PK ÍH 2018/60.
PK ÍH 2018/60.
2018.06.01.
I. A balesettel összefüggő károk bekövetkeztében a vétőképtelen személy felróható közrehatása kizárt, ezért az ő vonatkozásában kármegosztás alkalmazása sem lehetséges.
II. A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója a kár viselése alól akkor sem mentesülhet, ha a gépkocsibalesetet a károsult vétőképtelen gyermek elhárítható magatartása okozta, továbbá ilyen esetben a károsulti közrehatás a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározása során sem értékelhető [1959. évi IV. törvény (Ptk.) 345. § (2) bekezdés 347. § (1) bekezdés].
A II. rendű felperes az I. rendű felperes lánya. Az alperes biztosítottja gépjárművel 2008. december 11-én a Budapest, A. úton gyalogosként átkelő felpereseket a buszsávban elgázolta. A felperesek vagyoni és nem vagyoni káruk megtérítése iránt indítottak pert az alperessel szemben.
Keresetük szerint az I. rendű felperes 2009. április 1-jétől havi 25 000 forint jövedelempótló járadék, továbbá 618 673 forint dologi kár és elmaradt jövedelem és 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, a II. rendű felperes 1 500 000 forint nem vagyoni kártérítés és ezek késedelmi kamatának megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a baleset a felperesek elháríthatatlan magatartása miatt következett be, illetve közlekedési szabályszegésükkel a felperesek káruk bekövetkezésében 70%-ban közrehatottak. Állította, hogy a kármegosztás arányában az I. rendű felperes kárát már megtérítette, illetve a II. rendű felperesnek maradandó egészségkárosodása nem keletkezett, ezért nem vagyoni kártérítés nem illeti meg.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest az I. rendű felperes javára 1 060 000 forint nem vagyoni kár és további 549 930 forint, a II. rendű felperes javára 320 000 forint nem vagyoni kár és mindezen összegek 2008. december 11. napjától a kifizetésig járó késedelmi kamata megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy az I. rendű felperes a baleset folytán szemérem- és keresztcsonttörést, jobb oldali kulcscsonttörést és a bal térdkalács törését szenvedte el. A műtéti hegek csak minimális esztétikai hátrányt jelentenek számára. Egészségkárosodása 20%, a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 25% mértékű. A II. rendű felperes a balesetben baloldali lábszártörést szenvedett, sérülése teljes mértékben gyógyult, funkcionálisan kifogástalan állapotban van. A balesettel okozati összefüggésben gyermeki alapszemélyisége hátterén alkalmazkodási zavar alakult ki nála, amely azonban pszichiátriai kezelését nem tette indokolttá és spontán javult.
Utalt arra, hogy a baleset idején hatályos 190/2004. (VI. 8.) Korm. rendelet 8. § (1) bekezdése alapján az alperest olyan mértékben terhelte kártérítési kötelezettség, amilyen arányban biztosítottja felel a felpereseket ért károkért. Ítéletében levezetett számítása alapján arra következtetett, hogy az alperes biztosítottjától elvárható lett volna, hogy elkerülje a balesetet, mert az elütés helye előtt legalább 2,3 méterrel látható volt az I. rendű felperes a számára. Értékelte ugyanakkor, hogy az I. rendű felperes megszegte a KRESZ 21. § (6) bekezdését és (9) bekezdés g) pontját. Utalt egyúttal arra, hogy a II. rendű felperes még alig 10 éves, kiskorú, ebből következően vétőképtelen volt. Megállapította, hogy a balesetet megelőzően jelentős veszélyhelyzet állt fenn annak folytán, hogy a felperesek a buszsávba léptek és ott tovább haladtak, ugyanakkor erőteljes fékezés és elvárható ideális reakcióidő esetén a gépkocsi megállítható és a baleset elkerülhető lett volna. Mindezeket figyelembe véve a bíróság az alperesre terhesebb 80-20% mértékű kármegosztást tartott elfogadhatónak. Ilyen kármegosztási arány mellett az I. rendű felperes dologi károk, elmaradt jövedelem címén érvényesített igényét 549 930 forint erejéig találta megalapozottnak. Az I. rendű felperes által elszenvedett hátrányok értékelése mellett 80-20%-os kármegosztási arányhoz igazodóan a sérelmek kompenzálására 2 560 000 forint nem vagyoni kártérítést látott indokoltnak, amelyből az alperes a perindítást megelőzően 1 500 000 forint tőkét és 189 033 forint késedelmi kamatot már megfizetett. A II. rendű felperes esetében értékelte, hogy négy napig tartó kórházi kezelését követően négy héten keresztül még ágyban kellett feküdnie, és sérülése miatt 2009 májusáig nem tornázhatott. Mindezekre figyelemmel a kármegosztás arányára figyelemmel 320 000 forint nem vagyoni kártérítést tartott a sérelmei kiegyensúlyozására alkalmasnak. Az I. rendű felperes jövedelempótló járadék igényét megalapozatlannak találta, mert nem nyert bizonyítást, hogy a keresetveszteség baleseti eredetű egészségkárosodás következménye.
Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak megváltoztatását és a kereset teljes elutasítását kérte.
Fellebbezésében fenntartotta azt az állítását, hogy káruk bekövetkezésében a felperesek 70%-ban közrehatottak, és 70-30% arányú kármegosztás mellett kárukat már megtérítette. Hangsúlyozta, hogy a szakértő szerint a felperesek féktávolságon belül léptek a gépkocsi elé, és alacsony testmagasságuk, a sötétség, valamint a járművek takaró hatása miatt biztosítottja számára nem voltak észlelhetőek. Állította, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 177. § (1) bekezdésének és 206. § (1) bekezdésének szabályát megsértette, amikor a műszaki szakértő véleményét indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta. Ezzel szemben ítéletében hosszas számításokat végzett, szakértői eszközökkel nem igazolt következtetésekbe bocsátkozott, és azokat tényállási elemként állapította meg. Kifogásolta, hogy a bíróság a Pp. 4. § (1) bekezdése ellenére nem vette figyelembe, hogy biztosítottja ellen az ügyészség a nyomozást megszüntette. Hangsúlyozta, hogy a veszélyhelyzetet a KRESZ 21. § (6) bekezdésének megszegésével a felperesek idézték elő, biztosítottja a balesettel összefüggésben felróható módon a közlekedési szabályokat nem szegte meg. A bírói gyakorlat szerint a vészfékezés nem volt tőle elvárható, mivel az rá nézve is balesetveszélyes. Álláspontja szerint a balesetkori értékviszonyokra és az önhibára figyelemmel az elsőfokú bíróság által az I. rendű felperes részére megállapított nem vagyoni kártérítés eltúlzott. A II. rendű felperes esetében pedig orvosszakértő által kimutatott károsodás hiányában a nem vagyoni kártérítés jogalap nélküli. Rámutatott, hogy a károsult közrehatását a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásánál kell a bíróságnak figyelembe vennie. A pert megelőző teljesítései pedig 70-30% arányú kármegosztás mellett az I. rendű felperes teljes vagyoni kárát fedezik.
Az I. rendű felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontja szerint az alperes fellebbezési kérelmei egymással ellentétesek és nem tekinthetők határozottnak. Az elsőfokú bíróság döntése jogalapjában és összegszerűségében is megalapozott.
A Fővárosi Ítélőtábla nem érintette a keresetet elutasító ítéleti rendelkezéseket, mert azok a Pp. 228. § (4) bekezdése szerint fellebbezés hiányában első fokon jogerőre emelkedtek.
A fellebbezés nem megalapozott.
Az alperes 2017. július 21-én kelt beadványában pontosított fellebbezési petituma szerint már nem hivatkozott arra, hogy a baleset a felperesek elháríthatatlan magatartása miatt következett be. A megítélt nem vagyoni kártérítések kivételével kizárólag a kármegosztás aránya miatt támadta az elsőfokú ítélet marasztaló rendelkezéseit, ezért az ítélőtáblának alapvetően abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Ptk. 345. § (2) bekezdése alapján indokolt-e a felperesekre terhesebb kármegosztás alkalmazása.
Az alperes alaptalanul kifogásolta fellebbezésében, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a nyomozást megszüntető határozatot, mert a Pp. 4. § (1) bekezdése értelmében a bíróságot sem az ügyészi határozat, sem az abban foglalt tényállás nem kötötte. Azt viszont megalapozottan sérelmezte, hogy műszaki szakértelem híján az elsőfokú bíróság a perben elrendelt műszaki szakértői bizonyítás eredményének figyelmen kívül hagyásával, a saját számítása alapján hozta meg határozatát. Ennek azonban nem volt ügydöntő jelentősége, mert a szakértői megállapítások, valamint a baleset bekövetkezésére vonatkozó egyéb bizonyítékok az elsőfokú bíróság döntésének helyességét egyébként alátámasztották.
Az nem volt vitás, hogy a felperesek az úttesten úgy keltek át, hogy a KRESZ 21. § (9) bekezdése g) pontját megszegték. V. L. tanú vallomása alapján bizonyított tényként kellett elfogadni, hogy a felperesek a buszsávba való behaladásuk előtt megálltak, az ugyanakkor nem került bizonyításra, hogy takarásból léptek az alperes buszsávban haladó biztosítottja elé. A megállapított tényállásra vonatkozó szakértői vélemény alapján pedig egyértelmű, hogy a felperesek észlelhetőségének időtartama elegendő volt ahhoz, hogy az alperes biztosítottja intenzív fékezéssel akár 50km/h sebességről is megálljon az ütközési pont előtt; a felperesek tehát nem féktávolságon belül kerültek a gépkocsi elé. Ennek következtében a nyomozást megszüntető határozatban foglaltakkal ellentétben volt az alperes terhére róható cselekvési késedelem, és – mivel észlelhetőségük folytán a gyalogosok buszsávban való megjelenésére számítania kellett – relatív sebességtúllépése miatt az alperes biztosítottja a KRESZ 26. § (4) bekezdésének szabályát megszegte.
Az elsőfokú bíróság által megállapított 80-20% arány megfelelően tükrözte az érintettek magatartásának felróhatóságát, a közlekedési szabályszegéseknek a sérülések bekövetkezésében betöltött szerepét, illetve azt, hogy az alperes a felperesekkel szemben tárgyi felelősség alapján volt köteles helytállni.
Az alperes a vagyoni károk körében kizárólag a felperesek közrehatásának arányát elérő teljesítésére figyelemmel vitatta a marasztalását. Az előzőekben kifejtettek szerint azonban az elsőfokú bíróság a kármegosztás arányát, illetve a részteljesítések elszámolásával az alperes marasztalásának összegét is helyesen állapította meg.
Az alperes fellebbezésében azt megalapozottan kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a vagyoni károkhoz hasonlóan a nem vagyoni kártérítés esetében is kármegosztást alkalmazott. Az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozata szerint a nem vagyoni károk vagyoni mércével megmérhetetlenek, pénzbeli egyenértékük voltaképpen nincs is, így azok szoros értelemben vett megtérítéséről sem lehet szó. A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt. Így a polgári jogi felelősség szempontjából a nem vagyoni kártérítés legfeljebb a vagyoni kár fikciós esete. Ebből következően nem vagyoni hátrány esetében nincs olyan összegszerűen kifejezhető kár, melynek egy része a károsult felróható magatartása folytán reá hárítható lenne. Ehelyett a nem vagyoni kártérítés összegének megállapítása során kell értékelni, hogy kárának bekövetkeztében a károsult közrehatott.
A megállapítottnál nagyobb arányú közrehatás egyik felperes terhére sem volt róható, és olyan körülmények sem merültek fel, amelyeket mérlegelése során a bíróság tévesen értékelt a felperesek javára. A helytelenül alkalmazott kármegosztás ellenére ezért az elsőfokú bíróság által az elszenvedett sérelmek kiegyensúlyozására megállapított nem vagyoni kártérítés nem volt megalapozatlan, leszállításukra az ítélőtábla egyik felperes esetében sem látott indokot. A fellebbezésben foglaltakra figyelemmel azt emeli ki, hogy a baleset során az I. rendű felperes többszörös – az alsó, felső végtagjaira és a medencéjére is kiterjedő – csonttöréseket szenvedett, az ebből eredő egészségkárosodása a szakértő szerint maradandó, munkaképesség-csökkenésének mértéke 25%. A sérüléseivel együttjáró hátrányok kompenzálására az elsőfokú bíróság által a balesetkori ár- és értékviszonyok alapján megállapított nem vagyoni kártérítés az ítélkezési gyakorlat szerint (pl. Kúria Pfv.III.21.880/2015/3., Pfv.IV.21.024/2012/4.) nem volt eltúlzott.
Nem vagyoni kártérítés nem kizárólag a bekövetkezett egészségkárosodás maradandósága esetén, hanem minden olyan esetben jár a károsultnak, amikor testi épségének, egészségének megsértése egyúttal életminőségének romlását eredményezte. A sérülés gyógytartama csupán a nem vagyoni kár mértékének megítélése során bír jelentőséggel (BH 2017. 182.). Az elsőfokú bíróság helyesen rögzítette ítéletében a II. rendű felperes életvitelének hátrányos megváltozását jelentő körülményeket.
Helytállóan állapította meg azt is, hogy – kora és szülői kísérete folytán az adott közlekedési helyzetben – a II. rendű felperes vétőképtelennek minősült. Ebből azonban elmulasztotta levonni azt a következtetést, hogy a II. rendű felperes a kár bekövetkezésében közreható vétkes (felróható) magatartást nem tanúsíthatott [a PK 39. számú állásfoglalásban kifejtettek értelmében], ami esetében a Ptk. 345. § (2) bekezdésének alkalmazását kizárta. Mindezek miatt a II. rendű felperes keresetének elutasítására vagy az alperes marasztalása összegének leszállítására sem volt indok: a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója javára a II. rendű felperes közrehatását a nem vagyoni kártérítés összege megállapítása során sem lehetett értékelni.
A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.084/2018/9.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás