Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

PK ÍH 2018/14.

PK ÍH 2018/14.

2018.03.01.
I. Személyiségi jogi perben nem lehet levonni annak a jogi következményeit, hogy egy jogerősen be nem fejezett büntetőügyben a fogva lévő terheltet védő jelenléte nélkül hallgatták ki.
II. A terhelt védelemhez fűződő jogának a biztosításával kapcsolatos körülmények értékelése a büntetőeljárásból nem vonható ki, az e jog megsértésével felmerült hátrány sérelemdíjjal nem orvosolható. A büntetőjog által biztosítható jogvédelmet a polgári jogi alapokon álló személyiségvédelem nem előzheti meg [új Ptk. 2:42. §, 6:548-549. §; Be. 78. § (4) bekezdés].
A fellebbezés elbírálása szempontjából releváns tényállás szerint a felperessel szemben nagyobb értékre, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntette kísérletének gyanúja miatt indult büntetőeljárás. A nyomozó hatóság a felperest 2015. november 12. napján az ezen a napon D.-ben elkövetett bűncselekmény miatt hallgatta ki gyanúsítottként első alkalommal, amelyre – a felperes fogvatartására figyelemmel – a nyomozóhatóság védőt rendelt ki. Dr. B. I. ügyvédet e-mailben és telefonon értesítették a felperes gyanúsítottkénti kihallgatásának időpontjáról. A védő az értesítést tudomásul vette, egyben jelezte, hogy a kihallgatáson egyéb elfoglaltsága miatt nem fog megjelenni. A felperest a kihallgatása során figyelmeztették a Be. 179. § (2) bekezdésében foglalt védőválasztási jogára és közölték vele, hogy hivatalból dr. B. I. védőt rendelték ki a számára. Tájékoztatták arról is, hogy „a részére kirendelt védő a kihallgatásán egyéb elfoglaltsága miatt részt venni nem tud.” A felperes a védő kirendelését elfogadta, és tudomásul vette, hogy a védője a kihallgatásról távol marad. Úgy nyilatkozott, hogy ennek tudatában is vallomást kíván tenni. A felperes a vallomásában a terhére rótt bűncselekmények elkövetését ténybelileg elismerte, a dolog elleni erőszakos elkövetést, valamint a bűntársak szerepét azonban tagadta.
A felperes lánya, M. B. 2015. november 13-án dr. K. T. ügyvédet hatalmazta meg, melyre tekintettel dr. B. I. kirendelését a nyomozó hatóság visszavonta. 2015. november 15-én a nyomozási bírói ülésen a meghatalmazott védő részt vett, a felperes úgy nyilatkozott, hogy bűnösnek érzi magát.
M. B. 2015. november 24-én dr. R. M. védőt hatalmazta meg; és dr. K. T. november 25-én tájékoztatta a nyomozó hatóságot megbízása megszűnéséről. 2015. december 4-én a felperes folytatólagos gyanúsítotti kihallgatására került sor, melyen a védői feladatokat dr. R. M. helyetteseként dr. F. Á. látta el. Ekkor a felperest korábbi cselekményein túlmenően további két bűncselekménnyel gyanúsították meg. A felperes úgy nyilatkozott, hogy korábbi vallomását fenntartja, de az újabb, vele közölt két cselekmény elkövetését nem ismerte el. A védő azt észrevételezte, hogy egyik elismert cselekmény esetében „sem történt beismerés dolog elleni erőszakra, merthogy nyitva volt minden ajtó.”
2016. január 6-án kelt levelében a felperes ügyészi meghallgatást kért más nagyobb súlyú bűncselekmény feltárását kilátásba helyezve. Kérte, hogy meghatalmazott védője ne legyen azon jelen, mert ezt az ügyvédet az alapügyben érintett bűntársai révén fogadta, és új vallomása ezen bűntársait is érinteni fogja. A nyomozóhatóság két tagja január 20-án felvette a kapcsolatot a felperessel, aki megerősítette, hogy védője nélkül kíván vallomást tenni. Tájékoztatták arról, hogy ez esetben a meghatalmazást visszavonhatja, részére más védőt rendelnek ki. A felperes dr. R. M. meghatalmazását nem vonta vissza, ezért a nyomozó hatóság a meghatalmazott védőt január 21-én értesítette a felperes 2016. január 28-ára tervezett ismételt meghallgatásáról. Ennek során a felperessel újabb gyanúsítást közöltek egy p.-i ingatlanba történt betörés miatt. Védőként – meghatalmazott védője helyetteseként – ismét dr. F. Á. volt jelen. Ezen cselekmény elkövetését a felperes nem ismerte el, a gyanúsítás ellen panasszal élt.
A meghallgatást követően, védője távozása után az előadó ügyész jelenlétében meghallgatták a felperest arról, miért kért ügyészi kihallgatást. Az erről 2016. január 29-én készült jelentés szerint a felperes elmondta, hogy fél K. S. nevű, ugyancsak fogva lévő bűntársától, és a családját is félti. Két papírlapot adott át, melyeken írás és ábra is szerepelt. Ezekkel kapcsolatosan a felperes azt mondta, hogy kábítószerrel foglalkozó szervezetről írt, amiben érintett K. S. és a testvére is. Konkrétumokat nem mondott, de vádalkut szeretett volna, hogy szabadlábra kerülhessen és megvédhesse a családját. Ezt követően tájékoztatták arról, hogy a kívánsága szerint vádalkut kötni nem lehet, és az elmondottakat jegyzőkönyvbe kell venni. Tájékoztatták továbbá, hogy amennyiben az alapügyben kíván valamilyen vallomást tenni, akkor értesíteni kell a védőjét, mert a védő részvétele kötelező. A felperes ezek után még egy papírlapot adott át, amely 2016. január 24-én kelt és az „Önvallomás” elnevezést viselte. Úgy nyilatkozott, hogy végül is vallomást nem kíván tenni, kérte, szállítsák vissza a BV intézetbe. A jelentést annak tartalma miatt a nyomozati iratok között nem helyezték el.
Még ugyanezen a napon készült egy kérelem is, melyben a felperes fogadott ügyvédje kizárását kérte arra hivatkozva, hogy dr. R. M.-mel a kapcsolatot nem tudja felvenni, csak egyszer beszéltek telefonon. Védő kirendelését kérte. Az illetékes járási ügyészség 2016. február 3-án tett indítványt a védő kizárására, de a felperes 2016. február 25-én úgy nyilatkozott, hogy nem kívánja visszavonni védője meghatalmazását. A védő eljuttatta a járásbírósághoz a felperes 2016. február 6-án és február 24-én kelt nyilatkozatait, melyek szerint a felperes az ügyben tett minden vallomását visszavonja, mert a nyomozás során tett nyilatkozatait a hatóság nyomására tette. A járásbíróság 2016. március 20-án kelt végzésével dr. R. M.-t kizárta a felperes védelmének ellátásából, részére dr. M. P. ügyvédet védőként kirendelte. Dr. R. M. viszont a Sz. Járási Ügyészség és a nyomozó hatóság kizárása iránti kérelmén túlmenően feljelentést is tett az eljáró hivatalos személyek felperessel szemben tanúsított eljárása miatt. A Pest Megyei Főügyészség a kizárás iránti kérelmeket elutasította, míg a Központi Nyomozó Főügyészség Budapesti Regionális Osztálya a csoportosan elkövetett kényszervallatás bűntette, illetőleg büntetőeljárást eredményező hamis vád bűntette miatt indult nyomozást – miután bűncselekmény nem volt megállapítható – megszüntette. A határozattal szembeni panaszt a II. r. alperesi Legfőbb Ügyészség 2016. május 26-án kelt határozatával elutasította.
A nyomozó hatóság a felperes 2016. április 29-re tervezett folytatólagos gyanúsítotti kihallgatásáról dr. M. P. védőt április 27-én értesítette, őt telefonon is megkereste. A védő úgy nyilatkozott, a kihallgatáson nem tud megjelenni. Ezen a kihallgatáson a felperes vallomást nem tett.
A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az alperesek megsértették az Alaptörvény IV. cikkében és a Ptk. 2:43. §-ában biztosított személyes szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogát, a XXIV. cikkben nevesített tisztességes eljáráshoz való jogát, valamint a XXVIII. cikkben biztosított védelemhez való jogát azzal, hogy a 2015. november 12-én, 2016. január 20-án és 28-án, valamint április 29-én tartott kihallgatások során védő jelenléte nélkül hallgatták ki gyanúsítottként úgy, hogy a január 20-án és a 28-án történtekről jegyzőkönyvet sem vettek fel. Az április 29-én tartott kihallgatás vonatkozásában igényt csak az I. rendű alperesi rendőr-főkapitánysággal szemben terjesztett elő. Ezen túl hivatkozott arra is, hogy az alperesi magatartás következtében sérült a magánélethez és az emberi méltósághoz való joga. Kérte, hogy a bíróság az alpereseket a további jogsértéstől tiltsa el, továbbá tőle magánlevél útján kérjenek elnézést. Indítványozta, hogy a bíróság az I. és II. rendű alpereseket 750 000 forint sérelemdíj egyetemleges megfizetésére, míg az I. rendű alperest az április 29-én tartott kihallgatás miatt további 250 000 forint sérelemdíj megtérítésére kötelezze. Kereseti kérelme összefoglalásaként hivatkozott arra, hogy a büntetőeljárások nyomozati szakaszában tett terhelti vallomások, nyilatkozatok a bírósági szakban kiemelt jelentőséggel bírnak, tehát meghatározó módon hatnak a majdani ítéletre. Éppen ezért különösen fontos a nyomozati szakban a védő jelenléte minden eljárási cselekménynél akár a Be. 186. §, akár a Be. 192. § (1) bekezdése szerinti, a hatósággal történő kommunikációról van szó. Hivatkozott a kárfelelősség általános, Ptk. 6:519. §-ban írt szabályaira, illetve a Ptk. 6:548. §-ban írt speciális, a közhatalom gyakorlásával okozott kárért való felelősségre vonatkozó szabályokra is.
Az I. rendű alperes a kereset elutasítását kérte.
Állította, hogy magatartása jogszerű volt, felróhatóság a terhére nem állapítható meg, továbbá a keresettel érintett időpontok tekintetében is jogszerűen járt el. Álláspontja szerint a felperes sérelemdíj iránti igénye megalapozatlan és lényegesen eltúlzott, mert az előadásait bizonyítani nem tudta. A január 28-i meghallgatás körében külön rámutatott, a felperes minden egyes alkalommal a büntetőeljárásbeli jogairól felvilágosítást kapott, jogait maradéktalanul gyakorolhatta; ugyanakkor a január 28-i második meghallgatásra kifejezetten a felperes kezdeményezése alapján került sor, mivel a felperes saját ügyénél „sokkal komolyabb súlyú” ügyről kívánt beszámolni. Az alapügyben védője hiányára tekintettel nem is engedték nyilatkozni. Osztotta a II. rendű alperes által kifejtetteket, miszerint a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog – nem vitatva azok alapjogi helyzetét – nem vonhatóak a polgári jog által védendőnek minősülő személyiségi jogok körébe, így a perben ezek vizsgálata irreleváns.
A II. rendű alperes mind a jogalap, mind az összegszerűség tekintetében kérte a kereset teljes egészében történő elutasítását. Védekezése szerint a felperes által jogsértő magatartásként feltüntetett eljárási cselekményei nem sértenek személyiségi jogot, ezen túlmenően a polgári jogi személyiségvédelem köre nem azonos az alapjogok katalógusával. Kiemelte, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog elsődlegesen nem az emberi individuum védelmét, hanem az állami közreműködés mellett zajló eljárások megfelelő funkciójú megvalósítását, illetve érvényesülését szolgálja. Vitatta, hogy a rá vonatkozó eljárási szabályokat megszegte volna. Hivatkozott arra, hogy a nyomozás során a felperes részére a védő részvételét minden esetben biztosította a Be. 184. § (2) bekezdés alapján. A felperes „Önvallomás” elnevezésű iratának keletkezésével kapcsolatosan a Központi Nyomozó Főügyészség sem állapított meg jogellenes eljárást, az abban foglaltak amúgy korábbi vallomásánál többet nem is tartalmaztak. Utalt arra is, hogy a személyiség jogi per nem egy különleges jogorvoslati eljárás, amelynek során a bíróság az alapul fekvő ügy felülbírálatát elvégezhetné. A mulasztást egyébként csak a kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési tévedés alapozza meg, és az is elsősorban akkor, ha a ténymegállapítás és a döntés nem mérlegelés eredménye. Kifogásolta, hogy a felperes a magánélethez való jog, illetőleg az emberi méltóság megsértésre vonatkozó kérelmét részletesen nem fejtette ki.
Rögzítette, hogy a felperes összesen hat, a felperes és a hatóság közötti kapcsolatfelvétel szabálytalansága miatt nyújtott be kereseti kérelmet. A 2015. november 15-i hatósági-felperesi találkozás kapcsán ugyanakkor megállapította, hogy akkor nem az I. vagy II. rendű alperes járt el, hanem a B. Bíróság, amely az általa felvett jegyzőkönyvben írtak szerint tartotta meg a nyomozási bírói ülését: így az ezzel kapcsolatos kereseti kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasította.
A felperes 2015. november 12-i, december 4-i, 2016. január 28-i első és a 2016. április 29-i kihallgatása során az alapügyben történt meg a meghallgatása, míg a 2016. január 20-i, és a január 28-i második meghallgatása a Be. 192. § (1) bekezdés szerinti eljárás keretében zajlott le. Megállapította, hogy a felperes 2015. november 12-i kihallgatására az I. rendű alperes gondoskodott védő kirendeléséről. Telefonon értesítették is a védőt a felperes gyanúsítottkénti kihallgatásának időpontjáról, így a felperes keresettel megjelölt jogai nem csorbultak; ezért a jogellenesség hiánya miatt a felperes ezen időpontra vonatkozó keresetét elutasította.
A 2015. december 4-én megtartott folytatólagos gyanúsítotti kihallgatáson készült jegyzőkönyv alapján megállapította azt is, hogy a nyomozó hatóság ezen alkalommal is biztosította a felperes eljárási jogait, ugyanis bizonyított, hogy ekkor és a 2016. január 28-án tartott első kihallgatáson is jelen volt a felperes meghatalmazott védője.
A 2016. április 29-én tartott kihallgatással kapcsolatosan figyelembe vette azt is, hogy a dr. R. M. kizárásával kapcsolatos bírósági határozat felülvizsgálatára csupán 2016. május 9-én került sor, így az április 29-i meghallgatás során még az első fokon hozott, a megbízott védő kizárására vonatkozó bírósági határozatot kellett a nyomozó hatóságnak figyelembe venni.
Az a körülmény, hogy dr. M. P. ügyvéd a tervezett kihallgatáson részt venni nem tudott, a nyomozó hatóságtól független körülmény. A nyomozó hatóság a már korábban megjelölt garanciális szabályok betartása mellett járt el, így ezen időpontok vonatkozásában is elutasította a keresetet.
Megállapította, hogy a garanciális szabályokat nem tartották be a V.-i Fegyház és Börtönben január 20-án, illetőleg a január 28-i második meghallgatáson, a fogvatartott felperes védője nem volt jelen, a hatósággal történő kapcsolatfelvétel alkalmával.
Rámutatott arra, hogy a felperes által kezdeményezett ügyész-felperes találkozó nem a Be. 533. § szerint szabályozott „lemondás tárgyalásról”, azaz az alapügyre vonatkozó, a hatóság és a gyanúsított közötti kapcsolatfelvétel volt. Ezt az alapügytől teljesen eltérő, lényegében egy meg sem indított eljárással kapcsolatban tartott felperesi meghallgatásnak minősítette, melyre a Be. 192. § (1) bekezdés szabályozása irányadó. Kifejtette, hogy a Be. ezen eljárásra speciális szabályokat nem állapít meg. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló iratok szerint megállapította, hogy a felperes maga kezdeményezte az ügyészséggel a kapcsolatfelvételt a Sz. Járási Ügyészségnek címzett, 2016. január 6-án kelt beadványában, melyben ügyészi kihallgatást kért. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy ha a felperes előadása a „sokkal komolyabb súlyú” üggyel kapcsolatban valós, úgy abban az eljárásban a felperes terhelt, vádlotti pozíció helyett tanú pozícióban járt volna el. Az alapügyben vele szemben elrendelt büntetőeljárás megszüntetésre került volna, vagyis a felperes az ügyészséggel nem mint terhelt, vádlott, gyanúsított, hanem mint tanú állt kapcsolatban, és ezen jogállásának megfelelő eljárási garanciák alapján vizsgálta az alperesi magatartás jogszerűségét. Úgy ítélte meg, hogy a január 20-i, a fogvatartott felperes védő nélküli hatósággal történő kapcsolatfelvétele a január 6-i levél alapján indokolt volt, egyebekben e körben sem az ügyészség, sem a rendőrhatóság súlyos jogértelmezési, illetőleg jogalkalmazási hiányosságát nem lehetett megállapítani.
Megítélése szerint a január 28-i meghallgatáson a felperesnek mint tanúnak lehetősége volt jogi képviselő közreműködését kérni. A felderített tényállás alapján azonban a felperes bocsátotta el a képviselőjét a tanúkénti meghallgatásról, saját maga nem tartott igényt a jogi képviselő jelenlétére. Ez az eljárása ugyanakkor a tanúként meghallgatott felperesnek olyan döntése, amely teljesen független az őt meghallgató hatóság eljárásától. A felperes szabadon dönthetett, ezért az az érvelése sem foghatott helyt, hogy az alpereseknek az elhatározásától függetlenül is gondoskodni kellett a jogi képviselő helyszínen maradásáról. Az elsőfokú bíróság a fentiek alapján a január 28-i második meghallgatás kapcsán sem állapította meg azt, hogy az eljáró ügyészség, nyomozó hatóság a felperes részére nem biztosította a védő jelenlétét; arról a felperes maga dönthetett, és a bíróságon tett nyilatkozata alapján – hallgatólagosan, passzivitást tanúsítva – ezt a diszkrecionális jogát gyakorolta is.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a felperes egyik kereseti kérelmét sem találta megalapozottnak, ezért azt teljes egészében elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte elsődlegesen, hogy az elsőfokú ítéletet a másodfokú bíróság változtassa meg és keresetének adjon helyt. Másodlagosan kérte, hogy az elsőfokú ítéletet helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróságot újabb eljárás lefolytatására és újabb határozat hozatalára utasítsa.
Észrevételezte, hogy a 2015. november 15-i kihallgatásával kapcsolatosan keresetet nem terjesztett elő. Álláspontja szerint a 2015. november 12-i esetben téves az a megállapítás, hogy a keresettel megjelölt jogai ne csorbultak volna, hiszen a védő nem volt jelen a meghallgatásnál, másik védő kirendeléséről nem gondoskodtak, noha a fogvatartott meghallgatása esetén kötelező a védelem. Ennek hiányában pedig a védelemhez való jog mindenképpen sérül. A jogszabály nem pusztán a védő kirendelését írja elő, hanem a kötelező védelmet: tehát a védőnek jelen kell lennie a meghallgatás során. Ha nem tud jelen lenni, a meghallgatás akkor sem foganatosítható, ha ehhez a fogvatartott hozzájárul, mégpedig épp azért, mert a védő kirendelése garanciális szabály. Hivatkozott e körben az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatára.
A 2016. január 20-án, illetőleg 2016. január 28-án a másodikként történt meghallgatásra vonatkozó kihallgatása körében arra hivatkozott, hogy nincs jelentősége annak, hogy miről akarták meghallgatni. A fogvatartott terhelt esetében a Be. garanciális szabályként írja elő a jogi képviseletet, nem tesz különbséget a tekintetben, hogy mire kívánják meghallgatni. A fogvatartott terhelt állításával szemben a bizonyítási teher a hatóságot terheli arra nézve, hogy mire kívánták meghallgatni; meghallgatási jegyzőkönyvet nem tudtak az alperesek csatolni, de egyéb bizonyítékkal sem szolgáltak. Nem mond ki olyat a Be., hogy „a speciális ügyészség hatáskörébe tartozó” ügyekben fogvatartott esetén a kötelező jogi képviselet szabályait ne kellene alkalmazni. Az alperesek semmilyen módon nem bizonyították, hogy tanúként kívánták meghallgatni. Szintén ellentétes a Be. szabályaival az az alperesi hivatkozás, mely szerint „a felperes és képviselője között olyan fokozódó érdekellentét állt fenn, amely indokolttá teszi a terhelt védője nélküli meghallgatását.” Ezzel szemben, ha érdekellentét felmerül, akkor védőt kell kirendelni, ha a védő nem tud jelen lenni, akkor olyan védőt kell kirendelni, aki jelen tud lenni. Az elsőfokú bíróság döntése a felperes szerint a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjába, a Ptk. 2:52. § (1) bekezdésébe, a Ptk. 2:43. §-ába, az Alaptörvény IV. cikkében a XXIV. cikkébe, a XXVIII. cikkbe és a Be. 46. § b) pontjába ütközik. A védői jelenlét vonatkozásában hivatkozott több eseti döntésre és arra, hogy a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság rendre marasztalja a tagállamokat a garanciális szabályok mellőzése miatt.
Az I. rendű alperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Hangsúlyozta, hogy az általa foganatosított intézkedések során a büntetőeljárási törvény rendelkezéseit betartva járt el. A felperest minden eljárási cselekmény során kellő részletességgel tájékoztatta jogairól, védelemhez fűződő joga egyetlen esetben sem csorbult. A felperes azon érvelésével szemben, miszerint kötelező védelem esetén a védőnek minden gyanúsítotti kihallgatáson részt kell vennie, hivatkozott az Alkotmánybíróság 8/2013. (III. 1.) AB határozatában kifejtettekre.
A II. rendű alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, abból okszerűen levont következtetéssel, a vonatkozó jogszabályok pontos megjelölésével, többek között a jogellenesség hiányának megállapításával megalapozottan utasította el a keresetet. Fenntartotta az elsőfokú eljárásban már kifejtett álláspontját, miszerint a büntetőeljárási törvényben szabályozott kötelező védelem nem azonos az egyes eljárási cselekményeknél kötelező védői jelenléttel. A törvény rendelkezései szerint a kötelező védelem esetén sem kötelező a védőnek jelen lennie minden eljárási cselekménynél, csak a törvény kifejezetten erre vonatkozó előírása esetén. Az Alkotmánybíróság a felperes által felvetett kérdéskört a 209/B/2003. számú határozatában vizsgálta. Annak 2.3.3. pontjaiban alatt megállapította, hogy „[n]em jelenti a védelemhez való jog szükségtelen és aránytalan korlátozását, és nem ellentétes a tisztességes eljáráshoz való jog követelményeivel, hogy a törvényalkotó a nyomozási szakaszban még a kötelező védelem eseteiben (Be. 46. §) is csak lehetőségként szabályozza a védő jelenlétét az eljárási cselekményeknél.”
A fellebbezés megalapozatlan.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntésével egyetértett, indokait azonban az alábbiak miatt nem osztja.
Először is az ítélőtábla azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság – ahogyan arra részben a felperes is utalt fellebbezésében – a kereseti kérelmet nem megfelelően rögzítette, ezért azon az indokolásában túl is terjeszkedett. A felperes keresete nem általában a tényállásban írt büntetőügyben történtek során, és nem is összesen hat, a felperes és a hatóság közötti kapcsolatfelvétel szabálytalansága miatt bekövetkezett jogsérelem megállapítására irányult. Ténylegesen a 2015. november 12-én, a 2016. január 20-án és a 28-án lefolytatott második, valamint a 2016. április 29-én tartott kihallgatással összefüggésben sérelmezte személyhez fűződő jogai megsértését. Mindezek miatt az ítélet indokolásából a másodfokú bíróság mellőzi a 2015. november 15-én és december 4-én tartott kihallgatásra vonatkozó megállapításokat.
Az elsőfokú bíróság indokolásában az alkalmazott jogszabályok körét részben tévesen határozta meg, mert a Be. 534. § (4)–(8) bekezdéseiként megjelölt rendelkezések ténylegesen a Be. 538. § (4)–(8) bekezdései. Ezen túlmenően a jogszabályi felsorolásban a Ptk. 2:43. § c) pontja indokolatlan, hiszen a felperes hátrányos megkülönböztetésére nem hivatkozott. Az igényelt szankciók közül csupán a sérelemdíjat tüntette fel, holott a felperes kérte az alpereseket a további jogsértéstől eltiltani, továbbá elégtételre is igényt tartott.
A felperes keresete jogalapjaként az Alaptörvény idézett rendelkezésein túlmenően a Ptk. 2:43. §-ban felsorolt valamennyi nevesített személyiségi jogot megjelölte, melyek közül kiemelte a személyes szabadság megsértését és a magánélethez való jogot, illetve általánosságban az emberi méltóságot is. Elmaradt ugyanakkor a felperes részéről annak kifejtése, hogy mely alperes, mely konkrét magatartásával, mely személyhez fűződő jogát sértette. Így azt sem indokolta, hogy a 2016. április 29-i kihallgatással összefüggésben sérelemdíj iránti igényt miért csak az I. rendű alperessel szemben érvényesített, továbbá azt sem, hogy a II. rendű alperes, aki csupán a január 28-án másodikként történt meghallgatás során volt érintett, mely okból felelős az ügyészi részvétel nélkül folyt kihallgatásokkal összefüggésben.
Mindezek a hibák azonban a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján nem minősülnek olyan eljárási hibának, amely az ítélet hatályon kívül helyezését indokolják, ezért az ítélet érdemi felülvizsgálatának nem volt akadálya.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletében a jogszabályi rendelkezések körének meghatározásával és a levont következtetésekkel nem értett egyet. Helyesen hivatkoztak az alperesek arra, hogy a felperes által sérelmezett alapvető jogok védelme nem egyezik meg a Ptk. 2:42. § szerinti általános személyiség-védelemmel. Egyetértett e körben a BDT 2015.3337. számú ítélőtáblai határozatra történő hivatkozással is. Polgári perben a felperes által alaptörvényi hivatkozással megjelölt alapjogok kizárólag akkor vehetők figyelembe, ha azok valamely, a törvényben meghatározott vagy meg nem határozott személyiségi jogként értékelhetőek. A büntetőeljárás során mind a tisztességes eljáráshoz, mind a védelemhez fűződő jogok és garanciák az eljárási törvényben öltenek testet. Jelen perben továbbá arra is figyelemmel kellett lenni, hogy a perrel érintett büntetőeljárás jelenleg is folyamatban van. Azt kellett ezért megítélni, hogy a felperes által megjelölt négy esetben polgári jogi védelmet igénylő, alperesi jogsértő magatartás történt-e a felperes sérelmére. A személyhez fűződő jogok – jelen esetben – szubszidiárius jellege miatt a perbeli esetben elsősorban azt kellett vizsgálni, hogy a megjelölt alperesi magatartás által okozott sérelem orvoslására van-e más alkalmas jog.
Erre jelen esetben igenlő válasz adható, mégpedig a Be. 78. § (4) bekezdése, mely szerint nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. Ebből az következik, hogy amennyiben a felperes vallomása olyan körülmények között keletkezett, amely a felperes eljárási jogait sértette, úgy azt a vele szemben folyó eljárás során figyelmen kívül kell hagyni. Ennek a kérdésnek a megítélése azonban a büntetőeljárásra tartozik. A felperes védelemhez fűződő jogának biztosítására vonatkozó körülmények értékelése a büntetőeljárásból nem vonható ki, az e jogával kapcsolatos sérelem a büntetőeljárás során orvosolható. A polgári perben eljáró bíróság nem léphet sem a büntetőbíróság, sem az Alkotmánybíróság helyébe. Ez utóbbi a 2011. évi CLI. törvény 27. §-a szerinti eljárásában képes a felperest egyedi büntetőügyben esetleg ért sérelem orvoslására. Ezeket az eljárási lehetőségeket a polgári jogi alapokon álló személyiségvédelem nem előzheti meg.
A felperes fellebbezésében hivatkozott Yaremenko kontra Ukrajna ügyben [EJEB, Yaremenko kontra Ukrajna, (32092/02), 2008. június 12.] az EJEB éppen arra mutatott rá, hogy a konkrét büntetőeljárásban nem értékelte a nemzeti bíróság, hogy jogellenesen szerezték-e be a bizonyítékot.
Ezt támasztja alá a 8/2013. (III. 1.) AB határozat [53] bekezdése, amelyben az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Egyezménye jogvédelmi mechanizmusával összefüggésben arra emlékeztetett, hogy „ha csak az első kihallgatás során nincs jelen az ügyvéd, az is aggályos az Egyezmény 6. Cikk (3) bekezdés c) pontjának összefüggéseiben, de hogy meg is sértette-e (ti. a védelemhez való jogot), azt tulajdonképpen csak egy konkrét eljárás összes körülményei alapján lehet megállapítani, amelynek során meghatározó jelentősége van annak, hogy az ügyvéd nélkül tett nyilatkozatoknak mi a későbbi sorsa, a terhelt/vádlott később megerősítette vagy megtagadta-e, a nyilatkozatok milyen hatást gyakoroltak az illető büntetőeljárásának végkimenetelére, történt-e az ügyvéd távollétében egyéb eljárási cselekmény. Jelentősége van a terhelt esetében, hogy laikus-e vagy jogászként eleve átlátja-e egy büntetőeljárás különböző szakaszainak jellemzőit. [166/2011. (XII. 20.) AB határozat, 7.2] Ebből következően az Egyezmény 6. Cikk (3) bekezdés c) pontjában rejlő jog sérelmének vizsgálatakor mindig szükséges figyelemmel lenni a kérdéses vallomásnak a büntetőeljárásban játszott szerepére”.
Ezen túlmenően a felperes semmilyen más olyan sérelemre nem hivatkozott, amely a Be. 78. § (4) bekezdése szerinti jogkövetkezménnyel ne lenne orvosolható. A védő jelenléte nélkül történt kihallgatásai miatt sem személyes szabadsága, sem magánélethez fűződő joga, sem pedig emberi méltósága nem sérült. A védelemhez fűződő, illetve a tisztességes eljáráshoz fűződő jog pedig nem azonosítható sem a személyes szabadsághoz, sem a magánélethez fűződő joggal. Mindezek miatt szükségtelen volt az elsőfokú bíróságnak a büntetőeljárási és anyagi jogi jogszabályokat az elsőfokú ítéletben kifejtett mélységben értékelnie.
A felperes által hivatkozott másik EJEB döntés jelentős mértékben eltért a perben tárgyalt esettől, mivel az abban érintettet elítélték a terhére rótt cselekmény miatt, ezért eleve más eszközök álltak rendelkezésére jogai megóvása érdekében [Pishchalnikov kontra Oroszország, EJEB (7025/04), 2009. szeptember 24.]. A Laska és Lika kontra Albánia ügy [EJEB, Laska és Lika kontra Albánia, (12315/04), 2010. április 20.] pedig a felismerésre bemutatás rendkívül különös körülmények közötti végrehajtása miatt volt elsősorban jogsértő.
A fentiekhez hasonló okból volt megalapozatlan a felperes keresete a Ptk. 6:548. § alapján is. Az (1) bekezdés szerint közigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget akkor lehet megállapítani, ha a kárt közhatalom gyakorlásával vagy annak elmulasztásával okozták, és a kár rendes jogorvoslattal, továbbá a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható. A 6:549. § (1) bekezdése szerint a bírósági és az ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség szabályait kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy a kárigényt bírósági jogkörben okozott kár esetén a bírósággal, ügyészségi jogkörben okozott kár esetén a Legfőbb Ügyészséggel szemben kell érvényesíteni. A kártérítési keresetnek előfeltétele a rendes jogorvoslat kimerítése, ami jelen esetben nem történt meg.
Az a csatolt iratokból és a felperes személyes előadásából is megállapítható volt, hogy a felperes kihallgatására minden esetben védő kirendelését és a védő értesítését követően került sor. 2016. január 20-án és 28-án a második esetben nem gyanúsítotti kihallgatást foganatosított az I. rendű alperes. Ezt támasztja alá az a tény, hogy az ekkor történtekkel kapcsolatosan jegyzőkönyv nem született, csupán jelentés és feljegyzés, melyek nem is képezik részét a felperessel szemben folyamatban lévő büntetőeljárás anyagának. Arra alapítottan, a folyamatban lévő büntetőeljárás során vele szemben hátrányos esemény sem következhet be. Ebből viszont az is következik, hogy azokkal összefüggésben hátránya sem származhat, olyan pedig különösen nem, amely a büntetőeljárásban hozandó döntés felülvizsgálata során ne lenne orvosolható. A gyanúsítotti kihallgatásokkal összefüggésben pedig a folyamatban lévő eljárásban érvelhet a jelen perben előadottakkal, figyelemmel a már hivatkozott Be. 78. § (4) bekezdésére. Bár e rendelkezés nem jogorvoslati jellegű, a felperes által sérelmezett alperesi magatartással esetleg okozott hátrány kiküszöbölésére a legalkalmasabb eszköz.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – eltérő indokolás mellett – helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 32.Pf.21.137/2017/7-II.)
  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére