PK ÍH 2018/59.
PK ÍH 2018/59.
2018.06.01.
I. A félnek a jogvita észszerű időn belül történő befejezéséhez való joga sérelme miatt indított perben méltányos elégtételt biztosító kártérítés – okozati összefüggés hiányában – nem ítélhető meg, ha a per befejeződését nem az eljárás inaktív szakasza, hanem a fél perbeli rendelkezési jogának nem rendeltetésszerű gyakorlása akadályozza, és az eljárás elhúzódása erre vezethető vissza.
II. Az eljárás elhúzódása mint alapjogi sérelem miatti igény a jogszabályi feltételekre figyelemmel nem érvényesíthető alappal az alapügy jogerős befejezése előtt.
Ezt a bizonyítási eszközök beszerzésének perbeli kötelezettsége sem teszi lehetővé: az ügyben jelentőséggel bíró, kifogásolt eljárás iratanyaga ugyanis – a per elhúzódása nélkül – csak az ügy jogerős befejezését követően szerezhető be. A párhuzamosan folyó perek szükségképpen azzal a következménnyel járnának, hogy az iratbeszerzés vagy annak hiánya miatt a párhuzamos eljárások egyike elhúzódik [Alkalmazott jogszabályok: régi Pp. 2. § (1)–(3) bekezdés; régi Ptk. 2. § (2) bekezdés.]
A felperes eredeti kereseti kérelmében kérte az alperes kötelezését a Pp. 2. § (3) bekezdése alapján a perek észszerű időn belüli befejezéséhez fűződő jogának sérelme miatt 150 000 forint, míg a tisztességes eljáráshoz fűződő jogának sérelme és ezáltal emberi méltóságának megsértése miatt további 300 000 forint megfizetésére. Előadta, hogy az alperesi törvényszék a felperes által a Fővárosi Törvényszék ellen indított perben a 2013. július 10. napján, a felperes távollétében tartott tárgyalást követően a felperes részére nem küldött semmilyen iratot, sem idézést, sem jegyzőkönyvet, sem ellenkérelmet. A felperes 2013 novemberében elhúzódás miatti kifogást terjesztett elő. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) számos alkalommal kifejtette, hogy az észszerű idő sérelmét folyamatban lévő eljárásokban is meg lehet állapítani. A perbeli esetben az alperes 10 hónapja nem tűzött ki tárgyalást, amely egyértelműen súlyos eljárási késedelemnek minősül. Az alapperben a Győri Ítélőtábla által hozott ítéletre figyelemmel a keresetét akként módosította, hogy a per észszerű időn belüli befejezéséhez fűződő jogának sérelmére alapítottan 250 000 forint, míg a tisztességes eljáráshoz fűződő jogának sérelmére tekintettel 350 000 forint megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Személyiségi jogainak sérelmére irányuló hivatkozását nem tartotta fenn. Hivatkozott arra, hogy az őt ért jogsértés tényét az alperesi törvényszék elnöke levelében maga is elismerte.
Az alperes kérte a felperes keresetének elutasítását. Előadta, hogy az elsőfokú alapeljárás 1,5 év alatt befejeződött, amely időtartam mindenképpen észszerűnek tekintendő, mivel a per tárgyát tizenhét, a felperes által a kereseti kérelemben megjelölt bírósági ügy képezte. A felperes terhére értékelendő, hogy az alapügyben keresetét több alkalommal további ügyekre is kiterjesztette, így az alapperben lefolytatandó bizonyítás terjedelme, a per ténybeli és jogi megítélése szövevényes és időigényes volt. Az eljárás időtartamát gyakoribb tárgyalásokkal sem lehetett volna rövidíteni, mert a megküldeni kért alapiratok hiánya kizárta a perben az érdemi tárgyalás tartását.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 300 000 forint tőkét, ezt meghaladóan – tartalmilag – a keresetet elutasította. Indokolásában a Pp. 397/F. §-ára, illetve a Ptké. rendelkezéseire utalással megállapította, hogy a perbeli jogvita elbírálására a 2014. március 14. napjáig hatályos Pp. rendelkezései irányadók. Az elsőfokú bíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a perek észszerű időn belüli befejezéséhez, illetve az eljárás tisztességes lefolytatásához való jog egymáshoz képest valóságos vagy látszólagos keresethalmazatban áll-e, miután a felperes a két sérelmet külön megjelölve, eltérő összegű pénzkövetelés iránti igényt terjesztett elő. Kifejtette, hogy a Pp. 2. § (3) bekezdése alapján a fél az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozva léphet fel a bírósággal szemben. Az alapvető jog nem perjogi, hanem alkotmányjogi kategória. Alkotmányjogi értelemben minden eljárásjogi alapelv a tisztességes eljáráshoz való jog része, ahogyan azt az Alaptörvény 28. cikke is tartalmazza. A per tisztességes lefolytatásához való jog a bírósággal szemben azt a követelményt támasztja, hogy az eljárás vezetése a Pp. előírásainak megfelelően történjen. Ha a bíróság a per tárgyalását alaptalanul halasztja el, az a félnek nemcsak az eljárás tisztességes lefolytatásához, de egyben a per észszerű időn belüli befejezéshez való jogát is sérti. Az alapjogi sérelem kérdésében nem lehet állást foglalni anélkül, hogy ne történne meg az eljárási és ügyviteli szabályok megtartásának ellenőrzése. Az ilyen vizsgálat során a bíróság egy alapjog több részletét vizsgálja, így több alapelv megsértése is csak egy alapjog sérelmére vezet, tehát a felperes hivatkozásai tekintetében tényleges keresethalmazat nem áll fenn. A Pp. 2. § (3) bekezdése alapján a fél alapvető jogait ért sérelmen alapuló perben a bíróság soron kívül jár el, amely azt jelenti, hogy a bíróság kéthavonta köteles tárgyalást tartani. A felperes által sérelmezett 2013. július 10-e és 2014. június 2-a közötti időszakban e kötelezettségének az alperes nem tett eleget. Az alperesi bíróság további kógens eljárásjogi rendelkezést sértett, amikor a folytatólagos tárgyalásra a peres feleket nem idézte meg. Sérült az alapperben a fegyveregyenlőség elve azáltal, hogy az alapperbeli alperes részére az alperesi bíróság a tárgyalási jegyzőkönyvet megküldte, ugyanakkor a felperes idézéséről nem gondoskodott, és az ellenérdekű fél által benyújtott iratokat a felperes részére nem adta ki. A jogvédelmi perben az alperes kimentést tartalmazó védekezésének az ellenérdekű fél által való megismerése nem mellőzhető. Az alperesi védekezés felperes részére történő megküldésének hiányában a fegyveregyenlőség elvének sérelmén keresztül a felperes nyilatkozattételi joga, illetve az iratok megismeréséhez való joga is sérült. Az elsőfokú bíróság jelentőséget tulajdonított annak, hogy a felperes az alapügyben előterjesztett keresetében 16 ügyet jelölt meg, amelyek közül 2013. október 16. napjáig négy ügy, míg 2014. március közepéig további négy ügy érkezett az alapügyet elbíráló alperesi bíróságra. Az alapügy tárgyát képező peres eljárások perjogilag tárgyi keresethalmazatot képeztek, így azok külön-külön is elbírálhatóak voltak. A hatékony pervitelt az alperes részéről az segítette volna elő, ha az alperes 2013. október 16-án úgy halasztja el a nem érdemi tárgyalást, hogy egyben új határnapot tűz ki, illetve az addig megérkezett iratokkal kapcsolatos felperesi igényeket részítélettel elbírálja. Ugyanígy a perbeli hatékonyságot szolgálta volna az utóbb beérkezett ügyek esetében további részítéletek meghozatala. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor a felperesi nyilatkozatokra is figyelemmel a 2014. évben előterjesztett keresetfelemelések vonatkozásában azt állapította meg, hogy azokkal összefüggésben elhúzódást előidéző mulasztás az alperes részéről nem áll fenn. Az alapügyben eljárt másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú eljárás során a felek Pp. 3. § (2) bekezdése, illetve 141. § (6) bekezdése szerinti tájékoztatása nem történt meg, vagyis a felperes a bizonyítási teher körében nem kapott tájékoztatást, lényegében az ítéletből értesült arról, hogy mit kellett volna bizonyítania. A felperes e tájékoztatás hiányában az alapperbeli önrendelkezés jogát nem tudta gyakorolni, így sérült a tisztességes eljárás lefolytatásához és a tisztességes eljáráshoz való joga. Az elsőfokú bíróság a felperest illető méltányos elégtételt biztosító kártérítés összegét a Pp. 206. §-a alapján mérlegeléssel állapította meg, ennek során figyelemmel volt arra, hogy az alperes részéről több mulasztás történt, amelyek több alapelv sérelmét okozták.
Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását, míg másodlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság újabb eljárás lefolytatására és újabb határozat hozatalára történő utasítását kérte. Harmadlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását és az alperes marasztalásának 50 000 forintra történő leszállítását kérte.
Előadta, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a kereset jogalapját képező Pp. 2. § (1)–(3) bekezdésében foglaltakat. Az elsőfokú bíróság az alperest összességében 300 000 forint megfizetésére kötelezte az ítéletében felsorolt egyes jogszabálysértések miatt, amelyekből azonban nem vonható következtetés arra nézve, hogy mely alapjogi sérelem milyen hátrányt okozott a felperesnek, amely ezt az összegű méltányos kártérítést indokolná. Téves álláspontot foglalt el az elsőfokú bíróság arra nézve, hogy a felperes keresete nem tartalmazott keresethalmazatot. A felperes két alapelvi követelmény megsértését állította az alapper vonatkozásában; az elsőfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha mindkét követelmény tekintetében az alapul szolgáló per egészét vizsgálja. Az elsőfokú bíróság az eljárási hibák és mulasztások feltárásán túl nem értékelte, hogy ezek a tények a per végeredményéhez képest okoznak-e alapjogi sérelmet a felperesnek. Az egységes bírósági gyakorlat szerint ugyanis a tisztességes eljáráshoz fűződő jog sérelme megállapításának a jogsértés puszta tényén túl feltétele az is, hogy a jogsértés alapelvi hátrányt okozzon a fél számára. Mindemellett az elsőfokú bíróság tévesen rögzítette az eljárásjogi hibák körében, hogy a soron kívüli eljárásban az alperes köteles lett volna kéthavonta tárgyalást tartani, ugyanis e megállapításnak semmilyen jogszabályi alapja nincs. Tévesen hivatkozott az elsőfokú bíróság arra is, hogy a perbeli hatékonyságot szolgálta volna az alapeljárás tárgyát képező ügyek esetében részítéletek meghozatala. A Pp. 213. § (2) bekezdése alapján az eljáró bíróságnak nincs kötelezettsége részítélet hozatalára, az kifejezetten a bírói mérlegelés körébe tartozó kérdés. A felperes egyébként maga döntött úgy az alapeljárásban, hogy egy keresetlevélben nyújtja be a Fővárosi Törvényszékkel szembeni igényeit, az eljárás során keresetét többször felemelte, így alappal nem számíthatott arra, hogy a bíróság tényállásonként hoz részítéletet. A Pp. 3. § (2) bekezdése szerinti tájékoztatás elmaradása körében az alperes hivatkozott arra, hogy a felperest ezzel összefüggésben semmilyen hátrány nem érte, miután ezt a tájékoztatást a jogorvoslati eljárásban a másodfokú bíróság orvosolta. Az alapperben valóban történtek eljárási hibák, ezek azonban egyformán érintették a felperest és az alapper alperesét is, ezért az alperesi bíróságnak azt kellett volna vizsgálnia, hogy az eljárási szabályok megsértése milyen kihatással volt a per tisztességes lefolytatásának jogára, illetve az milyen hátrányt okozott ténylegesen. A per észszerű időn belül történő befejezése vonatkozásában az elsőfokú bíróságnak azt kellett volna vizsgálnia, hogy a per teljes jogerős befejezésének időtartamára tekintettel az alapügyben eljárt bíróság eljárása mennyire volt időszerű. Ebben a körben azt kellett volna értékelnie, hogy a jogvita tárgyára és természetére figyelemmel más hasonló ügyekhez képest az alapul szolgáló per az első- és másodfokú eljárást együttvéve tovább tartott-e. Az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. 2. § (2) bekezdésében írtakat, amikor kizárólag a 2013. július 10. és 2014. június 2. közötti időtartamot vette figyelembe, miközben a felperes maga is úgy nyilatkozott, hogy az alapperben hozott ítélet megszületése belefér a tisztességes idő fogalmába. Az elsőfokú bíróság a döntése során a Pp. 2. § (2) bekezdése szerinti szempontokat egyáltalán nem értékelte, így nem volt figyelemmel a felperes esetleges közrehatására, noha az elsőfokú ítélet tételesen tartalmazza, hogy a felperes hányszor és milyen ügyek vonatkozásában terjesztett elő keresetváltoztatást, illetve keresetfelemelést. Az elsőfokú bíróságnak a bírói gyakorlat szerint nem az elkövetett eljárási hibákat, illetve az eljárási határidők elmulasztását kellett volna önmagában vizsgálnia, hanem azt, hogy e hibák az ügy bonyolultságát, jelentőségét tekintve a felek magatartására is figyelemmel valóban akadályozták-e az eljárás észszerű időn belüli befejezését. Az EJEB gyakorlata szerint az eljárás elhúzódása miatti panasz esetén az ügy bonyolultsága és a bíróság magatartása mellett az eljárás tétjét is vizsgálni kell. Az alperes álláspontja szerint a perbeli esetben a felperesnek az alapper észszerű befejezéséhez való joga nem sérült, az egyes eljárási hibák pedig nem jártak olyan hátránnyal, amely az elsőfokú bíróság által megítélt méltányos elégtételt indokolná.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását, annak érdemben helyes indokaira utalással. Előadta, hogy az alperes téved, amikor kártérítésként értékeli a felperes javára megítélt sérelemdíjat, aminek azért van jelentősége, mert kártérítés esetében a kár bekövetkezését tételesen bizonyítani kell, míg a sérelemdíj esetében elegendő a jogsértés tényének igazolása. A sérelemdíj összegszerűsége körében az elsőfokú bíróság a köztudomású tényekből kiindulva a felperes kereseti kérelmében szereplő összeg felét ítélte meg, amely nem hogy nem eltúlzott, de a körülményekhez képest a lehető legszerényebb kárpótlás az alapperben történtek súlyához képest. A tisztességes eljárás sérelme vonatkozásában előadott alperesi hivatkozás szöges ellentétben áll az EJEB hazánkra nézve is kötelező jogi álláspontjával, amely szerint a tisztességes eljáráshoz való alapjog sérelme egyértelműen megalapozza a sérelemdíj megítélését. Az EJEB a tisztességes eljárás sérelmeként értékeli a fegyveregyenlőség, illetve a kontradiktórius eljárás alapelveinek megsértését, amint azt a 434/58. és 12.952/87. számú ítéleteiben is kifejtette. Tény, hogy a soron kívüli eljárásra nézve nincsenek konkrét perjogi előírások, de az egységes és következetes bírói gyakorlat szerint ilyen eljárásban elvárható az előírt határidők felével számolni. A részítéletek hozatalával kapcsolatban előadta, hogy a hatékonyság fogalma nem azonos a kötelezettség fogalmával, nem alaki, hanem tartalmi kérdés. Az alperes fellebbezésében tévesen hivatkozott arra, hogy az alapperben a másodfokú bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti mulasztást teljeskörűen orvosolta volna, a bizonyítási teherre vonatkozó tájékoztatást csak egy tényállás tekintetében pótolta, miközben semmilyen tájékoztatást nem adott arra vonatkozóan, hogy egyes sérelmezett perek jogerős befejezettségét a felperesnek lenne szükséges bizonyítania.
A felperes kifejtette, hogy a Pp. 2. § (2) bekezdése nem mondja ki, hogy az észszerű idő sérelme tekintetében a teljes pertartamot lenne kötelező vizsgálni. E kérdésben a hazai bírói gyakorlatban nincs egységes álláspont, az viszont tény, hogy az EJEB folyamatban lévő eljárásokban is megállapítja a perek észszerű időn belüli befejezéséhez fűződő jog sérelmét. Az EJEB a felperes javára két esetben is ítélt sérelemdíjat, amikor az alapperben még elsőfokú ítélet sem született. Téves az az álláspont is, hogy az észszerű idő kérdését csak az első- és másodfokú eljárásokat együttesen vizsgálva lehet értékelni. A perbeli esetben tény, hogy az alperesi bíróság a teljes elsőfokú pertartamból 11 hónapon keresztül semmilyen érdemi intézkedést nem tett. Ebből következően a 20 hónapos pertartamból csak 9 hónap tekinthető aktív időszaknak, amely elegendőnek bizonyult az elsőfokú döntés meghozatalához, vagyis ezt a 9 hónapot kell észszerű időtartamnak tekinteni. A teljes elsőfokú pertartam több mint fele tehát inaktív időszak volt, a késedelem több mint 100%-os, miközben az EJEB már 20%-os késedelmet is jelentősnek ítél. Az alperes megalapozatlanul hivatkozott a felperes esetleges közrehatására az alapper elhúzódása körében. A kereset kiterjesztését, illetve módosítását a felperes terhére értékelni nem lehet, mivel senkinek sem róható fel, ha az eljárási törvényben biztosított jogaival él, ezt támasztja alá az EJEB 20.255/12. számú döntése is. A felperes hivatkozott arra is, hogy a Kúria alapperben hozott végzése egyértelműen megerősítette a felperes ügyféljogai súlyos megsértésének tényét, amikor az alapeljárást teljes egészében megismételtetni rendelte. A Kúria döntésére tekintettel a felperes indítványozta, hogy a Fővárosi Ítélőtábla a jelen perben hozzon részítéletet, állapítsa meg a felperes tisztességes eljáráshoz fűződő jogának súlyos sérelmét, és kifejezetten erre alapozottan ítéljen meg 200 000 forint sérelemdíjat a felperes számára. Az észszerű idő sérelme vonatkozásában pedig indítványozta a másodfokú eljárás felfüggesztését vagy az elsőfokú bíróság ítéletének e körben való hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás megismétlésére, illetve újabb határozat hozatalára történő utasítását.
Az alperes a felperes fellebbezési ellenkérelmére tett észrevételeiben kifejtette, hogy a másodfokú bíróság előtt folyamatban lévő eljárásban sem részítélet meghozatalának, sem pedig az eljárás felfüggesztésének nem állnak fenn a jogszabályi feltételei.
A Fővárosi Ítélőtábla nem érintette az elsőfokú ítéletnek a keresetet 300 000 forint tekintetében elutasító rendelkezését, amely fellebbezés hiányában a Pp. 228. § (4) bekezdése alapján jogerőre emelkedett.
A felperes többszöri, az egész Fővárosi Ítélőtáblával szemben előterjesztett kizárási indítványa az érdemi döntéshozatalnak nem volt akadálya, mivel erre a Pp. 19. § (1) bekezdése a 13. § (1) bekezdés e) pontja szerinti, a bíróság elfogultságán alapuló indítvány esetében kifejezetten lehetőséget ad. A felperes az újabb kifogásait azután terjesztette elő, hogy az első bejelentésére a Kúria a Fővárosi Ítélőtábla kizárását megtagadta, így a Pp. 19. § (1) bekezdés utolsó fordulatára figyelemmel az érdemi határozat meghozatala bármely kizárási okon alapuló hivatkozás esetén is lehetséges lett volna.
Az alperes fellebbezése alapos.
A felperes a Kúria által az alapügyben hozott végzés tartalmának ismeretében kérte az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését. Eljárásjogi szempontból azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felperes az elsőfokú ítélet ellen nem élt fellebbezéssel, így kérelme csak a Pp. 252. § (2) bekezdése szerinti, hivatalból észlelendő hatályon kívül helyezési okokból foghatott volna helyt, ilyen ok azonban nem merült fel.
Az ítélőtábla a felperes indítványával szemben nem látott lehetőséget a per tárgyalásának az alapügy jogerős befejezéséig tartó felfüggesztésére sem, mert a Kúria alapügyben hozott hatályon kívül helyező végzése folytán a Székesfehérvári Törvényszék előtt megismétlendő eljárás eredménye a Pp. 152. § (2) bekezdése alapján nem előkérdése a jelen pernek. A felfüggesztés iránti kérelem emellett ellentmondásban van a felperes saját jogi álláspontjával, amely szerint nem szükséges az alapper jogerős befejezése ahhoz, hogy a per elhúzódása megállapítható legyen. A felperes a keresetében megjelölte azt az alapperbeli időszakot, amelyre az elhúzódás iránti keresetét alapozta, amely időszak időszerűségi szempontból az alapper kimenetelétől és a jogerős befejezésének időpontjától függetlenül vizsgálható.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, azt az ítélőtábla az alábbi tényekkel egészíti ki.
A jelen perben az alperes fellebbezése folytán az iratok ítélőtáblára való felterjesztésére 2016. november 7. napján került sor. Az ítélőtábla az első másodfokú tárgyalást 2017. január 24. napján tartotta, az érdemi döntéshozatalnak azonban akadályát képezte, hogy az alapügyben a felülvizsgálati eljárás során született kúriai határozatot be kellett szerezni. A második tárgyalást az ítélőtábla 2017. március 28. napjára tűzte ki, amelyet a felperes első kizárási indítványának elbírálása érdekében kellett elhalasztani.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezésével és annak jogi indokaival nem értett egyet.
Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor a felperes keresetét a Pp. 2. §-ának 2014. március 15. napja előtt hatályos rendelkezései alapján bírálta el. A felperes ehhez képest tévesen hivatkozott arra, hogy a perbeli jogvitát az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Római Egyezmény és az EJEB ítélkezési gyakorlata alapján kell eldönteni. A Római Egyezmény nemzetközi szerződés, amely az eljárási jogaiban sértett fél számára nem teremt közvetlen igényérvényesítési lehetőséget. Szemben az Európai Unió jogával, a nemzetközi szerződések tartalmát illetően a nemzeti bíróságnak nincs olyan kötelezettsége, hogy az általa alkalmazandó nemzeti jogszabályok helyett – akár contra legem jelleggel – az EJEB gyakorlatát vagy magának a Római Egyezménynek a szövegét vegye figyelembe.
A perbeli igény elbírálásánál tehát a Pp. 2. § (3) bekezdéséből kellett kiindulni, amint azt a civilisztikai kollégiumvezetők 2015. május 18-19. napján tartott értekezletéről készült emlékeztető (BH 2015/7.) is tartalmazza. Az ítélőtábla annyiban osztja a felperes álláspontját, hogy a Pp. 2. § (1) bekezdése nem egyetlen, hanem három különböző alapjogot szabályoz, így a bírói úton való igényérvényesítéshez, a perek észszerű időn belül való befejezéséhez és a tisztességes eljáráshoz való jogot. A felperes keresete tehát, amelyet a per észszerű időn belüli befejezéséhez és a tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmére alapított, valóságos keresethalmazatot tartalmazott. Ebből következően az elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabályt sértett, amikor a felperes halmazati keresetét egy kereseti kérelemnek tekintette és arról úgy hozott döntést, hogy nem világos, mely alapjog megsértésére milyen összegű marasztalást tartott indokoltnak.
Ennek az eljárási szabálysértésnek ugyanakkor nem volt jelentősége, mert a felperes kereseti kérelme a követelés jogalapjának hiányában nem lehetett eredményes az alábbi okokból.
A per elhúzódására alapított igényt illetően lényeges körülmény, hogy az alapügy jogerős befejezésére még nem került sor. A Pp. 2. § (3) bekezdésének helyes értelmezése szerint arról, hogy az eljárás lefolytatása észszerű időn belül történt-e, csak az eljárás jogerős befejezését követően lehet állást foglalni, hiszen a jogszabály szövege szerint a méltányos elégtételt biztosító kártérítés feltétele, hogy a sérelem jogorvoslati eljárásban ne legyen orvosolható. Ebből következően az eljárás jogerős befejezéséig ilyen igény érvényesítésére általában nincs mód. A felperes kereseti kérelme azonban kifejezetten egy konkrét, az alapeljárás elsőfokú szakaszának a 2013. július 10. és 2014. június 2. közötti időszakára nézve állította az eljárás elhúzódását, amelyet – ha valóban fennáll – a megismételt eljárás sem tud utólag orvosolni. Amennyiben pedig a rendelkezésre álló adatok alapján az állapítható meg, hogy a felperes igényérvényesítése egyébként alaptalan, akkor a per érdemi eldöntése az alapper jogerős befejezése előtt is lehetséges.
A Pp. 2. § (3) bekezdésének helyes értelmezéséből az következik, hogy az elhúzódás miatti megfelelő elégtétel célja nem a bírósággal szembeni szankció alkalmazása. Az ilyen igény feltétele, hogy az eljárás inaktív fázisa valóban az eljárás elhúzódását eredményezze, illetve a per befejezését akadályozza. A perbeli esetben éppen ez az okozati összefüggés hiányzik, mert az alappernek nem vitásan volt inaktív szakasza, de az eljárás elhúzódását nem ez a körülmény okozta. Az alapeljárás elhúzódásához az vezetett, hogy a felperes eleve számos ügy vonatkozásában hivatkozott eljárási jogai sérelmére, majd keresetét többször kiterjesztette további, nem befejezett ügyekre. Az eljárási jogok sérelmére alapított igény elbírálásának feltétele a kifogásolt eljárás iratainak beszerzése. Ahhoz azonban, hogy a szükséges iratok az alapper bírósága, azaz a Székesfehérvári Törvényszék rendelkezésére álljanak, meg kellett várni azok jogerős befejezését, hiszen annak hiányában az iratok megküldésére nem volt mód. Az alapeljárások befejezése előtt nyilvánvalóan nem lehetséges, hogy az alapiratok egy párhuzamos, alapjogi sérelem miatt indított perben rendelkezésre álljanak. Téves ezért az a felperesi álláspont, hogy bírságolással elérhető lett volna, hogy az alapper alperese, a Fővárosi Törvényszék az előtte folyamatban lévő ügy iratait azok befejezése előtt megküldje, mert ez az érintett ügyek további elhúzódásához vezetett volna.
Ebben a körben helytállóan hivatkozott a felperes arra, hogy eljárási jogait szabadon gyakorolhatja és tetszőlegesen terjeszthet elő halmazati keresetet vagy terjesztheti ki keresetét további eljárásokra is; azonban e döntésének következményeit nem az alperesnek kell viselnie. Ha a felperes az igényérvényesítésnek azt a módját választotta, hogy a 38 különböző, részben be nem fejezett ügyben felmerült alapjogi sérelem miatti kártérítést egy eljárásban érvényesíti, akkor az ebből eredő elhúzódás a felperes perbeli rendelkezési joggyakorlásának következménye, és nem róható az alapperben eljáró bíróság terhére. Nincs jelentősége tehát a felperes által hivatkozott inaktív időszaknak, mert az alapeljárás enélkül sem lett volna befejezhető.
Az elsőfokú bíróság tévesen foglalt állást arról, hogy az alapper elhúzódását részítéletek meghozatalával el lehetett volna hárítani. A bíróságnak a Pp. 213. § (2) bekezdése alapján egyrészt nincs részítéletet hozatalára vonatkozó kötelezettsége, másrészt a részítélettel nem fejeződik be az ügy, tehát az egyáltalán nem befolyásolta volna az alapper tartamát. Mindezek alapján nem állapítható meg, hogy az eljárás elhúzódása miatt a felperest alapjogi sérelem érte volna, így erre alapított kárigénye sem alapos.
A felperes keresete a tisztességes eljáráshoz fűződő jogainak sérelmére alapított kérelem körében sem alapos. A felperes által állított sérelmeket a Kúria hatályon kívül helyező végzése folytán az eljárás megismétlése orvosolja. A megismétlés szolgál arra, hogy az eljárási szabálytalanságokat az alapperben eljáró elsőfokú bíróság kiküszöbölje, azaz pótolja mulasztásait a beadványok megküldésével. Ha pedig az eljárás megismétlésével az eljárási szabálytalanságok kiküszöbölhetők, nincs már olyan hátrány, amely a méltányos elégtétel iránti igényt megalapozná. A felperes nem állíthatja alappal, hogy jogorvoslattal elháríthatatlan módon sérültek eljárási jogai, ha éppen a saját jogorvoslata eredményeként azok orvosolhatók.
Abban a körben viszont, amelyben a Kúria az alapperben hozott ítéleteket nem helyezte hatályon kívül, hiányzik a 2. § (3) bekezdése szerinti speciális feltétel, ugyanis a felperes a jogorvoslatot nem vette igénybe, mert nincs a 67. számú részítélettel szemben olyan fellebbezése, amelyben a tisztességes eljáráshoz fűződő jogait biztosító eljárási szabályok megsértését sérelmezte volna. A felperes kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy az eljárási szabályszegések a per érdemére nem voltak kihatással, ezért az eljárási szabályok sérelmét nem kifogásolja, nem kéri a részítélet hatályon kívül helyezését. Ha az eljárási szabályok megsértését nem kifogásolta, akkor erre nézve nem merítette ki a jogorvoslati lehetőséget, így kérelme ebben a körben nem felel meg a Pp. 2. § (3) bekezdésének.
Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a Pp. 2. § (3) bekezdése szerinti igények nem értelmezhetők olyan formában, és nem gyakorolhatók olyan módon, hogy az alapügyek befejezése előtt, azokkal párhuzamosan indított perben hivatkozzon a fél az alapügyben felmerült alapjogi sérelmeire, mert ez szükségképpen azzal a következménnyel járna, hogy az iratbeszerzés vagy annak hiánya miatt a párhuzamos eljárások egyike elhúzódik. Az alapjogi sérelemre alapított igényekre is irányadó a Ptk. 2. § (2) bekezdése szerinti rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye, vagyis nem szolgálhat az alapjogi sérelemre alapított per az alapper elhúzására.
Az ítélőtábla a kifejtettekre figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperes keresetét teljesen elutasította.
(Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.393/2016/24/II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás