PK ÍH 2018/133.
PK ÍH 2018/133.
2018.12.01.
A közéleti kérdésekben tudósító média valótlan tényállításokért való felelőssége, valamint a terhére megállapítható sérelemdíj összegszerűségének megítélése szempontjából lényeges körülmény, hogy a sajtószerv munkatársa maga tett kifogásolható kijelentéseket vagy újságíróként hozzájárult azok közzétételéhez, beazonosítva a forrását [Ptk. 2:45. § (2) bekezdés, 2:52. §; 2010. évi CIV. törvény (Smtv.) 4. § (3) bekezdés, 10. §].
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes az általa üzemeltetett internetes oldalon 2017. szeptember 27. napján közzétett „S. B.: B. megbízásából több tízmillió forinttal akart elhallgattatni C. C.” című sajtóközleményben megsértette a felperes jóhírnév védelméhez fűződő jogát annak valótlan híresztelésével, hogy a felperes B. L. megbízásából több millió forinttal akarta elhallgattatni, megvesztegetni S. B-t, valamint, hogy a felperes személye állt S. B. állítólagos megtámadása mögött. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 4 000 000 forint sérelemdíjat.
Ítéletének indokolásában idézte Magyarország Alaptörvényének VI. cikk (1) bekezdését, IX. cikkét, a sajtószabadságról és médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) 4. §-át, a Ptk. 2:42. § (2) bekezdését, 2:45. § (2) bekezdését, 2:51. § a) pontját, 2:52. § (1) bekezdését. Utalt a Pp. 206. § (1) bekezdésére és a PK 12. számú állásfoglalásban foglaltakra. Rögzítette, hogy politikai témájú vitában nem foglalhat állást, csak a személyhez fűződő jogokra vonatkozó törvényi rendelkezések adta keretek között és az azokban írt szempontok alapján vizsgálta a perbeli eseményeket.
Megállapítása szerint mindkét sérelmezett közlés tényállítás, mert nem annak van jelentősége, hogy a közlés elején szerepel a „véleményem szerint” szófordulat, hanem annak, hogy a közlések valóságtartalma a bizonyíthatósági teszt útján egyértelműen igazolható. Az, hogy valaki egy bűncselekmény elkövetésében - akár tevőlegesen, akár felbujtóként - részt vett, nem vélemény, hanem ténykérdés. A sérelmezett közlések valóságát az alperesnek kellett bizonyítania, ezen kötelezettségének azonban nem tett eleget.
Az első állítás valóságtartalmát az alperes S. B.-nek a Fővárosi Törvényszék X/2017. számú perében tett tanúvallomásával kívánta bizonyítani. A S. B. állításait tartalmazó sajtóközlemény valóságtartalmának igazolására ugyanakkor nem alkalmas az a módszer, hogy S. B. tanúként megismétli az állításait, mert ez csak azt támasztja alá, hogy S. B. a kijelentéseket megtette, azt azonban nem, hogy azok valósak. A S. B. megtámadása és a felperes tevékenysége közötti összefüggés vonatkozásában az alperesnek nem is volt bizonyítási indítványa. A valótlan tényállítások alkalmasak arra, hogy az olvasókban bizalmatlanságot ébresszenek a felperessel szemben, hiteltelenné és gyanússá tegyék, így sértik a jóhírnevét. Erre tekintettel megállapította a jogsértés megtörténtét.
A sérelemdíj összegszerűsége körében több szempontot értékelt: elsőként az okozott sérelem mértékét vizsgálta és megállapította, hogy a közlésekre egy országos érdeklődésre számot tartó eseménnyel összefüggésben került sor, így azok széles körben váltak ismertté. A kijelentések tárgya olyan súlyosan dehonesztáló a felperes személyére nézve, ami nagy összegű sérelemdíj megállapítását teszi szükségessé. A tényállítások olyan mértékben voltak légből kapottak, hogy azokkal kapcsolatosan gyakorlatilag bizonyítási indítványa sem volt az alperesnek. A S. B. által tett és semmivel alá nem támasztott közlések ellenőrzésére, alátámasztására az alperes kísérletet sem tett, az újságíró az oknyomozói feladatait meg sem próbálta teljesíteni, de még arra sem biztosított lehetőséget a felperes számára, hogy észrevételeit megtegye az őt érintő kijelentésekkel kapcsolatosan. A közlések felperesre gyakorolt hatását a köztudomású körülményeken felül alátámasztotta az eljárás során meghallgatott három tanú vallomása, akik beszámoltak arról, hogy a felperes az ismerősei, rokonai részéről sok megkeresést kapott a sérelmezett kijelentések hatására, azok tehát még a közelebbi ismerősök körében is alkalmasak voltak arra, hogy a felperes személyével kapcsolatosan bizalmatlanságot ébresszenek. Bár dr. F. T. és C. P. a felperes közvetlen hozzátartozói, tanúvallomásukat mégis figyelembe vette, mert a perbeli állításaik tényszerűek voltak. Mindezek alapján a keresettel érvényesített sérelemdíjat nem találta eltúlzottnak, mert az a jogsértés súlyával és az összegszerűség körében kialakult bírósági gyakorlattal is arányban áll.
Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes élt fellebbezéssel, melyben annak megváltoztatását és elsődlegesen a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan a felperes részére fizetendő sérelemdíj összegének jelentős mértékű leszállítását kérte.
Előadása szerint az első közléssel kapcsolatban az elsőfokú bíróság nem megfelelően mérlegelte S. B. tanú szavahihetőségét, amikor a vallomás értékelése során abból egyes részeket elfogadott, míg más, egyéb bizonyítékokkal alá nem támasztott vallomásrészeket figyelmen kívül hagyott. A tanú az igazmondási kötelezettség terhe mellett tette meg vallomását, az abból kiemelt és ellentmondásosnak tartott részletek nem rontják le a szavahihetőségét, amely csak egy eleme a vallomás hiteltérdemlőségének. A tanúvallomás a releváns tények tekintetében ellentmondásoktól mentes volt, ezért az elsőfokú bíróság az általa hivatkozott indokkal nem vethette volna el azt. A második közléssel kapcsolatban az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe, hogy S. B. tanú pusztán saját véleményét közölte arról, hogy kit sejt megverése hátterében. A tanú saját tudattartalmáról számolt be, arról, hogy ki az a személy, akit meghatározott adatok alapján a vele korábban történt eseményekhez köt. A sérelmezett kijelentés tehát véleménynyilvánítás. A tanú megverésének hátterében álló személyekre vonatkozó következtetés ugyanis olyan értékítélet, amelyet nem lehet bizonyítani, és a következtetések önmagukban is vita tárgyát képezhetik (PK 12. számú állásfoglalás III. pont).
A sérelemdíj mértékének megállapítására kirívóan okszerűtlen és egyoldalú mérlegeléssel került sor, ez sérti a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésében és a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltakat. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat nem összességükben értékelte, hanem azok egyes részeit kiragadta, kizárólag a keresetet alátámasztó tényezőket fogadta el. Ugyanakkor a felperest ért hátrányok értékelése körében nem lehet a felperes szubjektív megítélésére, a saját magára alkalmazott egyéni mércéjére támaszkodni. A per folyamán meghallgatott 3 tanú közül kettő a felperes rokona, egy pedig közeli jóbarátja: ebből kifolyólag elfogulatlannak nem tekinthetők. A tanúk mindannyian tízes nagyságrendben számoltak be a cikkek megjelenését követő állítólagos telefonhívásokról, ugyanakkor egyikük sem említette egyetlen személy nevét sem, aki őket felhívta, és ezekről a hívásokról semmilyen konkrétumot nem adtak elő. A felperes az eljárás során személyes nyilatkozatot nem tett, így érdemben nem is számolt be semmilyen közvetlenül őt ért sérelemről. Ezen körülmények alapján az elsőfokú bíróság által hivatkozott súlyos sérelmet megállapítani nem lehet.
A sérelemdíj funkciója elsősorban a jogsértés vagyoni elégtétellel történő közvetett kompenzációja. Az elsőfokú bíróság ezzel szemben, a perbeli tényállás mellett racionális szempontokkal nem indokolható módon, magánjogi büntető funkciót tulajdonított neki. A sérelemdíj mértékének meghatározása során egyáltalán nem vette figyelembe a jogsértés sértettre és környezetére gyakorolt hatásának nagyfokú bizonytalanságát.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta.
Hivatkozott arra, hogy az alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltakat cáfolni nem tudta. S. B. tanú vallomását a Fővárosi Ítélőtábla sajtó-helyreigazítási perben már jogerősen elbírálta. Előadta, hogy a szegedi büntetés-végrehajtási intézetben tartózkodik, így érdemben akadályozva volt abban, hogy személyesen megjelenjen a Fővárosi Törvényszék előtt, ugyanakkor a releváns tényeket jogi képviselője útján előadta. Nem volt olyan bírói vagy alperesi kérdés, amire személyesen kellett volna nyilatkoznia. Rámutatott arra, hogy a perbeli közlések a közmegítélés szerint, azaz köztudomású tényként egyértelműen alkalmasak arra, hogy hátrányosan befolyásolják a társadalmi és szakmai (ügyvédi) megítélését. A perbeli közlések folytán az adott környezetben kialakult értékítéletek kiemelkedően jelentős szerepet játszanak személye súlyosan negatív megítélésében. A Ptk. 2:52. § (2) bekezdés mentesíti a hátrány bizonyításának eljárásjogi kötelezettsége alól. A sérelemdíjban marasztalás lehetőségét biztosító törvényi rendelkezések céljának az a jogalkalmazás felel meg, amely nem marasztal olyan alacsony összegű sérelemdíj megfizetésében, ami nem alkalmas sem a sérelem kompenzálására, sem pedig a jogsértéstől visszatartó, preventív hatás kifejtésére.
Csatolta az alperes a 2017. január 1-jétől 2017. december 31-ig terjedő időszakra vonatkozó egyszerűsített éves beszámolóját, amely szerint a gazdasági társaság nettó árbevétele 279 976 000 forint, adózott eredménye 54 661 000 forint volt. A perbeli 4 millió forint sérelemdíj ezen adózott eredménynek mindössze a 7,31%-a, ezért a jogsértéstől visszatartó preventív hatás kifejtésére még ez az összeg sem kifejezetten alkalmas, így jelentős mértékű leszállítása nem indokolt. A sérelemdíjnak kifejezetten büntető jelleggel is kell rendelkeznie, ellenkező esetben sem az alperest, sem mást nem fog visszatartani a hasonló jellegű jogsértésektől.
Az alperes fellebbezése részben alapos.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, az arra alapított érdemi döntésével és levont jogi következtetéseivel azonban a Fővárosi Ítélőtábla nem teljes mértékben értett egyet, ezért az első fokon hozott határozatot - a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján - részben megváltoztatta.
A peres eljárásban nem merült fel olyan adat, amely a sajtó-helyreigazítási eljárásban hozott jogerős ítélet megállapításaitól eltérő következtetések levonására adott volna alapot. Az alperes a sérelmezett tényállítások valóságának alátámasztására a sajtó-helyreigazítási pertől eltérő bizonyítást nem ajánlott fel, ezért a bizonyítatlanság következményeit viselni köteles.
A jogsértés megállapítása körében a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság által kifejtettekkel tejes mértékben egyetért, az első fokon hozott határozat indokolásában foglaltakra és az alkalmazandó jogszabályi rendelkezésekre ebben a körben visszautal. Az elsőfokú bíróság helytállóan foglalt állást abban a kérdésben is, hogy a perbeli jogsértés okán a felperes - az őt ért nem vagyoni sérelmek orvoslására - sérelemdíjra jogosult, a sérelemdíj mértékének alapjául szolgáló körülményeket azonban részben tévesen, részben hiányosan értékelte.
A Ptk. 2:52. § (1) bekezdése értelmében, akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért. A (3) bekezdés szerint a sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire - különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására - tekintettel egy összegben határozza meg.
A Fővárosi Ítélőtábla hangsúlyozza, hogy a jóhírnév Ptk. 2:45. § (2) bekezdése szerinti sérelmét nem csak az valósítja meg, aki a más személyére vonatkozó, őt sértő valótlan tényt maga állítja, hanem az is, aki a más személy részéről megfogalmazott tényeket továbbítja. A perbeli esetben az alperes S. B. állításait híresztelte, amikor a vele készített - a sérelmezett közléseket magában foglaló - interjút közölte a hivatkozott internetes hírportálon.
A felperes által kifogásolt írás értékelése során figyelemmel kellett lenni a sajtó szabad tájékoztatási jogára és annak védelmére. Az Smtv. 4. § (1) bekezdése szerint Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, a 10. §-ában foglaltak szerint mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről. A médiarendszer egészének feladata pedig a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás ezen ügyekről és eseményekről. A sajtószabadság a szólásszabadság intézménye, egyszerre eszköze a szabad véleménynyilvánításnak, a tájékoztatásnak és a tájékozódásnak. Természetesen a sajtótájékoztatási tevékenységének szabadsága sem korlátlan, más alapvető jogok vagy alkotmányos értékek érvényesülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár együtt.
Az Smtv. 4. § (3) bekezdésében írtak szerint a sajtószabadság gyakorlása nem járhat mások személyiségi jogainak sérelmével. A sajtószabadság gyakorlása nem terjed ki a valótlan tények közzétételére; az újságírók egyik fő felelőssége - az Smtv. 10. §-ában írt kötelezettség teljesítése érdekében - a közölt tények, hírek, információk hitelességének ellenőrzése. A valótlan tényállításokért való felelősség megítélése azonban nem történhet uniformizált szempontok mentén. Egy adott közlés vizsgálatánál minden esetben értékelni szükséges a sajtó viszonyát az általa közölt kijelentésekhez. A sajtószerv felelőssége nem vitatható, amennyiben önkényesen - jobb tudomása ellenére - közöl valótlan tényeket. Ehhez képest árnyaltabb megítélést igényel az az esetkör, amikor a sajtószerv az írásában más személy előadásáról tudósít forrását be is azonosítva.
A mások közléseiről beszámoló sajtó felelősségének kérdésében az Emberi Jogok Európai Bírósága számos döntést hozott, esetjogából a közéleti kérdésekben tudósító média felelősségére vonatkozó lényeges szempontok rögzíthetők. A perbeli jogvita elbírálása szempontjából jelentőséggel bíró Jersild kontra Dánia ügyben az emberi jogi bíróság arra mutatott rá, hogy egy sajtót érintő ügy megítélésekor lényeges körülmény, ha a sajtószerv munkatársa nem maga tett kifogásolható kijelentéseket, hanem újságíróként járult hozzá azok közzétételéhez. Mindemellett a sajtószerv a tényállítás valósága bizonyításának kötelezettsége alól más személy kijelentéseinek közlése, híresztelése esetén sem mentesül. Ezek a szempontok, alkotmányossági megfontolások nemcsak a jogsértés megállapítása, hanem a sérelemdíj összegszerűségének mérlegelése körében is irányadónak tekintendőek, kihatással vannak a jogsértés súlyára, a felróhatóság mértékére.
A perbeli esetben az alperes S. B. - a felperesre nézve egyértelműen sértő - tényállításainak valóságát nem tudta bizonyítani, a személyiségi jogsértésért helytállni tartozik. A fent kifejtettek alapján azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hírt nem maga találta ki, hanem írásában egy közéleti témában megnyilvánuló személy előadását tálalta. Már a cikk címe mögött megjelenő zárójeles rész felhívja a figyelmet arra, hogy „PS interjú!”-ról van szó.
A cikk - tartalma szerint - egy miniszterelnök-jelölt tevékenységéhez kapcsolódik, S. B. bizonyos pártoktól történő elfordulásáról, annak okairól beszél, ezeknek a pártoknak a tevékenységét kritizálja. Ennek keretében hangzanak el a felperesre vonatkozó kifogásolt állítások. Az EJEB gyakorlatát követve jelentőséggel bír tehát az a körülmény, hogy a sérelmezett közlések nem a felperes magánéletét érintették, hanem közéleti jellegű kérdéshez kapcsolódtak.
Vizsgálni kellett azt is, hogy az alperesi újságíró a szakmai, etikai szabályokat betartotta-e, lehetőséget adott-e a felperesnek arra, hogy az őt érintő közlések tekintetében álláspontját kifejtse, azokat cáfolja. A felperes megnyilatkoztatása - tekintettel arra, hogy jelenleg büntetés-végrehajtási intézetben tartózkodik - valóban nehézségekbe ütközhet, azonban a felperes előzetes letartóztatása nem állítja az alperest teljes mértékben leküzdhetetlen akadályok elé. A felperes megszólaltatásának elmulasztása az alperesnek felróható, így a felelősségre vonással szembeni védelem nem illeti meg figyelemmel arra is, hogy súlyos vádak hangzottak el a felperessel szemben. Az eset körülményeinek a Ptk. 2:52. § (3) bekezdése szerinti mérlegelésénél ezeket a szempontokat is értékelni kellett, nem csupán a felperest ért hátrányokat.
A felperes az őt ért hátrányok körében a köztudomásúként értékelhető körülményeken túli - a magasabb összegű sérelemdíjat megalapozó - többlettényállást nem igazolt. A felperes által hivatkozott ítélőtáblai döntések a jogvita elbírálása szempontjából jelentőséggel nem bírnak az eltérő tényállási elemek okán. A perbeli esetben nem nyert igazolást az, hogy a felperes szakmai (ügyvédi), illetve politikai előmenetele az alperes által híresztelt közlések okán szenvedett volna sérelmet.
Kiemeli továbbá a Fővárosi Ítélőtábla, hogy a sérelmezett interjúból nem derül ki az, hogy S. B. milyen jellegű támadást szenvedett el. Az interjúban előadása az volt, hogy a megtámadása szálai a felpereshez vezetnek, a mögött egyértelműen a felperes áll. Az újságíró kérdése is csupán azt firtatja, hogy ennyi év távlatából tudható-e, hogy ki volt a megrendelője a támadásnak. Sem a kérdésből, sem a válaszból, sem az interjú egyéb részeiből nem olvasható ki az, hogy S. B-t szexuális jellegű atrocitás érte. Erre tekintettel nem volt értékelhető az a felhozott körülmény, hogy egy szexuális jellegű cselekmény „megrendelésével” történő alaptalan vádolás külön erkölcsi rosszallást vált ki.
A másodfokú bíróság megítélése szerint a fentebb ismertetett körülmények figyelembevétele és mérlegelése alapján - a felperes által igényelt 4 000 000 forinttal szemben - 1 000 000 forint sérelemdíj szükséges és egyben elégséges a felperest ért nem vagyoni sérelem kompenzálására, egyben - a 2017. évben elért árbevételtől, nyereségtől függetlenül - az alperessel szembeni visszatartó erő kifejtésére is. Erre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az alperes által fizetendő sérelemdíj összegét 1 000 000 forintra leszállította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.764/2018/4/II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás