PK ÍH 2017/17.
PK ÍH 2017/17.
2017.03.01.
I. A vagyonjogi szerződésben tett azon nyilatkozat, amely szerint az egyik fél halála esetére, azzal a feltétellel, hogy a másik fél őt túléli, ingyenes vagyoni előny juttatásáról nyilatkozik, a másik fél pedig a juttatást elfogadja, halál esetére szóló ajándékozásnak minősül, és a joghatás kiváltásához a végintézkedésekre meghatározott alaki követelmények nem mellőzhetők [Ptk. 629. § (1) bek. b) pontja, 656. §, 659. §].
II. Az ügyvéd a megbízási szerződését megszegi akkor, amikor a jogszabályban megkívánt egyértelmű alaki követelményt – így a vagyonjogi szerződésbe foglalt végintézkedés esetén a két okirati tanú alkalmazásának kötelezettségét – megszegte, ezáltal a rendelkezés a szándékolt joghatást nem válthatta ki [1998. évi XI. tv. (Ütv.) 5. § (1) bek. d) pontja, 23. §, 27. § (1) bek. a) pontja; Ptk. 318. §].
A felperes és néhai élettársa, N. M. között 2007. július 16-án a N. M. megbízása alapján eljáró alperesi ügyvéd által ellenjegyzett, okirati tanúk alkalmazása nélkül írásba foglalt vagyonjogi szerződés jött létre, amely 9. pontja értelmében a felek megállapodtak abban, hogy a x-i x1 helyrajzi szám alatti lakóház, udvar telekkönyvi megjelölésű (kizárólagos tulajdonában álló) ingatlan N. M. esetleges halála esetén 1/2 részben a közös gyermekük, kiskorú N. Z. tulajdonába, 1/2 részben a felperes tulajdonába kerül.
N. M. 2011. július 17-én elhunyt; dr. F. V. közjegyző előtti hagyatéki eljárásban a másik gyermeke, N. R. a vagyonjogi szerződésbe foglalt végintézkedést annak alaki hibája miatt nem ismerte el érvényesnek; így a közjegyző az ingatlant ideiglenes hatállyal N. R. és N. Z. részére 1/2-1/2 arányban adta át. A felperes az ingatlan 1/2 tulajdoni hányadára irányuló hagyatéki igényét polgári perben érvényesítette N. R.-al szemben, keresetét azonban az eljáró bíróság jogerős ítéletével elutasította azzal az indokolással, hogy a 2014. március 14. napjáig hatályos, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 629. §-a (1) bekezdésének b) pontja és 656. §-a értelmében a végrendelet alaki kellékei szigorúak, azok vonatkozásában utólagos bizonyításnak nincs helye; a vagyonjogi szerződés „halál esetére szóló ajándékozásnak” minősülő 9. pontja, okirati tanúk aláírása hiányában érvénytelen; egyben kötelezte a felperest 1 386 000 forint perköltség és 600 000 forint illeték megfizetésére.
A felperes módosított keresetében az ügyvédi megbízási szerződés megszegésével a tulajdonába nem került ingatlan 1/2 hányada forgalmi értékéből, valamint az öröklési perben kifizetett illetékből és perköltségből álló vagyoni káraként felmerült 80 000 000 forint tőke és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes elsődlegesen elévülésre, másodlagosan a kizárólag vagyonjogi szerződés elkészítésére adott megbízás teljes körű teljesítésére hivatkozva a kereset elutasítását, a felperes perköltségében való marasztalását kérte, de az érvényesített vagyoni kár összegszerűségét is vitatta.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 56 986 000 forint tőkét és törvényes késedelmi kamatait, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A Ptk. 318. §-ára, 339. §-ának (1) bekezdésére, 474. §-ának (1) bekezdésére, valamint az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (Ütv.) 5. §-a (1) bekezdésének b) pontjára, 23. §-ának (2) bekezdésére és 27. §-ának a) pontjára hivatkozással kifejtette, hogy N. M. megbízása a vagyonjogi szerződés 9. pontjának tartalmából következően a halál esetére szóló ajándékozásra is kiterjedt. Ezt igazolja a szerződés 20. pontjának azon kitétele, hogy azt a felek elolvasás után, mint akaratuknak mindenben megfelelőt írták alá, figyelemmel arra, hogy az okirat ellenjegyzésével az alperes bizonyította, hogy az a felek kinyilvánított akaratának és a jogszabályoknak megfelel. Az alperes tanúkkal kívánta igazolni azt az előadását, hogy a 9. pont csak a szerződés aláírásakor felvetődött hirtelen ötlet alapján került a szerződésbe, és egyébként ő ellátta tájékoztatással az aláíró feleket arról, hogy ezen szerződési pont a kívánt joghatás kiváltására nem alkalmas, így azt csupán ígérvénynek, egyfajta keretjellegű megállapodásnak kell tekinteni. Az elsőfokú bíróság álláspontja azonban az volt, hogy az ügyvédi ellenjegyzéssel szemben annak cáfolata a tanúvallomásoktól nem várható, ezért elutasította az alperes tanúk kihallgatására irányuló indítványát. Mindebből következően az alperes a megbízási szerződést megszegte akkor, amikor a jogszabályban megkívánt, a Ptk. 629. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti egyértelmű alaki követelményt a két okirati tanú mellőzésével megszegte, ezáltal a rendelkezés a szándékolt joghatást nem válthatta ki. Az alperes elévülési kifogását az elsőfokú bíróság nem tartotta alaposnak, a BH 2008.186. számú eseti döntés felhívásával hangsúlyozta, hogy a szerződés érvénytelenségére harmadik személlyel szemben alapított kártérítési igény akkor és azzal keletkezett, amikor a törvényes örökös N. R. a megtámadási jogát 2012. március 29. napján érvényesítette, és ezen időponttól kezdődően a Ptk. 324. §-a szerinti öt éves általános elévülési idő nem telt el. A felperest ért vagyoni kár része volt az ingatlanhányad azon forgalmi értéke, amelytől a végintézkedés alaki hiányosságai miatt elesett, valamint a törvényes örökössel szemben indított perben megfizetett perköltség és illeték. Az ingatlan forgalmi értékét az elsőfokú bíróság a perben kirendelt szakértő aggálytalan szakvéleménye alapján állapította meg, mindezek alapján a megállapított 110 000 000 forint ingatlanforgalmi értékének 1/2 része, 55 000 000 forint terhelhető az alperesre; az öröklési per jogerős ítélete alapján megállapítható 1 386 000 forint ügyvédi munkadíj mint perköltség és 600 000 forint eljárási illeték is a felperesnek ugyancsak az alperesre terhelhető kára.
Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, kérte elsődlegesen az ítélet megváltoztatását, a kereset teljes elutasítását, a felperesnek első- és másodfokú perköltségében marasztalását; másodlagosan – a fellebbezésben előadott eljárási szabályok megsértésére hivatkozva – az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára kötelezését, harmadlagosan az ítélet megváltoztatását, a marasztalás tőkeösszegének leszállítását, a késedelmi kamatfizetésre kötelezés mellőzését, a perköltség csökkentését.
A fellebbezés az anyagi jogszabályok megsértésére hivatkozás körében kifejtette, hogy súlyosan téves a vagyonjogi szerződés 9. pontjának halál esetére szóló ajándékozásként minősítése. A Ptk. 207. §-a (1) bekezdésének a nyilatkozatok értelmezésére vonatkozó szabálya alapján N. M. halálának „esetleges” kifejezése azt támasztja alá, hogy csupán egy ígérvényről, bizonytalan jövőbeni aktusról volt szó. Nem volt utalás arra, hogy az ingatlantulajdon átruházását a vagyonjogi szerződéssel kívánta volna N. M. rendezni, azt sem tartalmazta a hivatkozott pont, hogy milyen szerződéssel és milyen jogcímen kerül át az ingatlan a felperes és N. Z. részére. A XXV. számú Polgári Elvi Döntés felhívásával rámutatott arra, hogy a vagyonjogi szerződés 9. pontját nem lehet az ingatlan tulajdonjogának átruházását célzó, halál esetére szóló ajándékozásnak tekinteni, mivel nem tartalmazza N. M.-nak az ingatlan tulajdonjogának átruházását célzó akarat-nyilvánítását, abban sem N. M. ajándékozóként, sem a felperes megajándékozottként nincs megjelölve, továbbá N. Z. szerződő félként nem szerepel, és nem is írta alá a szerződést. A Ptk. 659. §-ának (2) bekezdése szerint a halál esetére szóló ajándékozás csak olyan juttatásra nézve lenne érvényes, amely végrendelet esetében hagyománynak minősülne. A bírói gyakorlat értelmében a hagyomány a teljes hagyaték értékének 20%-át nem érheti el, mivel pedig a vagyonjogi szerződésben nincs érték megjelölve N. M. különvagyoni ingatlanai és cégei kapcsán, így nem lehet megállapítani, hogy az ingatlan hogyan viszonyult volna a hagyaték teljes értékéhez, így hogy esetlegesen halál esetére ajándékozni nem is lehetett volna. Mindezekből megállapítható, hogy az ügyvédi megbízás kizárólag élettársi vagyonjogi szerződés elkészítésére szólt, annak aláírásakor abba jelzés értékkel, ígérvény formájában, ad hoc jelleggel került be a 9. pont, azonban a jelenlévő tanúk előtt megadta N. M. részére a megfelelő tájékoztatást, miszerint az okirat aláírását követően a joghatás kiváltásához külön végrendeletet kell készíttetnie, amennyiben a későbbiekben ténylegesen ez a szándéka, aki ezt a tájékoztatását megértette és elfogadta.
A fellebbezés az elsőfokú ítélet marasztalásának az összegszerűségét is vitatta. Rámutatott arra, hogy az ingatlan értékeként rendelkezésre állt a hagyatéki eljárásban beszerzett adó- és értékbizonyítvány, mint közokirat, amely a forgalmi értéket 46 200 000 forintban határozta meg. A felperes a keresetlevélhez csatolt magánszakértői véleménye szerint az ingatlan értéke 73 000 000 forint. A felperes és N. R. a pert megelőzően megállapodtak a közös tulajdon megszüntetéséről, a szerződésben az ingatlan forgalmi értékét 73 000 000 forintban határozták meg. Ehhez képest a perben elrendelt szakértői bizonyítás alapján az ingatlan forgalmi értékének 110 000 000 forintban megállapítása téves, helytelen mérlegelés útján történt. A BH 2009.377. számú eseti döntés felhívásával kiemelte, hogy nem ellentétes a Pp.-nek a bizonyítékok mérlegeléséről és a szakértő kirendeléséről szóló rendelkezésével, ha a bíróság azért nem rendel ki szakértőt, mert az összeg megalapozottságát más bizonyíték alapján el tudja bírálni. A rendelkezésre álló okirati bizonyítékok alapján szükségtelen volt szakértő kirendelése, a forgalmi érték meghatározható lett volna. A forgalmi értéket 50%-kal csökkenteni kell azért, mert a felperes nem üres és nem beköltözhető ingatlanhoz jutott volna, hiszen N. Z. örökös bentlakó volt. A lakott forgalmi érték 50%-ából, 11 550 000 forintból le kell vonni az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 12. §-ának (2) bekezdése szerinti 9% mértékű tulajdonszerzési illetéket, amelyet a felperesnek szerzés esetén fizetnie kellett volna, az így fennmaradó lényegesen kisebb összeg lenne eredményesen érvényesíthető, ha a kártérítés jogalapja fennállt volna. Alaptalanul terhelte az alperesre az elsőfokú bíróság az öröklési perben kifizetett perköltség- és illeték összegeit is, mivel a perindítás a felperes saját elhatározása volt, a hagyatéki per helyett választhatta volna a közjegyzői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény szerinti közvetítői eljárást. A fellebbezésében fenntartotta továbbá az alperes az elévülési kifogását is azzal, hogy az elévülés kezdő időpontját a vagyonjogi szerződés elkészítésében kellett volna meghatározni.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helyes indokai alapján való helybenhagyását, az alperesnek másodfokú perköltségében marasztalását kérte.
Az ítélőtábla – a hivatkozott eljárási szabálysértések alaptalansága folytán érdemi felülbírálat alapján – a fellebbezést a következők szerint kisebb részben találta alaposnak:
Egyetértett az ítélőtábla az elsőfokú bíróság azon jogi álláspontjával, hogy a felperes kártérítés iránti követelése nem évült el.
A Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése értelmében a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. Helytelenül hivatkozott arra a fellebbezésében az alperes, hogy a károsodás bekövetkezte a vagyonjogi szerződés megkötésének időpontjával egyezik meg. A károsodás bekövetkezése nem feltétlenül esik egybe a károkozás időpontjával, ezzel szemben a kár megtérítése akkor lehet esedékes, amikor a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában értékcsökkenés áll be, elmaradt vagyoni előny jelentkezik, a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges költség merül fel. N. M. halálát megelőzően a felperes vagyonában károsodás nem következhetett be, lévén az ingatlan tulajdonjogával addig nem rendelkezett, attól nem esett el, a tulajdonszerzése a nyilatkozat végintézkedésként értelmezése esetén sem lehetett korábbi, mint N. M. halála. Az örökhagyó halála előtt a felperes nyilvánvalóan nem érvényesíthetett kártérítési igényt az alperessel szemben, hiszen a tulajdonszerzésének a feltétele még nem következett be. Az elévülés azonban még az örökhagyó 2011. július 17. napi halálával sem kezdődött meg. A következetes bírói gyakorlat szerint (BH 2008.186., 1995.646.) mivel a végintézkedések érvénytelenségére csak az hivatkozhat, aki az érvénytelenség megállapítása esetén maga örököl vagy tehertől mentesül, az alakilag hibás végintézkedés jogilag nem tekinthető létre sem jöttnek, mert a joghatások attól függően fűződnek hozzá, hogy az érdekeltek a fogyatékosságból eredő igényüket érvényesítik-e vagy sem, ezért a törvényes örökös N. R. az érvénytelenségre tett nyilatkozatáig, ezáltal öröklési igényének az érvényesítéséig sem válhatott esedékessé a követelés. Az örökös igényének a hagyatéki eljárásban 2012. március 29. napi előterjesztése és a per 2013. május 15. napi megindítása között kevesebb, mint a Ptk. 324. §-ának (1) bekezdése szerinti öt év telt el, így az elévülés nem következett be.
Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bíróság azon jogi álláspontjával is, hogy a vagyonjogi szerződés 9. pontja az ingatlanra kiterjedően tartalma szerint halál esetére szóló ajándékozásnak minősül.
Az ingatlan a perbeli követelés alapjául szolgáló 1/2 tulajdoni hányadára vonatkozóan ugyanis egyértelműen a tulajdonos halála esetére, tehát azzal a feltétellel, hogy a megajándékozott felperes őt túléli, tartalmaz ingyenes vagyoni előny juttatására kikötést. Az alperes hivatkozásával szemben az „esetleges” kifejezés használatából nem a juttatás bizonytalanságára lehet következtetni, hiszen nyilvánvalóan minden természetes személy halála bekövetkezik valamilyen időpontban, hanem a szavak általánosan elfogadott értelméből annak egyértelműen olyan jelentést lehet tulajdonítani, hogy a tulajdonátruházás akkor hatályos, ha a felperes a tulajdonost túléli. A „megállapodás” szó használata alapján pedig N. M. túlélés feltételétől függő tulajdonátruházási szándéka, a felperes a juttatás elfogadását kifejező akarata is egyértelműen megállapítható.
Helytelenül értelmezte a jogszabályi rendelkezéseket és a bírói gyakorlatot az alperes akkor, amikor a halál esetére szóló ajándékozás érvénytelenségét azon az alapon hivatkozta, hogy a juttatás hagyománynak minősülése nem megállapítható.
Helyesen hívta fel az alperes a Ptk. 659. §-ának (2) bekezdését, amely szerint halál esetére szóló ajándékozás csak olyan juttatásra nézve érvényes, amely végrendelet esetében (dologi) hagyománynak minősülne. Nem volt helyes azonban az okfejtése, amely szerint az ingatlan tulajdoni hányada nem felelhetne meg a dologi hagyomány jogszabályi és a bírói gyakorlat által támasztott feltételeinek. A Ptk. 641. §-ának (1) bekezdése szerint hagyomány a hagyatékban meglévő valamely vagyontárgynak közvetlenül meghatározott személy részére juttatása, ha az ilyen részesedés nem minősül öröklésnek. A jogszabályi rendelkezés egyik feltétele, mely szerint a tulajdoni hányad a hagyaték részét képezné, egyértelműen megvalósult, mivel az N. M. kizárólagos tulajdonában állt. A másik feltétel, mely szerint a juttatás egyébként nem minősülne öröklésnek, a Ptk. 636. §-ának (2) és (3) bekezdéséből következik, mivel az nem a teljes hagyaték vagy annak meghatározott hányada, illetve nem is a hagyatéki terhek viselésének kötelezettségével juttatott, a hagyaték értékének jelentős részét kitevő meghatározott egy vagy több vagyontárgy; a túlélés feltételéhez kötött juttatásból a hagyatéki terhek viselésére vonatkozó rendelkezés hiányában nem lehet olyan következtetést levonni, hogy N. M. a felperest egyben örökösévé is kívánta tenni.
Nem értett egyet az ítélőtábla az alperesnek a XXV. számú Polgári Elvi Döntés alapján levezetett jogi okfejtésével sem.
A vagyonjogi szerződés 9. pontja teljeskörűen, félreérthetetlenül megjelöli a szerződő felek személyét, az ajándékozás tárgyát képező ingatlant, a „halála esetén ... tulajdonába kerül” kifejezés pedig a tulajdonjog a túlélés feltételéhez kötött átruházását célzó akaratnyilvánításnak minősül. A vagyonjogi szerződés megkötésének időpontjában a kiskorú megajándékozott cselekvőképtelensége folytán helyette vagyoni jogaira vonatkozó nyilatkozatot törvényes képviselői, a szerződés aláírói tehettek, így az aláírás elmaradására hivatkozás alaptalan; ezzel együtt az ingatlan egyes tulajdoni hányadai önállóan, egymástól függetlenül lehetnek élők között és halál esetére forgalom tárgyai, így eltekintve a tanúk alkalmazásán alapuló érvénytelenségi októl, amennyiben kiskorú N. Z. részére a halál esetére szóló ajándékozás a megajándékozott nevében való aláírás hiányában egyébként is érvénytelen lenne (adott esetben egyoldalú végrendeleti nyilatkozatnak minősülne), az nem befolyásolná a felperes részére kikötött ajándékozás érvényességét.
Az alperes a felelősség alóli kimentése körében azt kívánta bizonyítani, hogy csak vagyonjogi szerződés elkészítésére kapott megbízást, a hivatkozott rendelkezés a szerződéskötéskor N. M. hirtelen ötlete alapján került a megállapodásba, mindössze „ígérvénynek, szándéknyilatkozatnak” minősült, azonban tájékoztatást adott arról, hogy a végintézkedés érvényességéhez az alaki feltételeknek megfelelő jogügylet létrehozása szükséges.
A rendelkezésre álló adatok kellően igazolták, hogy az alperes eredetileg valóban vagyonjogi szerződés megkötésére kapott megbízást, és a szerződéskötést közvetlenül megelőzően vetette fel N. M. – másik gyermekének korábban nyújtott jelentős juttatásokra hivatkozva – az ingatlannak a halála esetére a felperes és közös kiskorú gyermekük részére juttatását.
A megbízás tartalmától függetlenül azonban az alperes a végintézkedést tartalmazó nyilatkozatot a szerződésbe belefoglalta, ügyvédi ellenjegyzésével felelősséget vállalt azért, hogy az a felek kinyilvánított akaratának felel meg. Amennyiben az így szerződésbe foglalt rendelkezés az okirati tanúk közreműködésének a hiányában mégsem volt alkalmas a célzott joghatás kiváltására, úgy ennek folytán az Ütv. 27. §-ának (1) bekezdés a) pontja szerint a felelőssége fennáll.
Az előzőekben kifejtettek alapján a rendelkezés szövege teljes egészében megfelel a halál esetére szóló ajándékozás tartalmi feltételeinek, abból – azon túl, hogy a joghatás kiváltására egyébként alkalmatlan „szándéknyilatkozat” szerződésbe foglalása egyébként is értelmetlen lenne – semmilyen értelmezés alapján nem lehet következtetni arra, hogy a jogügylet hatályosságát a túlélés feltételén kívül a tulajdonos bármilyen további feltételhez vagy időponthoz kívánta volna kötni.
Az alperes a perben következetesen arra hivatkozott, hogy a nyilatkozat csak jelzésértékkel került a szerződésbe, de akkor még nem volt egyértelmű tulajdonátruházási szándéka, ahhoz a későbbiekben végrendeletet kellett volna készíteni. Ezzel szemben az öröklési perben tanúvallomásában az alperes úgy nyilatkozott, hogy „A szerződés ezen pontja N. M. örökhagyó kérésére került bele ebbe a szerződésbe azért, mert a másik gyermeke, jelen per alperese akkor már tőle egy igen jelentős ajándékban részesült egy nagyértékű épülő ingatlan formájában. Azt akarta, hogy halála esetén a kiskorú gyermeke és az ő édesanyja is részesüljön a hagyatékból, megkapja ezt az ingatlant”. Mindebből a halál esetére szóló, további feltétel nélküli, egyértelmű tulajdonátruházási szándék megállapítható, az alperes tanúvallomásában még csak nem is utalt arra, hogy a perben hivatkozott „jelzésre, ígérvényre, puszta szándéknyilatkozatra” került volna sor, és hogy későbbiekben fenntartott végintézkedési szándéktól függő tájékoztatást adott volna végrendelet megtételének szükségességéről.
Mindezek alapján a felelősség jogalapja tisztázott, az alperes a szerződő felek kérésére olyan rendelkezést foglalt ellenjegyzésével ellátott okiratba, amely tanúk alkalmazása hiányában, annak érvénytelenségére hivatkozása esetén, alkalmatlan volt a célzott joghatás kiváltására, és mivel utóbb törvényes örökös az érvénytelenségre sikeresen hivatkozott, a szerződéses rendelkezéssel szemben az ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát a felperes nem szerezte meg, a tulajdoni hányad forgalmi értéke nála vagyoni kárként jelentkezett, amely megtérítéséért az alperes felelősséggel tartozik.
Helyesen járt el az elsőfokú bíróság akkor, amikor az adó- és értékbizonyítvány, a törvényes örökösök közös tulajdont megszüntető megállapodásának értékmegjelölése, valamint az öröklési perben a felperes által hivatkozott pertárgyérték ellenére az ingatlan forgalmi értékének meghatározása végett szakértői bizonyítást rendelt el.
Az alperes fellebbezési hivatkozásával egyezően a polgári perrendtartás a szabad bizonyítási rendszeresen alapul, amely a bizonyítékok megválasztásában, a bizonyítási indítványok teljesítésében és a bizonyítékok értékelésében is jelentkezik. A jogvita elbírálásához szükséges tényállás megállapítására minden olyan eszköz alkalmas, amelyből a tények valóságára lehet következtetni.
A szakértői bizonyítás azonban annak garanciális szabályai folytán speciális megítélés alá esik. A szakértő szükségszerűen kétarcú intézmény, egyrészt bizonyítási eszköz, másrészt a bíróság hiányzó szakmai ismereteinek a pótlására alkalmas szakmai segítő. Amennyiben a per elbírálásához olyan különleges szakértelemre van szükség, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a Pp. 177. §-ának (1) bekezdése alapján nem mellőzhető elsődlegesen igazságügyi szakértői névjegyzékbe bejegyzett állandó szakértő és csak kivételesen másodlagosan eseti szakértő kirendelése. Nem kizárt, hogy a perbeli jogvita elbírálásához rendelkezésre állnak olyan adatok, amelyek részben alkalmasak a szakmai ismereteket igénylő kérdések megválaszolására, azonban a szakvélemény elkészítésével szemben támasztott szigorú jogszabályi követelmények folytán azok bizonyító ereje nem helyettesítheti a perbeli szakértői kirendelést. A polgármesteri hivatal az adó- és értékbizonyítvány elkészítésekor nem végzi el azokat a részletes vizsgálatokat, nem folytat olyan szintű szakmai értékelő tevékenységet, amelyeket a jogszabályi rendelkezések a kirendelés alapján eljáró igazságügyi szakértőktől megkövetelnek. A peres felek által más eljárásban hivatkozott, más célból készített szerződésben megjelölt forgalmi érték ugyancsak nem alapul részletes szakértői vizsgálaton, a megfelelő szakmai ismeretekkel nem rendelkező magánszemélyek által hivatkozott érték önmagában elégtelen a jogvita elbírálásához szükséges szakmai tények megállapítására. Az alperes által hivatkozott okiratokban megjelölt forgalmi értékek legfeljebb arra lettek volna alkalmasak, hogy a perben kirendelt szakértő megállapításait aggályossá tegyék. A szakértő azonban minden részben az eljárási szabályok követelményének megfelelően járt el, a szakvéleménye nem volt homályos, hiányos, ellentmondó, a szükséges felvilágosításokat a felek észrevételeire megadta, a felperes megbízása alapján eljáró magánszakértő és a perben kirendelt szakértő korábbi véleményeltérésüket együttes meghallgatásuk során feloldották, így a forgalmi érték meghatározására aggálytalan szakértői megállapítások álltak az elsőfokú bíróság rendelkezésére, a Pp. 182. §-ának (3) bekezdésében foglalt, a szakértői bizonyítás továbbfejlesztésének, új szakértői kirendelésének törvényi feltételei nem álltak fenn; a kellően kiegészített, a perbe bevezetett igazságügyi szakértők közös nyilatkozata alapján fenntartott forgalmi érték-megállapítás az ítélkezés alapjára alkalmas volt.
A lakott forgalmi értékre tett alperesi hivatkozások eredményre nem vezethettek. A követelés jogcíme nem közös tulajdon megszüntetése, a tulajdonostársak közötti elszámolás, hanem kártérítés. Nem vehető figyelembe értékcsökkentő tényezőként az, hogy a felperes nem szerezte meg annak az ingatlannak a tulajdoni hányadát, amelyben ő és kiskorú gyermeke bent lakott, hiszen a kár annyiban érte, amennyiben elesett az érvényes végintézkedés esetén rá háruló vagyoni előnytől, amely az ingatlan tulajdoni hányad valós forgalmi értéke: nyilvánvalóan nem abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy az ingatlan esetleges értékesítése során a törvényes képviselete alatt álló kiskorú másik tulajdonos az ingatlanban maradt volna, így tulajdoni hányadát csak lakott forgalmi értéken értékesíthette volna.
Helytállóan marasztalta az elsőfokú bíróság az alperest a vagyoni kár részeként a felperes által indított öröklési perben igazoltan felmerült költségeiben.
A Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint a károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget.
A károsultnak a fenti jogszabályi kötelezettségéből eredően a kárveszélyes helyzeteket lehetőség szerint mindenkinek kerülnie kell, és ha ezt nem teszi, emiatt kár éri, annak a következményeit maga köteles viselni. A károsulttól elvárható magatartás elmulasztása kifejezésre juthat a kármegelőzés elhanyagolásában, a károkozás során tanúsított felróható magatartásban, a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásában. A károkozó nem kötelezhető a már bekövetkezett kárból nagyobb rész viselésére, mint ami a terhére felróható.
A felperes a kárelhárítási kötelezettségének teljes mértékben eleget tett azzal, hogy a törvényes örökös nyilatkozata folytán ideiglenes hatállyal átadott ingatlanra vonatkozó hagyatéki igényének érvényesítése végett polgári pert indított. A perindítás az alanyi jog kikényszerítésének, az igény érvényesítésének megengedett módja. A polgári jogviták bíróságon kívüli rendezésére szolgáló, nem kötelező közvetítői eljárás igénybevétele, a jogvitában érintettek eltérő álláspontjából és annak bizonytalan eredményességéből következően a kárenyhítési kötelezettség tekintetében nem elvárás. Ezzel szemben a perindítás nem volt tekinthető célszerűtlennek és indokolatlannak, annak igazolt költségei a vagyoni kár részeként felszámíthatók.
Alappal hivatkozott azonban a fellebbezésében az alperes arra, hogy figyelmen kívül hagyta az elsőfokú bíróság a kár összegének megállapítása során azokat a jogszabályi rendelkezéseken alapuló költségeket, amelyeket a felperesnek a tulajdonjog megszerzése esetén viselnie kellett volna, így ezek levonása nélkül jogosulatlan vagyoni előnyre tenne szert.
A kártérítési jog alapvető elve a káronszerzés tilalma, amely értelmében a kár megtérítése által a károsult – akár a károkozó rovására, akár más forrásból – nem kerülhet annál kedvezőbb helyzetbe, mint amelyben a kár bekövetkezése nélkül lett volna, nem tehet szert a kártérítés folytán, akár megtakarításban, akár értéknövekedésben jelentkező vagyoni előnyre. A károsultat a kár nettó értéke illeti meg. A kártérítés mértékének megállapítása során tehát a károsultat ért vagyoni hátrányból le kell vonni a nála jelentkező vagyoni előnyt.
Amennyiben a felperes az ingatlan hányadán tulajdonjogot szerzett volna, úgy terhelték volna a tulajdonszerzéssel felmerülő költségek, közterhek, amelyek levonása nélkül azok megtakarítása folytán jogtalan vagyoni előnyre tenne szert, ezért alapos volt a fellebbezés annyiban, hogy le kell vonni a megítélendő kártérítés összegéből 55 000 000 Ft érték alapján az öröklés címén fizetendő illeték, valamint a tulajdonszerzéshez kapcsolódó közjegyzői díj összegét. Ezeknek a mértéke jogszabályi rendelkezéseken alapul. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) az öröklés megnyílása időpontjában hatályos 8. §-ának (1) bekezdés értelmében az öröklési illeték tárgya – többek között – a halál esetére szóló ajándékozás. A 12. §-a (1) bekezdése a) pontja értelmében a lakástulajdon-szerzés öröklési illetékének az összege a III. pont szerint az élettárs mint egyéb örökös esetén az örökség tiszta értéke alapulvételével 18 millió forintig 8%, 18 millió forint feletti rész után 35 millió forintig 12%, 35 millió forint feletti rész után 21%. Amennyiben a felperes az ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát örökölte volna, így az ítélkezés alapjául elfogadott forgalmi érték után 7 680 000 forint fizetési kötelezettsége keletkezett volna, amelyet a káronszerzés elkerülése végett le kell vonni a kártérítés összegéből. A közjegyzői díjszabásról szóló 14/1991. (XI. 26.) IM rendelet 9. §-a az öröklés megnyílásakor hatályos szövege értelmében az ügyértékhez igazodó közjegyzői munkadíj összege 10 000 000 forint feletti ügyérték esetén 81 700 forint és a 10 000 000 forint feletti rész 0,25%-a; így a felperes tulajdonszerzése esetén 194 200 forint közjegyzői munkadíj fizetési kötelezettsége merült volna fel, amely a káronszerzés tilalmából következően ugyancsak levonandó a kártérítés összegéből.
A fentiek szerint az ítélőtábla a per főtárgyát érintően a megítélt 56 986 000 forint vagyoni kár összegét 7 680 000 + 194 200 = 7 874 200 forint összeggel 49 111 800 forintra leszállította.
Mindezek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján a fentiek szerint részben megváltoztatta, az alperes marasztalásának tőkeösszegét 49 111 800 forintra leszállította, egyebekben – a tőke után járó késedelmi kamat mértékében és a fizetése időtartamában – helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.415/2016/6.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás