PK ÍH 2017/97.
PK ÍH 2017/97.
2017.09.01.
A kártérítési per bírósága általában nem vizsgálhatja azt a kérdést, hogy a felperes az igényérvényesítést meghiúsító mulasztás hiányában az elmulasztott kártalanítás iránti pert megnyerte volna-e, illetőleg időben előterjesztett kérelem esetén a bíróság mit ítélt volna meg a részére. Megalapozhatja azonban a fenti állásponttól való eltérést, ha a kár bekövetkezte kétséget kizáróan megállapítható, illetve a kártalanítás mérlegelést nem igénylő jogszabályi feltételei nem vitatottan fennálltak [Ptk. 6:531. §; Be. 580. § II/a. pont, 580. § (3) bekezdés].
Az irányadó tényállás szerint az alperes a rablás bűntettének alapos gyanúja miatt indult büntető eljárásban 2013. április 29-én elrendelte a felperes előzetes letartóztatását, mely – többszöri meghosszabbítása, továbbá a szabadlábra helyezési kérelmek elutasítása folytán – 2013. december 5-ig állt fenn. Ekkor az alperes az előzetes letartóztatást megszüntette és a felperes házi őrizetét rendelte el. A házi őrizet 2014. április 29-ig állt fenn, ezen a napon az alperes a felperest az ellene rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Az ítélet 2014. július 1. napján emelkedett jogerőre, miután a fellebbviteli főügyészség a fellebbezést visszavonta. A jogerőre emelkedésről a felperesnek és védőjének az alperes által küldött tájékoztatás nem tartalmazta, hogy a felmentésre tekintettel a felperes kártalanításra tarthat igényt, mégpedig a jogerős határozat közlésétől számított 6 hónapon belül, mely határidő jogvesztő.
A felperes 5 000 000 forint megfizetésére kérte kártérítés címén kötelezni az alperest. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy az előzetes letartóztatás, illetőleg annak fenntartása, valamint a házi őrizet elrendelése során az alperes a jogszabályi előírások megsértésével járt el, nem vizsgálta körültekintően a kényszerintézkedés elrendelésének általános indokát. Másodlagos hivatkozása szerint az alperes elmulasztotta a büntető eljárási törvényben meghatározott és a kártalanításra vonatkozó lehetőségről tájékoztatni a felperest, emiatt a felperes a kártalanítási igényét nem terjeszthette elő.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hangsúlyozta, hogy a kényszerintézkedések elrendelésével kapcsolatosan a bíróság mérlegelési tevékenységet folytatott, a kényszerintézkedések elrendelésének feltételei fennálltak.
Nem vitatta, hogy a kártalanítási igény érvényesítéséről a büntető eljárási törvényben meghatározott tájékoztatás elmaradt, azonban a kártalanítási lehetőséget a törvény, nem pedig a tájékoztatás teremti meg. A vádlott védővel járt el, így a védőtől is értesülhetett volna az igényérvényesítési lehetőségről, nincs tehát okozati összefüggés a tájékoztatás elmaradása és az igényérvényesítés elmulasztása között. A védőtől származó tájékoztatás elmaradása nem az alperes, hanem a felperes terhére esik, emellett a felperes személyesen adta elő, hogy az ismerősei tudomással bírtak a kártalanítás lehetőségéről.
Hivatkozott arra is, hogy a felperes a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőséget nem vette igénybe, hiszen a Be. 65-66. §-a szerinti igazolás előterjesztését elmulasztotta.
Az alperes a kártérítés összegét is eltúlzottnak ítélte.
Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 3 000 000 forintot, továbbá 100 000 forint perköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Határozata indokolásában kiemelte, hogy az előzetes letartóztatás és a házi őrizet elrendelése mérlegelés eredménye, e körben súlyos és okszerűtlen mérlegelés az alperes részéről nem valósult meg, így a kártérítés Ptk. 349. §, és 339. § együttes feltételei nem állnak fenn, a felróható jogellenes magatartás megállapítására nincs mód.
Ugyanakkor megállapította, hogy az alperes jogsértést követett el azzal, amikor a felmentő ítélet jogerőre emelkedésével egyidejűleg nem tájékoztatta a felperest a kártalanítás lehetőségéről. Az 1998. évi XIX. tv. (a továbbiakban: Be.) 583. § (5) bekezdése egyértelműen rendelkezik ezen tájékoztatási kötelezettségről, annak tartalmára is kiterjedően. A törvényszék kifejtette, hogy más típusú ügyek kapcsán a bírói gyakorlat a lehetőség elvesztésében megtestesülő kár fogalmát, bizonyítási gyakorlatát kidolgozta. Az alperes csak felvetette, de nem állította és nem is bizonyította, hogy a felperes a tájékoztatás ismeretében sem terjesztett volna elő kártalanítási igényt.
A törvényszék álláspontja szerint az alperesi felelősség szempontjából irreleváns, hogy az ismerősei miről tudtak a felperesnek, illetőleg az interneten milyen tájékoztatás érhető el. A felperes jogi képviselőjének (korábbi védőjének) az alperes kártérítési felelőssége szempontjából ugyancsak irreleváns az a magatartása, hogy részéről a tájékoztatás miért maradt el. A tájékoztatás kötelezettségét ugyanis a Be. nem a védőre, hanem a bíróságra terheli.
Hangsúlyozta a törvényszék, hogy a felmentett terheltet a kártalanítás jogszabály folytán megilleti, nem köteles a jogalap megállapításához semmit bizonyítani, csak az összegszerűség lehet a perben kérdéses. Mindemellett az alperes a kártalanítást kizáró körülményre nem is hivatkozott.
Alaptalannak ítélte az alperesnek az igazolási kérelem elmulasztásával kapcsolatos álláspontját is. Egyrészt utalt arra, hogy a Be. 584. § (1) bekezdése következtében nem a büntetőbíróság, hanem a polgári bíróság bírálja el a kártalanítási igényt, ezzel együtt az igazolási kérelmet is. Az előterjesztésének szabályait a Pp. 107. § (1) bekezdése határozza meg. Az igazolási kérelem előterjesztésére nyitva álló 3 hónapos objektív határidő pedig 2015 márciusában eltelt, ezt követően már nem lett volna igazolási kérelem eredménnyel előterjeszthető.
Az összegszerűség körében a bíróság a régi Ptk. 355. § (4) bekezdésében foglaltakra utalással kiemelte, hogy kártérítés címén mindazt meg kell téríteni, amely a károsultat ért nem vagyoni hátrány kiegyenlítéséhez vagy csökkentéséhez szükséges. Köztudomású, hogy a szabadságelvonás az egyénre nézve milyen hátrányokkal jár, a felperes 7 és fél hónapot volt előzetes letartóztatásban. A házi őrizet tartalma alatt a szabad mozgás hiányából eredő hátrányok kisebb mértékben érintették, de ez is kényelmetlenséggel járt. A felperes a szabadságmegvonással szükségképpen együtt járó nehézségeket meghaladó hátrányt is igazolt. Megállapítható volt ugyanis, hogy a letartóztatásakor élettársi kapcsolatban élt, az élettársa gyermeket várt, a felperes dolgozott, ugyanakkor élettársa szülői felügyeleti jogát a bíróság korábban más apától származó gyermekei tekintetében már megszüntette. Így a közös gyermek tekintetében sem volt szülői felügyeleti joga, ennélfogva a felperes rokona fogadta családba a gyermeket a megszületést követően a gyámhivatal engedélyével és a gyámhivatal őt rendelte ki gyámul. Az előzetes letartóztatás alatt a felperes csupán két alkalommal, rövid időre találkozhatott gyermekével. A házi őrizet alatt hetente 2-3 alkalommal, valamint a hétvégeken találkoztak. A felmentő ítéletet követően a családba fogadás megszüntetésre került, és a gyermeket a gyámhatóság a felpereshez helyezte vissza, aki azóta is egyedül neveli őt. Megállapítható tehát, hogy kizárólag az előzetes letartóztatás volt a hátterében annak, hogy a felperes gyermekét más gondjára kellett bízni. A törvényszék álláspontja szerint az első pár hónap együttlét hiánya nagyon súlyosan érintette a felperest, a hátrány a felperes oldaláról nyilvánult meg.
A fentiekre tekintettel a törvényszék a Kúriának a kártalanítás körében kialakult összegszerűségi gyakorlatát is figyelembe véve 3 000 000 forint megfizetésére kötelezte az alperest.
Az alperes fellebbezésében az ítélet részbeni megváltoztatását, a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a törvényszék a bizonyítékokat nem megfelelően mérlegelte, a kellően fel sem tárt tényállás alapján téves döntést hozott.
Az ítélet nem ad magyarázatot arra, hogy miért tekinti önmagában olyan jogellenességnek a tájékoztatási kötelezettség elmulasztását, amely a kártérítési felelősség megalapozására alkalmas. A felróhatóság hiánya körében vizsgálni kellett volna, hogy kirívó volt-e a jogalkalmazási hiba.
A fellebbezés szerint nem tartalmaz megfelelő indokolást az ítélet a tekintetben, hogy a kártalanítási igény érvényesítési lehetőségének az elvesztése miért azonosítható a kárral.
A tájékoztatás hiánya nem fosztotta meg a kártalanítási lehetőségtől a felperest. Az okozati összefüggés körében bizonyításra szorul, hogy a kártalanítási lehetőséget a felperes más forrásból megismerte-e, kívánt-e egyáltalán ezzel a lehetőséggel élni. Mindemellett megállapítható, hogy a kártalanítás intézménye köztudomású tény. A kártalanítás lehetőségét nem a tájékoztatás, hanem a jogszabály teremti meg. A lehetőségtől nem volt elzárva a felperes, hiányzik tehát az ok-okozati összefüggés.
Nem támasztotta alá a törvényszék megfelelő jogi érvekkel, hogy milyen okból tekinti a perbeli esetre alkalmazhatónak az orvosi műhiba perekben kialakított, „a lehetőség elvesztésében megtestesülő kár” körében kialakult gyakorlatot. A perbeli esetben a felperes aktív magatartásának elmaradása okozhatta a vélelmezett kárt, ellentétben a műhiba perek alapjául szolgáló tényállásokkal, amelyeknek az adott károsult passzív szereplője.
Az alperes fenntartotta azon álláspontját, hogy a büntetőügyben eljárt jogi képviselőtől a szakma írott és íratlan szabályai szerint alapvető elvárás, hogy teljeskörűen tájékoztassa a megillető jogokról és lehetőségekről az ügyfelét. Ennek elmaradása tehát nem az alperest, hanem a felperest terheli, így a régi Ptk. 340. § (2) bekezdése következtében az alperes mentesül a felelősség alól.
Az ítélet a fellebbezés szerint az összegszerűség körében sem tesz eleget az indokolási kötelezettségének, nem alkalmas annak megállapítására, hogy a tényállás egyes elemeit milyen bizonyítékok alapján találta megállapíthatónak a bíróság. A bíróság G. É. tanút úgy hallgatta ki, hogy annak a Pp. 167. §-ában foglalt feltételei nem álltak fenn, hisz a felperes nem jelölte meg egyértelműen, hogy mely konkrét tényállításokra kéri a tanút meghallgatni. Mindemellett a tanú nem szakértő, így a kényszerintézkedéseknek a felperesre gyakorolt hatásáról nem tud nyilatkozni, illetőleg az e körben tett nyilatkozatának nincs jelentősége.
A felperes nem bizonyította a szabadságmegvonással szükségképpen együtt járó hátrányt meghaladó kárát. A törvényszék a felperes nyilatkozatára és a rokonának tanúvallomására alapította az ez irányú tényállást.
Kifogásolta a fellebbezés, hogy a kártalanítás összegének meghatározása előtt nem derítette fel a felperes előzetes letartóztatását megelőző életvitelét, életmódját. Anélkül állapította meg a törvényszék, hogy a felperessel szemben korábban előzetes letartóztatás kényszerintézkedést nem alkalmaztak és börtönben sem volt, hogy arra vonatkozóan nem állt bizonyíték rendelkezésre. Az alperes indítványára megkeresett bűnügyi nyilvántartó hatóságtól érdemi válasz nem érkezett, a törvényszék azonban további intézkedéseket e körben nem tett.
Téves a törvényszék azon megállapítása, hogy a felperes a letartóztatásakor dolgozott. Ez a megállapítás a felperes részéről rendezett életvitelt, rendszeres munkavégzést feltételezne, ugyanakkor a jogerős ítélet szerint a felperes a letartóztatása előtt alkalmi munkát végzett.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
Kiemelte, hogy a kártalanítás jogintézményéről, illetőleg a jogvesztő határidőről való tájékoztatás elmaradása ellen jogorvoslati lehetőség nincs, így a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható.
A Be. 580. §-a értelmében a kártalanítási eljárásban a felróhatóságot és jogellenességet nem kell bizonyítani. A kártalanítás intézménye nem köztudomású tény, a Be. 583. § (5) bekezdése egyértelműen meghatározza a bíróságra háruló feladatokat. A tanút a törvényszék az eljárási szabályoknak megfelelően hallgatta ki és a vallomás helyes értékelésével állapította meg a tényállást.
A bűnügyi nyilvántartó hatóság érdemi választ az alperes indítványára tett megkeresésre nem adott, ugyanakkor az alperes további indítvánnyal nem élt. A peranyag részét képező büntető iratok alátámasztják, hogy korábban szabadságelvonással járó büntetés kiszabására a felperessel szemben nem került sor.
Az alperes fellebbezése az alábbiak szerint nem alapos.
Az elsőfokú ítéletnek a kereseti kérelmet 3 000 000 forintot meghaladó részében elutasító rendelkezésével szemben a felek fellebbezéssel nem éltek, az a Pp. 228. § (4) bekezdése alapján jogerőre emelkedett. A másodfokú eljárás tárgyát az alperest 3 000 000 forintban marasztaló ítéleti rendelkezés felülbírálata képezte. Ennek során az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítás lefolytatásával beszerzett peradatok okszerű mérlegelése útján helyes tényállást állapított meg, arra alapított döntésével és annak érdemi indokaival az ítélőtábla az alábbiak szerint egyetértett.
A felperes elsődlegesen arra alapította az alperessel szemben előterjesztett kereseti kérelmét, hogy az alperes a kényszerintézkedések (előzetes letartóztatás, házi őrizet) elrendelése, illetve azok fenntartása során jogellenes felróható magatartást tanúsított, a kényszerintézkedések alkalmazásának jogszabályi feltételeit nem körültekintően vizsgálta. Az ezen ténybeli alapon érvényesített – bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti – igény elbírálására az 1959.évi IV. tv. (r.Ptk.) rendelkezései az irányadóak, tekintettel a felperes által jogellenesnek ítélt alperesi magatartás tanúsításának időpontjára [2013. évi CLXXVII. tv. 50. § (1) bekezdése és 54. §-a]. Az elsőfokú bíróság az rPtk. 339. § (1), a 349. § (1), valamint a (3) bekezdésének helyes alkalmazásával foglalt állást akként, hogy a kártérítési felelősség együttes feltételei nem állnak fenn, a kényszerintézkedések elrendelésével, illetőleg fenntartásával kapcsolatos, mérlegelésen alapuló jogalkalmazói magatartás körében az alperes részéről kirívóan súlyos tévedés nem állapítható meg.
A felperes másodlagosan arra alapította igényét, hogy az alperes a büntetőeljárásban hozott felmentő ítélet jogerőre emelkedésével egyidejűleg nem tájékoztatta őt a kártalanítás lehetőségéről és ezen jogsértéssel kárt okozott. Ezen igénye elbírálása körében – tekintettel a fentebb már megjelölt jogszabályi rendelkezésre, továbbá arra, hogy az állított jogsértést az alperes a 2014. július 1. napján jogerőre emelkedett ítélettel kapcsolatosan tanúsította – a 2013. évi V. tv. 6:548. § és 6:549. § rendelkezései az irányadóak.
Nem volt vitatott a perben, hogy az alperes a Be. 583. § (5) bekezdésében foglalt kötelezettségét elmulasztotta, az alperest a jogerős felmentő határozat közlésével egyidejűleg nem tájékoztatta a kártalanítási igény jogalapjáról, az igény érvényesítésének határidejéről, a határidő kezdő időpontjáról és a határidő elmulasztásának jogvesztő jellegéről. Az alperes ezzel a hivatkozott jogszabályi rendelkezés mérlegelést nem kívánó alkalmazását mulasztotta el. Ezen magatartása a bírói gyakorlat értelmében is olyan kirívóan súlyosan jogellenesnek minősül, amely jogalkalmazó szerv esetében is megalapozza a felróhatóság megállapítását. A fellebbezés ez irányú hivatkozásával szemben az elsőfokú bíróság álláspontja megalapozott.
Fennáll a kártérítési felelősség azon feltétele is, hogy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható. A perbeli esetben nem volt olyan jogorvoslati eszköz, amely alkalmas lehetett volna a kár elhárítására. Az alperes által hivatkozott igazolási kérelem elmulasztása sem értékelhető a felperes terhére, figyelemmel arra, hogy a Be. 583. § (1) bekezdése szerint a 6 hónapos keresetindítási határidő jogvesztő. Ezen határidő esetén jogszabályi rendelkezés nem ír elő kifejezetten a mulasztás kimentésére igazolást, ekképp – figyelemmel a 4/2003. PJE határozatban kifejtettekre – a jogvesztő keresetindítási határidő elmulasztásával szemben igazolási kérelemnek nem lett volna helye.
Az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a megállapításra, hogy az alperes jogellenes magatartása és a kártalanítási igény elmulasztása között fennáll az okozati összefüggés. A Be. 583. § (5) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség azt szolgálja, hogy a terhelt a kártalanítási igény érvényesítésének lehetőségéről és annak eljárásjogi feltételeiről hitelt érdemlően haladéktalanul tudomást szerezzen, rendelkezésére álljanak mindazok az információk, amelyek birtokában maga döntheti el, hogy kíván-e élni az igényérvényesítés lehetőségével. A tájékoztatási kötelezettség címzettje a jogszabályi rendelkezés szerint kifejezetten az alperes volt, kötelezettségének azonban nem tett eleget. Az alperes azon hivatkozása, hogy a felperes más úton (ismerősök, internet) is hozzájuthatott volna a szükséges információhoz, illetve, hogy a büntetőeljárásban a védelmét ellátó jogi képviselőtől is elvárható lett volna a megfelelő tájékoztatás megadása, e tekintetben nem bír relevanciával. Amennyiben a jogszabályi kötelezettségének az alperes eleget tesz, úgy – függetlenül mások magatartásától – a felperes kellő időben értesült volna az igényérvényesítés lehetőségéről, és azt a feltételezést sem képes a perben egyetlen körülmény sem alátámasztani, hogy a felperes az igényét ez esetben sem érvényesítette volna. Az alperesi jogsértő magatartás és az igényérvényesítés lehetőségének elmulasztása között az ok-okozati viszony fennáll, tehát az alperes magatartása és az igényérvényesítési lehetőség elmulasztása folytán bekövetkezett felperesi kár között is fennáll az okozati összefüggés.
A felperes az alperes fenti mulasztására alapítva az abból fakadó kárát érvényesíti, hogy az igény érvényesítésének meghiúsulása folytán nem jutott ahhoz a kártalanításhoz, amiben a kártalanítási per eredményeképpen részesült volna (ezáltal a vagyona csökkent, illetve nem nőtt). Igénye tehát vagyoni kár megfizetésére irányul, annak összegét azzal a nem vagyoni kártérítéssel, vagy sérelemdíjjal egyező összegben jelölte meg, amelyet a személyiségi jogsértéssel okozati összefüggésben bekövetkezett hátrányok kompenzálására a kártalanítási eljárásban kapott volna.
A továbbiakban a perben a tekintetben kellett állást foglalni, hogy a kártalanítás lehetőségétől való megfosztás milyen igény érvényesítésére ad a kártérítési perben alapot, érvényesíthető-e az elmulasztott igény helyett, de lényegében azzal azonos összegű kártérítés azon az alapon, hogy a kár az az összeg, amit az igényérvényesítés el nem mulasztása esetén az „alapeljárásban” hozott döntés eredményeként a károsult kapott volna (árnyékper problematikája).
A bírósági joggyakorlatban inkább uralkodó az az álláspont, hogy ilyen esetben csak az igényérvényesítésnek, a bírósághoz fordulásnak, mint személyiségi jognak a sérelmére alapított, azzal arányos sérelemdíj iránti igény érvényesíthető (BH 2013.89. számú eseti döntés). E mögött döntően az alábbi érvek húzódnak meg:
A kártérítési per egy alapperben korábban hozott jogerős ítélettel szemben nem töltheti be újabb jogorvoslat szerepét, nem lehet tehát megállapítani, hogy az igény érvényesítőjét érte-e kár (azaz a hivatkozott jogsértés nélkül eredménnyel érvényesítette volna-e igényét, illetőleg milyen összeg erejéig vezetett volna eredményre az igényérvényesítése, tehát ennek elmulasztása folytán milyen összegű kára következett be). A kártérítési per bírósága érdemben nem vizsgálhatja azt a kérdést, hogy a felperes az igényérvényesítést meghiúsító mulasztás hiányában az elmulasztott pert megnyerte volna-e, illetőleg időben előterjesztett kérelem esetén a bíróság mit ítélt volna meg a részére (BH 2009.356., BH 2012.90., BH 2013.243., BH 2013.89.)
Bizonyos többlettényállási elemek azonban megalapozhatják a fenti uralkodó jogi állásponttól való eltérést (Kúria Pfv.V.21.194/2012/7. számú döntés).
A perbeli tényállás körében megállapítható, hogy nem volt az elmulasztott igényérvényesítést érintő ún. alapeljárás, tehát nincs jogerős döntés, melynek az anyagi jogerejét sérthetné a kártérítési igény érvényesítése. Ezen túlmenően a kár bekövetkezte is kétséget kizáróan megállapítható. A kártalanítás mérlegelést nem igénylő jogszabályi feltételei (Be. 580. § II/a. pont) nem vitatottan fennállnak, a kártalanítás iránti igény érvényesítésének akadályára [Be. 580. § (3) bekezdés] pedig maga az alperes sem hivatkozott. A perbeli esetben tehát nem feltételezésen alapul, hogy a felperes a kártalanítási igényét eredménnyel érvényesítette volna, és az ítélőtábla álláspontja szerint mérlegelés útján, az általános kártérítés Ptk. 6:531. §-ában foglalt szabálynak jelen esetre vonatkoztatott alkalmazásával, a kártérítési perek gyakorlatának figyelembevétele alapján az az összeg is hozzávetőleg meghatározható, amely a kártalanítási per eredményeképpen a felperes részére megítélést nyert volna.
A kifejtettekre tekintettel osztotta az ítélőtábla az elsőfokú bíróság azon jogi álláspontját, hogy a felperes jogosult jelen perben érvényesíteni az alperessel szemben az elmaradt kártalanításnak megfelelő kárát. A kár összegének megállapítása körében pedig a kártalanítás meghatározásához az arra irányuló perekben szükséges és releváns körülmények mérlegelésére van szükség, ezek alapján határozható meg a kár mértéke.
Abban a kérdésben, hogy az alperes jogellenes felróható magatartásával okozati összefüggésben milyen összegű kártalanítástól esett el a felperes, az elsőfokú bíróság a fellebbezésben foglaltakkal ellentétben a kártalanítás összegére, mértékére kiható valamennyi releváns körülmény helyes mérlegelése útján határozott. Téves az a fellebbezési hivatkozás, hogy az e körben értékelt körülmények a perben nem nyertek bizonyítást. A törvényszék a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglalt indokolási kötelezettségének eleget tett. Helyesen állapította meg, hogy a szabadságelvonás olyan hátrányokkal is jár, amelyek köztudomásúak, így ezek külön bizonyítására a Pp. 163. § (3) bekezdése értelmében nincs szükség. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság alappal értékelte a börtönviszonyokkal szükségképpen együtt járó hátrányokat, s azt, hogy mindezeket a felperes 7 hónapot meghaladóan volt kénytelen elviselni. Ugyancsak nyilvánvaló, köztudomású, külön bizonyítást tehát nem igényel, hogy a helyváltoztatás szabadságához fűződő személyiségi jog korlátozásából is a mindennapi életvitelre kiható hátrányok keletkeznek, így alappal értékelte a házi őrizet tartalma alatt – helyesen kisebb súlyúnak minősített – hátrányokat.
A rendelkezésre álló peradatok helyes mérlegelésén alapszik a törvényszék azon álláspontja is, hogy a perben a szabadságmegvonással szükségképpen együtt járó nehézségeket meghaladó hátrány is bizonyítást nyert. A meghallgatott tanú, továbbá a – 19. szám alatt csatolt – gyámügyi eljárási iratok kétséget kizáróan igazolják, hogy a felperest az újszülött gyermekével való együttléttől a szabadság elvonással járó kényszerintézkedések fosztották meg. Nem állt fenn olyan körülmény, amely miatt a felperes a gyermekét a születését követően ne vihette volna otthonába, hiszen a gyámhivatal a gyermek családba fogadásának megszüntetésével is a felpereshez helyezte vissza a gyermeket.
A törvényszék helyesen állapította meg, hogy a felperes a gyermekével születését követően nem tudott együtt lenni, a kezdeti időszakban látni sem volt módja, később pedig a kirendelt gyám közreműködésével is csak időszakonként láthatta rövid időtartamban.
Mindezekből a körülményekből ugyancsak köztudomásúlag olyan hátrányok fakadnak, melyek felmerülése külön bizonyítást nem igényel. Helyesen utalt a törvényszék arra, hogy e tekintetben nem a gyermek, hanem a felperes oldaláról nyilvánult meg a hátrány.
A fellebbezésben foglaltakkal kapcsolatosan az ítélőtábla kiemeli, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló peradatok (a tanú vallomása, továbbá a büntetőeljárás iratai) alapján állapította meg a tényállást a felperes előzetes letartóztatását megelőző életvitelét, körülményeit illetően.
A törvényszék az alperesnek a Bűnügyi Nyilvántartó Hatóság megkeresése iránt előterjesztett indítványát teljesítette. Az alperes által tett indítvány a tartalmi keretei között nem volt alkalmas arra, hogy a Bűnügyi Nyilvántartó Hatóság érdemi információval szolgáljon a felperes előéletét illetően. A hatóság válaszát a soron következő tárgyaláson az elsőfokú bíróság ismertette, az alperes azonban további indítvánnyal nem élt, így a hatóság ismételt megkeresésének elmulasztása terén az elsőfokú bíróság terhére eljárási szabálysértés nem állapítható meg. Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság a büntetőeljárás anyagára alapította azon megállapítását, hogy szabadságelvonással járó kényszerintézkedést vele szemben nem alkalmaztak korábban, és börtönben sem volt.
Az elsőfokú bíróság a fentebb kifejtettek szerinti hátrányokat, továbbá a Kúriának a kártalanítás körében kialakult összegszerűségi gyakorlatát helyesen értékelte. Utóbbi körben az ítélőtábla utal a Kúria Pfv.III.20.781/2016/4., a Pfv.III.22.295/2016/7., a Pfv.III.21.210/2015/5. számú eseti döntéseire.
Mindezek alapján a törvényszék a felperest ért személyiségi jogsértés súlyával, következményei súlyosságával arányos összeget állapított meg annak meghatározásakor, hogy milyen összegű kártalanítás erejéig érvényesíthette volna alappal kártalanítási igényét a felperes, és ekként milyen összeg erejéig alapos az alperessel szembeni kártérítési igénye.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének megfellebbezett rendelkezését helybenhagyta.
(Győri Ítélőtábla Pf.III.20.134/2017/4/I.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás