PK ÍH 2017/60.
PK ÍH 2017/60.
2017.06.01.
I. A polgári peres eljárásokban a felek jóhiszeműen kötelesek eljárni, amely kiterjed arra is, hogy nem állíthatnak valótlant, nem tagadhatnak igaznak bizonyult, és nem hallgathatnak el a per eldöntése szempontjából jelentős tényeket. A felek a közöttük folyamatban lévő különböző perekben nyilatkozataikat nem az aktuális érdekeiknek megfelelően, hanem úgy kötelesek előterjeszteni, hogy azok a jóhiszemű pervitel követelményeinek megfeleljenek. Ha ugyanazon tényekre a különböző perekben tett előadások nem azonos tartalmúak, azt kell vizsgálni, hogy volt-e olyan körülmény, ami a felet korábbi nyilatkozatának indokolható megváltoztatására késztette.
II. A félnek a tárgyalási jegyzőkönyvbe mint közokiratba foglalt az a nyilatkozata, hogy élettársak voltak, nem fordítja meg a bizonyítási terhet; a közokirat csak az okiratba foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját bizonyítja, azt nem, hogy a megtett nyilatkozat tartalma valós [Pp. 8. § (3) bekezdés, 195-196. §].
Az alperes és az I. rendű örökhagyó 1996. évben ismerkedtek meg, és az I. rendű örökhagyó 1996 augusztusában az alperes B., Sz. utcai ingatlanába költözött. 1998. október és 2001. január hónapban születtek gyermekeik. Az I. rendű örökhagyó kezdeményezésére az alperes a Sz. utcai lakását 1998. november 30. napján 6 300 000 forint vételárért értékesítette, amelynek felhasználásával az 1999. március 3. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta 4 350 000 forint vételárért a P. községben levő, B. út 23. szám alatti ingatlant (a továbbiakban: ingatlan). Az ingatlanon eredetileg meglévő épületnek a helyiségek kialakítását, valamint a gépészeti, elektromos vezetékeket és berendezéseket érintő belső átalakítását 2000. évben kezdték meg, a használatbavételi engedélyt 2002. évben kapták meg. Az ingatlan forgalmi értéke az átalakítás előtt 9 828 500 forint volt, és az átépítés után 18 953 500 forintra emelkedett. A 2002. évben befejezett beruházások az ingatlan forgalmi értékét 9 125 000 forinttal emelték. A 2001. március 20. napján kapott és 2004. április 29. napján módosított építési engedély alapján egy télikertből, étkezőből, három szobából és a tetőtérbe vezető lépcsőházból álló új szárnnyal bővítették a régi épületet és a tetőtérben egy nappalit, egy szobát, fürdőszobát, WC fülkét és tároló helyiséget alakítottak ki. Az újabb építkezések 2004. évben valósultak meg. Az ingatlan forgalmi értéke a 2004. évi beruházások előtt 21 473 500 forint volt, a 2004. évben befejezett beruházások az ingatlan forgalmi értékét 31 956 500 forintra; 10 483 000 forinttal emelték. A 2000. és 2004. év közötti időtartamban elvégzett összes építési munka bekerülési költsége 20 230 077 forint volt. Az építkezéshez az alperes és az I. rendű örökhagyó felhasználták az alperes Sz. utcai ingatlanának értékesítéséből megmaradt 1 950 000 forintot, valamint az alperes édesanyja által ajándékozott 2 500 000 forintot. Az alperes a 2003. április 1. napján kötött adásvételi szerződéssel szerezte meg a P. községben levő, I. utca 33. szám alatti ingatlant akként, hogy az 1998. október 16-án kötött előszerződés alapján a vételár 1 880 000 forint volt.
Az I. rendű örökhagyó és az alperes életközössége 2004 márciusában megszakadt.
Az ingatlant az alperes 2004. áprilistól – 2006. februárig és 2012. júliustól – 2013. júliusig bruttó 180 000 forint bérleti díj fejében hasznosította. 2006. februártól – 2008. júliusig és 2009. szeptembertől – 2010. júniusig az ingatlan üresen állt. 2008. júliustól – 2009. szeptemberig és 2014. évben a fenntartási költségek viselése fejében az alperesnek egy barátja lakott az ingatlanban. 2010. júniustól – 2012. júliusig, majd 2013. augusztustól – 2014. januárig az alperes és a közös gyermekek laktak az ingatlanban. A lakás fenntartási költségeit az alperes viselte. Az I. rendű örökhagyó a 2008. március 3. napján kelt és az alperes által 2008. március 5. napján átvett levélben szólította fel az alperest arra, hogy 8 napon belül biztosítsa részére az ingatlan használatát, amennyiben ennek nem tesz eleget, akkor havi 100 000 forint használati díjra tart igényt.
Az I. rendű örökhagyó mint eltartott a II. rendű örökhagyóval mint eltartó örökössel 2007. november 14. napján öröklési szerződést kötött, melyben minden vagyona – így jelen perben érvényesített követelése – örökösévé a II. rendű örökhagyót tette. Az I. és II. rendű örökhagyó 2008. augusztus 22. napján házasságot kötött. Az I. rendű örökhagyó 2008. szeptember 11. napján elhunyt. Hagyatékát a közjegyző az öröklési szerződés alapján a II. rendű örökhagyónak adta át. A II. rendű örökhagyó 2012. május 22. napján elhunyt. Jogutódai törvényes öröklés jogcímén egymás között egyenlő arányban szülei, az I. és II. rendű felperes.
A felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az I. rendű örökhagyó elsődlegesen élettársi vagyonközösség, másodlagosan ráépítés jogcímén megszerezte a P. községben levő, B. út 23. szám alatti ingatlan 4/10 tulajdoni hányadát, valamint élettársi közös vagyon jogcímén az I. utca 33. szám alatti ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát; és az I. rendű örökhagyó által megszerzett tulajdoni hányadot a II. rendű örökhagyó szerződéses öröklés, az I. és II. rendű felperes pedig törvényes öröklés jogcímén szerezte meg. Kérték továbbá, hogy a bíróság kötelezze az alperest a B. út 23. szám alatti ingatlan után 2008. március 14. napjától kezdődően havi 100 000 forint összegű többlethasználati díj fizetésére.
Keresetük ténybeli alapjául arra hivatkoztak, hogy a B. út 23. szám alatti, az alperes különvagyonában álló ingatlan bővítése, valamint I. utca 33. szám alatti ingatlan vétele az I. rendű örökhagyó és az alperes élettársi közös vagyonának felhasználásával történt, amelyben szerzési arányuk azonos volt, és a B. úti ingatlant az életközösség megszakítása után kizárólagosan az alperes használta.
Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy az ingatlanokat különvagyonából vásárolta, a B. úti ingatlan felújítása pedig az értékesített különvagyona, valamint édesanyja ajándékának felhasználásával valósult meg. Együttélésük alatt az I. rendű örökhagyó a szerzésben nem vett részt, a közös vagyonhoz nem volt hozzájárulása.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A Ptk. 685/A. § alapján vizsgálta, hogy az I. rendű örökhagyó és az alperes (továbbiakban: a felek) együttélése élettársi kapcsolatnak minősült-e. Megállapította, hogy a felek érzelmi kapcsolatban és közös háztartásban éltek együtt. Az I. rendű örökhagyó azonban sokat volt távol, a háztartási és ház körüli munkákat kizárólag az alperes végezte és ebben nem kapott segítséget az I. rendű örökhagyótól. Úgy ítélte meg, hogy a felek között a Budai Központi Kerületi Bíróságon gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megállapítása tárgyában folyamatban volt perben tett azon alperesi nyilatkozatnak, amely szerint az I. rendű örökhagyóval élettársi kapcsolatban élt, jelen perben nincs ügydöntő jelentősége és nem tekinthető az élettársi kapcsolat elismerésének. Elfogadható, hogy az alperes az élettárs megjelölésen laikusként a hétköznapi, egy háztartásban való együttélést értette. Elfogadta az elsőfokú bíróság azt az állítást, hogy az alperes a kapcsolat fennállása alatt folyamatosan dolgozott, rendszeres jövedelemmel rendelkezett, megtakarításai voltak és édesanyjától is jelentős anyagi támogatásban részesült. Ezzel szemben bizonyítottnak látta, hogy az I. rendű örökhagyó anyagi helyzete bizonytalan volt, jelentős tartozásokkal küzdött, és nem volt képes a családnak biztos anyagi hátteret nyújtani. Értékelte, hogy elköltözését követően az I. rendű örökhagyó S. B. tanú előtt tett nyilatkozatában maga is az alperes különvagyonának tekintette az ingatlant. Az I. rendű örökhagyó az ingatlanba be sem jelentkezett, állandó lakcíme egy szomszédnál volt. Nem fogadta el az I. rendű örökhagyónak azt az állítását, hogy Cs. A.-tól 4 500 000 forint összegű kölcsönt kapott, amelyet az építkezésre fordított. Értékelte, hogy az I. rendű örökhagyó jövedelmi viszonyaira még csak tényelőadást sem tett, nem csatolt olyan okirati bizonyítékokat, amelyek alkalmasak lettek volna annak megállapítására, hogy milyen mértékű jövedelemmel rendelkezett, mikor, hol dolgozott. Nem jelölte meg azt sem, hogy az építkezés során mikor, milyen értékű munkát végzett személyesen, az építkezésben milyen mértékű volt a közreműködése. Megállapította, hogy az I. rendű örökhagyó vállalkozását önállóan irányította, annak ügyeibe az alperest nem avatta be, de az alperes is külön kezelte bevételeit, közös kasszájuk nem volt. Ha szükséges volt, az I. rendű örökhagyó a háztartás költségeihez és a gyerekek ellátásához hozzájárult.
Ezek alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az I. rendű örökhagyó és az alperes együttélése alatt nem volt megállapítható olyan közös cél, amely szerint a közös gazdasági tevékenységük eredményeként megszerzett vagyon közös legyen, azaz a két ingatlan közös tulajdonukba kerüljön. A tanúvallomások alapján éppen azt látta bizonyítottnak, hogy az I. rendű örökhagyó ahhoz ragaszkodott, hogy tartozásai miatt ne szerezzen tulajdonjogot az ingatlanokban. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperesek nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani a felek közötti vagyoni érdekközösség fennállását, az anyagi eszközök közös cél érdekében történő felhasználását, ennek érdekében a közös döntéshozatalt és a vagyoni ügyek közös intézését. Élettársi vagyonközösség hiányában az ilyen címen előterjesztett igény nem alapos.
A kereset a B. úti ingatlan esetében ráépítés jogcímén sem alapos, mert az I. rendű örökhagyó nem bizonyította az építkezéshez való anyagi hozzájárulását, annak módját és mértékét. Tulajdonjog hiányában elutasította a felperesek többlethasználati díj iránti követelését is.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek fellebbeztek, melyben kérték, hogy az ítélőtábla az elsőfokú határozatot a keresetüknek megfelelően változtassa meg, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését kérték.
Fellebbezési érvelésük szerint az elsőfokú bíróság a tényállást hiányosan és iratellenesen állapította meg. Nem tulajdonított kellő jelentőséget annak, hogy az alperes a gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megállapítása iránti perben maga nyilatkozott úgy, hogy az I. rendű örökhagyóval élettársi kapcsolatban éltek. Nem lehet úgy értékelni, hogy az alperes az élettárs megjelölésen laikusként csak az egy háztartásban való együttélést értette, a nyilatkozatát ugyanis jogi képviselője jelenlétében tette. Hivatkoztak arra is, hogy egyezségi tárgyalások folytak a felek között az élettársi közös vagyon megosztásáról, illetve a gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét megállapodás alapján úgy teljesítette az I. rendű örökhagyó, hogy lemondott az ingatlan bérleti díjának őt illető fele részéről. Azok az egyezségi tárgyalások, amelyek alapján a gyermektartásdíj fejében az egyik teleknek az I. rendű örökhagyót megillető tulajdoni hányadát az alperes szerezte volna meg, szintén arra utalnak, hogy a felek közös tulajdonnak tekintették a telekingatlanokat is. Hivatkoztak arra is a felperesek, hogy az alperes által sem vitatottan a B. úti ingatlan felújítási, bővítési munkáiban Erdélyből érkezett munkások is részt vettek, arról azonban szó sem volt, hogy őket az alperes fizette volna ki. Munkabérüket ugyanis az I. rendű örökhagyó fizette. Életszerűtlen, hogy a különböző építőipari, asztalosi tevékenységet végző vállalkozásokat üzemeltető I. rendű örökhagyó ne vett volna részt az ingatlan építésében. Életszerűtlen az is, hogy az I. rendű örökhagyó, aki az alperes által is elismerten sokat dolgozott, semmiféle hozzájárulást és közreműködést ne vállalt volna az otthonuk kialakításában, és az alperes egyedül, kizárólag saját forrásból bővítse az ingatlant, tartsa el gyermekeit és az I. rendű örökhagyót. Abból a tényből, hogy az együttélés alatt az I. rendű örökhagyó nem kívánt az ingatlanban tulajdonjogot szerezni, mert azt hitelezői elől kívánta elrejteni, nem következik, hogy tulajdoni igényéről lemondott.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítási eljárást lefolytatta, és nem vétett olyan súlyos eljárási szabálysértést, ami a másodlagos fellebbezési kérelem szerint az ítélet hatályon kívül helyezését indokolná. Az ítélőtábla ezért a fellebbezést érdemben vizsgálta.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a tényállást hiányosan állapította meg, ezért az ítélőtábla a tényállást az alperes előadása, a Közép-magyarországi Regionális Egészségbiztosítási Pénztárnak a kifizetett adóköteles ellátásról és levont adóelőlegről szóló adatlapjai, a perbeli bank készpénz befizetési bizonylatai, valamint a meghallgatott tanúk vallomása alapján az alábbiak szerint kiegészíti.
Az I. rendű örökhagyó építőipari vállalkozási tevékenységet folytatott, épület- és bútorasztalos munkákat végzett. 1996. évben az Ü. Bt. beltagja volt, 1998. évtől – 2005. évig a Cs. A. és házastársa tulajdonában álló A. Kft. részére végzett asztalosipari munkákat. 2000. év körül vett részt a B. Kft. alapításában, ennek üzletrészei 90%-ának Cs. A., 10%-ának pedig az I. rendű örökhagyó volt a tulajdonosa. Az I. rendű örökhagyó vállalkozási tevékenysége nem volt nyereséges, jelentős adótartozásai halmozódtak fel, a megrendelői rendszeresen nem fizették ki a vállalkozói díját, több magánszeméllyel szemben is jelentős összegű tartozása keletkezett.
Az alperes jövedelme 1996. évben 207 340 forint, 1997. évben pedig 230 000 forint volt. 1997. évtől – 1998 márciusáig a G. Rt.-nél dolgozott, ahol évi jövedelme 1 087 000 forint volt. 1998. február 18-án a H. Szálloda Rt. munkáltatóval kötött határozott időre szóló munkaszerződést 1998. május 31. napjáig. Személyi alapbére 23 000 forint, nyelvpótléka 1850 forint volt. 1998. évi jövedelme ezen szerződés alapján 273 350 forint lehetett. 1998 októberétől szülési szabadságon volt, majd gyermekgondozási díjat, illetve gyermekgondozási segélyt vett igénybe. A gyermekgondozási díj összege 2000. évben évi 196 575 forint, 2001. évben 714 015 forint, 2002. évben 658 880 forint és 2003. évben 23 591 forint volt. 2003. évben munkaviszonyt létesített a G. T. Rt.-nél, 2003. évi munkabére 670 249 forint, 2004. évi munkabére pedig 4 064 416 forint volt. 2001 tavaszától kezdődően hétköznap délután nyelvórákat adott 700-1300 forintos óradíjért.
Az alperes a perbeli bankfiókban 2000. július 11. napján 530 DEM, 2000. augusztus 11. napján 500 DEM készpénzt fizetett be, melynek a Magyar Nemzeti Bank deviza középárfolyamon számolt forint értéke 137 218 forint volt. 2001. szeptember 21. napján 200 DEM (25 464 forint), 2002. február 11. napján 3000 ITL (377 010 forint), 1500 ATS (26 520 forint), 400 DEM (49 768 forint), és 122 USD (33 979 forint); 2002. szeptember 5. napján 140 EUR (34 339 forint), 2002. december 20. napján 1525 EUR (359 671 forint) és 2002. december 23. napján 1720 USD (393 020 forint) befizetés történt. 2003. november 13. napján a számlakivonat szerinti egyenleg 102,27 EUR (26 479 forint) volt.
2000. augusztus 11. és 2003. november 13. napja közötti időtartamban tehát az alperes 1 463 468 forintot fizetett be a bankfióknál külföldi pénznemben, amelyek forrása a külföldi megbízóitól származó alkalmi jövedelme volt.
A felek között a Budai Központi Kerületi Bíróságon a J. és B. utónevű gyermekek elhelyezése és az I. rendű örökhagyó gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének megállapítása tárgyában per volt folyamatban. A 2008. május 14. napján tartott tárgyaláson jelen per alperese úgy nyilatkozott, hogy a kapcsolata az I. rendű örökhagyóval 1996. évben kezdődött és 2004 márciusáig éltek együtt élettársakként. A perben tett nyilatkozata szerint az ingatlant 150 000 forint bérleti díj fejében hasznosította, és az I. rendű örökhagyó azért nem tartott igényt az egyébként őt illető bérleti díj felére, mert gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét a bérleti díj rá eső részével teljesítettnek tekintette.
A kiegészített tényállás alapján a fellebbezés alapos.
A Ptk. 578/G. § (1) bekezdéséhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlat szerint az élettársi kapcsolat fogalma feltételezi a felek közös lakásban való együttélését, a közös háztartás fenntartását, a felek közötti érzelmi és gazdasági közösség fennállását, azt, hogy a felek legalább hallgatólagosan egyetértsenek abban, hogy a közös gazdasági tevékenységük eredményként szerzett vagyon közös legyen (Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.20.044/2011/4., 20.357/2011/9.). Ennek megfelelően az elsőfokú bíróság helyesen vizsgálta az élettársi kapcsolat megállapításának feltételeként az I. rendű örökhagyó és az alperes (a továbbiakban: a felek) érzelmi kapcsolatát, összetartozásuk harmadik személyekkel szembeni felvállalását, közös háztartását és gazdasági közösségét. A tanúvallomások helyes mérlegelésével állapította meg, hogy a felek közös háztartásban és érzelmi közösségben éltek. Tévesen jutott azonban arra a következtetésre, hogy közös gazdálkodásuk hiányában az élettársi kapcsolat fennállása nem állapítható meg.
Azokból a körülményekből, hogy az I. rendű örökhagyó a vállalkozását önállóan irányította és annak ügyeibe az alperest nem avatta be, az alperes is külön kezelte bevételeit és közös kasszájuk nem volt, tévesen vonta le az elsőfokú bíróság azt a következtetést, hogy a feleknek nem volt közös gazdasági céljuk és nem akarták, hogy a közös gazdasági tevékenységük eredményeként megszerzett vagyon közös legyen. Az, hogy az I. rendű örökhagyó vállalkozásának ügyeit egyedül intézte és az alperes abba ténylegesen nem folyt bele, még nem zárja ki a gazdasági közösség megállapítását. Egységes ugyanis a bírói gyakorlat abban, hogy a közös gazdálkodás megállapítható akkor is, ha az egyik fél a gazdasági ügyek intézését magához vonja, az ilyen döntésekben az övé a meghatározó szerep és a nagyobb vagyoni erő is. Nem zárja ki a közös gazdálkodást azt sem, ha a felek külön bankszámlával rendelkeznek és az egyik fél az ott kezelt pénz összegéről a másik felet nem tájékoztatja, abból egyes ügyleteket tudta nélkül bonyolít le (Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.21.286/2005/6., BDT 2002.560., BH 1994.252.).
Tévesen utalt arra is az elsőfokú bíróság, hogy a felek között a gyermekelhelyezés és gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megállapítása tárgyában folyamatban volt perben tett nyilatkozatoknak, így különösen annak, hogy kapcsolatukat abban a perben az alperes is élettársinak tekintette, nincs ügydöntő jelentősége és nem tekinthető az abban a perben tett nyilatkozat az élettársi kapcsolat elismerésének. Alaptalanul hivatkoznak a felperesek fellebbezésükben arra, hogy az alperesnek a bírósági tárgyalási jegyzőkönyvbe mint közokiratba foglalt azon nyilatkozata, hogy élettársak voltak, a Pp. 195-196. § rendelkezései alapján megfordította a bizonyítási terhet, és az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy nem voltak élettársak. A Pp. 195. § (1) bekezdés alapján ugyanis a közokirat csak az okiratba foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját bizonyítja, azt nem, hogy a megtett nyilatkozat tartalma valós.
Ugyanakkor a polgári peres eljárásokban a felek jóhiszeműen kötelesek eljárni, amely kiterjed arra is, hogy nem állíthatnak valótlan, nem tagadhatnak igaznak bizonyult, és nem hallgathatnak el a per eldöntése szempontjából jelentős tényeket [Pp. 8. § (3) bekezdés a) és b) pont]. A felek a közöttük folyamatban lévő különböző perekben nyilatkozataikat nem az aktuális érdekeiknek megfelelően, hanem úgy kötelesek előterjeszteni, hogy azok a jóhiszemű pervitel követelményeinek megfeleljenek. A felek által ugyanazon tényekre az egyik perben tett előadásra a másik perben is lehet hivatkozni; ha pedig az ugyanazon tényekre a különböző perekben tett előadások nem azonos tartalmúak, azt kell vizsgálni, hogy volt-e olyan körülmény, ami a felet korábbi nyilatkozatának indokolható megváltoztatására késztette.
A felperesi fellebbezésnek megfelelően a gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megállapítására irányuló perben az alperes nem csak a közös háztartásban való együttélésre tett nyilatkozatot, hanem tudomásul vette azt is, hogy az I. rendű örökhagyó gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét az életközösség megszakítását követően úgy teljesítette, hogy nem tartott igényt a B. úti ingatlan hasznosításából származó bevétel tulajdoni hányadának megfelelő részére, illetve nem vitatta az alperes sem azt, hogy tárgyalások folytak közöttük az élettársi közös vagyon megosztásáról. Ezek a gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megállapítása iránti perben tett alperesi nyilatkozatok arra utalnak, hogy az alperes nem csupán a közös háztartásban történő együttélés miatt tartotta kapcsolatukat élettársi viszonynak, hanem azt maga is közös vagyont eredményező együttélésnek tekintette. A jelen perben pedig az alperes nem adott elő olyan okot, ami a korábbi perben tett előadásának megváltoztatását indokolta volna.
Az alperesnek ugyanakkor nem csak a gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megállapítására irányuló, hanem a jelen perben tett előadásaiból is arra lehet következtetni, hogy a felek között az élettársi kapcsolat megállapításának feltétele, a gazdasági közösség fennállt. Az alperes maga adta elő személyes meghallgatása során, hogy már kapcsolatuk kezdetén kivette a részét az I. rendű örökhagyó hiteleinek és tartozásainak törlesztésében: az alperes fizette az I. rendű örökhagyó gépkocsija lízingrészleteit és az I. rendű örökhagyó gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét az alperes teljesítette. Az a körülmény, hogy az alperes felelősséget vállalt az I. rendű örökhagyó tartozásaiért, azt maga fizette, azt jelenti, hogy anyagilag támogatta az I. rendű örökhagyót, gazdaságilag együttműködtek. A tanúvallomások megerősítették azt az alperesi előadást is, hogy a felek kapcsolatában az anyagi gondok problémát jelentettek, közöttük konfliktusok forrása volt. Az a tény, hogy az alperes nagyobb anyagi támogatást várt el az I. rendű örökhagyótól, és miután nem kapta meg, ez mások számára is nyilvánvaló vitákat eredményezett közöttük, szintén azt támasztja alá, hogy a felek közösen gazdálkodtak, bár az I. rendű örökhagyó nem az alperes által elvárt hozzájárulást biztosította.
A felek nyolc évig tartó együttéléséből két gyermek született. A gyermekek közös vállalása és közös háztartásban történő nevelése is gazdasági közösséget alakít ki a felek között, mert értelemszerű, hogy ezzel kapcsolatosan távlati gazdálkodásukat is érintő céljaik vannak, legalább a gyermekek felnevelése. Egy párkapcsolatban a gyermek vállalásáról hozott döntés az érzelmi, szereteti érték mellett hosszú távú gazdasági elkötelezettséget eredményez. A gyermekvállalás ugyanis a családi örömök mellett kétségtelenül folyamatos költségeket és hosszú távú pénzügyi elköteleződést jelent, hiszen a gyermekek megélhetésének, iskoláztatásának biztosítása folyamatosan terheli a háztartás költségvetését. A gyermekneveléssel járó tényleges költségeken felül az anyák oldalán jelentkezik a kiesett jövedelem, amelyet a gyermekek születése, majd a bölcsődei, óvodai közösségbe kerülése közötti időtartamban az édesanya munkaerőpiacról való átmeneti vagy tartós távolléte okoz. Ezeket a nehézségeket a szülők a gyermek vállalására vonatkozó döntés előtt nyilvánvalóan mérlegelik, és az, hogy ezeket az anyagi következményeket vállalják, hosszú távú gazdasági elköteleződést, hosszú távú gazdasági döntést jelent (BDT 2015.3301.). Azt az alperes sem vitatta, hogy az I. rendű örökhagyó a gyermekekkel kapcsolatos költségek viselésében részt vett. Ezt igazolta S. B. tanú vallomása is, aki előadta, hogy a gyermekek felügyeletéért járó óradíjat alkalmanként az I. rendű örökhagyó fizette ki.
A felek együttélésében egyértelműen közös gazdasági célnak kell tekinteni az ingatlan megvásárlását és annak bővítését. Az ingatlan vételárát nem vitásan az alperes különvagyonában álló b.-i lakás vételárának felhasználásával fizették ki. Az alperes édesanyja adta elő tanúvallomásában, hogy az I. rendű örökhagyó kezdeményezésére költöztek családi házas környezetbe. Az alperesi különvagyonban álló b.-i lakás értékesítése és a vételár felhasználásával vidéki családi ház vásárlása nyilvánvalóan közös gazdasági elhatározást jelentett, és miután egyértelmű volt, hogy a megvett ingatlan felújításra és átépítésre szorul, ez a felek hosszú távú közös gazdasági együttműködését feltételező döntés volt. Az alperes személyes meghallgatásából is kiderül, hogy a családi ház átépítésében és bővítésében közösen vettek részt. Az alperes maga adta elő, hogy az I. rendű örökhagyó inkább irányította az építkezést, mint fizikai munkát végzett; az ereszcsatorna felépítéséhez az I. rendű örökhagyó hozott munkást; a borospince felépítéséhez szükséges téglákat az I. rendű örökhagyó gyűjtötte össze; illetve a hátsó épület bartellban készült, mert az I. rendű örökhagyó által elvégzett munkát nem tudták pénzben kiegyenlíteni. Ezek az előadások mind azt bizonyítják, hogy az I. rendű örökhagyó az építkezésben tevőlegesen is részt vett. Az I. rendű örökhagyónak az építkezésben való részvételét bizonyította Cs. A. tanúvallomása is, aki elmondta, hogy az ingatlan vétele után az I. rendű örökhagyó a műhelyben kezdte tervezgetni a ház alakítását. A. F. és K. L. tanúk pedig azt igazolták, hogy az I. rendű örökhagyó az építési munkákat szervezte és alkalmazottai dolgoztak ténylegesen az építkezésen. Az alperes hivatkozott előadásai, valamint a tanúvallomások egyértelműen bizonyítják, hogy az I. rendű örökhagyó saját tevékenységével, illetve a vállalkozása keretein belül, a vállalkozás által alkalmazott szakemberek munkájával maga is részt vett az építkezésben.
Ezen tények alapján az ítélőtábla bizonyítottnak látta, hogy az I. rendű örökhagyó és az alperes 1996. évtől kezdődően 2004 márciusáig a gazdasági közösségre is kiterjedő élettársi kapcsolatban éltek.
A Ptk. 578/G. § (1) bekezdése alapján az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni, a háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít. Az ítélőtábla ezért vizsgálta a felek szerzésben való közreműködésének arányát.
Azt ugyan helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az I. rendű örökhagyó a jövedelmi viszonyaira még tényelőadást sem tett, nem csatolt olyan okirati bizonyítékot, amely alkalmas lett volna annak megállapítására, hogy milyen jövedelemmel rendelkezett, illetve személyes munkavégzése az építkezés során milyen értéket képviselt. Ebben a körben azonban nem lehet eltekinteni attól, hogy az I. rendű örökhagyó a keresetlevél benyújtását követően, még a részletes személyes meghallgatását megelőzően elhunyt. Jogutóda, a II. rendű örökhagyó pedig az építkezés időszakában még nem ismerte az I. rendű örökhagyót, így az alperessel fennállt élettársi kapcsolatának tartama alatti jövedelmi viszonyairól és az építkezésről saját tapasztalatán alapuló tudomása nem volt. Az ítélőtábla ezért az I. rendű örökhagyó építkezésben való közreműködésének arányára a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokból következtetett.
Az I. rendű örökhagyó előadása szerint az építkezés költsége a félig elkészült kisebb házzal és borospincével együtt 19 500 000 (17-18 000 000 + 1 500 000) forint volt, amelyet a Sz. utcai lakás vételárából, az alperes édesanyjától ajándékba kapott 2 500 000 forintból, a Cs. A.-tól kölcsönkapott 4 500 000 forintból fedezték, illetve az I. rendű örökhagyó is dolgozott a felújításon. A II. rendű örökhagyó előadása szerint az I. rendű örökhagyó által elvégzett munkák értéke 17-18 000 000 forint volt. Az alperes előadása ezzel szemben az volt, hogy az átépítés költségét teljes mértékben fedezte a Sz. utcai ingatlan vételárából fennmaradó összeg, valamint az édesanyjától ajándékba kapott 2 500 000 forint.
A Swiderski Igazságügyi Mérnök Szakértői Iroda szakértői véleménye az elvégzett építési munkák bekerülési költségét 2000. és 2004. év közötti időtartamban 20 230 077 forintban határozta meg. Az alperes ezt a bekerülési költséget vitatta arra hivatkozással, hogy az építkezés kalákában történt, három Erdélyből hozzájuk költözött férfi építette az ingatlant hatósági bejelentés, adó és járulék fizetése nélkül, bontásból származó anyagokkal. A szakértő a szakvéleményre tett észrevételre úgy nyilatkozott, hogy az építési költségek meghatározásánál házilagos kivitelezést feltételezett, és az építőanyagot általános forgalmi adóval, a munkadíjat általános forgalmi adó nélküli értékkel vette figyelembe. K. M. igazságügyi szakértő szakértői véleménye azt tartalmazza, hogy a beruházások építéskori költségeit a Swiderski-szakértői vélemény helyesen állapította meg, a megállapított értékek reálisak. Az aggálytalan szakértői vélemények alapján abból kell tehát kiindulni, hogy az építkezés bekerülési költsége 20 230 077 forint volt.
Nem vitásan az építkezéshez az alperes különvagyonaként rendelkezésre állt az Sz. utcai ingatlan 6 300 000 forintos vételárából a perbeli ingatlan 4 350 000 forintos vételárának kifizetése után megmaradó 1 950 000 forint, valamint az alperes édesanyjától ajándékba kapott 2 500 000 forint. Az építkezéshez felhasznált alperesi különvagyon tehát 4 450 000 forint volt.
Nem bizonyított az I. rendű örökhagyónak az az állítása, hogy az építkezéshez Cs. A.-tól 4 500 000 forint összegű kölcsönt kapott, amelyet visszafizetett részére. Cs. A. tanú ugyanis tanúvallomásában, azt adta elő, hogy valóban létrejött közötte és az I. rendű örökhagyó között egy 4 500 000 forint kölcsönre vonatkozó szerződés. Ténylegesen azonban nem kölcsön nyújtása történt, hanem a közös vállalkozás folyamatos működtetéséhez az I. rendű örökhagyó helyett a tanú által előlegezett, és az I. rendű örökhagyó által a tanúnak megfizetendő összegeket foglalták okiratba.
A kiegészített tényállás szerint az élettársi kapcsolat fennállása alatt az alperesnek a munkaviszonyából és a gyermekek gondozása céljából kapott társadalombiztosítási ellátásokból származó jövedelme kb. 4 000 000 forint volt. A nyelvoktatásból származó jövedelme heti 5 napon keresztül történő, napi 5 órás munkavégzéssel számolva legfeljebb havi 100 000 forint összeg lehetett, amely 2001. március és 2004. március közötti időtartamban 4 800 000 forint bevételt eredményezhetett. A külföldi megbízóktól származó eseti kifizetésekből pedig 1 463 000 forint összegű bevétele volt. Az élettársi kapcsolat fennállása alatt tehát az alperesnek legfeljebb 10 263 000 forint összegű jövedelme lehetett. Ez nyolc évre visszaosztva évi 1 280 000 forint, havi 106 900 forint összegű bevételt eredményez. Az alperes bevételéből azonban nyilvánvalóan a négytagú család megélhetését is biztosítani kellett. Figyelembe véve azt, hogy a család megélhetéséhez az I. rendű örökhagyónak is hozzá kellett járulnia, mérlegeléssel lehet úgy számolni, hogy az alperes 106 900 forintos átlagos havi bevételének a felét fordították a létfenntartásra. Így számolva az alperes a 10 263 000 forint összegű bevételének felét, 5 131 500 forintot, valamint a 4 450 000 forint összegű különvagyonát, azaz 9 581 500 forintot használhatott fel az építkezésre, vagyis az ingatlan építéséhez szükséges bekerülési költséghez 10 648 500 forint hiányzott.
Tekintettel arra, hogy az alperes sem hivatkozott a saját tevékenységéből származó bevételén és a 4 450 000 forint összegű különvagyonán kívül egyéb forrásra, ami az építkezésre rendelkezésre állt, a bekerülési költséghez hiányzó összeg csak és kizárólag az I. rendű örökhagyó bevételéből és munkavégzésből származó hozzájárulása lehetett.
Bizonyított tehát az, hogy az élettársi kapcsolat alatt keletkezett vagyonszaporulathoz az I. rendű örökhagyó is hozzájárult. A hozzájárulás mértékét a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján nem lehetett megállapítani és további bizonyítás elrendelése esetén sem várható eredmény az örökhagyó, illetőleg jogutódjának halála folytán. Az ítélőtábla ezért a Ptk. 578/G. § (1) bekezdés második fordulata alapján azt állapította meg, hogy a felek szerzésben való közreműködésének aránya azonos volt, és ennek megfelelően számította ki az építkezésben történt részvétel, valamint a felek tulajdonszerzésének arányát.
A 20 230 000 forint összegű bekerülési költségből tehát az alperes javára számolható el különvagyoni hozzájárulásként 4 450 000 forint, továbbá a 15 780 000 forint összegű közös vagyoni hozzájárulás fele, 7 890 000 forint. Az alperes így a bekerülési költséghez 12 340 000 forinttal, azaz a teljes bekerülési költség 61%-ával járult hozzá (12 340 000/20 230 000 forint). Az I. rendű örökhagyó hozzájárulása pedig a közös vagyoni hozzájárulás fele, azaz 7 890 000 forint, amely a teljes bekerülési költségnek a 39%-át jelenti (7 890 000/20 230 000). A bekerülési költségen belüli ezen részesedés aránya határozza meg azt, hogy az építkezések egyes ütemében elért értéknövekedésből a feleket milyen tulajdoni arány illeti meg.
Az építkezés első üteme 2002. évben fejeződött be. Az építkezést megelőzően az ingatlan értéke 9 828 500 forint volt. Ez az összeg teljes egészében az alperes különvagyonaként számolandó el, mivel az ingatlant az alperes különvagyonát képező Sz. utcai lakás eladásából származó vételárból vették.
Az első ütemben megvalósult építkezés következtében keletkezett értékemelkedés 9 125 000 forint volt, amelyből a bekerülési költségen belüli részesedés arányának megfelelően az alperes részesedése 5 566 250 forint (61%), míg az I. rendű örökhagyó részesedése 3 558 750 forint (39%).
Az építkezés befejezésekor az ingatlan forgalmi értéke 18 953 500 forint volt, amelyből az alperest 15 394 750 forint (9 828 500 forint különvagyon + 5 566 250 forint a 61%-os részesedés alapján) illeti meg. Ez az ingatlan értékének 81,23%-a (15 394 750/ 18 953 500).
Az I. rendű örökhagyót pedig a 18 953 500 forint értékű ingatlanon belül 3 558 750 forint illeti meg (a 39%-os részesedés alapján), azaz az ingatlan értékének 18,77%-a (3 558 750/18 953 500).
Az építkezés második üteme 2004. évben fejeződött be. Az építkezés második ütemének kezdetekor az ingatlan értéke 21 473 500 forint volt. Ebből az alperest az ingatlan 81,23%-a, azaz 17 442 924 forint, míg az I. rendű örökhagyót az ingatlan 18,77%-a, azaz 4 030 576 forint illette meg. Az építkezés második ütemének befejezése után az ingatlan forgalmi értéke 31 956 500 forintra emelkedett. Az értékemelkedés 10 483 000 forint volt, amelyből a bekerülési költséghez való részesedés arányának megfelelően az alperest 61%, azaz 6 394 630 forint, míg az I. rendű örökhagyót 4 088 370 forint illette meg. Az alperes részesedése az építkezés második ütemének befejezésekor tehát 23 837 554 forint volt (17 442 924 + 6 394 630), azaz a 31 956 500 forint értékű ingatlannak a 74,59%-a. Az I. rendű örökhagyó részesedése pedig 8 118 946 forint volt (4 030 576+4 088 370), azaz az ingatlannak a 25,41%-a.
Ez a számítás azt eredményezi, hogy az I. rendű örökhagyó élettársi közös vagyon jogcímén megszerezte az ingatlan a 2541/10 000 tulajdoni hányadát, míg az alperes tulajdoni hányada 7459/10 000-re csökkent.
Az alperes az élettársi kapcsolat fennállása alatt szerezte adásvétel jogcímén a P. községben levő I. utca 33. szám alatti ingatlant. Az alperes azért vitatta az I. rendű örökhagyó tulajdonszerzését, mert a vételárat az alperes fizette ki, de nem is állította, hogy a vételár forrása nem az együttélés alatt befolyt jövedelem, hanem különvagyona volt. Ezért a feleknek a szerzésben megállapított közreműködési arányát figyelembe véve az ítélőtábla ezen ingatlanra is megállapította az I. rendű örökhagyó 1/2 arányú tulajdonszerzését élettársi közös vagyon jogcímén.
Egyetért az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak a B. út 23. szám alatti ingatlanra vonatkozó többlethasználati díj fizetésére irányuló keresetet elutasító rendelkezésével annak ellenére is, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítélet megváltoztatásával megállapította az I. rendű örökhagyónak ebben az ingatlanban történt tulajdonszerzését.
Nem volt vitás a perben, hogy az I. rendű örökhagyó az ingatlanból az élettársi kapcsolat megszakítását követően önként költözött el, és a felek ráutaló magatartással kialakult megállapodása alapján az ingatlan használatának, hasznosításának lehetősége az alperest illette meg. Az I. rendű örökhagyó nem tartott igényt az ingatlan használatára, ezzel egyidejűleg nem vett részt az ingatlan fenntartásával kapcsolatos költségek viselésében sem. Az I. rendű örökhagyó élettársi vagyonközösség jogcímén ingatlan-nyilvántartáson kívül szerzett tulajdonjogot, tehát tulajdonjoga már az ingatlanból történő elköltözésekor is fennállt. Az I. rendű örökhagyó és az alperes mint tulajdonostársak viszonyára ezért a Ptk. 140. és 141. § rendelkezéseit kell alkalmazni, amely szerint a tulajdonostársakat elsődlegesen a dolog birtoklásának és használatának joga illeti meg. A tulajdoni hányad használatának, hasznosításának pénzbeli egyenértékét kizárólag akkor követelheti a tulajdonostárs, ha a dolog birtoklását és használatát a birtokban levő tulajdonostárs akadályozza. Az I. rendű örökhagyó a 2008. március 3. napján kelt levelében közölte az alperessel, hogy a jövőben az ingatlant használni kívánja azzal, hogy amennyiben ezt a használatot az alperes nem biztosítja, úgy 100 000 forint használati díjra tart igényt. Tehát az I. rendű örökhagyó is, a jogszabály által biztosított lehetőségekkel élve, elsődlegesen az ingatlan használatára tartott igényt, ennek akadályozása esetére terjesztette elő a használati díj követelését. Az I. rendű örökhagyót, illetve jogutódait a használati díj összege tehát mind a jogszabályi rendelkezés, mind az I. rendű örökhagyó felszólító levele alapján csak és kizárólag akkor illette meg, ha az alperes nem biztosította számára a tulajdoni hányadának megfelelő használatot. Az I. rendű örökhagyó és jogutódai még csak tényállítást sem tettek a perben arra, hogy megkísérelték az I. rendű örökhagyó tulajdoni hányadának megfelelő ingatlanrész használatát és azt az alperes megakadályozta. Ennek hiányában pedig az I. rendű örökhagyónak, illetve jogutódainak a többlethasználati díj fizetésére irányuló keresete alaptalan. Az ítélőtábla ezért az elsőfokú bíróságnak a többlethasználati díj fizetésére irányuló keresetet elutasító rendelkezését eltérő indokok mellett, de helybenhagyta.
Ezen indokok alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdés alapján részben megváltoztatta. Megállapította az I. rendű örökhagyó élettársi vagyonközösség; a II. rendű örökhagyónak az I. rendű örökhagyó után szerződéses öröklés; az I. és II. rendű felpereseknek pedig a II. rendű örökhagyó után törvényes öröklés jogcímén történt tulajdonszerzését, és az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 49. § (1) bekezdése, illetve az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény végrehajtására vonatkozó 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 87. §-a alapján rendelkezett az ingatlan-nyilvántartásba be nem jegyzett jogelődök közbenső jogszerzésére utalással a felperesek tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzéséről.
(Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.489/2015/6-II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás