PK ÍH 2018/105.
PK ÍH 2018/105.
2018.09.01.
I. Az autópálya kezelője felel azért a kárért, amit az autópályán való biztonságos közlekedés érdekében szükséges intézkedések elmulasztásával okozott; így azért, ha a vadvédelmi kerítés fenntartásáról, az azon levő kapu állandó zárva tartásáról nem gondoskodott.
II. Kártérítési perben a bíróság az okozati összefüggés fennállását a bizonyossághoz közeli valószínűséget megállapító szakvélemény alapján is elfogadhatja, ha e körülményt a bírói mérlegelés alapjául szolgáló egyéb bizonyítékok és peradatok alátámasztják [régi Ptk. 339. § (1) bekezdés; 1988. évi I. törvény (Kktv.) 34. § (1) bekezdés, 35. §; 6/1998. (III. 11.) KHVM rendelet Melléklete 5.1. pont].
A felperesek gyermekeik, K. B. és V. K. 2010. október 27-én bekövetkezett halálos közúti balesetével összefüggésben keletkezett vagyoni és nem vagyoni káraik megtérítése iránt indítottak pert az alperesekkel szemben.
Végleges keresetük szerint az I. rendű felperes 487 087 forint vagyoni kártérítés és kamatai, valamint 58 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek késedelmi kamata, a II. rendű felperes 2 578 521 forint vagyoni és 58 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, valamint ezek késedelmi kamata egyetemleges megfizetésére kérte kötelezni az I-II. rendű alpereseket.
A felperesek az I. rendű alperes felelősségét az 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kktv.) 34. § (1) bekezdésére és a Ptk. 339. § (1) bekezdésére, a II. rendű alperes felelősségét a Ptk. 346. §-ára és az 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 75. § (2)–(3) bekezdésére alapították. Állították, hogy az I. rendű alperes közútkezelői kötelezettségét megszegte, amennyiben a vadak autópályára kerülését nem akadályozta meg. A védőkerítésen kaput létesített, nem gondoskodott annak zárva tartásáról, és nem helyezett ki veszélyhelyzetre figyelmeztető táblákat. A II. rendű alperes felelősségét abban látták, hogy a kár megelőzése érdekében a Vtv. 78. § (4) bekezdése szerint fennálló kötelezettségét elmulasztotta. Az I. rendű felperes a néhai gyermeke eltemettetésének költségét, a II. rendű felperes a totálkáros gépjármű után a szerződés lezárása során a lízingcégnek fizetett összegeket érvényesítette vagyoni kárként.
Az alperesek és az I. rendű alperesi beavatkozó is a kereset elutasítását kérte: azt mind jogalapjában, mind összegszerűségében vitatták. Az I. rendű alperes és a beavatkozó az okozati összefüggés hiányára hivatkozott. Álláspontjuk szerint a felperesek nem bizonyították, hogy a vaddisznók a nyitott kapun vagy a kerítésen át kerültek az autópályára. Állították, hogy a balesetet egyrészt K. B. vezetéstechnikai hibája, másrészt a horvát kamionsofőr okozta azzal, hogy szabálytalanul a lehajtósávban állt meg. A II. rendű alperes ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy a vadvédelmi kapu nem felelt meg a műszaki előírásoknak. Álláspontja szerint elháríthatatlan külső rendellenességnek minősül az ő szempontjából az, hogy a kamion a lehajtósávban megállt. Hivatkozott arra is, hogy az elhunyt nem közvetlenül a vaddal ütközött, és a tehergépjármű vadakkal való ütközése megelőzte a balesetet. Tekintettel arra, hogy sem a saját részéről, sem a felperesi jogelőd részéről nem merült fel a fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében rendellenesség, a Ptk. 346. § (3) bekezdése alapján mindegyik fél maga viseli a kárát. Az alperesek az összegszerűség körében a felperesek kárát bizonyítatlannak és eltúlzottnak tartották.
Az elsőfokú bíróság az I-II. rendű alpereseket egyetemlegesen az I. rendű felperes javára 7 487 087 forint és kamatai, a II. rendű felperes javára 9 578 521 forint és kamatai megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította.
Ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy az I. rendű felperes fia és a II. rendű felperes lánya 2010. október 27-én az esti órákban az M7-es autópálya 33 + 450 kilométerszelvényében halálos közúti balesetet szenvedett. A baleset úgy következett be, hogy egy tehergépkocsiból és pótkocsiból álló horvát járműszerelvény elütött egy vaddisznócsordát, aminek következtében az autópálya mintegy 146 méter hosszan szennyeződött. A járműszerelvény az úttest jobb szélén a kihajtósávon félreállt. K. B. az általa vezetett járművet a belső forgalmi sávban egy vaddisznótetem elkerülése érdekében balra kormányozta, majd a baloldali füves padkára lehaladva ismeretlen okból élesen jobbra rántotta a kormányt, aminek következtében a gépkocsi a sávokon keresztben sodródva a kihajtósáv szélén álló járműszerelvény hátsó részének ütközött. Az elsőfokú bíróság ítéletében rögzítette, hogy a balesetet szenvedett gépjármű haladási iránya szerinti jobb oldalon fekszik a II. rendű alperes vadászterülete. A kihajtósáv az autópálya mellett fekvő benzinkúthoz, a Váli-völgyi pihenőhelyhez vezet. A pihenőhely útcsatlakozással rendelkezik, amely hosszanti irányba nem volt kerítéssel védve. A pihenőhelynél a kerítésen kaput alakítottak ki, amely a baleset idején nyitva volt. Az autópálya érintett szakaszán vadjelző tábla nem került kihelyezésre.
Az I. rendű felperes által vezetett gépjárművet a II. rendű felperes lánya lízingelte, a gépkocsi a balesetben totálkáros lett. A lízingbe vevő kötelezettségeiért a II. rendű felperes készfizető kezességet vállalt. A lízingbe adó a balesetet követően a szerződést azonnali hatállyal felmondta. A biztosító a lízingcég részére 1 726 075 forintot utalt át, a II. rendű felperes a fennálló tartozásokra összesen további 2 578 521 forintot fizetett meg. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy az I. rendű felperes szoros érzelmi kapcsolatban állt fiával, aki egyetlen gyermeke volt, és hasonló érdeklődése folytán édesapját követte pályaválasztása során. Az I. rendű felperes nagy anyagi megterhelés árán pilótává képeztette fiát és a jövőben vele együtt szeretett volna dolgozni. Gyermeke elvesztését követően az I. rendű felperes pszichés állapota bizonytalanná vált, a depresszív faktorok felerősödtek, amely elsősorban a pszichés erőfeszítés elégtelenségében, a jövőkép elbizonytalanodásában, pszichés lehetőségei kiaknázásának feladásában és agresszív asszociációkban manifesztálódik. Személyiségében fel nem dolgozott feszültségek diagnosztizálhatók. A II. rendű felperes esetében szintén depressziós szorongásos tünetegyüttes, elhúzódó komplikált gyászreakció, illetve pszichoszomatikus tünetképződés jelentkezett. A pszichés megterhelés hatására a II. rendű felperes esetében súlyosbodó magas vérnyomás betegség alakult ki, és bőrelváltozás miatt tartós gyógykezelésre szorul. A gyermeke halálát követően társaságkerülővé vált, magányos, napjait rutinszerűen, monoton módon, sablonosan, beszűkülten éli. A korábban nyitott, barátságos, társaságot kedvelő férfi zárkózottá, befelé fordulóvá, visszahúzódóvá vált.
Az elsőfokú bíróság dr. K. I. szakértőnek az érintett pályaszakasz környezetének élőhely és vadállomány vizsgálata, a vad elütési adatai, valamint a szemle alapján felmért vadnyom adatok értékelése alapján adott szakvéleményére figyelemmel megállapította, hogy a balesetet okozó vaddisznók nagy valószínűséggel a II. rendű alperes vadászterületéről, a pihenőút csatlakozásánál a nyitott kapun keresztül érkeztek az autópályára. A baloldali pályatesten és annak környezetében a baleset időpontjában nem voltak vadnyomok és a szalagkorlát alatt a vaddisznócsapat átbújására sem utaltak ilyenek. A baleset tehát nagy valószínűséggel úgy történhetett, hogy a vaddisznók jobboldalról tévedtek az autópályára, majd a két pályatestet elválasztó szalagkorlát miatt visszafordultak, és ekkor ütötte el őket a tehergépjármű. A bíróság mindezekből arra következtetett, hogy a vadvédelmi kerítés elégtelensége, illetve főként a nyitott kapu nem volt alkalmas arra, hogy a vadakat az autópályától távol tartsa. Az I. rendű alperes nem az adott helyzetben általában elvárható magatartást tanúsította az autópálya kezelése során, ezért felelőssége a Kktv. 34. § (1) bekezdése és a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján fennáll. Megállapította, hogy a vaddisznók a II. rendű alperes vadászterületéről váltottak ki, és a Vadásztársaság a Vtv. 75. §-a alapján a vad által okozott károkért a Ptk. veszélyes üzemekre vonatkozó szabályai szerint felelt. A gépjármű üzemeltetése és a vadgazdálkodás egyaránt fokozott veszéllyel járó tevékenység, ezért a II. rendű alperes felelőssége a Ptk. 346. § (1)–(2) bekezdése szerint volt elbírálandó. A károkozás egyik félnek sem volt felróható, és a bírói gyakorlat szerint a vadak autópályán való megjelenése a vadászatra jogosult szempontjából rendellenességnek minősül. A II. rendű alperes ezért felelt a vaddisznók által előidézett balesettel okozati összefüggésben a felpereseket ért károkért. Álláspontja szerint a II. rendű alperes felelőssége azért is fennállt, mert az érintett pályaszakaszon vadveszélyre figyelmeztető tábla kihelyezésére a vadászatról szóló 1996. évi V. törvény 78. § (4) bekezdése, valamint a 20/1984. (XII. 21.) KM rendelet 2. § (8) bekezdés b) pontja alapján fennálló kötelezettsége ellenére nem került sor. H. R. és W. J. szakértők véleménye, valamint B. P. tanúvallomása alapján arra következtetett, hogy a néhai nem hatott közre a baleset bekövetkezésében. A balesetet kizárólag az okozta, hogy a vaddisznómaradványok által csúszóssá vált úttesten a váratlan közlekedési szituációban a néhainak nem volt lehetősége a gépkocsija felett az uralmát megtartania. Álláspontja szerint a néhai felróható magatartásának hiányát támasztotta alá a Sz. Városi Ügyészség határozatának indokolása is. Közrehatásának hiányában pedig az alperesek részben sem mentesülhettek a felperesek bizonyított kárának megtérítése alól.
Az elsőfokú bíróság az I-II. rendű felperesek vagyoni kárigényét megalapozottnak találta. Utalt arra, hogy a balesetben elhunyt fiatal pár temetése egyszerre történt, és az I. rendű felperes a temetési költségeket közösen fizette volt feleségével és annak élettársával. Az utóbbiak által indított kártérítési perben eljárt bíróság a temetési költség felét ítélte meg a károsultaknak, ezért a felperes keresetét teljesíthetőnek találta annak ellenére, hogy a számlák részben nem az ő nevére szóltak. Utalt arra, hogy a II. rendű felperes igazoltan készfizető kezességet vállalt a lánya által megkötött szerződésből eredő tartozásokért, és igazolta azt is, hogy a biztosító rész-teljesítését követően milyen összegű lízingdíjat kellett még fizetnie.
Az igazságügyi pszichiátriai szakkonzultánsi vélemény alapján megállapította, hogy a perbeli káreseménnyel összefüggésben mindkét felperesnek maradandó pszichés egészségkárosodása keletkezett, amely depressziós szorongásos tünetegyüttesben, krónikus elhúzódó komplikált gyászreakcióban és pszichoszomatikus tünetképződésben mutatkozik meg. Pszichés állapotukban javulás nem valószínűsíthető tekintettel arra, hogy a baleset óta eltelt idő alatt sem tudták gyermekük halálát feldolgozni. Mindkét felperesnek a pszichés megterhelés hatására magas vérnyomása alakult ki, amely mellett a II. rendű felperes esetében kialakult bőrelváltozás is tartós gyógykezelést indokol. Az I. rendű felperes egyetlen gyermekét veszítette el, nyugdíjas kora ellenére dolgoznia kell, hogy önmagát, illetve családját fenn tudja tartani. Az I. rendű felperes elveszített gyermekével közös vállalkozást tervezett, amely megalapozhatta volna idősebb éveire anyagi biztonságát. A II. rendű felperes korábbi társas életét feladta, napjait rutinszerűen, monoton módon, sablonosan, beszűkülten, ambícióit elvesztve éli. Utalt arra, hogy a II. rendű felperes családja által elszenvedett hátrányok – az érintett hozzátartozók perben állásának hiányában – nem voltak figyelembe vehetők. Azt ugyanakkor értékelte, hogy a családja által elszenvedett gyászreakció a II. rendű felperes számára is fokozott pszichés megterhelést jelentett. A 2010. évi ár- és értékviszonyok alapján mindkét felperes esetében 7-7 000 000 forint összeget talált alkalmasnak a perbeli eseménnyel okozott nem vagyoni hátrányok enyhítésére.
Az elsőfokú ítélettel szemben a felperesek és az I-II. rendű alperesek is fellebbezést terjesztettek elő, ebben a döntés részbeni megváltoztatását kérték.
A felperesek fellebbezése az alperesek keresetük szerinti nem vagyoni kártérítésben való marasztalására irányult. Fellebbezésük szerint a megítélt nem vagyoni kártérítés nem alkalmas arra, hogy az elszenvedett sérelmeiket kompenzálja, és nem tartja vissza az alpereseket a további jogsértéstől. Kifogásolták, hogy az elsőfokú bíróság nem kellően értékelte, hogy pszichés állapotuk maradandó, életük végéig fennáll. A társadalmi életben való részvételük nagymértékben megnehezült, és ez az I. rendű felperes különleges foglalkozásának végzésére is kihat. Álláspontjuk szerint okkal hivatkoztak arra, hogy a kártérítési összegeknek közelíteniük kell a más uniós országokban megítélt kártérítési összegekhez. Az I. rendű felperes sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy negyvenmillió forintot meghaladó ráfordítással képezte ki elhunyt gyermekét helikopter-pilótává, ezzel megteremtette az elhunyt számára a külföldi munkavállalásának lehetőségét, a maga számára pedig későbbi megélhetésének alapját. Hivatkoztak a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 1/2013. (VI. 17.) számú véleményében, továbbá dr. Petrik Ferencnek „A nem vagyoni kár megítélése védelmében” című munkájában írtakra, továbbá arra, hogy az MTA kutatása szerint a hasonló korú, szociológiailag és gazdaságilag hasonló helyzetben lévő emberélet 200 millió forint értékű. Rámutattak arra, hogy a széles nyilvánosságot kapott jogsértést követő visszaellenőrzés során az volt tapasztalható, hogy a balesetkori állapotokon az I. rendű alperes nem változtatott. A megítélt összeg pedig nem elégséges ahhoz, hogy megfelelően szankcionálja a nagyfokú gondatlanságra visszavezethető magatartást. A felperesek hivatkoztak arra, hogy az egészséghez, a lelki kiegyensúlyozottsághoz fűződő jogaik súlyosan, maradandóan sérültek. Állandó orvosi kezelésre szorulnak, melyre jelentős összegeket kell fordítaniuk, és ez alapvetően kihat életminőségükre is. Mindkettőjüknél egyre mélyülő pszichoszomatikus károsodás vélelmezhető, életcéljaikat elvesztették, ezzel – az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) határozatában kifejtettek szerint – életminőségük romlása a külvilág számára is érzékelhetővé vált. Az elhúzódott eljárásban pedig újra és újra fel kellett idézniük a bekövetkezett eseményeket, amely számukra elviselhetetlen lelki fájdalmat jelentett.
Az I. rendű alperes fellebbezésében a kereset elutasítását kérte. Fellebbezéséhez beavatkozója csatlakozott.
Az I. rendű alperes változatlanul állította, hogy a Kktv. 34. § (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségének maradéktalanul eleget tett, a védőkerítés fenntartásáról és karbantartásáról a jogszabályoknak megfelelően gondoskodott. Az eljárás során nem került bizonyításra, hogy a védőkerítésen található kapu valóban nyitva volt és a vaddisznók onnan jutottak be az autópályára, ezért az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás csak feltételezésen alapul. Hivatkozott arra, hogy a szakértő által megvizsgált kerítésszakaszok megfeleltek a vonatkozó útügyi műszaki előírásoknak. Kiemelte, hogy az I-II. rendű felperesek gyermekei a halálos balesetet nem a vadakkal, hanem a jármű-szerelvénnyel való ütközésük során szenvedték el. A vadak tehergépkocsi-szerelvény által történő elütése és az I-II. rendű felperesek gyermekeinek balesete között olyan csekély idő telt el, amely alatt a Kktv. 34. § (5) bekezdésében megfogalmazott, a közút tisztántartására vonatkozó kötelezettsége teljesítése nem volt kivitelezhető. Felróhatóság hiányában felelősség nem terheli. Továbbra is hivatkozott arra, hogy K. B. a KRESZ 25. § (2) bekezdését megszegte és felróható magatartásával hozzájárult a baleset bekövetkezéséhez. A belátható távolságon belül előtte haladó gépkocsik féklámpájának fényéből és a tetemek kikerülésére irányuló mozgásából számítania kellett arra, hogy az úton valamilyen akadály van, ennek ellenére időben nem lassított. Álláspontja szerint vagyoni kára összegét a II. rendű felperes nem bizonyította, ugyanis okirattal nem igazolta, hogy a lízingszerződés alapján milyen összegeket törlesztett, illetve hogy a biztosító kinek és milyen összegű kártérítést fizetett. A felperesek javára megítélt nem vagyoni kártérítés pedig eltúlzott, téves mérlegelés eredménye.
A felperesek és az I. rendű alperes fellebbezési ellenkérelme az ellenérdekű fél fellebbezésével érintett körben az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A felperesek fellebbezési ellenkérelmükben arra hivatkoztak, hogy a perben felvett széles körű bizonyítás, a szakértői elemzések és a helyszíni szemle adatai alapján az elsőfokú bíróság megalapozottan következtetett az oksági kapcsolat fennállására és az I. rendű alperes magatartásának felróhatóságára. Az I. rendű alperes tételes jogszabályi előírást – a 19/1994. (V. 31.) KHVM rendelet 1. számú függelékében előírtakat – szegte meg azzal, hogy az autópályához kivezető kaput létesített. Jogi igazgatójának nyilatkozata, a rendőrhatóság jelentése és a külön eljárásban meghallgatott tanúk vallomásai alapján egyértelmű, hogy a baleset kiváltó oka az I. rendű alperes magatartása volt. A nyomozás adatai szerint a kapu a baleset időpontjában bizonyítottan nyitva volt.
Az I. rendű alperes fellebbezési ellenkérelmében kifejtette: nem vagyoni kárigényük körében a felperesek olyan tételeket is feltüntettek, melyek nem az esetleges károkozásának objektív következményei. A gyermek felnevelése alapvető szülői kötelezettség, a képzési költség nem vagyoni kárként való érvényesítésének nincs jogszabályi alapja. Marasztalása esetére kérte értékelni, hogy a szakértő szerint terápia igénybevétele esetén a rendellenesen működő gyász a felperesekben átalakításra kerülhet. Vitatta, hogy jogellenesen és felróhatóan megszegte a 19/1994. (V. 31.) KHVM rendelet 1. számú mellékletének 1. pontjában foglaltakat. Álláspontja szerint a Ptk. 346. § (2) bekezdése alapján a felperesek kárát a II. rendű alperes köteles megtéríteni, amely a vadveszélyről való tudomása ellenére nem intézkedett a vadak elriasztása vagy a megfelelő védelmi berendezés létesítésének kezdeményezése felől, közvetlen csatlakozást létesített az autópályával, és nem gondoskodott a kapu zárva tartásáról. Hivatkozott arra, hogy a felelőssége kizárólag a II. rendű alperessel egyetemlegesen állhat fenn. Hangsúlyozta, hogy a Vadásztársaságtól eltérően felelőssége nem objektív. Azt pedig bizonyította, hogy az adott helyzetben általában elvárható módon járt el, ezért a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint a felelősség alól mentesül. Álláspontja szerint a felperesek az őket terhelő bizonyításnak az ok-okozati összefüggés körében nem tettek eleget, az elsőfokú bíróság pedig e körben a téves jogszabály-értelmezés folytán helytelen következtetésekre jutott.
A fellebbezési eljárás során a II. rendű alperest a civil szervezetek nyilvántartásából törölték, ezért a Fővárosi Ítélőtábla a felperesek és a II. rendű alperes vonatkozásában a Pp. 111. § (1) bekezdése alapján az eljárás félbeszakadását állapította meg. Erre figyelemmel a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint csak részítéletet hozhatott, amellyel az elsőfokú ítélet felperesekre és I. rendű alperesre vonatkozó rendelkezéseit bírálta felül.
A felperesek és az I. rendű alperes fellebbezése nem megalapozott.
Az I. rendű alperes alaptanul támadta az elsőfokú ítéletet a tényállás megalapozatlansága miatt, mert azt az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, és az ítélőtábla a megállapított tényekből levont jogi következtetéseivel, illetve a döntésével is egyetértett. A fellebbezésekre tekintettel a következőket emeli ki.
Az I. rendű alperes állításával szemben a nyomozás során végzett helyszíni szemle alkalmával fényképfelvételen és rendőri feljegyzésben rögzítettek, valamint a kihallgatott N. J. tanú vallomása is alátámasztotta, hogy a vadvédelmi kerítésen található kapu a baleset idején nyitva volt. Az elsőfokú bíróság dr. K. I. szakértő helyszínen észlelt, valamint a vadállomány és vad elütési adatokon alapuló, a tárgyaláson kiegészített véleménye alapján helyesen állapította meg, hogy a baleset időpontjában a kerítés a vadak pályatesttől való távol tartásához nem volt megfelelő, a balesetet okozó vaddisznók a II. rendű alperes vadászterületéről váltottak ki, és a kerítés állapotának, valamint a nyitott kapunak a baleset bekövetkezésében szerepe volt. Az I. rendű alperes azt is alaptalanul kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság az okozati összefüggés fennállását bizonyossághoz közeli valószínűséggel adott szakértői vélemény alapján állapította meg. A Kúria ugyanis más tárgyú perekben már több alkalommal – pl. BH 2003.863. számon közzétett döntésében – kifejtette, hogy kétségmentes bizonyíthatóság hiányában az oksági kapcsolat bizonyítása ezen az alacsonyabb szinten is elfogadható, amennyiben az a szóba jöhető okok értékelése alapján, a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint megfelelő bírói mérlegelésen alapul. Az elsőfokú bíróság pedig a bizonyítékok helyes mérlegelése alapján jutott arra a következtetésre, hogy az I. rendű alperes felelőssége fennáll.
Az alperes felelőssége nem azért került megállapításra, mert a vaddisznók elütése és a baleset között eltelt idő alatt a közút tisztán tartására vonatkozó kötelezettségének nem tett eleget. Az I. rendű alperes közútkezelői feladatai közé tartozott minden olyan intézkedés megtétele, amely a kezelésében álló közúton való biztonságos közlekedés biztosításához szükséges volt. Az Országos Közutak Kezelési Szabályzata [6/1998. (III. 11.) KHVM rendelet melléklete] szerint az I. rendű alperesnek kötelezettségét képezte a közúti környezet fenntartása (5.1. pont), amelybe beletartozott az autópályák létesítése esetére kötelezően előírt (KTSZ ME 07-3713/94. szabvány) vadvédelmi kerítés megépítése és fenntartása. A 19/1994. (V. 31.) KHVM rendelet 1. számú mellékletének 1. pontja pedig kimondta, hogy az út menti ingatlanokhoz közvetlen csatlakozás nem létesíthető. Az I. rendű alperes azzal, hogy a kapu megszüntetéséről, és addig annak állandó zárva tartásáról nem gondoskodott – függetlenül attól, hogy a kaput ki létesítette – kifejezett jogszabályi kötelezettségét szegte meg. Magatartása ezért nemcsak jogellenes, hanem felróható is volt, ezért a felperesek bizonyított kárát az 1988. évi I. törvény 35. §-a és a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján köteles megtéríteni.
Az I. rendű alperes felperesekkel szembeni felelőssége szempontjából nem volt jelentősége annak, hogy a károsodásra vezető oksági láncolatban vettek-e részt további személyek, illetve hogy az ő felelősségük milyen felelősségi alakzat alapján állt fenn. A vadak autópályán való megjelenése nélkül ugyanis a tehergépjármű-szerelvény sem kényszerült volna megállásra. A közös károkozók pedig a Ptk. 344. § (1) bekezdése alapján a károsultak irányában egyetemlegesen felelnek, ezért a károsultak káruk megtérítését – választásuk szerint – bármelyiküktől vagy mindegyiküktől követelhették.
A kihallgatott B. P. tanú vallomásának értékelése alapján kiegészített szakvéleményükben H. R. és W. J. szakértők között már egyetértés mutatkozott abban, hogy K. B. részéről észlelési késedelem vagy vezetéstechnikai hiba nem volt kimutatható. Ennek hiányában pedig nem volt bizonyított olyan felróható károsulti közrehatás, amely az I. rendű alperes felelősségének mértékét csökkentette volna.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a baleset következtében a felperesek egészséghez való személyhez fűződő joga sérült [Ptk. 75. § (1) bekezdése, 76. §-a], továbbá hozzátartozójuk elvesztése miatt – az Alkotmány 15. §-a által biztosított – családban éléshez fűződő joguk sérelmét szenvedték el. A felperesek a Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja és 355. § (1) és (4) bekezdése alapján olyan mértékű pénzbeli kártérítésre tarthattak igényt, amely az elszenvedett sérelmeik kiegyensúlyozására alkalmas. Az elsőfokú bíróság a tanúvallomások és az orvos szakértői vélemény alapján ítéletében helytállóan rögzítette azokat a körülményeket, amelyek a felperesek életminőségének romlását eredményezték. Az ítélőtábla ezek közül azt emeli ki, hogy az I-II. rendű felperesek esetében krónikus és túlzott mértékű gyászra utaló tünetek, elhúzódó gyászreakció tapasztalható a káreseménnyel okozati összefüggésben. Gyermekeik halálát az eltelt idő alatt sem tudták feldolgozni, és ez a jövőben sem várható. A terápia elvileg segíthet a rendellenesen működő gyász átalakításában, azonban ennek hatékonysága szakértői szempontból nem megítélhető. A pszichés egészségromláshoz mindkét felperes esetében testi tünetképződés társul. A haláleset a mindennapi életvitelüket befolyásolja, személyiségük megváltozott.
A felperesek által a fellebbezési tárgyaláson hivatkozott, az emberi élet értékével kapcsolatos tanulmány az ítélőtábla előtt nem volt ismert, de az a nem vagyoni kártérítés megállapítása során egyébként sem bírt volna jelentőséggel. A sérelmek kompenzálására alkalmas pénzbeli kártérítés összegét ugyanis nem egy szociológiai vagy közgazdasági szempontú általános tanulmány alapján, hanem a károsultak egyedi körülményeit figyelembe véve, a személyüket ért hátrányokat összességükben értékelve kellett a bíróságnak meghatároznia. Ennek során nem más európai országok joggyakorlatára, hanem a káresemény idején fennállt hazai ár- és értékviszonyokra, valamint a hasonló jellegű és súlyú egészségkárosodásokkal kapcsolatos magyar ítélkezési gyakorlatra kellett figyelemmel lennie. Az elhunyt személyével összefüggésben felmerült anyagi ráfordítások, valamint az alperes részéről a felpereseket ért sérelem bekövetkezését követően tanúsított jogsértő magatartások ugyancsak figyelmen kívül maradtak. Az elsőfokú bíróság által a Pp. 206. § (3) bekezdése szerint megállapított nem vagyoni kártérítés ezeknek a szempontoknak mindkét felperes esetében megfelelt, ezért az ítélőtábla sem azok felemelésére, sem a leszállításukra nem látott indokot.
Az elsőfokú bíróság az I. és II. rendű felperes javára is az alperest kizárólag olyan költségekben marasztalta, melyek felmerülte okirattal igazolt volt. Az I. rendű felperes esetében az ítélőtábla azt emeli ki, hogy a kártérítés összege kevesebb, mint amennyit a felperes az 11/F/8. alatti számla szerint érvényesíthetett volna. A II. rendű felperes pedig igazolta a lízingszerződés létrejöttét, a készfizető kezesi szerződés alapján helytállási kötelezettségét és a szerződés felmondását, továbbá a biztosító teljesítését követően fennmaradt fizetési kötelezettségét. Az elsőfokú bíróság megalapozottan utalt arra is, hogy a lízingszerződés alapján történt teljesítések a lízingelt gépjármű totálkára miatt voltak kártérítésként érvényesíthetők.
A kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.296/2018/11-III.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás