PK ÍH 2018/103.
PK ÍH 2018/103.
2018.09.01.
I. Az elítélt szabadulását követően a szabadságvesztés végrehajtása során őt ért károkat közvetlenül a bíróság előtt érvényesítheti, mivel a kártérítési igény büntetés-végrehajtási szerv előtti előterjesztésének kötelezettsége csak a fogvatartottakra vonatkozik. Az a tény, hogy az elítélt a fogvatartásának ideje alatt kártérítési igénnyel, panasszal nem fordult a büntetés-végrehajtási szervhez, nem jelenti a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőség jogvesztő elmulasztását, legfeljebb a kárenyhítési kötelezettség körében értékelhető.
II. Ha a jogszabályban meghatározott fogvatartási körülményeket a büntetés-végrehajtási intézmény az előírt minimális mozgástér biztosításával nem teszi lehetővé, a fogvatartott személy ily módon történő elhelyezése önmagában alkalmas az emberi méltóság megsértésére, amelyért a büntetés-végrehajtási szerv – mint az állam által fenntartott, önálló jogi személyiségű és felelősségű szerv – helytállással tartozik. A büntetés-végrehajtási intézmény nem hivatkozhat felróhatóságának hiányára azért, mert a túlzsúfoltság a befogadási kötelezettségére tekintettel állt elő. [1959-es Ptk. 349. § (1) bekezdés]
A felperes korábban fogvatartottként tartózkodott az alperesi bv intézetben. Ez alatt elhelyezésének körülményei miatt a bv intézet felé kérelmet, panaszt, kártérítési igényt nem terjesztett elő.
Szabadulását követően benyújtott keresetében 4 000 000 Ft nemvagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Hivatkozása szerint fogvatartása alatt megsértették az emberi méltósághoz fűződő személyiségi jogát, mivel a sz.-i bv intézetben kétszemélyes zárkában négy személyt helyeztek el, fürdési lehetőségük korlátozott volt, választaniuk kellett a séta lehetősége és a fürdés között, továbbá az illemhelyek csupán paravánnal voltak eltakarva a zárkában. Kifogásolta azt is, hogy a N.-A.-i objektumban hatszemélyes zárkákban 14 személyt tartottak fogva és nem kapott teljes körű orvosi ellátást sem. Állította, a körülmények miatt mentális egészsége megromlott.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Azzal érvelt, hogy a felperes fogvatartása alatt kárigényt nem jelentett be, ezen túlmenően tényelőadását, kárának bekövetkeztét sem bizonyította. Véleménye szerint részéről jogellenes károkozás sem történt. Egyebekben kiemelte, befogadási kötelezettsége miatt nincs mérlegelési lehetősége a fogvatartottak elhelyezését illetően, így még ha az elhelyezési körülmények nem megfelelőek, neki az sem lenne felróható.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Határozatának indokolásában rámutatott, a felperes fogvatartásának időpontjára figyelemmel a perben az 1959-es Ptk. rendelkezései az irányadók, melynek 349. § (1) bekezdése szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A fogvatartás idején hatályos 1979. évi 11. számú tvr. értelmében ilyen rendes jogorvoslatnak a kérelem és a panasz minősült, ezzel a lehetőséggel azonban a felperes nem élt. Ezt értékelve megállapította, a jogorvoslati jog kimerítésének hiánya kizárja az alperes kártérítési felelősségét. Utalt arra is, hogy bár a felperes keresetében, illetve személyes meghallgatása alkalmával hivatkozott pszichés állapotának a nem megfelelő elhelyezési körülmények miatt hátrányos változására, állítását a bíróság felhívása ellenére nem bizonyította. Részletes tényelőadása hiányában pedig az sem volt megállapítható, hogy elhelyezése mettől meddig és pontosan milyen okból nem felelt meg az előírásoknak.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett annak megváltoztatása és az alperes kereset szerinti marasztalása érdekében. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság abban, hogy az alperes eljárására az államigazgatási jogkörben okozott kártérítés szabályait kell alkalmazni. Véleménye az volt, a jogvitában az általános kártérítési rendelkezések irányadók. Ismét hangsúlyozta, nem megfelelő fogvatartási körülményei miatt kárt szenvedett, amelyet az alperes okozott azzal, hogy túlzsúfolt zárkában helyezte el, nem biztosította a tisztálkodás lehetőségét és nem tette lehetővé a sétát. Ezzel a testi épséghez, egészséghez fűződő személyiségi jogait megsértette. Mivel pedig a Bvtvr. alapján a panasz nem minősül jogorvoslati eszköznek, az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatos álláspontja is téves.
A fellebbezés annyiban alapos, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást nem tárta fel kellőképpen, ezért a rendelkezésre álló adatok alapján az ügyben megnyugtató érdemi döntés nem hozható.
A felperes fellebbezésében foglaltakra figyelemmel az ítélőtábla mindenekelőtt kiemeli, helyes az elsőfokú ítélet jogi okfejtése annyiban, hogy a jogvitát az államigazgatási jogkörben okozott kártérítés szabályai szerint kell elbírálni. Az alperesi bv szerv a felperes befogadása és fogvatartása során hatóságként, közhatalmi jogkörét gyakorolva járt el, így ha ezzel összefüggésben neki esetlegesen kárt okozott, az közhatalmi jellegűnek, közigazgatási jogkörben okozottnak minősül (PK 42. számú állásfoglalás; BH 2001.319. sz. döntés). Ilyen esetben pedig vizsgálni kell, hogy a kártérítési felelősség megállapításához szükséges kritériumok, így az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdésében szabályozott általános és 349. § (1) bekezdése szerinti speciális feltételek megvalósultak-e (BDT 2016.3530.).
Helyesen utalt arra is az elsőfokú bíróság, hogy a Ptk. 349. § (1) bekezdése szerinti speciális kártérítési feltétel, hogy a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vegye. Nem osztja ugyanakkor álláspontját az ítélőtábla abban, hogy az tény, miszerint a felperes fogvatartása alatt kártérítési igényt, illetve kérelmet, panaszt nem terjesztett elő az alperesnél, e feltétel hiányát eredményezné és ekképpen az alperes kártérítési felelősségét eleve kizárná. Ennek indoka a következő:
A fogvatartás idején hatályos 1979. évi 11. számú tvr. (Bvtvr.) 35. § (1) bekezdése értelmében a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet ért kárért a Polgári törvénykönyv szerint a bv szervezet felelős. Az elítélt a kártérítési igényét annál a bv szervnél terjesztheti elő, ahol a kár bekövetkezett. A kártérítési igényt határozattal kell elbírálni, amely ellen az elítélt a közléstől számított 30 napon belül a határozatot hozó bv szerv székhelye szerint illetékes bírósághoz keresettel fordulhat.
A fogvatartottakkal kapcsolatos kártérítési eljárás szabályairól szóló 13/1996. (XII. 23.) IM rendelet 1. § (2) bekezdéséből következően viszont a kártérítési igény bv szerv előtti előterjesztésének kötelezettsége csak a fogvatartottakra vonatkozik. Így miután a felperes – már keresetlevelének benyújtását megelőzően – szabadult, kártérítési igényét közvetlenül a bíróság előtt érvényesítheti (hasonlóan: DIT-H-PJ-2015-75., SZIT-H-PJ-2009-100. számú bírósági határozatok). Az a tény tehát, hogy a felperes fogvatartásának ideje alatt kártérítési igénnyel, panasszal nem fordult az alpereshez, nem jelenti a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőség elmulasztását, következésképp önmagában az alperes kártérítési felelősségét nem zárja ki, legfeljebb kárenyhítési kötelezettségének vizsgálata körében értékelhető.
A most kifejtettekre tekintettel az elsőfokú bíróságnak az irányadó kártérítési jogszabályhelyek törvényi tényállási elemeinek megvalósulását kellett vizsgálnia, amelyhez szükséges tényállást azonban nem tárta fel teljeskörűen, a perben rendelkezésre álló adatok pedig hiányosak, illetőleg ellentmondásosak.
Az elsőfokú ítéletben rögzített tényállás szerint a felperes 2010. május 10-től 2013. április 22-ig tartózkodott fogvatartottként az alperesi bv intézetben. Ezzel szemben a felperes keresetében a fogvatartás kezdő időpontjaként 2011. június 24-ét jelölte meg, melyhez csatolta a bv intézet igazolását is, majd 4. sorszámú beadványában ezt 2009. október 22-re módosította. Az elsőfokú bíróság az alperes ellenkérelmével egyezően állapította meg a fogvatartás időszakát úgy, hogy nem tisztázta az időpontok közti ellentmondást, és a perben nem áll rendelkezésre olyan egyértelmű bizonyíték, aminek alapján az kétséget kizáróan meghatározható lenne.
A felperes keresetében több jogsértő magatartást jelölt meg (fürdési lehetőség korlátozása, túlzsúfolt elhelyezés, illemhelyek paravánnal való eltakarása, nem teljes körű orvosi ellátás), melyeknek következtében – állítása szerint – mentális állapota megromlott. Az elsőfokú bíróság 3. számú végzésében hiánypótlást rendelt el, melyben arra hívta fel a felperest, adja elő a keresetét megalapozó tényeket és pontosan jelölje meg az alperesnél melyik zárkában mettől meddig volt elhelyezve, az elhelyezése milyen okból sértette személyiségi jogát, továbbá az érvényesíteni kívánt jogot. A végzés kizárólag az elhelyezéssel kapcsolatos felperesi előadásra vonatkozott, nem érintette a megjelölt egyéb jogsértő magatartásokat. A bíróság a 8. számú jegyzőkönyv halasztó végzésében ismételten az elhelyezésével kapcsolatos tényelőadásra hívta fel a felperest, illetve hogy nyilatkozzon, az egyes zárkákban való elhelyezése mely okból nem felelt meg a Bvtvr. rendelkezéseinek, továbbá csatolja az egészségi állapotának romlásával kapcsolatos okirati bizonyítékokat. A felperes a 9. sorszámú jegyzőkönyvben részben eleget tett az elsőfokú bíróság felhívásának, előadta, hogy 6-8 személyes zárkákban 12-14 főt helyeztek el, nyilatkozott orvosi kezeléséről és tényelőadást tett a Cs. Börtönben, illetve a N.-i BV Intézetben való elhelyezésére vonatkozóan is. A fogvatartás viszonylag hosszú időszaka és elítélti státusza miatt ennél pontosabb tényállítások a felperestől nem várhatók el, és nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az ezek tekintetében releváns adatokat tartalmazó nyilvántartások kizárólag az alperesnek állnak rendelkezésére.
A polgári perben a feleket állítási és bizonyítási kötelezettség terheli. Az állítási kötelezettség a keresetet megalapozó jogvédelmi tények állításában, míg a bizonyítási kötelezettség az állított – de már csak a bíróság által szelektált, jogilag releváns – tények bizonyításában áll. Az állítási és bizonyítási kötelezettség nem feltétlenül esik egybe [Pp. 164. § (1) bekezdéséhez fűzött Pp. Nagykommentár]. Általánosságban véve a felperesnek már a keresetlevélben közölnie kell azokat a tényeket és bizonyítékokat, amelyek az általa érvényesíteni kívánt jog alapjául szolgálnak, de közülük annyit mindenképp, hogy az érdemi tárgyalás megkezdődhessen. Ha a fél önként nem szolgáltatja a releváns adatokat, bizonyítékokat, a bíróságnak hiánypótlásra kell felhívnia (Pp. 95. §). A perbeli esetben a felperes a bíróság felhívására tett tényállításokat az elhelyezésére vonatkozóan, az egyéb állított jogsértések kapcsán pedig az elsőfokú bíróság kizárólag az orvosi iratok csatolására hívta fel. Ezzel a felperes tényállítási kötelezettségének az elsőfokú bíróság által előírt mértékig eleget tett. A továbbiakban lényeges, hogy az elhelyezésével kapcsolatos nyilvántartások, okirati bizonyítékok csak az alperesnek állnak rendelkezésre. Így ha a felperes azt indítványozza, a Pp. 190. § (2) bekezdése alapján helye lehet az alperes bizonyításra való kötelezésének a zárkák létszámelhelyezése, felszereltségére vonatkozóan. Megjegyzi az ítélőtábla, a 2018. január 1. napjától hatályos új Polgári perrendtartás már kifejezetten szabályozza a bizonyítási szükséghelyzetet [265. § (2) bekezdés a) pont], ami e tekintetben fennáll.
Nem ért egyet ugyanakkor az ítélőtábla az alperes azon jogi álláspontjával, miszerint befogadási kötelezettségére tekintettel felróhatóság hiányában kártérítési felelőssége még a túlzsúfoltság esetleges megállapíthatósága mellett sem áll fenn. Az utóbbi időben kialakult ítélkezési gyakorlat szerint ha a jogszabályban meghatározott fogvatartási körülményeket az előírt minimális mozgástér biztosításával nem teszik lehetővé, a fogvatartott személy ily módon történő elhelyezése önmagában alkalmas az emberi méltóság megsértésére, melyért a bv szerv – mint az állam által fenntartott, önálló jogi személyiségű, önálló felelősségű szerv – felelősséggel tartozik (Kúria Pfv.IV.21.778/2010/4., Pfv.IV.22.372/2011/9., Pfv.IV.21.654/2015/11., Pfv.IV.21.170/2016/9.,Pfv.IV.22.125/2016/3., Pfv.IV.22.222/2016/3. számú döntések).
További kérdés, hogy a felperesnél pszichés károsodás az alperesi büntetés-végrehajtás esetleges jogsértései kapcsán kialakult-e, sérült-e az egészséghez fűződő személyiségi joga. Ennek bizonyítása – ahogyan arra az elsőfokú ítélet is helyesen rámutatott – a felperes kötelezettsége. Önmagában a pszichés állapotromlás bizonyítatlansága sem zárja ki azonban a nemvagyoni kártérítés megítélését, ha egyéb személyiségi jogsérelem fennáll.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és ugyanezt a bíróságot újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak előbb tisztáznia kell a fogvatartás tényleges időtartamát, ezt követően teljes körű tényállást kell megállapítania valamennyi állított jogsértő magatartás tekintetében. Elhelyezése kapcsán nyilatkoztatnia kell a felperest, hogy kéri-e a fogvatatásával kapcsolatos zárkanyilvántartás beszerzését az alperestől, amennyiben igen, az erre vonatkozó okirati bizonyítékok becsatolására az alperest fel kell hívni. Ebből lesz megállapítható, a felperes mely időszakban melyik zárkákban tartózkodott, ezek milyen alapterületűek, hányan voltak bennük elhelyezve az érintett időtartamokban, és milyen WC állt az elítéltek rendelkezésére. Tisztázni kell, hogy a fürdési lehetőség korlátozásával, illetve a fogorvosi kezeléssel kapcsolatban a felperes pontosan milyen jogsértő magatartást állít milyen jogszabálysértésre hivatkozva és erre nézve milyen bizonyítási indítványt kíván előterjeszteni. Az így kiegészítésre kerülő tényállás ismeretében juthat az elsőfokú bíróság abba a helyzetbe, hogy az ügyben megnyugtató döntést hozzon, figyelembe véve az alperesre irányadó speciális jogszabályokat.
(Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.261/2017.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás