PK ÍH 2017/90.
PK ÍH 2017/90.
2017.09.01.
Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekre alapított, a Bv. tv.-en alapuló kártalanítás iránti igény a Magyar Állammal szemben, büntetés-végrehajtási bíró előtt érvényesíthető. Ha a fogvatartott ugyanezen körülményekre hivatkozva polgári bíróság előtt személyiségi jogi pert indít, az igény a Magyar Állammal szemben – passzív perbeli legitimáció hiányában – nem lehet alapos [Alkalmazott jogszabályok: 2013. évi CCXL. törvény (Bv. tv.) 10/A. § (4)–(6) bekezdés, 70/A. §, 143. §; 1979. évi 11. törvény (Bv. tvr.) 35. § (1) bekezdés].
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a Magyar Állam alperes megsértette az emberi méltósághoz és egészséghez fűződő személyiségi jogát azzal, hogy 2013. szeptember 3. és 16. között az egyik perbeli Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben, 2014. szeptember 14. és 22. között a másik Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben túlzsúfolt cellákban tartotta fogva. Kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest a jogsértés abbahagyására és tiltsa el a további jogsértéstől, továbbá hogy magánlevélben fejezze ki sajnálkozását, továbbá fizessen meg 250 000 forint nem vagyoni kártérítést és ugyanilyen összegű sérelemdíjat, valamint ezen összegek után a keresetlevél benyújtásától számított késedelmi kamatot.
Az alperes elsődlegesen a per megszüntetését, másodlagosan a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint fogalmilag kizárt, hogy közvetlenül bárkinek a személyiségi jogát megsértse. A kiszabott szabadságvesztés büntetések végrehajtásáról büntetés-végrehajtási szervek útján gondoskodik. Az elítélt és az állam között nem jön létre polgári jogi jogviszony, a 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) 143. §-a által biztosított jogorvoslati lehetőség szerint nem felel a fogvatartottat ért károkért.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Tényként állapította meg, hogy a felperest 2013. szeptember 2. és 16. között a K. Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben tartották fogva, ebből szeptember 2. és 3. között a 35. számú, 6,4 m2 alapterületű, 4,2 m2 összmozgásterű és 24,5 m3 összlégterű zárkában másodmagával, majd szeptember 3. és 16. között a 43. számú, 12,1 m2 alapterületu, 6,1 m2 összmozgásteru és 45,5 m3 összlégteru zárkában hatodmagával. A Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet I. számú egységében 2013-ban a telítettség éves átlagban 242,5% volt, ami idonként elérte a 290%-ot. A felperes 2014. szeptember 15. és 22. között a B. Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben a 39 m2 alapterületu 26. zárkában került elhelyezésre, amelynek nettó alapterülete 23 m2, légtere 142 m3 volt. A zárkában szeptember 15-én 7 fo, 16-án 14 fo, 17-18-án 17 fő, 19-20-án 15 fő, 21-22-én 16 fő került elhelyezésre. Ítéletének indokolása szerint a Bv. tv. 143. § (1)–(2) bekezdése konkrétan nem határozza meg, hogy a kárigény kivel szemben érvényesíthető, ezért az alperes permegszüntetés iránti kérelme alaptalan. Kifejtette: a felek között közvetlen polgári jogviszony nem jött létre. Az egyes állami szervekre telepített hatáskörök, közjogi tartalmú jogosultságok folytán ezeknek a szerveknek lehetnek jogosultságai, ezért közjogi viszonyokban őket kell jogalanynak tekinteni.
Az elsőfokú ítélettel szemben – elsődlegesen annak keresete szerinti megváltoztatása, másodlagosan a hatályon kívül helyezése iránt – a felperes terjesztett elő fellebbezést.
Fellebbezésében fenntartotta azt az álláspontját, hogy az alperes szabadságvesztés büntetésének időtartama alatt megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkében foglalt embertelen, megalázó bánásmód tilalmát azzal, hogy a túlzsúfolt zárkában, nem megfelelő higiénés körülmények között helyezte el. Kiemelte: a kínzás, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód abszolút értelemben véve tiltott, ezt az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) több ügyben, pl. a Szél kontra Magyarország (No. 30221/06), illetve Varga és mások kontra Magyarország (No. 14097/12) ügyben is kifejtette. Utalt arra, hogy az EJEB az utóbbi ügyben a magyar bírói gyakorlat elemzése alapján arra jutott, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek felelőssége nem áll fenn, mert kapacitásuktól független befogadási kötelezettség terheli őket. A legalapvetőbb emberi jogot sértő helyzetért ezért az állam felel, mert az állam feladata, hogy megfelelő intézkedésekkel egyensúlyban tartsa a büntetés-végrehajtási intézetek kapacitását és a fogvatartottak számát. A Kínzást és az Embertelen vagy Megalázó Bánásmódot vagy Büntetést Megelőzni Hivatott Európai Bizottság (CPT) ajánlásának megsértése az EJEB álláspontja szerint az Egyezmény megsértését valósítja meg. A Varga és mások kontra Magyarország ügyben hozott ún. „pilot” döntésében a Bíróság kimondta, hogy a probléma rendszerszintű, és az alperesnek megfelelő jogorvoslatot kell biztosítania a hasonló jogsérelmek orvoslására. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 46. cikk 1. pontja értelmében a Bíróság ítéletét a szerződő felek magukra nézve kötelezőnek tekintik, ezért a „pilot” ítélet után nem követhető az a korábbi gyakorlat, ami szerint az alperes nem felel. A Magyar Államot és annak szerveként a magyar bíróságot is köti az EJEB döntése. Az Alaptörvény Q. cikkének (3) bekezdése értelmében Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általános elismert szabályait, márpedig a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód és büntetés tilalma ilyen.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte, melyet jogszerűnek és megalapozottnak tartott.
A Fővárosi Ítélőtábla teljes terjedelemben vizsgálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét, mert annak első fokon jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt [Pp. 228. § (4) bekezdés].
A fellebbezés nem megalapozott.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, az ítélőtábla a döntésével és alapvetően annak indokaival is egyetértett, utóbbiakat azonban szükségesnek tartotta kiegészíteni az alábbiak szerint.
Az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az alperes passzív perbeli legitimációja hiányzik. A alperes ugyanis mind a régi Ptk. 28. §-a, mind pedig az új Ptk. 3:405. §-a szerint fél lehetett ugyan a perben, azonban a személyhez fűződő jogok megsértéséből eredően sem objektív, sem szubjektív szankciók nem voltak eredményesen érvényesíthetők vele szemben. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg ítéletében, hogy a szabadságvesztés büntetésének végrehajtása során a felperes nem került közvetlen jogviszonyba az alperessel, a fogvatartása során elszenvedett károkért, személyhez fűződő jogai megsértéséért a büntetését foganatosító büntetés-végrehajtási szervek tartoztak felelősséggel az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv. tvr.) 35. § (1) bekezdése szerint. Valóban létezett olyan bírói gyakorlat, amely szerint a büntetés-végrehajtási intézetek az elhelyezési körülményekkel a fogvatartottaknak okozott károk megtérítése alól a befogadási kötelezettségük folytán, magatartásuk felróhatóságának hiányában mentesültek. A Kúria újabb ítéleteiben (pl. Pfv.IV.21.654/2015/11., Pfv.IV.21.344/2015/6.) ugyanakkor egyértelműen úgy foglalt állást, hogy nem az állam, hanem a szabadságvesztés büntetést foganatosító büntetés-végrehajtási intézetek felelnek a nem kellő mozgástér biztosításából eredően a fogvatartottnak okozott károkért.
A fellebbezésében a felperes figyelmen kívül hagyta, hogy az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény címzettei az aláírók, az Európa Tanács tagjai, vagyis azok tagállamok, melyek belső jogukban kötelesek biztosítani az Egyezmény I. fejezetében meghatározott jogok és szabadságok védelmét, megállapítani e jogok és szabadságok gyakorlásának rendjét és megsértésük jogkövetkezményeit. Az EJEB az Egyezmény alapján jár el, ítéletei a 46. Cikk szerint a részes államokkal szemben érvényesíthetők. Az Egyezményben meghatározott emberi jogok megsértése miatt azonban – a nemzeti jog szabályai ellenére, azokra való tekintet nélkül – az állammal szemben a közvetlen igényérvényesítésre az Egyezmény, vagy a Bíróság ítéletei alapján nincs lehetőség. A magyar jognak a felperes kárának bekövetkezése idején hatályos szabályai [Bv. tvr. 35. § (1) bekezdése] úgy rendelkeztek, hogy a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet ért kárért a büntetés-végrehajtási szervezet és nem a Magyar Állam felel.
A felperes által is hivatkozott Varga és társai kontra Magyarország ügyben az EJEB valóban a fogvatartottak emberi jogait sértő elhelyezési körülmények megszüntetésére és hatékony kompenzációs jogorvoslat kialakítására hívta fel Magyarországot. Ez utóbbi kötelezettségének a jogalkotó úgy kívánt eleget tenni, hogy a 2016. évi CX. törvénnyel a Bv. tv.-t módosította, és az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt előírta az állam kártalanítási kötelezettségét. A 2017. január 1-jétől hatályos szabályok szerint az elítélt kártalanítási kérelmét a Bv. tv. 10/A. § (4)–(6) bekezdésében meghatározott határidőben és módon terjesztheti elő, arról a Bv. tv. 70/A-70/B. §-a szerinti eljárás eredményeként a büntetés-végrehajtási bírónak kell döntést hoznia. Ebből következően a fogvatartásának körülményei folytán bekövetkezett személyhez fűződő jogsérelmei miatt a felperes által az alperes ellen indított perben nem bírt jelentőséggel, hogy ugyanezen körülményekre tekintettel az államnak kártalanítási kötelezettsége áll fenn, és nem jelentette akadályát annak, hogy a bíróságok a passzív perbeli legitimáció hiányának következményét levonják.
Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.21.391/2016/3-II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás