségességére.
Az elsőfokú bíróság ítéletének nem volt fellebbezés hiányában első fokon jogerőre emelkedett része, ezért a Fővárosi Ítélőtábla az ítéletet teljes terjedelemben bírálta felül [Pp. 228. § (4) bekezdés].
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság eljárásában nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, amely az elsőfokú tárgyalás megismétlését, ennek érdekében a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését tette volna szükségessé. A perbeli jogvita érdemben elbírálható volt a rendelkezésre álló bizonyítékok és egyéb adatok alapján, ezért az ítélőtábla a Pp. 252. § (3) bekezdése alapján, a bizonyítás kiegészítése céljából sem látta indokoltnak az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését.
A felperesek fellebbezése a per főtárgya tekintetében alaptalan.
Az elsőfokú bíróság a tényállást lényegében helyesen állapította meg, de az ítélőtábla szükségesnek tartja a tényállást azzal kiegészíteni, hogy a kéményseprő-ipari közszolgáltatásról szóló 2012. évi XC. törvény 2013. június 27-ig hatályos 10. § (3) bekezdése úgy szólt, hogy a közszolgáltatás díjának fedezetet kell biztosítania a hatékonyan működő vállalkozás ráfordításaihoz és a közszolgáltatással összefüggő működés fejleszthető fenntartásához. A 2013. évi CXIV. törvény 15. § (4) bekezdés b) pontja 2013. június 28-től hatályon kívül helyezte ezt a törvényi rendelkezést. Az 511/2013. (XII. 29.) Korm. rendelet 2013. január 1-jén hatályba lépett 4. § (2) bekezdése szerint a kéményseprő-ipari közérdekű közszolgáltató átmeneti ellátásért járó közszolgáltatási díjból nem fedezhető, indokolt költségeit a központi költségvetés az ellátásért felelős önkormányzat útján téríti meg. Ez a jogszabályi rendelkezés lehetőséget adott arra, hogy a kéményseprő-ipari közszolgáltatást végző vállalkozások költségtérítésben részesüljenek, azonban az a két gazdasági társaság, amelyeknek az I., illetve a II. rendű felperes volt a tagja, nem kaptak költségtérítést.
Az így kiegészített tényállás mellett az ítélőtábla az elsőfokú bíróság érdemi döntésével teljes mértékben egyetértett, a döntés ítéletben kifejtett indokait azonban csak részben, az alábbi kiegészítések és módosítások mellett osztotta.
A felperesek jogalkotással okozott kár megtérítése iránt terjesztettek elő keresetet. Kárként a tulajdonukban lévő, kéményseprő-ipari szolgáltatás nyújtásával foglalkozó gazdasági társaságok üzletrészeinek értékcsökkenését jelölték meg. A felperesek állítása szerint a károkozó magatartás a 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet hatályba lépésével, tehát a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (új Ptk.) hatályba lépése, 2014. március 15. előtt megkezdődött. A perbeli jogvitára ezért a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (Ptké.) 1. § (1) bekezdése és 50. § (1) bekezdése alapján a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) rendelkezéseit kellett alkalmazni.
A Ptk. nem állapított meg különös szabályokat a jogalkotással okozott károkért való felelősségre, ezért a perben az alperes kártérítési felelősségét a felelősség általános szabályai alapján kellett elbírálni.
A Ptk. kártérítési felelősség általános szabályait megállapító 339. § (1) bekezdése kimondja, hogy aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A perben a felek között vitás volt, hogy egyáltalán felmerülhet-e az állam felelőssége a jogalkotással másnak okozott károkért.
Az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy az állam jogalkotási jogosultsága a népszuverenitás és a népképviselet elvén alapul, amely elveket az Alaptörvény B) cikk (3) és (4) bekezdései rögzítenek. A jogalkotás jogosultsága azt jelenti, hogy az állam jogszabályban általánosan kötelező magatartási szabályokat állapíthat meg [Alaptörvény T) cikk (1) bekezdés], amelyek mindenkire kötelezőek [Alaptörvény R) cikk]; meghatározhatja e szabályok megsértésének jogkövetkezményeit, továbbá állami kényszerrel kikényszerítheti az általánosan kötelező magatartási szabályok követését, valamint a jogkövetkezmények alkalmazását. A jogalkotás jogát az állam jogszabályok alkotásával, az Alaptörvényben jogszabályalkotásra feljogosított állami szervek útján gyakorolja.
Korábban a bíróságok jogértelmezési és jogalkalmazási gyakorlata egységes volt abban, hogy az államot teljes immunitás illeti meg a jogalkotással másoknak okozott károk következményeiért. Ez azt jelentette, hogy nem állapítható meg az állam felelőssége azokért a károkért, amelyeket új jogszabály megalkotásával, már hatályos jogszabály módosításával vagy jogszabály hatályon kívül helyezésével okoz. Ennek az álláspontnak az az alapja, hogy az állam jogalkotási joga alkotmányos elvekre vezethető vissza, amely elvek alapján az állam jogalkotással jogszerűen beavatkozhat a társadalmi és a gazdasági folyamatokba. Mivel az államot a jogszabályi formában, törvényben kihirdetett Alkotmány, illetve Alaptörvény hatalmazza fel arra, hogy jogszabályokat alkosson, és egyes jogszabályok megalkotásával másoknak polgári jogilag kárnak minősülő hátrányt (pl.: adó, vám, illetékfizetési kötelezettséget állapítson meg) okozzon, ezért a jogalkotással okozott kár nem lehet jogellenes, a jogellenesség hiánya pedig kizárja az állam kártérítési felelősségét.
Az állam immunitását teljes mértékben elismerő jogi álláspont nem volt fenntartható Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása után. Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása folytán 2014. május 1-jén Magyarországon is hatályossá vált az Európai Unió joga (uniós jog). Az uniós jog és az Európai Unió Bíróságának (EUB) az ítéletei elsődlegesen alkalmazandó jogforrások. Az EUB C-6/90. és C-9/90. számú egyesített ügyekben (Frankovich-Bonafici-ügy) hozott ítéletében úgy foglalt állást, hogy a tagállamokat a magánszemélyekkel szemben kártérítési felelősség terheli azokért a károkért, amelyek abból származnak, hogy a tagállam nem biztosítja saját nemzeti jogában valamely uniós norma teljes érvényesülését. Ennek alapján az Európai Unió tagállamait közvetlen kártérítési felelősség terheli, ha elmulasztják valamely uniós norma átültetését a saját jogrendjükbe, az átültetés szándékával alkotott tagállami norma nem alkalmas az uniós normával elérni kívánt hatás kiváltására, vagy valamely tagállami norma kifejezetten ellentétes az uniós normával.
Az állam immunitásának elvét áttörte a Fővárosi Ítélőtábla is az 5. Pf. 21.829/2010. számú ügyben hozott, EBD 2014. P.1. számon közzétett ítéletével, amelyben kifejtette, hogy a közjognak a jogalkotó számára immunitást biztosító szabályai az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló jogalkotási tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre vonatkoznak. Ha azonban az Országgyűlés egyedi ügyben jogszabályi formába öltöztetett, de tartalmilag jogalkalmazói döntést hoz, és e tény kimondásával az Alkotmánybíróság a jogszabályi rendelkezést határozatával megsemmisíti, akkor a diszfunkcionális működés polgári jogilag is jogellenessé teszi a jogalkotó magatartását.
Az új Ptk. megalkotása során sem került sor olyan speciális tényállás megalkotására, amelynek alapján az alperessel szemben a jogalkotással okozott kár megtérítése iránti igény érvényesíthető lenne. A miniszteri indokolás szerint speciális tényállás megalkotására azért nem volt szükség, mert a kártérítési felelősség általános szabályai alapján az igény érvényesíthető.
A konkrét ügyben a felperesek álláspontja az volt, hogy az alperes a keresetükben kifogásolt rendeletek megalkotásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének tulajdonvédelemre vonatkozó rendelkezéseit. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki. Az Egyezmény részesei nem magánszemélyek, hanem az Egyezményt létrehozó és ahhoz csatlakozó államok kormányai, amelyek az Egyezmény 1. cikkében arra vállaltak kötelezettséget, hogy biztosítják a joghatóságuk alatt álló minden személy számára az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvben meghatározott jogokat és szabadságokat. Az, aki az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó meghatározott jogok és szabadságok megsértése folytán sérelmet vagy kárt szenved, az Egyezmény 34. cikke alapján az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulhat igazságos elégtételért. Mindezekre figyelemmel az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bírósággal, hogy az Egyezmény megsértése nem vizsgálható magyar jogrend szerinti eljárásban, és nem alapozhat meg kártérítés iránti követelést az alperessel szemben.
A tulajdonjog védelméhez fűződő jogot az Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke fogalmazza meg. Ennek értelmében minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. A magyar jogrendszerben alkotmányjogi, polgári jogi és büntetőjogi normák is biztosítják a tulajdonjog védelmét, így a Magyar Állam eleget tett az Egyezményben vállalt kötelezettségének. Önmagában ez a körülmény azonban nem zárta ki a felperesek kártérítési keresetének érdemi vizsgálatát, mert az Alaptörvény az Egyezménnyel egyezően tartalmaz a tulajdonjog védelmére vonatkozó rendelkezéseket.
Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés a)-e) pontjai és az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. tv. (Abtv.) 24-31. §-ai az Alkotmánybíróságot jogosítják fel a jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának, az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés f) pontja és az Abtv. 32. § (1) bekezdése pedig a jogszabályok nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvénybe ütköző jogszabályt az Abtv. 41. § (1) bekezdése alapján, a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályt az Abtv. 42. § (1) bekezdése alapján megsemmisíti.
Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy az Alaptörvényben jogszabályalkotásra felhatalmazott állami szervek jogalkotás körében kifejtett magatartása lehet jogellenes. Az uniós normák tagállami jogba való átültetésének elmulasztása, az uniós norma nem megfelelő átültetése és az uniós joggal ellentétes jogszabály alkotása az Európai Unió jogába ütköző; az Alaptörvénnyel összhangban nem álló vagy nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabály alkotása pedig az Alaptörvénybe ütköző; ennek folytán jogellenes magatartás. Az Alaptörvénybe ütköző magatartás a diszfunkcionális jogalkotás is. Jogellenes a jogalkotás akkor is, ha a jogalkotó megsérti a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) jogszabályok megalkotására vonatkozó valamely szabályát. A felperesek keresete ezért nem volt elutasítható az alperes teljes immunitása miatt, hanem a bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy jogellenes volt-e a 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet megalkotása és alkalmazása.
A Kormányt az Alaptörvény 15. cikk (3) bekezdése ruházza fel a rendeletalkotás jogával. A Kormány rendelete az Alaptörvény T) cikk (2) bekezdése értelmében jogszabály.
A 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet uniós jogba ütközésére a felperesek maguk sem hivatkoztak, és a tagállamokra kötelező uniós norma megsértését az ítélőtábla sem észlelte nemzetközi elem hiányában.
A jogszabály Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés a)-e) pontjai és az Abtv. 24-31. §-ai, illetve az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés f) pontja és az Abtv. 41. § (1) bekezdése az Alkotmánybíróság hatáskörébe utalja. Ennek következtében kizárólag az Alkotmánybíróság állapíthatja meg egy jogszabály Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközését. Ha a polgári perben eljáró bíróságnak az az álláspontja, hogy valamely jogszabály, amit a perben alkalmaznia kell, alkotmányellenes, akkor az Abtv. 25. § (1) bekezdése alapján kezdeményezheti az Alkotmánybíróság eljárását, de maga nem foglalhat állást a jogszabály Alaptörvénybe ütközéséről. Arra a felperesek megalapozottan utaltak, hogy az általuk kifogásolt rendeletek alkotmányellenességének megállapítását az elsőfokú bíróság nem kezdeményezhette volna eredményesen, mert a kártérítés iránti perben ezeket a jogszabályokat nem kellett alkalmaznia; hanem abban a kérdésben kell dönteni, hogy a jogalkotás jogellenes és felróható magatartásnak minősül-e. Az ítélőtábla ezért az elsőfokú ítélet indokolásából mellőzi az elsőfokú bíróság alkotmányossági aggályai körében kifejtetteket.
Az Alkotmánybíróság döntései az Abtv. 39. § (1) bekezdése alapján mindenkire nézve kötelezők, míg a bíróság polgári perben hozott ítéletének hatálya csak a peres felekre terjed ki, másokra nem. Erre figyelemmel alkotmánysértő helyzetet teremtene, ha egy jogszabály a polgári perben eljáró bíróság döntése folytán a peres felek viszonyában alkotmányban biztosított jogot sértő, jogellenes és felróható magatartásnak minősülne és nem lenne alkalmazható, egyébként viszont hatályban maradna, és a perben nem álló személyek vonatkozásában továbbra is kötelezően alkalmazandó lenne. Akkor, amikor a jogszabály alkalmazása kapcsán keletkezik kár, és a károsult a jogszabály Alaptörvénybe ütközését állítja, csak az Alkotmánybíróság jogszabályt megsemmisítő határozatával bizonyítható a jogszabály jogellenessége. A 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközését az Alkotmánybíróság nem állapította meg, ezért e rendeletek nem tekinthetők Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközőnek. Erre figyelemmel a rendeletek Alaptörvénybe vagy nemzetközi szerződésbe ütközése miatt nem volt megállapítható a rendeletek megalkotásának és alkalmazásának jogellenessége, jogellenesség hiányában pedig nincs lehetőség az alperes kártérítési felelősségének megállapítására.
A felperesek kárként a tulajdonukban lévő kéményseprő-ipari szolgáltatás nyújtásával foglalkozó gazdasági társaságok üzletrészeinek értékcsökkenését jelölték meg.
A felperesek által kifogásolt rendeletek nem fosztották meg a felpereseket a tulajdonuktól, ezért a rendeletek megalkotása miatt nem érte őket közvetlenül tulajdonjogi sérelem. A tulajdonjog védelme ugyanis nem jelenti a tulajdonos tulajdonában lévő dolog értékcsökkenésének megakadályozásához fűződő jog biztosítását, amely önmagában kizárja, hogy a felperesek keresete érdemben megalapozott legyen.
A felperesek az alperesi jogalkotást azért is tekintették jogellenesnek, mert az alperes hatályon kívül helyezte azt a törvényi rendelkezést, amely szerint a közszolgáltatás díjának fedezetet kell biztosítania a hatékonyan működő vállalkozás ráfordításaira, és a kompenzáció lehetősége nélkül csökkentette a kéményseprő-ipari közszolgáltatás hatósági árát. Az 511/2013. (XII. 29.) Korm. rendelet 4. § (2) bekezdése azonban lehetőséget adott költségkompenzáció igénylésére, amelyből a felperesek cégei nem részesültek; de a kompenzáció teljes hiányára alapított hivatkozás nem megalapozott.
Nem értett egyet az ítélőtábla az elsőfokú bírósággal abban, hogy a közjogi szabályok megszegésével okozott vagyoni hátrány csak akkor minősül kárnak, ha azt nem legitimálja közjogi norma. A Ptk. 355. § (4) bekezdése értelmében kár a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenés és az elmaradt vagyoni előny, továbbá a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges kárpótlás és költség. Ennek a törvényi rendelkezésnek az alapján kár minden olyan vagyoni hátrány, amely a károsultat a károkozó körülmény folytán éri, nincs két különböző kárfogalom. Az elsőfokú bíróság álláspontja annyiban helytálló, hogy a kár bekövetkezése nem minden esetben hoz létre deliktuális kártérítési jogviszonyt, hanem csak akkor, ha a károkozás jogellenes.
A kártérítési felelősség megállapításának feltétele az okozati összefüggés fennállása, ezért az ítélőtábla vizsgálta, hogy a felperesek kára okozati összefüggésben áll-e a 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet megalkotásával.
A 347/2012. (XII. 11.) Korm. rendelet és a 166/2013. (V. 28.) Korm. rendelet hatályba lépésének közvetlen következményeként csökkent azoknak a kéményseprőipari-közszolgáltatás nyújtásával foglalkozó gazdasági társaságoknak a bevétele, amelyeknek a felperesek a tulajdonosai voltak. Ilyen módon a gazdasági társaságok vagyoni előnytől estek el, és ennek folytán a gazdasági társaságokat, és nem a felpereseket érte kár a rendeletek hatályba lépésével és alkalmazásával okozati összefüggésben. Ennek a kárnak az érvényesítésére a társaságok, és nem a felperesek jogosultak. A felperesek társasági üzletrészeinek értékcsökkenése nem hozható közvetlenül okozati összefüggésbe a rendeletek hatályba lépésével, az okozati összefüggés hiánya pedig szintén kizárja az alperes kártérítési felelősségének megállapítását.
Jogellenesség és okozati összefüggés hiányában az alperes nem kötelezhető kártérítés megfizetésére. A Fővárosi Ítélőtábla ezért a keresetet elutasító elsőfokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helybenhagyta [Pp. 253. § (2) bekezdés].
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.939/2017/4-II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás