BÜ BH 2018/245
BÜ BH 2018/245
2018.09.01.
A nemzeti bíróság eljárásában a ne bis in idem elvének érvényesülése a tagállami és a harmadik országok bírósága által hozott ítéletek vonatkozásában [Be. 6. § (3) bek. e) pont, a 2017. évi XXXIX. törvénnyel bevezetett – 2012. évi CLXXX. törvényt módosító, korábbi vonatkozó rendelkezéseit felváltó, illetve kiegészítő – szabályozás].
[1] A járásbíróság a 2016. szeptember 23-án meghozott végzésével a terhelttel szemben sikkasztás bűntette [1978. évi IV. tv. (a továbbiakban: korábbi Btk.) 317. § (1) bek., (5) bek. a) pont] és magánokirat-hamisítás vétsége (korábbi Btk. 276. §) miatt indult büntetőeljárást megszüntette; a sikkasztás bűntette esetében a Be. 267. § (1) bekezdés d) pontja alapján, a magánokirat-hamisítás vétsége esetében pedig a Be. 267. § (1) bekezdés g) pontja alapján.
[2] A terhelt terhére bejelentett ügyészi fellebbezés alapján eljárva a törvényszék 2017. január 20-án meghozott végzésével az elsőfokú határozatot érdemben helybenhagyta.
[3] Az elsőfokú határozat (másodfokú bíróság által sem módosított) indokolása szerint az ügydöntő rendelkezés ténybeli és perjogi alapjai, valamint a felülvizsgálat szempontjából lényeges – az alapügy iratai szerinti – perjogi körülmények a következők.
[4] A városi ügyészség 2010. május 25-én vádiratában vádat emelt a terhelttel szemben a korábbi Btk. 317. § (1) bekezdésébe ütköző, és az (5) bekezdés a) pontja szerint minősülő sikkasztás bűntette, valamint a 276. §-a szerinti magánokirat-hamisítás vétsége miatt.
[5] A vád szerinti tényállás lényege a következő. 2003. december 30-án a terhelt Olaszországban, B. városában lízingszerződést kötött az F. L. S. olasz lízingtársasággal az olaszországi honosságú BMW típusú személygépkocsira 65 000 eurós vételáron, 48 hónapos futamidővel. A szerződés szerint a lízingszerződés tartama alatt a jármű tulajdonjoga az F. L. S. társaságot illette, s az autó okmányain bérlőként került feltüntetésre a terhelt, aki a lízingelt személygépkocsi tulajdonjogát a futamidő lejártakor esedékes 541 euró + áfa befizetésével szerezte volna meg. A terhelt 2007. április 1-jétől nem tett eleget a lízingszerződésben vállalt fizetési kötelezettségének, ezért az F. L. S. lízingtársaság a lízingszerződést 2007. december 18-án felmondta és felszólította a terheltet a személygépkocsi szerződés szerinti visszaszolgáltatására. A terhelt azonban a lízingelt gépjárművet nem szolgáltatta vissza, hanem Magyarországra hozta és 2008. szeptember 10. napján kelt adásvételi szerződéssel sajátjaként Zs. M. S.-nek értékesítette, aki nem tudott róla, hogy a személygépkocsi valójában az F. L. S. tulajdona. A terhelt a tulajdonjog tekintetében valótlan tartalmú magánokiratot készített és használt fel tulajdonjogának igazolására. A terhelt a személygépkocsi jogtalan eltulajdonításával 5 190 000 forint kárt okozott, amelyből a lízingelt gépkocsi lefoglalásával és a sértettnek (2010. március 12-én) történt kiadásával 4 550 000 forint megtérült.
[6] A P.-i Bíróság 2011. április 1-jén tartott nyilvános tárgyalás alapján meghozott és kihirdetett határozatával – a sértett által 2007. december 28-án, az L. Tartomány Csendőrsége, B. S. F. Csendőrőrs előtt tett feljelentés nyomán indult és a bíróság előtt az ügyész által képviselt vád alapján folyamatban volt ügyben – az olasz büntetőeljárási törvény 531. § és 340. §, valamint az olasz Btk. 152. § alapján kimondta, hogy „a terhelt ellen nem kell eljárni a felrótt bűncselekménnyel kapcsolatban, mivel a bűncselekmény megszűnt, mivel a panaszt időközben visszavonták. Továbbá a vádlottat az eljárási költségek megfizetésére kötelezi.”. Az olasz bíróság végzése 2011. június 23-án jogerőre emelkedett.
[7] Az olasz bíróság határozatában megállapított tényállás szerint „a vádlott az olasz Büntető Törvénykönyv 646., 61. és 7. §-ai szerint maga és mások számára történő alaptalan haszon szerzése céljából eltulajdonította a 65 000 euró értékű személygépkocsit. A jármű a 2003. december 30-án az »F. E. L.«-lel kötött lízingszerződés tárgyát képezi. A vádlott nem teljesítette a 2007. január 4-i számlán és a 2007. április 4-i számlán szereplő lízingdíjak kifizetését, sem pedig a jelenleg lejárt díjakat, összesen 30 089,15 euró értékben. Továbbá minden olyan próbálkozást lehetetlenné tett, melyekkel a társaság a vagyontárgyát vissza próbálta szerezni, súlyosbítva a helyzetet azzal, hogy jelentős kárt is okozott.” Az olasz bíróság határozatának indokolása szerint „a bíró előzetesen figyelembe vette, hogy a vád alapja egy olyan tényállás, mely kizárólag az egyik fél panasza alapján üldözhető büntetőjogilag (olasz Büntető Törvénykönyv 646. §). A B. S. F.-i Csendőrállomáson 2010. április 26-án tett nyilatkozattal a panaszt tevő sértett fél, az F. L. Rt. kifejezte tényleges szándékát, hogy visszavonja a vádlottal szembeni panaszát, aki a 2011. április 1-jei tárgyaláson az ügyben megbízott ügyvédje által nyilatkozatot tett, hogy elfogadja a visszavonást. Ebből következik, hogy a bűncselekmény megszűnt a Btk. 152. §-a szerint és olyan végzést kell kiadni, hogy a vonatkozó további eljárásra nincs szükség.”
[8] A járásbíróság az alapügyben 2012. április 24-én tartott tárgyalást, melyre az akkor külföldön tartózkodó terheltet szabályszerűen idézte, azonban meg nem jelenése miatt a tárgyalás megtartásának akadálya volt, így azt nem kezdte meg. Egyidejűleg megkereste a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Büntetőjogi Osztályát.
[9] 2012. július 4-én keltezett válaszában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Büntetőjogi Osztálya hivatkozott a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezmény 54. cikkének rendelkezéseire, miszerint „Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.” A minisztérium álláspontja szerint továbbá „tekintettel arra, hogy a T. Bíróság által megküldött iratok tanúsága szerint nevezettel szemben sikkasztás bűntette miatt ugyanazon tényállás alapján Olaszországban büntetőeljárás folyt, amelyben a cselekményt jogerősen, mégpedig bíróság és ítélettel (sentenza) bírált el – kimondták ugyanis a cselekmény büntethetőségének megszűntét amiatt, hogy a cselekmény az olasz jog szerint magánindítványra volt büntethető, amit a sértett visszavont – így az F. L. Rt. sérelmére elkövetett cselekmény miatt indult hazai büntetőeljárás vonatkozásában eljárást megszüntető ok állapítható meg [Be. 267. § (1) bek. d) pont]. Ugyanakkor a megküldött iratok alapján úgy tűnik, hogy nevezettel szemben a magánokirat-hamisítás vétsége tekintetében az olasz hatóságok előtt nem folyt eljárás.” Mindemellett a minisztérium megjegyezte, hogy a járásbíróság „az Európai Unió működéséről szóló szerződés 267. cikke (az EKSz. korábbi 234. cikke) értelmében, amennyiben úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van előzetes döntés meghozatalára – pl. abban a kérdésben, hogy a szóban forgó cselekmény a Schengeni Egyezmény 54. cikke szerint minden kétséget kizáróan jogerősen elbíráltnak számít-e –, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium itt leírt álláspontja nem akadályozhatja abban, hogy az Európai Unió Bíróságához forduljon.”
[10] Ezt követően, 2012. szeptember 11-én a járásbíróság megküldte az olasz bíróság iratait az F.-i Törvényszéknek a külföldi ítélet érvényének elismerése végett. Az F.-i Törvényszék 2012. október 3-án az iratokat megküldte a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak, ahonnan azok 2012. november 23-án lettek az F.-i Törvényszéknek visszaküldve [az Nbjt. 46. § (1) bekezdése alapján a külföldi ítélet elismerése alapjául szolgáló értesítést az igazságügyért felelős miniszter fogadja és küldi meg az F.-i Törvényszéknek].
[11] Az F.-i Törvényszék 2013. január 16-án meghozott és 2013. május 6-án jogerős végzésével megtagadta az Olasz Köztársaság P. Bíróság 2011. április 1-jén kelt és 2011. június 23-án jogerős végzése érvényének elismerését, az Nbjt. 47. § (1) bekezdése alapján. Indokai szerint ugyanis „az olasz büntetőeljárás alapját képező tényállási cselekmény az 1978. évi IV. törvény szerinti Btk. 317. §-a alapján sikkasztás bűntettének megállapítására alkalmas, mely a magyar büntetőjogi szabályozás szerint közvádra üldözendő cselekmény. A Btk. 331. § értelmében csak a személyi vagyont károsító sikkasztás miatt követeli meg a törvény a magánindítvány létét, így az elkövető csak magánindítványra büntethető, ha a sértett a hozzátartozója, egyebekben az eljárás lefolytatásának a magánindítvány hiánya vagy a panasztól elállás nem feltétele, illetve akadálya. Ennek következtében az olasz büntetőeljárás a magyar eljárással e tekintetben nem egyeztethető össze, ezért a külföldi eljárás megszüntetéséről rendelkező olasz bírósági végzés nem ismerhető el.” E végzés szerint továbbá „az elismerés megtagadása azt jelenti, hogy az olasz bíróság ügydöntő határozata nem kerül be a magyar bűnügyi nyilvántartásba, tehát nem tekinthető úgy, hogy a cselekményt a magyar bíróság jogerősen elbírálta, azonban ettől az olasz bíróság jogerős végzése nem veszti érvényét”. Mindemellett a végzés felhívta a figyelmet a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezmény 3. fejezet 54. cikkében foglaltakra, valamint az Nbjt. 47. § (2) bekezdésben foglaltakra is.
[12] Időközben a járásbíróság végzésével 2012. szeptember 12-én – az F.-i Törvényszék eljárására is tekintettel – az alapügyben az eljárást a Be. 188. § (1) bekezdés a) pontja alapján felfüggesztette, mivel a terhelt külföldön tartózkodik, és az eljárás távollétében nem volt folytatható.
[13] Az alapügyben eljárt járásbíróság – felülvizsgálattal megtámadott végzésében kifejtett – jogi értékelése szerint az olasz bíróság határozatával elbírált tényállás és a vád tárgyává tett sikkasztás bűntette a tettazonosság körébe vonható, ehhez képest a vád tárgyává tett cselekmény vonatkozásában az olasz bíróság jogerős határozatot hozott. Az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (EUMSz.) jelenleg hatályos 67. cikk (1), illetve (3) bekezdése alapján a tagállamok tiszteletben tartják egymás eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait, továbbá kölcsönösen elismerik a büntetőügyekben hozott bírósági határozatokat. Érdemben azonos rendelkezést tartalmaz a szerződés 82. cikk (1) bekezdése. Bár az F.-i Törvényszék az olasz bíróság határozatának elismerését, mint a magyar eljárásjoggal összeegyeztethetetlent megtagadta, ugyanakkor az Európai Bíróság 2016. június 9-én kelt C-25/15. számú ítéletében ezt követően arra mutatott rá, hogy az Nbjt. 47. § (1) bekezdése szerinti eljárás – az Európai Unió tagállamainak egymás közti viszonyaiban – nem összeegyeztethető az európai bűnügyi nyilvántartási információs rendszer létrehozásáról szóló 2009/315/IB tanácsi kerethatározattal, mivel az EUMSz. 82. cikk (1) bekezdésében foglalt, a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvével ellentétes, hogy bármely tagállam bírósága által hozott határozat valamely más tagállam általi elismerésének az legyen a feltétele, hogy erre irányuló további eljárást kelljen lefolytatni. Az Európai Bíróság C-436/04. számú ítéletében rámutatott továbbá arra is, hogy a kétszeres eljárás tilalma (Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikk) alkalmazhatósága nem függ az egyes tagállamok büntetőeljárási szabályainak harmonizációjától; minden részes állam elismeri a más részes államban hatályos büntetőjog alkalmazását még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetett volna. A járásbíróság az Nbjt. 47. § (1) bekezdése szerinti különleges eljárást illetően hivatkozott a Kúria Bfv.III.1.085/2015/18. számú eseti döntésében kifejtett álláspontra, miszerint a felmentő ítélet érvénye elismerésére nincs mód, de ennek ellenére a tagállami felmentő ítélet is alapja a kétszeres eljárás tilalmának. A járásbíróság szerint ez megfelelően irányadó az eljárást megszüntető határozatra is, attól függően, hogy az eljárás milyen törvényi okból került megszüntetésre. Jelen ügyben az olasz eljárásban büntethetőségi akadály merült fel, ami az eljárás végleges megszüntetését eredményezte; hasonlóan ahhoz a helyzethez, amikor magyar bíróság szünteti meg a büntetőeljárást magányindítvány hiányában.
[14] Mindezek alapján szüntette meg a járásbíróság – ítélt dolog jogcímén – a sikkasztás bűntette miatt indult büntetőeljárást a terhelttel szemben, a Be. 267. § (1) bekezdés d) pontja alapján; ami álláspontja szerint megfelel a hazai joggyakorlatnak, követi az Európai Bíróság joggyakorlatát, és egyben a KIM – nemzetközi jogi kérdésben kifejtett – jogi álláspontjával is összhangban áll.
[15] Ugyanakkor a járásbíróság álláspontja szerint – szemben a sikkasztás bűntettével – nem tekintendő ítélt dolognak a terhelt részéről megvalósulni látszó magánokirat-hamisítás vétsége. E vétség a sikkasztásnak olyan eszközcselekménye volt, amelyet az olasz hatóságok nem tettek a vád tárgyává, így a magyar hatóságok eljárásának akadálya nincsen. Ugyanakkor a járásbíróság a magánokirat-hamisítás vétségének eszközjellegére, és az igen jelentős – elkövetéstől számított 8 évet is meghaladó – időmúlásra figyelemmel arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy e vétségnek a vád tárgyává tett lényegesen jelentősebb súlyú bűncselekmény, a sikkasztás bűntette mellett a felelősségre vonás szempontjából nincsen jelentősége, ezért e bűncselekmény miatt az eljárást a Be. 267. § (1) bekezdés g) pontja alapján szintén megszüntette. Mindemellett a járásbíróság utalt arra is, hogy szintén az igen jelentős időmúlásra figyelemmel, egyebekben a magánokirat-hamisítás vétségének társadalomra veszélyessége is elenyészett, így az eljárás megszüntetésének ezen túlmenően a Be. 267. § (1) bekezdés h) pontjában írt okból is helye lenne.
[16] Az alapügyben másodfokon eljáró Sz.-i Törvényszék – az ügyészi fellebbezésben foglaltaktól eltérően – nem tartotta indokoltnak az olasz határozathoz fűződő res iudicata hatás kereteinek tisztázása érdekében előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését, és helybenhagyta a járásbíróság határozatát. Álláspontja szerint nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a terhelttel szemben mind a sikkasztás bűntette, mind a magánokirat-hamisítás vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette. Nem tévedett az elsőfokú bíróság abban sem, amikor az olasz és a magyar hatóságok előtt ugyanazon tényállás alapján megvalósulni látszó sikkasztás bűncselekménye vonatkozásában akként foglalt állást, hogy azt a P.-i Bíróság már jogerősen elbírálta, annak ellenére is, hogy a magyar büntetőjog alkalmazása esetlegesen eltérő eredményre vezetett volna.
[17] Kifejtette, miszerint „Az Európai Unióról Szóló Szerződés és az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 67. cikk (1) bekezdése szerint az Unió egy, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget alkot, amelyben tiszteletben tartják az alapvető jogokat és a tagállamok eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait. A Szerződés 82. cikk (1) bekezdése szerint az Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, és magában foglalja a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítését a (2) bekezdésben és a 83. cikkben említett területeken. A Szerződés ezen cikkei tehát alapvetően a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvét deklarálják, melyet alátámaszt a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikkelye is, amely szerint az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályának értelmében azt többé nem lehet végrehajtani. E jogelvekkel összhangban, „az Európai Bíróság C-25/15. számú ítélete szerint a 2009/315. kerethatározat és a 2009/316. határozat jogalapját képező EUMSz. 82. cikk (1) bekezdésében előírt, a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvébe ütközik az, hogy valamely tagállam bíróságai által hozott határozatok valamely más tagállam általi elismerésének az legyen a feltétele, hogy ez utóbbi tagállamban erre irányuló eljárást kelljen lefolytatni. Az ítélet kimondta azt is, hogy a 2009/315. kerethatározattal és a 2009/316. határozattal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás alkalmazása, amely valamely más tagállam bírósága által hozott ítélet elismerésére vonatkozó különleges eljárást vezet be. Az Európai Bíróság C-436/04. számú ítélete pedig megállapította, hogy a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikkében írt ne bis in idem elve szükségképpen feltételezi a részes államok egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmának meglétét és azt, hogy minden részes állam elismeri a más részes államban hatályos büntetőjog alkalmazását még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. Ebből következik, hogy ugyanazon tényállás két tagállamban esetlegesen eltérő jogi minősítése nem gátolhatja ezen cikk alkalmazását.”
[18] A másodfokú bíróság szerint ugyanakkor a magánokirat-hamisítás vétsége kapcsán tévesen hivatkozott az elsőfokú bíróság arra, hogy az a sikkasztás bűntettének eszközcselekménye lett volna, ugyanis a terheltre bízott vagyontárgy jogtalan eltulajdonítása a magánokirat-hamisítás vétségének megvalósítása nélkül is bekövetkezhet, így a valótlan tartalmú adásvételi szerződés felhasználása már büntetőjogilag külön értékelendő magatartás. Mindazonáltal helytállóan foglalt állást az elsőfokú bíróság a magánokirat-hamisítás vétsége vonatkozásában a tekintetben, hogy ezen cselekménynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából – különösen a bűncselekmény elkövetése óta bekövetkezett igen jelentős időmúlásra – már nincs jelentősége, azért helyesen járt el akkor is, amikor a magánokirat-hamisítás vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette.
[19] A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen a Legfőbb Ügyészség 2017. július 25-én terjesztett elő a terhelt terhére szóló felülvizsgálati indítványt – a Be. 416. § (1) bekezdés a) és c) pontját megjelölve – a másodfokú határozat hatályon kívül helyezése és új másodfokú eljárásra utasítás érdekében.
[20] Hivatkozott arra, hogy az Európai Unió Bírósága ítélkezési gyakorlata szerint (C-469/30. és C-436/04. számú határozatok) a ne bis in idem elve nem alkalmazható valamely tagállam igazságügyi hatóságainak nem érdemi értékelésen nyugvó, az eljárást részletes bizonyítás lefolytatása nélkül megszüntető határozataira. A C-261/09. számú határozatban adott indokolás szerint pedig az olyan határozat, amely az adott személy ellen büntetőeljárást megindító tagállam joga szerint bizonyos cselekmények vonatkozásában nem szünteti meg véglegesen nemzeti szinten a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot, főszabályként nem képezheti eljárásjogi akadályát annak, hogy az Unió egy másik tagállamában ugyanazon cselekmény miatt, ugyanazon személy ellen büntetőeljárás induljon vagy folytatódjon. Mivel a P.-i Bíróság határozatából megállapítható, hogy annak alapja kizárólag az az eljárásjogi körülmény volt, hogy a sértett a panaszát (feljelentését) a terhelt által elfogadott módon visszavonta, így a döntés sem a bizonyítékok értékelését, sem az anyagi jogi bűnösség érdemi vizsgálatát nem jelentette. Az sem nyert tisztázást, hogy az olasz határozat véglegesen megszüntette-e a terhelt büntetőjogi felelősségre vonhatóságát, miként az sem, hogy a sértett képviselőjét feljelentésének visszavonásában mennyire befolyásolta, hogy az elsikkasztott járművet visszakapta. Mindezek alapján az eljárt bíróságok ítélt dolog címén tévesen szüntették meg a terhelttel szemben sikkasztás bűntette miatt indult eljárást, amivel a Be. 373. § (1) bekezdés II. pont e) alpontja szerinti eljárási szabálysértést valósítottak meg.
[21] A magánokirat-hamisítás vétsége esetében nem kerülhetett volna sor az eljárás megszüntetésére azon az alapon, hogy annak nincs jelentősége a felelősségre vonás szempontjából és döntését kellően nem is indokolta az eljárt bíróság. A felelősségre vonás szempontjából jelentéktelennek ítélt bűncselekmény miatt az eljárás megszüntetésére – az 1/2007. BK vélemény B/II/1/d) alpontja szerint is – csak a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett van lehetőség, azonban a perrendi szabályozás nem fosztja meg a döntés tartalmát tényleges anyagi jogi természetétől. Amikor a sikkasztás bűntette miatti eljárás megszüntetésével egyidejűleg rendelkeztek a magánokirat-hamisítás vétsége miatt folytatott eljárás megszüntetéséről is, nyilvánvalóan tévesen ítélték meg a közbizalom elleni bűncselekmény súlyát, joghátrányt érdemlő voltát. Ez a büntető anyagi jog téves alkalmazására vezethető vissza. Ehhez képest a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontja szerint felülvizsgálati ok megállapítására alkalmas.
[22] A Kúria az ügyben a Be. 424. § (1) bekezdés második fordulata alapján nyilvános ülést tartott.
[23] A nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője a felülvizsgálati indítványt fenntartotta és az abban foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel. Hivatkozott továbbá arra, hogy a Be. 6. § (3) bekezdése kiegészült az e) ponttal annak érdekében, hogy egységes ítélkezési gyakorlat alakuljon ki, amelynek irányát a Kúriának kell meghatároznia.
[24] A védő felszólalásában – egyetértve az eljárt bíróság jogi álláspontjával és indokaival – a megtámadott határozat hatályában fenntartását indítványozta. Álláspontja szerint érdemi határozat született, a tárgyi és személyi hatály vizsgálata megtörtént. A vagyon elleni bűncselekmény tekintetében az olasz bíróság határozata alkalmas a res iudicata hatás kifejtésére. A magánokirat-hamisítás vétsége esetében pedig – bár nem állapított meg tényállást a P.-i Bíróság – a magyar vádban felrótt magatartás szintén a tettazonosság körébe tartozó.
[25] A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
[26] Valóban felülvizsgálati ok a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontja alapján, ha az eljárás megszüntetésére a büntető anyagi jog szabályának megsértése miatt került sor, és emiatt az ügyész jogosult a jogerős határozat közlésétől számított 6 hónapon belül, a terhelt terhére felülvizsgálati indítványt előterjeszteni [Be. 417. § (1) bek. I. pont, Be. 418. § (1) bek.]. A Be. 416. § (1) bekezdés c) pontja alapján, a Be. 373. § (1) bekezdés II. pont e) alpontja szerint pedig szintén felülvizsgálati ok, ha az eljárt bíróság tévesen állapította meg a 373. § (1) bekezdés I. pontjában felsorolt valamely büntethetőségi akadály fennállását, így azt, hogy a cselekményt már jogerősen elbírálták [ami a I/d) pont szerinti]. Utóbbi körülmény feltétlen hatályon kívül helyezést és új eljárásra utasítást eredményez, s mint ilyen, közömbös, hogy a terhelt terhére vagy javára szól-e. Ilyenkor ugyanis az történt, hogy az eljárt bíróság nem folytatta le az eljárást, tehát azt pótolni, pótolnia kell.
[27] Az ügyész felülvizsgálati indítványa joghatályos.
[28] Nem sértett azonban törvényt az alapügyben eljárt bíróság, amikor az alapügyben a terhelttel szemben sikkasztás bűntette miatt indult eljárást megszüntette, mert a vád tárgyává tett cselekményt már jogerősen elbírálták. A magánokirat-hamisítás vétsége esetében pedig szintén nem törvénysértő az eljárás megszüntetése, viszont annak jogcíme téves.
[29] Jelen ügyben (amint a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványa is tette) kétségkívül külön jogi vizsgálatot igényel az alapügy szerinti jelentős értékre elkövetett sikkasztás bűntette (vád szerinti elkövetési időpont 2007. szeptember 18. – 2008. szeptember 10.), ami a magyar Btk. által 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, és a magánokirat-hamisítás vétsége (vád szerinti elkövetési időpont 2008. szeptember 10.), ami a magyar Btk. által 1 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett. A két – vád szerint összefüggő – egymással anyagi halmazatban álló cselekmény esetében ugyanis bár egyaránt az eljárásmegszüntetés ellenében, azonban eltérő indokkal, és ehhez képest eltérő törvényi/jogi ok alapján van felülvizsgálati igény.
[30] Ehhez képest a felülvizsgálati indítványban foglaltak alapján, a sikkasztás esetében eldöntendő kérdés az, hogy az olasz bíróság határozata jogerős elbírálást jelent-e.
[31] A Be. 423. § (2) bekezdésének főszabálya szerint a felülvizsgálati indítványt a megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni.
[32] Jelen ügyben a – 416. § (1) bekezdés e) és f) pontjában meghatározott – kivételek közömbösek. Következésképpen a megtámadott határozat jogerőre emelkedését követően hatályba lépett jogszabály a felülbírálat szempontjából – főszabályként – közömbös.
[33] Kivételesen akkor van jelentősége, ha annak alapján a – megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabály szerint – még feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási jogsértés már nem az. Ilyenkor ugyanis nyilvánvalóan nem lehet szó arról, hogy a – korábbi jogállapotnak megfelelő – hatályon kívül helyezés az adott eljárási szabálysértés kiküszöbölésének eszköze. Fordítva viszont nincs így, tehát felülvizsgálat szempontjából nincs jelentősége, ha a jogerőre emelkedés után hatályba lépett jogszabály szerint feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező jogsértést képez, ami korábban nem volt az. Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak olyan eljárási szabály betartása kérhető számon, melynek alkalmazása a bíróság számára lehetséges volt.
[34] Ez azt jelenti, hogy tekintettel a felülvizsgálat alapján hozott kúriai határozat (jogerő időpontjára) visszamenő (ex tunc) hatályára, a felülvizsgálati indítvány elbírálása során azt kell vizsgálni, hogy a megtámadott határozat a jogerőre emelkedése időpontjában ellentétben állott-e az akkor hatályos törvényi rendelkezésekkel.
[35] Ennek a kérdésnek a megítélésénél a törvény szövegével egyben az annak értelmezése kapcsán kialakult ítélkezési gyakorlatra is figyelemmel kell lenni, és mindezek együttes értékelésével kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy valamely korábban hozott – felülvizsgálattal támadott – bírósági határozat törvénysértő-e vagy sem. Függetlenül attól, hogy a felülvizsgálati indítvány elbírálása idején hatályos törvények milyen rendelkezéseket tartalmaznak, illetőleg a jelenlegi ítélkezési gyakorlat hogyan ítéli meg a cselekményt. Amennyiben a bírósági határozat megfelelt a korabeli hatályos jogszabály rendelkezéseinek és az ehhez kapcsolódó, a törvény értelmezése kérdésében kialakult ítélkezési gyakorlatnak, akkor nincs helye olyan megállapításnak, hogy a meghozott bírósági határozat törvénysértő. [Mindez értelemszerűen a Be. 423. § (2) bekezdés főszabálya szerinti eljárásra vonatkozó.]
[36] Az Alaptörvény – elődjétől eltérően – kifejezetten rendelkezik a kétszeri (avagy többszöri) eljárás, illetve elítélés tilalmáról. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése szerint „A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették, vagy elítélték.” A Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezmény 54. cikkében megfogalmazott, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkében és más uniós jogi aktusokban is megjelenő kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma szoros összefüggésben van az Európai Unió szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségének alapelvével, illetve az unión belüli mozgásszabadsággal.
[37] Kétségtelen, hogy a res iudicata érvényének terjedelme, illetve az érvényére vonatkozó értelmezés nem tekinthető változatlannak. Az 1951. évi III. törvény 6. §-a és az 1962. évi 8. tvr. 9. §-a egyaránt kimondta, hogy a már jogerősen elbírált bűntett miatt ugyanazon személy ellen újabb büntetőeljárásnak – a rendkívül perorvoslatok esetét kivéve – nincs helye. Ugyanakkor azonban az ehhez fűződő jogértelmezés egyaránt leszögezte: minthogy a bűncselekmény elbírálására kizárólag a magyar büntetőbíróságnak van joghatósága, így nem rendelkezik az anyagi jogerő hatályával a külföldi bíróságnak az azonos cselekményt ugyanazon személy vonatkozásában jogerősen elbíráló határozata (vö. A Büntető Perrendtartás Kommentárja, Kjk. Budapest, 1957., 53. o.; A büntető eljárás kommentárja, Kjk. Budapest, 1967., 759. o.).
[38] Ettől eltekintve azonban a magyar büntető jogalkalmazási gyakorlat következetes abban, hogy a res iudicata hatást mennyiben érvényesíti. Ennek főbb elemeit foglalta össze a Kúria (alapügyben és felülvizsgálati indítványban egyaránt hivatkozott) Bfv.III.1.085/2015/18. számú végzése, aminek lényege a következő. A többszöri eljárás tilalma alanyi vonatkozásban személyazonosságot feltételez, csak azt a személyt védi, aki a megelőző büntetőeljárás vádlottja (elítéltje, felmentettje) volt. A kétszeres büntetés elhárítása érdekében az ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanazért a cselekményért ugyanaz a személy (már egyszer felmentett) másodszor is büntetőjogi felelősségre vonható legyen, vagy a már egyszer elítélt ugyanazért a cselekményért másodszor is megbüntethető legyen. A többszöri eljárás tilalmának alapja az új és a régi eljárásban a vádlott személyazonossága és az eljárás tárgyának azonossága, vagyis az elkövető és a magatartása által meghatározott azonos eljárástárgy.
[39] Az ítélt dolog (res iudicata) tárgyi terjedelmét a tettazonosság szabályai szerint kell megvonni. A kizáró hatás érvényesüléséhez a jogerős ítélettel befejezett és a később meginduló büntetőeljárás tárgyának azonosnak kell lennie. Ha az előbbi jogerős ítélet ugyanazt a történeti eseményt öleli fel, mint amely az újabb eljárás tárgya, az utóbbinak nincs helye. A többszöri eljárás tilalma csak akkor akadályozza meg az újabb eljárást, ha ennek ugyanaz a történeti esemény a tárgya, mint az előbbi jogerős ítéleté volt. Ha azonban más történeti eseményről van szó, ez már nem gátolja az újabb eljárást.
[40] A többszöri eljárás tilalmának egyik alapja tehát az új és a régi eljárásban a terhelt azonossága, a másik pedig a két eljárás tárgyának azonossága; vagyis az elkövető és a magatartása által meghatározott azonos eljárástárgy. A kizáró hatás olyan tényekre érvényesül, amelyeket a bíróság a korábbi ítéletben ténylegesen elbírált.
[41] Mindemellett azonban kétségtelen az is, hogy ugyanilyen anyagi jogerőhatása van annak is, amikor nem tárgyaláson, hanem a tárgyalás előkészítése során hoznak eljárást megszüntető határozatot, mint ahogy annak is, amikor magánindítvány hiányában szünteti meg a bíróság a büntetőeljárást és már nem terjeszthető elő szabályos magánindítvány. Ezekhez a határozatokhoz jogerőhatás, anyagi jogerőhatás társul és érvényesül a többszöri eljárás tilalma.
[42] A felülvizsgálati indítvány a res iudicata hatás kapcsán hivatkozott arra, hogy az alapügyben nem bizonyított ismeret a külföldi határozat alapja. Kétségtelen, hogy a bírósági eljárás célja a terhelt büntetőjogi felelősségének tisztázása. Az anyagi igazság elvárása az ügyhöz, a perhez kötött igény. Ezzel azonban összhangban álló, hogy a Be. szerint – hagyományosan – a bíróság döntése akkor is ügydöntő, ha a perben nem tisztázható, nem állapítható meg valósághű tényállás, illetve a vádlott magatartása [Be. 331. § (1) bek.]. Kétségtelen továbbá, hogy vannak olyan esetek is, amikor eleve kizárt, hogy a bíróság a perbeli bűnösség feltételeinek meglétéről vagy azok hiányáról meggyőződhessen. Az eljárás megszüntetésének törvényi okai esetében ugyanis az adott eljárási akadály észlelése lezárja a megismerési folyamatot, a bíróság nem folytathatja a vizsgálódást, a jog nem engedi számára, hogy az eljárás továbbfolytatásával meggyőződhessen a perbeli bűnösség feltételeinek meglétéről, illetve azok hiányáról [Be. 332. § (1)–(2) bek.]. Ilyen eljárási akadály a magánindítvány hiánya, melynek esetében érvényesül a többszöri eljárás tilalma, illetve anyagi jogerőhatás társul az e címen eljárás megszüntetéshez, feltéve, hogy már nem terjeszthető elő kellő időben magánindítvány. Mindez pedig a magyar ítélkezési gyakorlatban is követett, s a Be. hatályos szabályozásában is megnyilvánul.
[43] A Kúria e körben tehát olyan ítélkezési gyakorlatra mutat rá és hivatkozik, ami hosszabb ideje, így a megtámadott határozat meghozatala idején is fennálló. Az pedig különösebb magyarázatot nem igényel, hogy a többszöri eljárás tilalmával kapcsolatban a külföldi ítélet jogerőhatását eleve kizáró, illetve közömbösítő korábbi – már hivatkozott – felfogás időközben elenyészett. Helyébe lépett a többszöri eljárás tilalmából fakadó elvárást a hazai és nemzetközi jogi környezet összhangján alapulva érvényesítő jogalkalmazás.
[44] Jelen ügyben az iratokból kitűnően kétségtelen, miszerint az olasz bíróság (azaz uniós tagállam bírósága), a terhelttel szemben 2010. május 25-én benyújtott magyar váddal egyező, ténybelileg azonos cselekmény tárgyában, az olasz vádhatóság indítványára eljárva 2011. április 1-jén tárgyalást tartott. A tárgyaláson az olasz bíróság az ügy érdemével szembesült, az ügyész és a védelem között kontradikció volt. Ezt követően pedig aznap, 2011. április 1-jén kihirdetett és 2011. június 23-án jogerős ítéletével a büntetőjogi fő kérdés érdemében, a büntetőjogi felelősség tárgyában, az olasz büntetőjog alapján, a büntethetőséget kizáró döntést hozott, ami szerint a felrótt, tényállásában is rögzített bűncselekménnyel kapcsolatban (az olasz büntetőtörvény szerint) nem kell eljárni, mivel a bűncselekmény megszűnt.
[45] Következésképpen egyazon terhelttel szemben, ugyanazon cselekmény miatt párhuzamosan, egyidejűleg folyt bírósági eljárás magyar és olasz bíróság előtt, és az olasz bíróság a 2011. június 23-án jogerős ítéletével az előtte folyó eljárást – az olasz jog szerint – véglegesen lezárta.
[46] Ezt követően a magyar bíróság 2012. április 24-én tárgyalást tartott, amit elhalasztott, majd az olasz ítélet elismerése végett eljárt. Az F.-i Törvényszék viszont az olasz ítélet érvényének elismerését megtagadta, mondván nem egyeztethető össze a magyar joggal.
[47] A Kúria – nem érintve ezáltal az F.-i Törvényszék ezen jogerős határozatát – megjegyzi, hogy (amint korábbi határozatában is kifejtette) a külföldi ítélet érvényének elismerése, így annak megtagadása valójában nem szempontja az anyagi jogerőhatás, azaz a ne bis in idem, illetve res iudicata hatás vizsgálatának, és megállapításának. E megállapítás maradéktalanul helytálló jelen alapügy vonatkozásában is [míg a 2017. évi XXXIX. törvény általi módosítás folytán 2018. január 1-től hatályos rendelkezések, értelemszerűen a 423. § (2) bekezdés főszabálya szempontjából jelen alapügy szempontjából közömbösek].
[48] Rámutat a Kúria arra, hogy más, amikor a külföldi ítélet érvényét ismeri el a nemzeti joghatóság (F.-i Törvényszék), és más, amikor a külföldi ítélet anyagi jogerőhatásának érvényét állapítja meg a nemzeti joghatóság. Jelen esetben utóbbiról van szó. A külföldi ítélet érvényének elismerése a külföldi ítélet hazai végrehajtásának, végrehajthatóságának lehetőségét teremti meg, a külföldi ítélet anyagi jogerőhatása érvényének megállapítása viszont az újabb büntetőeljárás, ismételt elítélés akadálya. Így teremthető összhang abban, hogy a felmentő ítélet az érvényének elismerése hiányában is alapja a ne bis in idem elve – illetve tilalma – érvényesülésének. A kettő nem feltételezi egymást. Ugyanakkor a res iudicata hatás érvénye feltételezi a tettazonosság – már kifejtettek szerinti – megállapításának lehetőségét és tényét. Jelen ügyben azonban ennek megvan az iratok alapján a vizsgálható, ekként ellenőrizhető alapja.
[49] A ne bis in idem, illetve a res iudicata joghatása szempontjából egyértelművé teszi az Európai Bíróság C-187/01. számú ügyben hozott döntése, miszerint a kétszeres büntetés tilalmának elve nem feltételezi a tagállamok büntető törvényhozásának harmonizációját, vagy közelítését; valamint C-436/04. számú ügyben hozott döntése, miszerint sem az EU Szerződés büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésről szóló VI. címének, sem a Schengeni Megállapodásnak, sem a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezménynek nincs olyan rendelkezése, amely az utóbbi Egyezmény 54. cikke szerinti ne bis in idem elv alkalmazását harmonizációtól, vagy akár csak a tagállamok büntetőjogi szabályainak közelítésétől tenné függővé; ez az elv tehát szükségképpen feltételezi a nemzeti jogszabályok harmonizációjának hiányában azt, hogy minden részes állam elismeri a más részes államban hatályos büntetőjog alkalmazását, még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne.
[50] Ugyanakkor le kell szögezni – épp ezen határozatok alapján – azt is, hogy a ne bis in idem elv esetében – eltérően a Polgári Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikk (7) bekezdésétől (ENSZ Egyezségokmány) és az Emberi Jogokról szóló Európai Egyezmény (Egyezmény) 7. kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkétől – nem a bűncselekmény fogalom használatos, hanem az adott történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága minősül irányadó szempontnak, függetlenül e tényállás jogi minősítésétől és a védett jogi tárgytól.
[51] Ehhez képest a történeti tényállás azonosságának végérvényes mérlegelése a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok feladata, amelyeknek arról kell határozniuk, hogy a történeti tényállás egymáshoz időben, térben és tárgyuk szerint elválaszthatatlanul kötődő cselekmények együttesének minősül-e. (ua.: 2007/C 235/06. ítélet, C-288/05. számú ügy)
[52] A büntetőjog alkalmazása ultima ratio, mert a legerősebb eszköz arra, hogy az állam beavatkozzon az egyén életébe. Ezért a személyi szabadságjogok alkotmányos védelme jelentős mértékben a büntetőeljárás által biztosított. Alkotmányos tilalom gátolja a büntetőjog parttalan alkalmazását [Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bek.]. A Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezmény 54. cikkében megfogalmazott, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkében és más uniós jogi aktusokban is megjelenő kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma szoros összefüggésben van az Európai Unió szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségének alapelvével.
[53] Vagyis senkit nem szabad újból felelősségre vonni, ha a (korábbi) jogerős ítélet tárgya ugyanaz, mint ami miatt az újabb büntetőeljárás indulna. Alapvető érdek fűződik tehát ahhoz, hogy a büntetőjog alkalmazása a véglegesség igényével történjen. Azaz biztosított legyen a büntetőjogi főkérdések feltétele és a válasz megtörténte, s ezáltal a büntetőjog alkalmazásának (főszabályként) végleges lezárása. A büntetőjog alkalmazásának igényét a vád, a büntetőjog alkalmazásának véglegessége iránti igényt pedig az anyagi jogerő juttatja kifejezésre, miáltal érvényesül a „ne bis in idem” tilalmának, valamint a „res iudicata” érvényének joghatása. A „ne bis in idem” tilalma tehát nem önmagában való, hanem a vádelvvel összefüggő, azaz a vádigényre adott válasz esetére szóló. Következésképpen a kétszeri (többszöri) elítélés tilalma valójában feltételezi az egyszeri elbíráltság követelményét, másképpen szólva ezek egymást feltételező követelmények.
[54] A vádelv, az elbírálás és a „ne bis in idem” között a tettazonosság teremt kapcsolatot, annak mentén követhetők nyomon a vádelv, valamint a ne bis in idem tilalma által az elbírálás iránt támasztott követelmények, elvárások, illetve azok betartása. A törvényes vád normatív követelménye mindennek az elvárásnak a gyakorlati érvényesülését biztosító rendelkezés. Mindez pedig kifejezésre juttatja, hogy a büntetőjog alkalmazásának véglegessége a tények elbírálásától függ, értelemszerűen egyazon személy vonatkozásában. (Megjegyzendő, hogy ettől különböző kérdés az elbírálás érvényessége.)
[55] A tettazonosságnak egyfelől a vád és az ítélet viszonya, valamint védekezési jog gyakorlása; másfelől – a már kifejtettek szerint – a jogerő terjedelme és a többszöri eljárás tilalma vonatkozásában van jelentősége. A vád és az ítélet viszonyában a tettazonosság két történeti tény (eseménysorozat) azonosságát, fedését, azaz azt a követelményt jelenti, hogy a vád és az ítélet ugyanarra a történeti eseményre vonatkozzék, az ítélet és a vád tényei egymással fedésben legyenek. A tettazonosság akkor áll fenn, ha az ítélet azokon a tényeken alapul, amelyeket a vád magában foglal. Ellenben hiányzik a tettazonosság, ha az ítélet nem tartalmazza olyan tények megállapítását, amelyek miatt vádat emeltek, avagy az ítélet olyan tények megállapítását tartalmazza, amelyek miatt nem emeltek vádat.
[56] Következetes ítélkezési gyakorlat, hogy
[57] - a vádelv nem követeli meg a vád és ítéleti tényállás közötti teljes történeti azonosságot (EBH 2005.1199.);
[58] - nem tekinthető a vádelv sérelmének, ha valóságos alaki halmazatot képező bűncselekmény miatt is megállapítja a bíróság a bűnösséget, erre vonatkozó ügyészi indítvány hiányában (BH 2005.5.);
[59] - nem jelenti törvényes vád hiányát, ha az ügyész a végindítványában egészíti ki a vád tényállását olyan tényekkel, amelyek további bűncselekmény tényállási elemeit tartalmazzák (BH 2009.74.), ehhez képest közömbös az is, ha az ügyész a végindítványban módosította a vádat, s ugyanazon bűncselekmény más elkövetési magatartásával vádolta a terheltet.
[60] A tettazonosság kapcsán az ítélkezési gyakorlat azt kívánja meg, hogy a vád és az ítélet ugyanazt a tényt, eseménysorozatot és eredményt rögzítse, de nem jelenti, hogy a vád és az ítélet tényállása a legapróbb részletekig mechanikusan egyező legyen. (EBH 2005.1199.; BJD 9440.; BH 2005.7.; 2011.245.).
[61] Mindemellett rámutat a Kúria arra, hogy a tettazonosságnak ez az eljárásjogi értelme nem azonos az anyagi büntetőjogi egység fogalmával. Lehetnek cselekmények, amelyek anyagi jogi szemszögből nézve halmazati viszonyban állnak egymással, de azért az eset körülményei szerint mégis egy egységes történeti eseményhez tartoznak. A bírói gyakorlat lényegileg az egység és a többség közötti megkülönböztetés anyagi jogi kereteit használja fel a kizáró hatás terjedelmének megítélésénél. Amennyiben a jogerős ítélet meghozatala előtt véghezvitt, de utóbb ismertté vált cselekmény a már az ítéletben megvizsgált és elbírált cselekménnyel együtt belefér egy egységes bűncselekmény fogalmába, mint amilyen a természetes és a folytatólagos egység esete, akkor a jogerős ítélet általában ezt az újonnan felderített cselekvést is magában foglalja, és ez a terhelt másodszori elítélését megakadályozza.
[62] A későbbi eljárás tárgyául szolgáló egyes részcselekmények újabb elbírálását tehát a korábbi elbírálás jogereje megakadályozza. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az egységbe tartozó egyes részcselekményeket csak egységesen lehet elbírálni, az egyes részcselekmények tárgyában külön ítélet nem hozható (6/2009. BJE határozat). Bűncselekményi többség esetén viszont a jogerőre emelkedett ítélet, amely a halmazatba beleférő egy vagy több bűncselekmény tekintetében döntött, már nem zárja ki ugyanannak a személynek olyan más bűncselekményért való büntetőjogi felelősségre vonását, amelyet a jogerős ítélet még nem értékelt. Ha azonban ugyanannak az elkövetőnek egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, de a bíróság csak az egyikben állapította meg a terhelt bűnösségét, az ítélet jogereje a másik bűncselekményben való bűnösség megállapítását célzó újabb büntetőeljárást a Be. 6. § (4) bekezdése értelmében kizárja. Az ekként téves minősítésben megnyilvánult törvénysértés – önmagában – tovább nem orvosolható.
[63] A Kúria – az egyértelműség végett – rámutat arra is, hogy mindez összhangban álló a 2017. évi XXXIX. törvénnyel bevezetett, 2018. január 1-től hatályba lépett – és a Be.-t, valamint az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvényt módosító, korábbi vonatkozó rendelkezéseit felváltó, illetve kiegészítő – szabályozással.
[64] A 2017. évi XXXIX. törvény a Be. módosításával – a külföldi, illetve a tagállami ítéletek érvényének átalakításával párhuzamosan – az egységes jogalkalmazás kialakítása érdekében rendezi a ne bis in idem elvét. Ehhez képest „a harmadik országok bírósága által hozott ítéletek vonatkozásában kizárólag a külföldi ítélet elismerését követően kerülhet sor annak bármilyen okból történő figyelembevételére. Az elismerést követően ugyanakkor a külföldi ítélet Magyarországon – az elismerésnek megfelelően – teljes körűen érvényesül, így a harmadik országok vonatkozásában a ne bis in idem elv alkalmazása a továbbiakban nem jelenthet gyakorlati problémát. A harmadik országok esetében a nem bírósági határozatok kötő erejének érvényesülésére nincs lehetőség. A tagállami ítéletek esetében főszabály szerint, ide értve a ne bis in idem elv kérdését, a tagállami ítéletek – egyes kizáró okok kivételével – minden további külön eljárás nélkül érvényesülnek és figyelembe vehetők. Ekként az új szabályozás az eljáró bíróság, ügyészség vagy nyomozó hatóság feladatává tette, hogy a tagállami ítéleteket figyelembe vegyék” (2017. évi XXXIX. törvény 24. §-hoz fűzött indokolás).
[65] A 2017. évi XXXIX. törvény 24. § (1) bekezdése a Be. 6. § (3) bekezdésének új e) ponttal kiegészítése révén „biztosítja az uniós jogban szereplő és az uniós joggyakorlatban kidolgozott ne bis in idem elv érvényesülését mind a bírósági ítéletek, mind más, az ügyet érdemben elbíráló – arra alkalmas – más határozatok tekintetében. Ehhez képest a kétszeres eljárás tilalma az ügy érdemében hozott nem bírósági határozatokhoz is kapcsolódhat. Ezek a magyar jogi terminológiában a feljelentést elutasító, nyomozást megszüntető (ideértve a megrovást alkalmazó, továbbá a közvetítői eljárást vagy a vádemelés elhalasztását követő megszüntetést is) határozatok lehetnek. A határozatok csak akkor alkalmasak eljárási akadályt képezni, ha azok kizárják az eljárás »egyszerű« – akár hivatalból vagy rendes jogorvoslattal történő – folytatását. A törvény ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy e határozatok említett »jogerejét« érintően a határozatot hozó tagállam nemzeti joga az irányadó. Ennek megfelelően indokolt esetben a tagállam hatóságának megkeresésével, vagy az e körben rendelkezésre álló uniós csatornák (Eurojust, Európai Igazságügyi Hálózat) igénybevételével kell tisztázni, hogy a tagállami határozat alkalmas-e arra, hogy eljárási akadályt képezzen. Az eljáró bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság feladata, hogy a határozatot hozó tagállamtól a jogrendszerre vonatkozóan beszerzett információk összessége alapján mérlegeljék az eljárási akadály fennállását. A Be. 6. §-át kiegészítő (6) és (7) bekezdések a ne bis in idem elv alóli kivételeket jelenítik meg. Nyilvánvalóan nem képezhet eljárási akadályt egy olyan tagállami ítélet, amely a magyar jogszabályok – az EUtv. ezzel kapcsolatos új rendelkezési – alapján nem vehető figyelembe. A (6) bekezdés b) pontjában az ún. territorialitás elve jelenik meg, azonban igen korlátozott formában. A Magyarország területén elkövetett cselekmények esetén egy tagállami ítélet vagy más határozat – akár felmentő vagy megszüntető, akár marasztaló rendelkezést tartalmaz – főszabály szerint nem képez eljárási akadályt, jóllehet az eljárás megindítása az új (7) bekezdés alapján legfőbb ügyészi döntéshez kötött.” „A Be. 6. § (3) bekezdés új e) pontjában használt »terhelt azonos cselekményét« fogalom szigorúan értelmezendő, és a ne bis in idem elv kizárólag a tagállami ítélet vagy határozat alapján egyértelműen azonosítható terhelt, illetve az abban megjelölt – a cselekmény jogi minősítésétől és a védett jogtárgytól független – történeti tényállás tekintetében érvényesül. E körben az Európai Unió Bíróságának a C-436/04. számú Esbroeck ügyben kimondott és többször hivatkozott joggyakorlatát kell irányadónak tekinteni, amely a ne bis in idem elvben megjelenő tettazonosság kérdésében úgy foglalt állást, hogy „a történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága minősül irányadó szempontnak (Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezmény 54. cikk) e cikk alkalmazásakor, függetlenül e tényállás jogi minősítésétől és a védett jogi tárgytól. A tettazonosság fennállása kérdésében az eljáró bíróságnak, ügyészségnek vagy nyomozó hatóságnak kell érdemben állást foglalnia” (2017. évi XXXIX. törvény 24. §-hoz fűzött indokolás).
[66] Ehhez képest a Kúria jelen ügyben is követett ítélkezési gyakorlata nem csupán a korábbi ítélkezési gyakorlat szerinti, hanem lényeges elemeiben – a tagállami ítéletek szempontjából – a 2018. január 1-től hatályos szabályozással is egybevágó.
[67] Ekként az alapügyben eljárt magyar bíróság határozata – a sikkasztás bűntette miatt indult eljárás megszüntetését illetően – egyrészt eleget tesz a tagállami ítélet érvényesülése iránti és a nemzeti jog általi követelménynek, egyben megfelel a Kúria korábbi határozatában is követett ítélkezési gyakorlatnak, másrészt valójában megfelel a 2018. január 1-től hatályos szabályozásnak is. Vagyis egyazon személy esetében, tettazonosság és az érdemben való döntés alapulvételével, valamint a további rendes jogorvoslat (törvényi lehetősége tisztázott) hiányában döntött akként, hogy a ne bis in idem tilalma miatt nincs törvényi lehetőség újabb eljárás lefolytatásának.
[68] Megjegyzi a Kúria, hogy jelen esetben – értelemszerűen (amint a Kúria Bfv.III.1.085/2015/18. számú határozattal felülbírált alapügyben is) – nem a vád törvényességének hiányáról van szó, hanem arról, hogy a vád alapján, törvényi tilalom miatt nincs helye eljárásnak. Ezért az alapügyben eljárt bíróság nem sértett törvényt, amikor a – sikkasztás bűntette miatt emelt vád alapján folyamatban volt – büntetőeljárást megszüntette.
[69] Nem alapos a felülvizsgálati indítvány a magánokirat-hamisítás vétsége miatt indult eljárás megszüntetését kifogásoló részében. Ennek indoka azonban a következő.
[70] Az alapügyben eljárt járásbíróság szerint e bűncselekménynek a vád tárgyává tett lényegesen jelentősebb súlyú bűncselekmény, a sikkasztás bűntette mellett a felelősségre vonás szempontjából nincsen jelentősége, ezért – e bűncselekmény miatt – az eljárást a Be. 267. § (1) bekezdés g) pontja alapján szüntette meg.
[71] Az alapügyben másodfokon eljárt törvényszék helyesen állapította meg, illetve javította ki a járásbíróság ide vonatkozó jogi álláspontját akként, hogy a magánokirat-hamisítás nem a sikkasztás bűntettének eszközcselekménye.
[72] Ennek kapcsán rámutat a Kúria arra, hogy valamely bűncselekmény más bűncselekmény elkövetéséhez való hozzájárulása, általa más bűncselekmény „kieszközlése” önmagában nem jelenti, hogy a más bűncselekmény megvalósulásának elengedhetetlen feltétele, s ekként büntetlen elő-, illetve eszközcselekmény lenne. A büntetlen előcselekmény fogalmilag egybeesik a büntetlen eszközcselekménnyel. Büntetlen eszközcselekmény pedig az, amelynek elkövetése szükséges ahhoz, hogy valamely más bűncselekmény, a célcselekmény egyáltalán elkövethető legyen. Másképpen szólva büntetlen marad az az előcselekmény, amely egy későbbi cselekményhez való viszonyában az eszköz szerepét tölti be, s ennélfogva ilyenkor e cselekmények anyagi halmazata csupán látszólagos. Az egységi értékelés feltétele azonban, hogy ez a cél-eszköz viszony szükségszerű összefüggésben álljon egymással. Vagyis a későbbi célcselekmény csak az eszközcselekmény elkövetése után lehetséges. Ez a szükségszerűség azonban nem csupán a konkrét eset jellemzője, hanem általános érvényű, azaz nem a két bűncselekmény adott történeti, hanem a törvényi tényállása közötti. Tehát akkor állapítható meg, ha egy bűncselekmény gyakorlatilag nem követhető el más bűncselekmény, eszközcselekmény nélkül. Ez esetben valóban arról van szó, hogy az egységként értékelés szükségképpeni, s így a büntetőjogi felelősség kérdése sem választható külön. További feltétel, hogy az eszközcselekmény ne legyen súlyosabb törvényi büntetési tétellel fenyegetett, mint amilyen a célcselekmény törvényi büntetési tétele; ellenkező esetben az eszközcselekmény nem veszti el önállóságát. A sikkasztás és a magánokirat-hamisítás között viszont általános érvényű, szükségszerű kapcsolat nincs. A sikkasztás (bármely) elkövetési magatartása a magánokirat-hamisítás vétségének megvalósítása nélkül is bekövetkezhet, ehhez képest a valótlan tartalmú magánokirat (adásvételi szerződés) felhasználása büntetőjogilag külön értékelendő magatartás, jelen ügyben is.
[73] Mindezen túlmenően az alapügyben eljárt első- és másodfokú bíróság egyaránt téves jogi alapon szüntette meg a magánokirat-hamisítás vétsége miatt emelt vád alapján folyamatban volt büntetőeljárást. Kétségtelen, hogy a Be. 187. § (1) bekezdése, 220. § (1) bekezdése, 267. § (1) bekezdés g) pontja, 306. §-a, 332. § (2) bekezdése egyaránt biztosítja, hogy adott ügyben az olyan bűncselekmény miatt, amelynek az elkövető más jelentősebb súlyú bűncselekménye mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége, a büntetőjogi felelősségre vonástól el lehessen tekinteni, a nyomozást, a vádemelést, a bizonyítást mellőzni lehessen, az eljárást meg lehessen szüntetni. Abban a kérdésben, hogy az érintett bűncselekmények között van-e súlybeli különbség, nem csupán az egyes bűncselekmények törvényben meghatározott büntetési neme és mértéke, hanem aszerint kell dönteni, hogy a konkrét ügyben hogyan viszonyul egymáshoz a két bűncselekmény súlya. Azaz indokolt-e a büntetés kiszabása a súlyosabb megítélés alá eső bűncselekmény mellett a jelentéktelenebb bűncselekmény miatt is. Másképpen szólva indokolt-e a büntetés kiszabásánál a jelentéktelenebb súlyú bűncselekmény alapulvétele (számít-e, van e jelentősége).
[74] Ez okból általában akkor van helye megszüntetésnek, ha a súlyosabb bűncselekmény tekintetében a bizonyítás már lefolyt és látszik, hogy milyen a jelentősége. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ilyen okból az eljárás megszüntetésének vádemelés után a tárgyalás előkészítése során [267. § (1) bek. g) pont], és azt követően is van helye [332. § (2) bek.]. Következésképpen abban a kérdésben, hogy az érintett bűncselekmények között van-e lényeges súlybeli különbség, nem feltétlen a bizonyítási eljárás eredményének ismeretében kell, illetve lehet dönteni.
[75] Mindenképpen szükséges feltétele azonban az ilyen döntésnek, hogy legyen másik (súlyosabb) bűncselekmény miatt felelősségre vonhatóság, vagyis halmazatnak kell lennie. Ha (bármely okból) eleve nincs halmazat, tehát csak egy bűncselekmény miatt (a jelentéktelenebb miatt) van elbírálhatóság, akkor valójában – és értelemszerűen – megszűnt az ilyen megszüntetési lehetőség alkalmazása is. A Be. 267. § (1) bekezdés g) pontja [és 332. § (2) bek.] egyértelmű, feltételhez kötött rendelkezése alapján erre nincs törvényi lehetőség. E rendelkezések alapján ugyanis nem a vádigény, nem a vádigény érvényesítésének kérdéséről (helyénvalóságáról), hanem a kiszabható büntetés mérvéről van szó, vagyis arról, hogy e tekintetben a jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett van-e jelentősége a csekélyebb súlyúnak.
[76] Mindez azt is jelenti, hogy ilyen döntés a konkrét ügyben, az adott bűncselekmények viszonyában hozható, s e tekintetben (eltérően az alapügyben eljárt bíróság álláspontjától) közömbös az időmúlás, és nem lehet szó a társadalomra veszélyesség „elenyészéséről”.
[77] Az alapügyben a magánokirat-hamisítás vétsége nem képezte az olasz bíróság döntésének, határozatának tárgyát, nincs is benne erre vonatkozó tényállás. E vonatkozásban tehát a magyar vád alapján minden törvényi lehetőség adott volt arra, hogy az alapügyben eljárt bíróság a bizonyítási eljárást lefolytassa, ami azonban – épp a bíróság jogi álláspontjai folytán – nem történt meg.
[78] Ugyanakkor a Kúria az iratokból észlelte, hogy az alapügyben a bíróság eljárása oda vezetett, hogy az elévülés viszont bekövetkezett.
[79] Az 1978. évi IV. törvény szerinti Btk. 33. § (1) bekezdés b) pont második fordulata alapján a terhelt büntethetősége – a vád szerinti magánokirat-hamisítás bűncselekménye esetében – 3 év elteltével évül el.
[80] A vád szerinti elkövetési időpont 2008. szeptember 10-e. Ez önmagában elegendő arra, hogy a Btk. 34. § a) pontja értelmében az elévülési időt számítani lehessen. A Btk. 35. § (1) bekezdése alapján az elévülést félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen, a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye. A félbeszakítás napján az elévülés ismét elkezdődik.
[81] Büntetőeljárási az olyan cselekmény, mely a Be.-ben kifejezetten szabályozott, illetve elvégzésére a Be. szabályai adnak felhatalmazást, teljesítése a büntetőeljárás érdekében áll. A büntetőügyben eljáró hatóság fogalma különösebb magyarázatot nem igényel.
[82] Ehhez képest a büntetőügyben eljáró hatóság általi büntetőeljárási cselekmény egyrészt az, melynek megtételéhez már önmagában – tartalmától függetlenül – joghatást fűz a Be. (nyomozás elrendelése, vádemelés, ítélet meghozatala stb.). Másrészt olyan cselekmény, amely valamely konkrét, reálcselekmény foganatosítása (házkutatás, lefoglalás, elfogatóparancs, elfogás, idézés, kiadatás stb.).
[83] A büntethetőség elévülését félbeszakító eljárási cselekmény pedig az, amelynek
[84] - foganatosítója olyan, büntetőügyekben eljáró hatóság, amely éppen az adott büntetőügyben ekként eljár (alanyi követelmény; BH 1998.162.II.);
[85] - ténybeli alapja azonos az elévülés kérdésének vizsgálatakor eljárás tárgyát képező cselekmény ténybeli alapjával, tehát azonos ténybeli alapú bűncselekmény miatt és nem más, olyan eljárásban foganatosították, melynek az nem tárgya (tényazonosság követelménye; BJD 3640., 4696., 7884., BH 2007.363.I.);
[86] - tartalma az elkövető ellen irányul, tehát nem csupán vele kapcsolatos (irányultság követelménye; BJD 4696., 7884., BH 1998.162.II., 2007.363.I.);
[87] - jelentősége érdemi, tehát az eljárás előbbre vitelére alkalmas, nem kizárólag az elévülés félbeszakítását célozza, nem csupán adminisztratív, illetve korábbi megismétlésében kimerülő (érdemiség követelménye; BJD 206., 2486., 2493., 4696., 5692., 5693., 7087., 7884.; BH 1996.567.I., 1998.162.II., 2003.99.II., 2005.163., 2007.363.I.).
[88] Az iratokból kitűnően az alapügy eljárási cselekményei a következők. 2009. március 16-án rendelték el a nyomozást, 2010. május 25-én történt a vádemelés, 2011. augusztus 17-én történik a bíróság általi első lakcímkutatás elrendelése (amit még több követ), 2012. január 11-én a bíróság 2012. április 24-ére tűzött tárgyalást, amit elhalasztott.
[89] Ezt követően a járásbíróság 2012. szeptember 11-én megküldte az F.-i Törvényszéknek az iratokat az olasz bíróság ítélete érvényének elismerése végett, szeptember 12-én pedig az eljárást felfüggesztette. 2013. január 16-án az F.-i Törvényszék meghozta a külföldi ítélet érvénye elismerésének megtagadásáról szóló határozatát (amely 2013. május 6-án emelkedett jogerőre). 2013. április 5-én a járásbíróság – az ügyirat szerint – intézkedett a terhelt tartózkodási helye megállapítása iránt, annak érdemi végrehajtásának megtörténte azonban az iratokból nem tűnik ki. 2012. július, 2013. március, 2015. január, március, december hónapban a városi ügyészség átiratban kért tájékoztatást az ügyben eljárásról. 2016. januárban, márciusban és szeptemberben ismételt intézkedés történt lakcímkutatás iránt. 2016. szeptember 23-án a járásbíróság – tárgyaláson kívül meghozta – az eljárást megszüntető határozatát.
[90] Következésképpen az alapügyben (a vádemelést követően) olyan érdemi eljárási cselekmény, ami elévülést félbeszakító hatású, a járásbíróságnak a lakcímkutatás elrendelése, a tárgyalás kitűzése és a külföldi ítélet érvénye elismerése végett való intézkedése. Mindez ugyanis azt célozta, hogy a járásbíróság a magyar vád alapján indult büntetőeljárásban dönthessen. Ezt követően viszont az alapügyben a következő érdemi eljárási cselekmény a járásbíróságnak a 2016. szeptember 23-i – tárgyaláson kívül hozott – eljárást megszüntető határozata. E két időpont között kizárólag ismételt lakcímkutatások, az ügyészség általi tájékozódás, azaz érdemi intézkedést nem eredményező eljárási cselekmények történtek.
[91] Következésképpen az elsőfokú határozat meghozatalakor a felrótt cselekmény (magánokirat-hamisítás vétsége) büntethetősége elévült. Ez pedig azt jelenti, hogy törvényt sértett az eljárt bíróság, amikor elévült cselekmény tekintetében rendelkezett. Ez pedig a 416. § (1) bekezdés a) pontjának kétszeri megsértése. Egyrészt büntethetőséget megszüntető okot hagyott figyelmen kívül, másrészt ezt követően törvényben nem szabályozott okkal szüntette meg az eljárást, ami kétségtelen – az elévülés figyelmen kívül hagyása folytán – anyagi jogi sérelem.
[92] Ugyanakkor az eljárt bíróság eljárást megszüntető rendelkezése a magánokirat-hamisítás vétsége esetében, eljárásjogi hatását tekintve nem törvénysértő, csupán a jogcíme téves.
(Kúria Bfv. III. 1.158/2017.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás