PK ÍH 2017/27.
PK ÍH 2017/27.
2017.03.01.
A vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) 2017. február 28. napjáig hatályos 9. § (4) bekezdésében az élő vad tulajdonjogát megállapító jogszabályi rendelkezéstől eltérő megállapodásra vadaskert esetében nincs törvényes lehetőség. Ezért semmis kikötésnek minősül élő vadak tulajdonjogának átruházása, amelyre a kereset jogalapját az elsőfokú eljárásban nem vitató alperes a fellebbezésben is hivatkozhat [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 234. § (1) bek.; 1996. évi LV. tv. (Vtv.) 9. § (4) bek.].
A korlátolt felelősségű társaságként 2007. október 15. napjától bejegyzetten működő felperes és a – többek között – vadgazdálkodás, vadgazdálkodási szolgáltatás nyújtása tevékenységi kört folytató alperes között a 2008. évtől több szerződés megkötésével szerződéses kapcsolat alakult ki. A felek 2010. május 20-án üzemeltetési szerződést kötöttek a Sz.-i vaddisznóskert vadászati hasznosításáról, amelyben megállapodtak, hogy az alperes, mint a vadaskert vadászatra jogosultja 5 vadászati évre a felperesnek üzemeltetésbe adja a vadászkertet, „melynek engedélye vaddisznó és muflon tartására és vadásztatására jogosítja fel a mindenkori üzemeltetőt, vadászatra jogosultat”. Az alperes az üzemeltetési szerződést a felpereshez intézett, 2011. augusztus 4. napján kelt levelében 2012. február 28. napjára felmondta.
A felperes a felmondást nem fogadta el, ezért az alperes 2012. március 14. napján a jelen per felperese ellen az E. Városi Bíróságnál keresetet nyújtott be, melyben kérte, hogy a bíróság kötelezze a jelen per felperesét a sz.-i vaddisznó nevelőkert kiürítésére és a jelen per alperesének birtokba adására, valamint használati díj megfizetésére. A perben a felek 2012. november 20. napján – a bíróság jogerős végzésével jóváhagyott – részegyezséget kötöttek. Ebben a felek megállapodtak abban, hogy a felperes 2012. december 15. napjától 2013. január 31. napjáig a Sz.-i Vadaskertben a felperes tulajdonát képező vadállományra egyéni és hajtóvadászatot szervezzen, és a vadaskertet ilyen módon kiürítse. Az ebben az időszakban lelőtt vad a felperes tulajdonát képezi.
A jelen perben a felperes az alperest a vadállomány kiadásával összefüggő elszámolási kötelezettség keretében vaddisznó és muflon ellenértéke jogcímén összesen 48 403 632 Ft, és ennek a keresetlevélen megjelölt mértékű törvényes késedelmi kamata és perköltség megfizetésére kérte kötelezni. Az elsőfokú bíróság a E. Városi Bíróságon a részegyezséget követően folyamatban maradt pert – mint az alperes viszontkeresetét – az e keresetlevél alapján indult jelen perhez egyesítette.
A keresete alapjaként a felperes arra hivatkozott, hogy az alperes a vadaskert 2011. március 1. napján történt önkényes birtokbavételét követően a felek üzemeltetési szerződése alapján fennálló, a vadaskert kerítése karbantartási kötelezettségének nem tett eleget, ennek következtében a 2012. december 15. napjától – 2013. január 31. napjáig lefolytatott levadászás során a vadaskertben a felperes tulajdonát képező megfelelő létszámú vadak, különösen a nagytestű vadkanok már nem voltak megtalálhatók, amelyek a kerítés rossz állapota, és a megfelelő etetés hiánya miatt a vadaskertből kitörtek. Az alperes ezzel, valamint azzal a jogellenes magatartásával, hogy a részegyezség alapján lefolytatott levadászás alatt is folyamatosan akadályozta a vadászati tevékenységet, a muflon vadászatot megtiltotta, a felperesnek – a tulajdonát képező vaddisznó és muflon állományban – a keresetben megjelölt összegű kárt okozta. Az alperes az ellenkérelmében a felperes végleges keresetének – a jogalapját és az összegszerűségét is vitatva – teljes elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 18 252 097 forintot és kamatait; ezt meghaladóan a keresetet, valamint az alperes viszontkeresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság az ítélete indokolásában rögzítette, hogy az alperes maga sem vitatta azt a tényt, hogy a részegyezségben foglaltak végre nem hajtása, a felperesi levadászási tevékenység akadályozása miatt a kártérítési felelőssége a felperes felé fennáll. Az alperes kártérítési felelősségét ugyanakkor csak a felperes tulajdonában lévő – a szakértői véleményben meghatározott értékkel bíró – vaddisznóállománnyal kapcsolatban tartotta megállapíthatónak, a muflonállomány miatt azonban nem, utóbbi értékének megtérítését az alperestől azért nem követelheti, mert annak hiányáért az alperes felelősséggel nem tartozik, mert a felperes nem gondoskodott a szerződés szerint a muflonállomány vadászókertben történő benntartására alkalmas kerítés létesítéséről. Az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, miszerint nem állapítható meg az, hogy a muflonállomány az alperes magatartásával okozati összefüggésben nem található meg a vadászókertben, ezért emiatt az alperest kártérítési felelősség nem terheli. Mindezek alapján részben adott helyt a keresetnek. A viszontkeresetet pedig azért utasította el, mert az alperes felhívás ellenére a nyilatkozattételi és bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget.
Az ítélet ellen – annak részbeni megváltoztatása, a felperes keresetének teljes elutasítása, valamint a javára a felperesnek a viszontkeresete szerinti marasztalása iránt – az alperes fellebbezett. Előadta, hogy a felek a részegyezségükben nem rögzítették eltérő megállapodásban a vadak tulajdonjogát, ezért arra a Vtv. 9. § (1)–(4) bekezdésének, és a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (rPtk.) 128. §-ának rendelkezései az irányadók. Ezek alapján pedig a felperes által a vadászó kertbe betelepített vadállomány az állam tulajdonába került „abban a pillanatban, ahogy beteszik a lábukat a vadaskertbe”. A Vtv. 9. § (4) bekezdésének kógens rendelkezésébe ütközőnek, ezáltal a rPtk. 200. § (2) bekezdése szerint semmis kikötésnek minősül élő vadak tulajdonjogának átruházása. A felperes tulajdonjogi hivatkozásai nyilvánvalóan alaptalanok, mindezekből következően a felperesnek a vadak tulajdonjogára alapított keresete minden jogi alapot nélkülöz. Az elsőfokú bíróság tévesen és jogellenesen határozta meg a jelen jogvita kiindulási alapját is. Nem azt kellett meghatároznia, hogy a perbeli vadászókertben 2011. március 1. napján milyen tulajdonú vaddisznóállomány volt, hanem azt kellett volna tisztáznia, hogy a felperes tulajdoni igénye a vaddisznóállomány tekintetében jogszabályba ütköző, ezért a jogi alapokat nélkülözi. Az alperes tulajdonában lévő vadak után nincs jogi alapja az alperes terhére megítélt 18 252 097 Ft-os felperesi követelésnek, kártérítési követelésnek jogellenesség hiányában nincs jogi alapja, míg a jogalap nélküli gazdagodás szabályai a vadászati törvény rendelkezései miatt nem alkalmazhatók. Az alperes további fellebbezése szerint az elsőfokú bíróság jogszabálysértéssel hozott viszontkeresetének elutasításáról mulasztásos ítéletet.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet alperes által fellebbezett rendelkezéseinek indokai alapján történő helybenhagyását kérte. Hivatkozása szerint egyértelműen megállapítható, hogy a vadászókertben 2011. március 1. napján található vaddisznóállomány a felperes tulajdonát képezte, míg a muflonállományra vonatkozóan ugyanez a rendelkezésre álló okirati bizonyítékokból állapítható meg kétséget kizáróan. A vadaskertben 2011. március 1. napján található vaddisznó és muflonállomány a felperes tulajdonát képezte, és abban az alperes jogellenesen kárt okozott azáltal, hogy 2011. március 1. napját követően a vadaskert kerítésének karbantartását elmulasztotta, ezáltal lehetővé tette a nem megfelelően etetett vadállomány kijutását a vadaskertből, majd a részegyezség alapján, 2012 decemberében megkezdett levadászás során annak eredményes végrehajtását is akadályozta. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 2. § (1) és a 141. § (6) bekezdése alapján pedig a viszontkereset elutasításának volt helye.
A felperes csatlakozó fellebbezést terjesztett elő, amelyet azonban az ítélőtábla a Pp. 146. §-a (5) bekezdésének a) és c) pontjába, valamint 247. §-ának (1) bekezdésébe ütköző meg nem engedett keresetváltoztatás tilalma miatt figyelmen kívül hagyta.
Az ítélőtábla alperes fellebbezését a keresetnek részben helyt adó ítéleti rendelkezés megváltoztatására irányulóan alaposnak találta, míg a fellebbezést a viszontkeresetet elutasító ítéleti rendelkezést támadó részében annyiban találta megalapozottnak, hogy az elsőfokú bíróság az érdemi döntésre kiható lényeges eljárási szabálysértéssel hozta meg a határozatát, ezért az ítéletének ez a rendelkezése az érdemi felülbírálatra alkalmatlan, ebben a keretben az eljárás megismétlése szükséges.
Helytállónak találta az alperesnek azt a fellebbezési hivatkozását, miszerint az elsőfokú bíróság ítélete az alperest marasztaló részében érdemben téves, mivel a felperes keresete jogalapját tekintve megalapozatlan.
Kifejtette a jogerős ítélet: a kereset az alanyi (anyagi) jog bírósági érvényesítésének eszköze. A kereset tárgya az érvényesíteni kívánt jog (jogviszony), a kereset tartalma a bíróság döntésére vonatkozó határozott kérelem. A keresetlevél a keresetet és a per megindításához szükséges más adatokat tartalmazó beadvány. A felperes azt a kereseti kérelmet terjesztette elő, hogy a bíróság ítéletével kötelezze az alperest a vadállomány kiadásával összefüggő elszámolási kötelezettség keretében a vaddisznó és a muflon ellenértéke jogcímén összesen 48 403 632 Ft, és ezen összeg után a megjelölt késedelmi kamat megfizetésére. Keresete tényalapjaként egyrészt azt állította, hogy az alperes a felek között létrejött üzemeltetési szerződés alapján fennálló, a vadállomány megőrzésére vonatkozó kötelezettségeinek nem tett eleget, másrészt azt, hogy megszegve a felperessel megkötött, a bíróság által jóváhagyott részegyezségben foglalt kötelezettségét, akadályozta a felperes számára a perbeli vadaskertben a tulajdonát képező muflonállomány levadászását. A keresettel érvényesített igénye jogcímeként kártérítést, jogszabályi alapjaként az rPtk. 339. § (1) bekezdését, 355. § (1), (2) bekezdését és a Vtv. 23. §-át jelölte meg, a megtéríteni kért kárát akként meghatározva, hogy a követelése „megfelel a felperesi társaság tulajdonát képező vaddisznó- és muflonállomány értékének”. Mivel a felperes a konkrét kárának a mibenlétét pontosan meghatározta, és azt a vagyonában bekövetkezett értékcsökkenésben – nem elmaradt vagyoni előnyben, vagy az őt ért vagyoni/nem vagyoni hátrány kiküszöböléséhez szükséges kárpótlásban vagy költségben – jelölte meg, helytálló az alperesnek az a fellebbezési előadása, miszerint a felperes kártérítési igényt a tulajdonjogára alapítottan érvényesített. Amiatt, hogy a felperes a perben kártérítési keresetét a tulajdonjogára alapítottan terjesztette elő, amelynek fennállását az alperes vitatta, a kereset megalapozottsága körében elsődlegesen azt kellett eldönteni, hogy a felperes a hivatkozott szerződések, illetve a bíróság előtt kötött részegyezség alapján, a vaddisznó- és muflonállományt érintő jogai gyakorlásától az állított szerződésszegéseiből eredően történt elzárása miatti igényét, az alperessel szemben a jelen perben kárigényként érvényesíthette-e.
Az ítélőtábla jogi álláspontja szerint a bíróság jogerős végzésével jóváhagyott részegyezség megkötésével a jelen per felperese és alperese között kötelmi jogi jogügylet jött létre, amelyben a felek – függetlenül attól, hogy korábban mi volt az abban elfoglalt álláspontjuk – a közöttük fennálló jogvitát a részegyezségben foglaltak szerint rendezték. E kötelmi jogügylet alapján a felperes a Sz.-i Vadaskertben lelőtt vad tulajdonát szerezte, szerezhette meg, legyen szó akár vaddisznóról, akár muflonról. Az alperes helytállási kötelezettsége a szerződésszegő és a részegyezséget nem teljesítő magatartásán alapul, amellyel azt okozta, hogy a felperes a részegyezségben őt megillető jogait nem tudta érvényesíteni.
Ezek a jogok azonban nem élő vad tulajdonjogával kapcsolatosak.
A részegyezség alapján ugyanis a felperes a vadaskert kiürítésére, ennek érdekében egyéni és hajtóvadászatok szervezésére vált jogosulttá, valamint – az annak kiürítése érdekében általa szervezett – egyéni és hajtóvadászatokon lelőtt vadak tulajdonjoga folytán gyakorolható jogokat szerezte meg.
A felperes igényérvényesítése pedig élő vad értékének megtérítésére irányult. Az élő vad értékének megtérítése az rPtk. 355. § (4) bekezdése szerint érvényesíthető kárigény összetevők közül a károsult vagyonában bekövetkezett értékcsökkenés megtérítése iránti kárelem. Ezzel szemben a lelőtt vad vonatkozásában elmaradt haszon jellegű kárigényről lehet szó. Ebben az esetben ugyanis a felperest az alperes a jogerős bírói végzéssel jóváhagyott részegyezséget nem teljesítő magatartásával okozati összefüggésben kár abból érhette, hogy általa szervezett egyéni és hajtóvadászatokból, valamint az elejtett vadak trófeájáért, húsáért, bőréért járó ellenértékek megfizetéséből származó bevételtől, ezáltal haszontól elesett. A felperes azonban ilyen igényt a perben nem érvényesített.
Mindezek alapján az ítélőtábla megállapítása az volt, hogy a jelen perben a felperes nem annak a kárnak a megtérítése iránti igényt érvényesített, amelyet az alperes az általa állított és – álláspontja szerint – jogellenes magatartásának következményeként elszenvedett. Az elsőfokú bíróságnak azonban nem volt olyan kötelezettsége, hogy a felperest erre figyelmeztesse. Éppen ellenkezőleg, a hatályos eljárási szabályok szerint az kifejezetten tilalmazott. A bíróság Pp. 3. § (3) bekezdés alapján fennálló tájékoztatási kötelezettsége pedig nem terjed ki egy kereset előterjesztésének a lehetőségére, akkor sem, ha a felperes által előadott tényállás a bizonyítottsága esetén egy ilyen kereseti kérelmet alapozna meg (BDT 2011.240.II.) A felperes által a keresete jogcímeként megjelölt Ptk. 339. §-a alapján fennálló kártérítési felelősség körében a bizonyítandó tények köre arra figyelemmel határozható meg, hogy a károsultnak kell bizonyítania a kárát, az alperes jogellenes magatartását és a kettő közötti okozati összefüggést. A jelen perben a felperes ezzel nyilvánvalóan tisztában volt.
Egységes a bírói gyakorlat abban, hogy kár (kár bizonyítottságának) hiányában a kártérítési felelősség további feltételeinek vizsgálatára nincs szükség, a kártérítés iránti kereset elutasításának van helye. Minthogy az előzőekben kifejtettek szerint a jelen perben nem lehetett volna (nem lehet) megállapítani, hogy a felperest a perbeli vadászókertben lévő élő vadakon fennálló tulajdonosi jogainak megsértésével összefüggésben kár érte, az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetét a kártérítési felelősség további feltételeinek, valamint a kártérítés összegszerűségének vizsgálata nélkül el kellett (volna) utasítania.
Az ítélőtábla az alperes fellebbezési kérelmét tartalma szerint úgy értelmezte, miszerint az alperes elsődleges érvelése a kereset elutasítására irányulóan az, hogy ha a felek között volt is megállapodás a vadaskertben lévő állatok felperesi tulajdonba adására vonatkozóan, az a megállapodás jogszabályba, a Vtv. 9. § (4) bekezdésébe ütközik, erre tekintettel semmis. A rPtk. 234. § (1) bekezdése szerint a semmis szerződés érvénytelenségére – ha törvény kivételt nem tesz – bárki határidő nélkül hivatkozhat, a semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség. Erre tekintettel az alperes a fellebbezését – függetlenül attól, hogy az elsőfokú eljárásban milyen nyilatkozatot tett – alapíthatta semmisségi okra. Az alperes a fellebbezésében megalapozottan hivatkozott az általa megjelölt semmisségi ok fennállásra is.
A Vtv. 9. § (4) bekezdése akként rendelkezik, hogy: a vadaskertben, a vadasparkban, illetve vadászterületen létesített vadfarmon jogszerűen tartott vad – a vadaspark, illetve a vadfarm fenntartójával kötött eltérő megállapodás hiányában – a jogosult tulajdonában van. A nem vadászterületen létesített vadfarmon jogszerűen tartott vad – eltérő megállapodás hiányában – a vadfarm fenntartójának tulajdonában van. A Vtv. I/A. fejezetben, a zárttéri vadtartás általános szabályai cím alatt meghatározza a vadaskert, a vadaspark és a vadfarm fogalmát. Eszerint: a vadaskert a vadászterület gímszarvas, dámszarvas, őz, muflon, valamint vaddisznó vadászati célú tartására, illetve tenyésztésére kerítéssel bekerített része. Vadaskertbe szabad vadászterületről, vagy zárttéri vadtartásból származó vad telepíthető [27/C. § (1) bekezdés]. A vadaspark a vadászterület kutatási, oktatási és bemutatási célra alkalmas vadászati rendeltetésű kerítéssel bekerített területe [27/D. § (1) bekezdés]. A vadfarm pedig vadászterületen vagy vadászterületnek nem minősülő földterületen élelmiszer előállítása céljából a 27/A. § (2) bekezdésben felsorolt nagyvadfajok tartására szolgáló létesítmény [27/F. § (1) bekezdés]. Ezt egybevetve azzal, hogy a Vtv. 27/A. § (2) bekezdése szerint zárttéri vadtartásnak a fácán, fogoly, tőkés réce, gímszarvas, dámszarvas, őz, muflon, illetve vaddisznó zárt térben, szabad mozgásában kerítéssel vagy egyéb módon korlátozott vadászati, vagy kutatási, oktatási, bemutatási, avagy élelmiszer-termelési célú tartása és szaporítása minősül, kétségtelenül megállapítható, hogy a vadaskert, a vadaspark és a vadfarm a zárttéri vadtartás teljesen eltérő rendeltetésű létesítményei.
Az idézett jogszabályi rendelkezések egybevetéséből sem vonható le okszerű következtetés arra, miszerint jogalkotói tévedés (jogszabály-szerkesztési hiányosság) az, hogy a Vtv. 9. § (4) bekezdése a főszabály alóli kivételek között nem tartalmazza a vadaskert fenntartójával kötött eltérő megállapodást.
A felperesi érveléssel szemben okszerű következtetés a felperes jogértelmezésének megfelelőségére a Vtv. 9. § (4) bekezdésének a 2015. évi CLXXXIII. törvény 5. §-ával történt, 2017. március 1-jén hatályba lépő módosításából sem vonható le.
A törvényhely módosított szövege szerint a vadaskertben, a vadasparkban, a vadfarmon és az apróvadtartó és – szaporító telepen (a továbbiakban együtt: zárttéri vadtartó létesítmény) jogszerűen tartott vad – a vadászatra jogosulttal kötött eltérő megállapodás hiányában – a zárttéri vadtartó létesítmény üzemeltetőjének tulajdonában van. A módosító törvényhez adott általános és részletes miniszteri indokolás sem tartalmaz arra utalást, hogy a módosítással a korábbi normaszövegnek a felperesi jogértelmezésnek megfelelő pontosítása történt meg.
Éppen ellenkezőleg, hiszen a módosító törvény 5. §-ához fűzött indokolás szerint: „A törvény...a zárttéri vadtartás tekintetében meghatározza, hogy a vadászatra jogosulttal kötött eltérő megállapodás hiányában az üzemeltető tulajdonában van a zárttéren jogszerűen tartott vad, szemben a szabad területen élő vad állami tulajdonjogával.”
Erre is figyelemmel az ítélőtábla elfogadta az alperesnek azt az álláspontját, miszerint az 5. §-hoz fűzött miniszteri indokolásból is az következik, hogy a jogalkotó szándéka a törvény módosításával a zártkerti vadgazdálkodás szabályainak alapvető átalakítása, a zárttéri vadtartó létesítmény üzemeltetője és a vadászatra jogosult viszonylatában az előbbi számára a korábbiakhoz képest többletjogok biztosítása volt.
Mindebből az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az alperes semmisségre hivatkozása is megalapozott annyiban, hogy ezáltal a felperesnek élő vadak tulajdonjogára alapítottan a vele szemben előterjesztett keresete minden tekintetben megalapozatlan.
Mindezen felül az ítélőtábla úgy találta, hogy nem álltak fenn a viszontkereset elutasításának mulasztáson alapuló feltételei, ezért nem volt mellőzhető a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján, a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni, – az alperes viszontkeresetét elutasító rendelkezése – hatályon kívül helyezése.
A Pp. 253. § (2) bekezdésének utolsó fordulata szerint a másodfokú eljárásban részítélet hozatalára sor kerülhet. A következetes bírói gyakorlat szerint a másodfokú eljárásban elkülöníthető kereseti kérelmek, illetőleg a viszontkereset tekintetében részítélettel történő döntésre van lehetőség, és ebben a részítéletben az egyébként végzésben meghozható hatályon kívül helyező és új eljárást elrendelő döntés meghozható. Mindezek alapján az ítélőtábla részítéletet hozott: az elsőfokú bíróság ítéletét a keresetnek részben helyt adó részében – a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján – megváltoztatta, a felperes keresetét teljes terjedelmében elutasította, a keresetet részben elutasító rendelkezését helybenhagyta, a viszontkeresetet elutasító részében pedig az elsőfokú bíróság ítéletét, a Pp. 252. § (2) bekezdése szerint, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
(Debreceni Ítélőtábla Gf.III.30.224/2016/9.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás