PK ÍH 2018/135.
PK ÍH 2018/135.
2018.12.01.
I. A holttá nyilvánítás megdönthető vélelem, ami önmagában nem érinti a személyiség lényeges tulajdonságait.
II. A holttá nyilvánítás kezdeményezését akkor lehet az emberi méltóság megsértéseként értékelni, ha az eljárást megindító fél nem hozza a bíróság tudomására az érintett életben létére utaló, általa ismert információkat, s az így meghozott holtnak nyilvánító határozattal és következményeivel - azzal, hogy őt a határozat alapján halottnak kell tekinteni - az előkerült személy szembesül. [rPtk. 23. §, 25. § (1) bekezdés, 75. §, 76. §, 84. § (1) bekezdés]
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a peres felek házastársak voltak. A felperes 1996 szeptemberében külföldre távozott. A felek házasságát a G. Városi Bíróság felbontotta: az eljárásban a felperes részére már ügygondnokot rendelt arra tekintettel, hogy ismeretlen helyen tartózkodott. Az alperes 1996 augusztusában - a felperes külföldre távozása előtt - a gyermekeket magához vette. A gyermekekről az alperes édesanyja, valamint az alperes testvére gondoskodtak.
Az alperes 2001. február 27-én a G. Városi Bíróság előtt holtnak nyilvánítási kérelmet nyújtott be a felperessel szemben. Előadta, hogy a jelen per felperesének eltűnése óta, azaz 1995. szeptember közepétől a három kiskorú gyereket egyedül neveli, semmiféle anyagi támogatást, gyermektartásdíjat nem kapott tőle. Arra is hivatkozott, hogy a felperes már 5 éve nem adott életjelet magáról, ezért úgy gondolta, hogy nem él. Ezt a kérelmet a bíróság hiánypótlási felhívást követően, annak eredménytelenségére figyelemmel elutasította.
Az alperes ezt követően ismételten kérelmet nyújtott be, amely alapján a bíróság 2002. június 14-én kelt végzésével a felperest holtnak nyilvánította. Az eljáró bíróságot utóbb tájékoztatta a S. Önkormányzat Polgármesteri Hivatala, hogy a felperes 2000. augusztus 28. napján személyes ügyintézéssel leánykori nevét visszavette. E tényre tekintettel a bíróság hatályon kívül helyezte a 10. sorszámú végzést.
2005. január 24. napján kelt beadványával az alperes ismételten kérte a felperes holtnak nyilvánítását. Ebben kifejtette, nem hiszi el, hogy a felperes az anyakönyvi hivatalban a leánykori nevét visszavette, ugyanis senki nem hallott róla 1996 óta. Ezt a kérelmet is elutasította a bíróság arra tekintettel, hogy az utolsó életjeltől számított 5 év nem telt el.
Az alperes ezután 2005. augusztus 29-én ismételten kérelmet nyújtott be a G. Városi Bírósághoz a felperes holttá nyilvánítása céljából. Kérelmében előadta, hogy 2000. augusztus 28-án a felperes felvette a leánykori nevét, azonban ő maga 11 éve nem látta, nem találkozott vele, és 2000. augusztus 28-a óta semmilyen életjelet nem adott magáról. A bíróság a kérelem alapján megkereste Izrael Állam Budapesti Nagykövetségét, valamint a felperes testvérének és a felperesnek az adatai iránt a lakcímnyilvántartó hivatalhoz fordult, majd a Honvédelmi Minisztériumot és a Magyar Vöröskeresztet is megkereste, továbbá hirdetményt bocsátott ki a felperes adataival. Az elsőfokú bíróság az eredménytelen kutatást követően 2006. szeptember 26. napján végzésével a felperest holttá nyilvánította. A felperes nem sokkal a holttá nyilvánítását megelőzően, 2006. szeptember 15. napján a V. Okmányirodában lejárt személyi igazolványa helyett újat váltott ki, amihez a születési anyakönyvi kivonatát mutatta be.
Az alperes 2007-ben hagyatéki eljárást kezdeményezett, amely során a közjegyző a felperes nevén álló ingatlan tulajdoni illetőséget a törvényes öröklés rendje szerint a gyermekeknek adta át.
A felperes egy ismerősével 2 db kerékpárt elsajátított 2010. május 2-án, a BRFK járőrszolgálata igazoltatta őket. A kerékpárokat a jogos tulajdonosoknak visszaadták, és a felperessel szemben intézkedés történt. Megbilincselve vezették el, a személyi azonosságának tisztázásáig őrizetben tartották. A rendőrhatóság a hatósági nyilvántartásokból megállapította, hogy a felperes holttá nyilvánítása megtörtént. A nyomozóhatóság értesítette a bíróságot a bűncselekmény tényéről, valamint a felperes életben létéről. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes úgy nyilatkozott meghallgatásai során, hogy csomagot és pénzt küldött rendszeresen Magyarországra, és az alperes tudta, hogy életben van.
A felperes módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes azzal, hogy őt többször holttá nyilváníttatta, megsértette az emberi méltóságát. Kérte továbbá őt 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére is kötelezni.
Előadta, hogy az alperes tisztában volt azzal, hogy életben van, tudta, hogy Izraelbe költözött munkavállalás céljából. Hivatkozott arra, hogy 2000-ben, 2001-ben és 2003-ban rokonlátogatás céljából Magyarországon tartózkodott, ekkor az alperessel, valamint gyermekeivel is találkozott. Egyébként pedig rendszeresen küldött pénzt és csomagot. A személyiségi jogsérelem és a nem vagyoni kárigény alapjaként előadta, hogy az alperes által kezdeményezett eljárás az identitásától fosztotta meg. Emiatt az igazoltatás során a rendőrök vele szemben kényszerintézkedést alkalmaztak, bilincsbe verve vitték el, mivel a nyilvántartásban nem szerepelt. Sérelmezte azt is, hogy a holttá nyilvánítás következményeként a tulajdonjoga megszűnt. Hivatkozott arra, hogy nem tudott albérletbe költözni, hajléktalan-szállón lakott, nem rendelkezett érvényes személyazonosító okmányokkal, nem tudott munkát vállalni, a lakcímét fiktiválták. Nehéz a gyermekeivel rendbe hoznia a kapcsolatát, mert az alperes a gyerekeinek éveken át azt mondta, hogy meghalt. Pszichésen is megviselte a holtnak nyilvánítás.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy az alperes 1996-tól nem adott életjelt magáról. A holttá nyilvánításnak jogszerű következménye a hagyatéki eljárás lefolytatása. A gyermekek szerezték meg a tulajdonjogot, nem pedig idegen személyek. A bíróság nyilvánította holttá a felperest, ezért ha bármiféle sérelem érte, azért ő felelősségre nem vonható. Tagadta, hogy a felperes pénzt vagy csomagot küldött volna. Hivatkozott arra, hogy az újabb házastársa 2006-ban nem említette, hogy a felperes járt volna látogatóban az ingatlanon.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes azzal a magatartásával, hogy a felperes életben létéről tudomása volt, mégis holttá nyilvánítási eljárást kezdeményezett a G. Járásbíróság előtt 2001. február 27. és 2005. január 24. napján, megsértette a felperes emberi méltósághoz fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítést. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság döntését az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 75. § (1) bekezdésére, 76. §-ra alapította. Megítélése szerint azt kellett vizsgálnia, hogy az alperes azon magatartása, miszerint következetesen és többször kezdeményezte a felperes holttá nyilvánítását, megvalósított-e személyiségi jogsértést és azzal összefüggésbe hozhatók-e a felperest ért hátrányok. Jelentőséget tulajdonított annak, hogy az alperes tudta-e, hogy a felperes életben van, valamint annak a körülménynek, hogy milyen indítéka volt az alperesnek a holttá nyilvánításra. Kifejtette, ha a személyiségi jog megsértése mögött olyan indítékok húzódnak meg, amelyek nem érték- és indoksemlegesek, azok megvalósítják az emberi méltóság megsértését. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában értékelte a peres felek és a tanúk nyilatkozatait. Rögzítette, hogy a felperes következetesen állította, hogy többször telefonált a gyermekeknek, küldött csomagot és pénzt is, az alperes ezzel szemben következetesen tagadta ezek megtörténtét. Az alperes édesanyjának és testvérének vallomása kapcsán azt emelte ki, hogy a tanúk jelenleg is negatív érzésekkel viseltetnek a felperes felé. A telefonhívásokra vagy nem emlékeztek, vagy azt nyilatkozták, hogy nem volt ilyen. A felperes két gyermekének tanúvallomását értékelhetetlennek minősítette. A legkisebb gyermek nem találkozott 2014-2015-ig a felperessel. A nagyobb lány vagy azt mondta, hogy nem emlékszik, vagy egyértelműen tagadta, hogy küldött volna a felperes csomagot. Jelentőséget tulajdonított annak, hogy a tanúvallomás megtétele idején a felperes megindította a gyermekek ellen az ingatlan visszakövetelésére irányuló pert, amit ők rosszul éltek meg.
Rögzítette, hogy a felperessel együtt lakó testvére és a vele szoros kapcsolatot tartó felperesi édesanya is azt nyilatkozta, hogy az 1990-es évek végén, de a 2000-es években is rendszeresen telefonált a felperes a gyermekeknek, és küldött csomagot is. B. M. tanúvallomásából kiemelte, hogy Izraelben ismerkedett meg a felperessel, és közvetlenül tapasztalta, hogy a felperes telefonált Magyarországra. Elmondta, hogy többször mentek a felperessel együtt vásárolni, és ilyen alkalommal a felperes gyermekjátékokat, ruhákat vett. A bizonyítékok értékelésénél jelentőséget tulajdonított annak, hogy a felperes tudott arról, miszerint a két nagyobb gyermek az apai nagyszülőnél tartózkodik és A.-t a sógora neveli. Az elsőfokú bíróság következtetése szerint ezt a tényt csak közvetlen személyes ismeretből szerezhette. Kiemelte, hogy a felperes előadása szerint csak a két nagyobbik gyermekkel találkozott 2000-2001-ben és 2003-2004-ben. Az ítélet indokolása szerint amennyiben valótlan tényt állítana a felperes, nem tenne ilyen megkülönböztetést a gyermekek között. A felperes nyilatkozatát alátámasztja, hogy a felperes édesanyja és testvére, valamint a teljesen érdektelennek tekinthető B. M. elmondták, a felperes elmesélte nekik, hogy járt a rokonoknál és a nagyobb gyermekekkel is találkozott. Az alperes továbbá más személyektől is kaphatott hírt a felperes életben létéről.
Az egyik tanú elmondta, hogy 2003-ban javasolta a felperes édesanyjának, hogy Pestre utazva kanyarodjanak el E.-re és nézzék meg a házat, ahol korábban laktak. Erre sor is került, és így a felperes édesanyja látta meg, hogy a lánya telkén az építkezés folytatódott. Jelentőséget tulajdonított annak, hogy mind a felperes édesanyja, mind a felperes édesanyjának sógora egybehangzóan nyilatkozott tanúként, hogy az alperessel, a fiúgyermekkel és egy kislánnyal, valamint egy kőművessel találkoztak. Mivel a tanúk a találkozás körülményeit egybehangzóan adták elő, a szembesítés eredménytelensége ellenére - az alperes tagadásával szemben - az elsőfokú bíróság a két tanú vallomását fogadta el. Mindezek alapján a Pp. 206. §-ra hivatkozva úgy foglalt állást, hogy az alperes tudott a felperes életben létéről. Az elsőfokú bíróság vizsgálta, hogy milyen szándék által vezérelve kísérelte meg az alperes a felperes holttá nyilváníttatását. Arra a következtetésre jutott, hogy ennek a célja az ingatlan tulajdonjogának elvonása volt. Ezzel a magatartással pedig - az elsőfokú bíróság következtetése szerint - az alperes megvalósította a személyiségi jogsértést.
A Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontját idézte ítéletében és rögzítette, a jogsértéssel előállt hátrányokkal arányban állónak a Pp. 206. §-a alapján, a jelenlegi ár- és értékviszonyokhoz képest 2 000 000 forint sérelemdíjat (helyesen nem vagyoni kártérítést) látott megalapozottnak. Értékelte, hogy az alperes magatartásának eredményeként a felperes megszűnt jogilag identitás, személyiség lenni, ami pedig az emberi lét lényege. Az alperes jogsértése az emberi méltóság és az abból fakadó minden személyiségi jog elvonását, a létezés tagadását jelentette. A holttá nyilvánítás a felperes emberszámba vételét szüntette meg. Figyelembe vette azt is az elsőfokú bíróság, hogy a felperest egy kisebb súlyú bűncselekménynél személyes szabadságában az általános gyakorlathoz képest nagyobb mértékben korlátozták, vagyis bilincset alkalmazva állították elő a rendőrkapitányságra, hogy személyazonosságát tisztázzák. Értékelte azt is, hogy a felperesnek a tulajdonjoga visszaszerzése érdekében pert kellett indítania a gyermekei ellen.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset teljes elutasítását. Másodlagosan kérte az ítélet megváltoztatását és a sérelemdíj (helyesen nem vagyoni kártérítés) megítélt összegének csökkentését.
Fellebbezésében kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a beszerzett okiratokból és a tanúvallomásokból, illetve a bizonyítékokból kirekesztően mérlegelt, ezáltal önkényesen állította fel a tényállást. Kiemelte, hogy a lefolytatott bizonyítási eljárásból mindössze annyi állapítható meg, hogy a felperes 1996-ban az új élet reményében, önként külföldre távozott három kiskorú gyermekét magára hagyva. A felperes a gyermekeivel nem foglalkozott, semmilyen szeretetet vagy támogatást feléjük nem mutatott, tartásdíjat nem fizetett. Egy idő után megunta, hogy a gyermekeket egyedül neveli, és az édesanyáról semmi hír nem érkezik, így bírósági tanácsra a jogszerű utat betartva holtnak nyilvánítási eljárását kezdeményezte. Az eljáró bíróság a perrendtartás kereteit betartva megkereste a lakcímnyilvántartót, a nagykövetséget, a minisztériumot, a Vöröskeresztet, hirdetményt bocsátott ki, amit kifüggesztett az önkormányzatnál is, azonban semmilyen reakció nem volt: ezért holtnak nyilvánították a felperest. Álláspontja szerint jelentőséget kellett volna tulajdonítani ezeknek a körülményeknek, valamint annak, hogy a felperest miért nem ellenőrizte senki, miért nem adott magáról életjelt.
Megítélése szerint az elsőfokú bíróság jogkérdésben is helytelen álláspontra helyezkedett. Nem volt bizonyított az eljárás során, hogy a felperesnek a holtnak nyilvánításból kára keletkezett, és ha volt is bármilyen kára, azt nem az ő magatartása okozta. Nem volt az alperesi magatartás jogellenes sem, hiszen úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. A felperesi felróható magatartást az eljáró bíróság egyáltalán nem vizsgálta. Megítélése szerint nyomatékkal kellett volna értékelni, hogy a felperes évekig nem volt idézhető a bíróságok és a hatóság számára sem, egyetlen tárgyaláson sem jelent meg, nem volt érvényes lakcíme, egyetlen családtagja sem jelentette be magához, pedig ott is keresték, életjelt nem adott magáról. Álláspontja szerint a felperes a Ptk. 4. § (4) bekezdésével szemben a saját felróható magatartására hivatkozva próbál előnyt kovácsolni, Előadta, hogy évekig nem hallott korábbi feleségéről, aki sem vele, sem a közös gyermekekkel nem foglalkozott. Ezen függő helyzetet kellett orvosolni, ezért kénytelen volt pert indítani. A perben került megállapításra hosszas keresés után, hogy a felperesről valóban semmilyen életjel sincs. Ez vezetett a holttá nyilvánításhoz, és ebben őt semmilyen felelősség nem terheli, a jogszabályokat betartva járt el.
Az összegszerűséget is vitatta. A 2 000 000 forint sérelemdíj (nem vagyoni kártérítés) eltúlzott és az ítélet indokolásával sincs összhangban. Az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a felperesi közrehatást, a felperes felróható magatartását. Nem felel meg a valóságnak a haszonszerzésre hivatkozás sem, az ingatlan értékesítésre került, a felperes abból megkapta a neki járó részt, de gyermektartásdíjat továbbra sem fizet.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta annak helyes jogi indokai alapján.
Kiemelte, hogy 1996-ban valóban külföldre költözött, elmenekült az alperestől, de nem hagyta magára a három gyermekét, hanem az alperesre bízta. Az sem valós, hogy nem fizetett tartásdíjat, hiszen havi szinten küldött haza minden gyermekének 1-1 dollárt, illetve 2-3 havonta 15-20 kg-os csomagot, amelyekben olyan ingóságok voltak, amelyekre a gyermekeknek szükségük volt. Nem valós az sem, hogy semmiféle információt nem adott magáról, illetve eltűnt, mivel a hozzátartozóival tartotta a kapcsolatot, akiket az alperes elfelejtett megkeresni. Álláspontja szerint életszerű, hogy nem tudott arról, hogy holtnak nyilvánították, hiszen semminemű hivatalos ügyet nem intézett.
A kárai kapcsán utalt arra, hogy lehetnek sejtések, hogy a háromszori holtnak nyilvánítási eljárásból milyen kára keletkezett; amennyiben szükséges, a kitűzött tárgyaláson ezeket részletesen alátámasztja. Utalt arra is, hogy az alperes 3 millió forinttal többet kapott az ingatlanértékesítést követően, mint ami járt neki.
A fellebbezés részben alapos.
Az elsőfokú bíróság nem sértette meg az elsőfokú eljárás lényeges szabályait, és a felek által felajánlott körben a szükséges bizonyítást lefolytatta. Az alperes azonban helyesen hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat, különösen a tanúvallomásokat részben egyoldalúan és okszerűtlenül értékelte.
Kétségtelen, hogy a felperessel szemben az általa beperelt, kiskorukban magukra hagyott gyermekei ellenszenvvel viseltethettek, ebből önmagában azonban nem következik, hogy a hamis tanúzásra történt figyelmeztetést követően tett vallomásuk valótlan vagy értékelhetetlen lenne. A felperesi hozzátartozók érzelmi viszonyulása is értékelés nélkül maradt az elsőfokú bíróság részéről annak ellenére, hogy az e.-i ingatlan továbbépítése kapcsán a felperesi hozzátartozói tanúk vallomása alapján érzékelhető konfliktus alakult ki. Az alperes édesanyjának és a felperes édesanyjának hasonló az elfogultsága, és bár B. M. tanú érdektelen, barátnőként nem lehetett teljesen elfogulatlan tanúnak tekinteni. Nem tisztázott az sem, hogy melyik időszakra estek a vallomásával közvetett módon alátámasztani kívánt képeslap- és csomagküldések, azok rendszeressége sem.
A felperes személyes előadásában nem szólt pénzküldésről, ilyenről a felperes édesanyja, és annak barátnéja sem nyilatkozott tanúként. A felperes pénzküldésre vonatkozó utóbbi nyilatkozatát aggályossá tette az is, hogy a tartásdíjfizetési kötelezettség megszegését nem vitatta. A csomag és pénzküldést semmilyen objektív bizonyíték nem támasztotta alá, ugyanakkor különösen a pénzküldés esetén nehezen érthető, hogy annak semmilyen írásos nyoma sincs, miközben a felperest tartásdíjfizetési kötelezettség terhelte. A felperes édesanyjának vallomása nem volt összhangban abban a tekintetben sem a felperes személyes előadásával, hogy mikor jött haza a felperes (2001 vagy 2003-ban).
B. M. tanú szerint Miskolcon meglátogatta őt a felperes, és elmesélte, hogy végigjárta a rokonságot, meglátogatta a gyerekeket is és elvitte őket vásárolni; miközben a felperes úgy nyilatkozott egyrészt, hogy R.-ra azért nem tudott lemenni, mert nem voltak meg az anyagi lehetőségei, másrészt azért, mert fenyegetve érezte magát. A felperes arra hivatkozott, hogy rendszeresen telefonált a gyermekeinek, ugyanakkor személyes előadása során nem tudta megmondani, hogy mikor került a legkisebb gyermek a sógorához. Az erről történt utólagos tudomásszerzésből nem következik az sem, hogy arról a felperes személyesen, közvetlenül szerzett tudomást. A felperes személyes előadása szerint akkor beszélt a gyerekekkel telefonon, ha engedték neki, továbbá a felperes nem tudta, hogy mikor kerültek a gyerekek R.-ra, ami aggályossá tette B. M. havi egy-két telefonbeszélgetésre vonatkozó nyilatkozatát is.
Az elsőfokú bíróság bizonyíték mérlegelése a fentiekre figyelemmel nem volt minden részletre kiterjedően logikus és meggyőző. Ez azonban nem vezetett önmagában az ítélet megváltoztatásához. A felperes távoli hozzátartozója szintén nem elfogulatlan, ugyanakkor az ő vallomása volt a legkevésbé aggályos, valamint egy konkrét időponthoz köthető eseményről számolt be. A felperes édesanyjával részleteiben és a jelenlévő személyek tekintetében is egybehangzó vallomását - mely szerint a felperes édesanyja 2003-ban vele együtt megnézte az e.-i ingatlant, és ott az alperest számon kérte, illetve jelezték, hogy a felperes vissza fog nemsokára térni - az elsőfokú bíróság okszerűen fogadhatta el valósnak, figyelemmel az e.-i ingatlan felperes távollétében lefolytatott perrel érintett tulajdonjogi helyzetére is.
Az elsőfokú bíróság a tényállást hiányosan állapította meg, abból nem következett, hogy az alperes tudott a felperes életben létéről, és az általa értékelt, nem vagyoni kártérítés összegszerűségét megalapozó körülmények sem voltak feltárhatóak.
A tényállást a másodfokú bíróság ezért kiegészíti egyrészt a bontóperi jegyzőkönyv alapján azzal, hogy az alperes az 1996. szeptemberi bontóperi tárgyaláson értesült arról, hogy a felperes az édesanyjához készül kiutazni Izraelbe, tudta azt is, hogy nemcsak a felperes testvére, de a felperesnek az édesanyja is élő, közeli hozzátartozója. Tényként volt továbbá megállapítható az is (az elsőfokú bíróság által ebben a körben okszerűen értékelt tanúvallomások alapján), hogy a felperes édesanyja 2003-ban történt hazalátogatása során az alperessel találkozott az e.-i ingatlannál, és számon kérte az építkezést, jelezte azt is, hogy a felperes vissza fog jönni és ők fogják befejezni az építkezést. A holttá nyilvánítási nemperes iratok alapján pedig azt lehetett megállapítani, hogy az alperes nem tájékoztatta az általa kezdeményezett eljárásokban a bíróságot sem arról, hogy a felperes nyilatkozata szerint Izraelbe ment a már kint élő édesanyjához, valamint arról sem, hogy nemcsak a felperes testvére, de a felperes édesanyja is élő legközelebbi hozzátartozó, akihez a felperes nyilatkozata szerint távozott.
A fentiek szerint kiegészített tényállás alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletével és annak indokaival részben értett egyet.
Az elsőfokú bíróság részben helyesen indult ki annak vizsgálatából, hogy az alperes jóhiszeműen kezdeményezte-e a holtnak nyilvánítási eljárást, illetve a magatartása megvalósított-e személyiségi jogsértést. A másodfokú bíróság megítélése szerint azonban az eljárás kezdeményezése önmagában nem alkalmas személyiségi jogsértés megállapítására. Egyrészt az eljárás eredményes befejezése alkalmas csak arra, hogy a felperes jogait bármilyen módon befolyásolja. Másrészt ahhoz, hogy a felperes személyiségére és személyiségi jogaira a holtnak nyilvánítást a Ptk. 75. §, 76. §-át sértő behatásként lehessen értékelni, szükség van arra, hogy a felperes szembesüljön annak tényével, illetve következményeivel. Nem minden jogsértés minősül egyúttal személyiségi jogsértésnek. A holttá nyilvánítás önmagában egy megdönthető vélelem, adminisztratív aktus, amely az elsőfokú bíróság következtetésével szemben nem jelenti a személy jogi megsemmisítését, jogainak elvonását és a személyiségének lényeges tulajdonságait sem érinti. A Ptk. 25. § (4) bekezdéséből ugyanis az következik, hogy amint a holttá nyilvánított személy előkerül, és jogait gyakorolni kívánja, a holttá nyilvánítás és annak minden jogkövetkezménye - ha jogszabály másként nem rendelkezik - hatálytalan.
Nincs ügydöntő jelentősége az emberi méltóság megsértésének a megállapíthatósága szempontjából annak sem, hogy az alperes anyagi haszonszerzésre törekedett vagy a felperes által hátrahagyott kiskorú gyermekek anyagi helyzetét kívánta rendezni. Az a körülmény ugyanakkor, hogy a felperes nem vitásan szembesült a holttá nyilvánításával, már értékelhető a Ptk. 75. §, 76. § értelmében védett emberi méltóság mint általános személyiségi jog megsértéseként.
A társadalmi közfelfogás ugyanis nem a vélelem jogi jellegének tulajdonít jelentőséget, hanem annak, hogy a holtnak nyilvánított személyt halottnak kell tekinti: az érintett ezt éli meg sérelemként. Az a tény, hogy egy személyről ilyen jellegű és tartalmú valótlan állítást tesznek, az érintett becsületének sérelméhez hasonló módon jelent behatást a személyiségét alkotó lényegi vonásaiba, emberi méltóságába mint általános személyiségi jogába. Az érintettet ez felháborítja, megviseli, adott esetben kérdéseket kaphat, magyarázkodásra kényszerülhet.
A perbeli esetben a kérelem elutasításával befejeződött sikertelen holtnak nyilvánítási kísérletekről, illetve a 2001-ben hatályon kívül helyezett holtnak nyilvánító végzésről nem vitásan sem a felperes, sem környezete nem szerzett - a 2005. szeptember 29-én kezdeményezett, 2006. szeptemberi eredményes holttá nyilvánítást megelőzően - tudomást. A felperes nyilatkozata szerint 2009-ben szerzett tudomást a holtnak nyilvánításáról. Kizárólag a 2005. szepˇtember 29-én kezdeményezett eljárásban tanúsított alperesi magatartás volt ezért vizsgálható, az azt megelőző eljárások még rosszhiszeműségük esetén sem voltak alkalmasak arra, hogy a felperes emberi méltóságát sértsék. A perben tehát nem pusztán a kezdeményezést, hanem az alperes eljárás során tanúsított, holttá nyilvánítást eredményező magatartásának egészét kellett értékelni.
Az elsőfokú bíróság az általa lefolytatott bizonyítás és a bizonyítékok alapján megállapított tényállás alapján megalapozottan következtetett arra, hogy az alperesi magatartás és a felperes személyiségi jogsérelme között az okozati kapcsolat fennállt. Kétségtelen, hogy a bíróság nyilvánítja holtnak végzésével a kérelmezettet, és a bíróságnak az eljárás sajátosságaira figyelemmel széles körben van lehetősége hivatalbóli bizonyításra. Az eljárás kérelmezője és az ügy ura azonban az alperes volt, az ellenérdekű felet az információkkal nem rendelkező ügygondnok képviselte. Jelentősen befolyásolja ezáltal az eljárás eredményét, hogy a kérelmező milyen információkat bocsát a bíróság rendelkezésére, és rosszhiszemű eljárás esetén a következményekért is felelősséggel tartozik. Az alperes a kiegészített tényállás alapján információkkal rendelkezett a felperes életben létéről. Függetlenül attól, hogy kétséget kizáróan nem bizonyított, hogy a felperes az alperes felé közvetlenül életjelet adott, a külföldre távozásának körülményeiről, hozzátartozói köréről az alperes tudott, és a hozzátartozókkal történt 2003-as e.-i találkozásból a felperes visszatérési szándékára, közvetve az életben létére utaló információt szerzett. Az alperes az eljárás során egy képeslapra hivatkozva ugyan említést tett Izraelről, és nem tagadta a 2000. évi személyi igazolványcserét sem, de lényeges információkat titkolt el különösen a felperes kiutazásának vele közölt körülményeiről és az élő hozzátartozói köréről, valamint a rájuk vonatkozó, felpereshez elvezető adatokról. Az alperes által rendelkezésre bocsátott információk és rosszhiszemű eljárása alapján a felperest holtnak nyilvánították, aki ezzel nem vitásan legkésőbb 2009, 2010-ben szembesült: a felperes Ptk. 75. §, 76. § által védett emberi méltóságának megsértése ezáltal megvalósult a 2005. augusztus 29-én kezdeményezett holttá nyilvánítási eljárás eredményeként.
A másodfokú bíróság a kifejtettekre figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatva azt állapította meg a Ptk. 75. §, 76. §, és a Ptk. 84. § (1) bekezdés a) pontja szerint, hogy az alperes azzal, hogy a 2005. augusztus 29. napján kezdeményezett eljárással a felperest holttá nyilváníttatta, megsértette a felperes emberi méltóságát.
A releváns adatokat eltitkoló alperes a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján alaptalanul hivatkozott arra, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Az pedig, hogy a felperes nem gondoskodott a magyarországi iratainak átvételéről, és ügygondnokkal kellett az eljárásokat lefolytatni, nem zárta ki az alperes személyiségi jogsértő magatartását és a nem vagyoni károkért való felelősségét. A Ptk. 4. § (4) bekezdése értelmében ugyanis más felróható magatartására hivatkozhat az is, aki maga sem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.
A Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja és a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján az alperes felelőssége fennállt a nem vagyoni károkért. Az elsőfokú bíróság helyesen döntött a nem vagyoni kártérítés megítéléséről mint az emberi méltóság megsértésének szubjektív szankciójáról. Annak összegszerűsége azonban eltúlzott volt, és az elsőfokú bíróság indokolása nem tartalmazta a nem vagyoni kártérítés mérlegelésénél a 34/1992. (VI. 1.) AB határozat alapján figyelembe vett szempontokat (az eset összes körülményei, pl. jogsértés súlya, felróhatóság, köztudomásúnak tekinthető, illetve ténylegesen bizonyított hátrányok), sem a felperes által állított nem vagyoni hátrányok vizsgálata körében ténylegesen értékelt körülményeket.
A másodfokú bíróság a jogsértést nem találta jelentéktelen súlyúnak, ugyanakkor a jogsértés nem volt kiemelkedő sem. Nem merült fel adat arra, hogy az alperes a felperes halálhírét keltette volna a környezetében, a bírósági eljáráson kívül nem volt a holttá nyilvánításnak szembe tűnő jele, pl. megrendezett kegyeleti esemény.
A felróhatóság körében értékelni kellett a felperesi magatartást is. A felperes elutazását követően a tartásdíjra jogosult alperes részére elérhetetlen volt, és 2006. évi visszatérését követően semmit nem tett annak érdekében, hogy előkerülését meg lehessen állapítani. Egyebek mellett a valós lakcím-bejelentési kötelezettségének sem tett eleget, és az alperesnél sem jelentkezett annak érdekében, hogy törvényi kötelezettségének, a tartásdíjfizetésnek eleget tegyen. Ezáltal maga is tevékenyen közreműködött abban, hogy az alperes és családja, illetve a hatóságok és a bíróság előtt se legyen látható. Az alperes ugyanakkor többször és kitartóan, a felperes életben létére utaló jeleket figyelmen kívül hagyva törekedett a felperes holttá nyilvánítására, a felróhatósága ezért jelentős volt. A gyermekek részesültek a felperes tulajdonjogában, az alperes részéről kifejezett haszonszerzési cél nem volt megállapítható.
A felperes által állított, keresetében részletezett sérelmek holttá nyilvánítással való összefüggései bizonyítatlanok voltak. A személyazonosító okmánnyal való rendelkezés hiánya, az albérletbe költözés lehetetlensége, a hajléktalan szállón lakás, a munkavállalás nehézsége a holtnak nyilvánításhoz sem a jogszabályi rendelkezésekre, sem a felperes által állított időpontokra és tényekre tekintettel nem köthető. A felperes 2006. szeptember 15-én új személyi igazolványt váltott ki. Amennyiben 2009-ben szerzett tudomást a holttá nyilvánításáról, akkor a 2007 és 2010 között nem akadályozhatta bérelt ingatlanban lakásban, munkavállalásban. A lakcím fiktiválása már a holttá nyilvánító végzést hatályon kívül helyező végzést követően történt (2011). Az általa állított rendőri intézkedésre - a csatolt büntető iratok tanúsága szerint - 2010 májusában került sor, miközben a felperes már 2009 végén értesült nyilatkozata szerint a holttá nyilvánításáról. A 2010. májusi események már kizárólag azzal függnek össze, hogy a felperes nem jelent meg a hatóságok előtt annak érdekében, hogy előkerülését megállapíthassák. Ezen túlmenően a becsatolt nyomozati iratok alapján az volt megállapítható, hogy a vele együtt elfogott barátjával szemben ugyanazokat a kényszerintézkedéseket foganatosították (mindkettejüket előállították). Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben ezért nem volt arra következtetés levonható, hogy a holtnak nyilvánítása miatt más intézkedéseket alkalmaztak vele szemben. A felperes akként nyilatkozott, hogy 2006-ban vagy 2008-ban megkereste a legkisebb gyermekét Facebookon, aki akkor úgy reagált, hogy eddig is jó élete volt, ezután is az lesz; ami megkérdőjelezte, hogy az alperes a felperes halálhírét terjesztette a gyerekei előtt és emiatt változott a gyermekeivel való kapcsolata hátrányosan.
A tulajdonjog védelme és az emiatt indított per a nem vagyoni hátrányok között nem értékelhető. A holttá nyilvánított előkerülésével minden jogkövetkezmény hatálytalan, ezért a tulajdont szerző gyermekekkel mint bejegyzett jogosultakkal szembeni perindítás szükségessége csak akkor merülhetett fel, ha a holtnak nyilvánítás tényétől függetlenül jogvita állt fenn. Az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a végrehajtó a felemelt és elmaradt tartásdíjat az ingatlan eladási árából végrehajtotta. A felek másodfokú eljárási nyilatkozataiból is arra lehetett következtetni, hogy az e.-i ingatlan tulajdoni hányadaival, a vételár felosztásával kapcsolatban sem értettek egyet.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság a holtnak nyilvánítással összefüggésben azt tudta bizonyítottnak tekinteni, hogy a felperest a körülményeire tekintettel a holtnak nyilvánítással való szembesülés megviselhette, emiatt ügyintézésre, magyarázkodásra kényszerülhetett. Erre, és a jogsértés súlyára, valamint az alperesi magasabb felróhatóságra figyelemmel, tekintettel arra is, hogy a felperes tevékenyen közreműködött a helyzet kialakulásában, a másodfokú bíróság 600 000 forint nem vagyoni kártérítést látott arányban állónak a felperesi jogsérelemmel.
A másodfokú bíróság ezért a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét e részben megváltoztatva a sérelemdíj összegét 600 000 forintra leszállította, egyebekben azt a per főtárgya tekintetében helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 32.Pf.20.810/2018/4-II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás