PK ÍH 2018/94.
PK ÍH 2018/94.
2018.09.01.
Ha az egészségügyi szolgáltató nem tudja bizonyítani, hogy a terhére rótt hiányosság, késedelem ellenére is bekövetkezett volna a beteg halála, úgy az életben maradási esély mértékétől függetlenül felelősséggel tartozik a hozzátartozóknak a családban éléshez fűződő személyiségi jogai megsértéséért [Alkalmazott jogszabályok: a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959. évi Ptk.) 75. § (1) bekezdés, 339. § (1) bekezdés, 348. § (1) bekezdés; az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 77. § (3) bekezdés, 244. §].
Az I. rendű felperes házastársát és a II-III. rendű felperesek édesapját – akit több alkalommal kezelték alkohol eredetű májzsugorral – 2013. augusztus 14-én otthonában előzmény nélküli láza, állkapocsfájdalma miatt, háziorvosi beutaló alapján mentő szállította az alperesi egészségügyi intézménybe, ahonnan a teljes körű vizsgálatok elvégzését követően 2013. augusztus 23-án gyulladásos és egyéb szájsebészeti beavatkozást igénylő eltérés észlelése nélkül, panaszmentesen otthonába bocsátották. 2013. augusztus 26-án zavartsága, a nyak jobb oldali fájdalma és duzzanata miatt háziorvosi beutaló alapján vették fel az alperes sürgősségi betegellátó osztályára, majd még ugyanezen a napon került a krónikus belgyógyászati osztályra, ahol a felvétele napján már észlelhető helyi kulcscsont feletti gyulladásos tünetei ellenére csak 2013. augusztus 31-én kezdték el antibiotikumos kezelését és ugyanezen a napon nyitották meg és takarították ki a kulcscsont feletti gyulladt területet. A mellkasi és radiológiai vizsgálatok alapján toxikus májbetegség, heveny veseelégtelenség, vérmérgezéses állapot leírásával 2013. szeptember 1-jén a központi intenzív betegellátó osztályra helyezték át, ahol 2013. szeptember 2-án a szegy-kulcscsonti ízületben észlelt gennygyülemet az elhalt bőr kimetszésével kiürítették. A további kezelés ellenére állapota folyamatosan romlott, majd 2013. szeptember 11-én elhunyt. Halálának oka a májzsugorból kialakult májelégtelenség miatt immunrendszere jelentős legyengülése következtében a kialakult bakteriális fertőzés által kiváltott keringés-összeomlás és szívmegállás volt.
Amennyiben a krónikus belgyógyászati osztályon a felvétele napján készült laborlelet szerinti magas CRP érték, a leromlott fizikális állapot és a másnapi röntgenfelvételen látható tüdő gyulladásos beszűrődése alapján valószínűsíthető bakteriális fertőzés miatt indokolt antibiotikumos kezelést haladéktalanul elkezdik, és a tünetek tisztázására indokolt további – nyaki lágyrész ultrahang, ennek eredményétől függően nyaki és mellkas CT, sebészeti konzílium – vizsgálatoktól függően a szegy-kulcscsonti ízületi gennyes gyulladás által okozott tályogos duzzanatot korábban megnyitják, esély lett volna a májbetegség romlásának enyhítésére és a halál elkerülésére.
A felperesek keresetükben az egészségügyi ellátás hiányosságaira hivatkozva kérték annak a megállapítását, hogy az alperes a gyógykezelése során megsértette az I., II. és III. rendű felpereseknek a „teljes és egészséges” családban éléshez fűződő személyiségi jogát; kérték az alperes kötelezését nem vagyoni kártérítés jogcímén az I. rendű felperes javára 5 000 000 Ft, a II. rendű felperes javára 4 000 000 Ft, a III. rendű felperes javára 3 000 000 Ft és kamatai megfizetésére.
Az alperes és a beavatkozó a szakmai szabályoknak és az elvárható gondosság követelményének megfelelő ellátásra hivatkozva a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a néhai gyógykezelésével összefüggésben megsértette az I., II. és III. rendű felperesek „teljes és egészséges” családban éléshez fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül nem vagyoni kártérítés jogcímén fizessen meg az I. rendű felperesnek 2 500 000 Ft-ot, a II. rendű felperesnek 1 500 000 Ft-ot, a III. rendű felperesnek 1 000 000 Ft-ot, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az államnak külön felhívásra 150 000 Ft perköltséget.
Az ítélet indokolása a 2014. március 14. napjáig hatályos, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959. évi Ptk.) 75. §-ának (1) bekezdésére, 339. §-ának (1) bekezdésére, 348. §-ának (1) bekezdésére; az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 77. §-ának (3) bekezdésére és 244. §-ára hivatkozva a keresetet részben találta alaposnak. Kifejtette, hogy az alperesi egészségügyi szolgáltatót az a kötelezettség terhelte, hogy a felperesek hozzátartozója részére nyújtandó egészségügyi ellátás során az egészségügyi ellátásban résztvevőktől elvárható gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, irányelvek betartásával járjon el. A beteget több alkalommal kezelték korábban alkoholos eredetű májzsugorral. Ismert tény, hogy májbetegeknél gyakrabban kerülnek a keringésbe baktériumok, gyakoribbak a fertőzések, és az előrehaladott májelégtelenség lefolyását gyorsítják a fertőző gyulladások, mert a súlyos májbetegek immunrendszere gyengébb. A felperesek hozzátartozója az alperesi kórházban történt gyógykezelése során csak 4 nappal a felvételét követően, 2013. augusztus 31. napján kapott antibiotikumot, annak ellenére, hogy 2013. augusztus 26. napján már nyilvánvalóan helyi, kulcscsont feletti gyulladásos tünetei voltak. A perben beszerzett szakértői vélemény nem zárta ki, hogy a krónikus belgyógyászati osztályon történt diagnosztikus és terápiás késlekedés hozzájárulhatott a májbetegség romlásához és a halálos kimenetelhez. A túlélés esélyének a fennállása esetén pedig jogi jelentősége nincs annak, hogy a betegnek ez a tényleges, valós, reális esély milyen időtartamú és milyen életminőségű együttélést tesz lehetővé hozzátartozóival. Összességében az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló bizonyítékokat úgy értékelte, hogy az alperes a néhai gyógykezelésével összefüggésben megsértette a felperesek teljes és egészséges családban éléshez fűződő személyiségi jogát, ezért a keresethez igazodóan a személyiségi jogsértést megállapította. Indokoltnak találta a felperesek javára – ítélethozatalkori értékviszonyok alapján – nem vagyoni kártérítés megfizetését, mivel mindhárom felperest érte az alperesi személyiségi jogsértéssel összefüggésben olyan immateriális hátrány, amelyeknek a kompenzálása, az ítéleti rendelkezés szerint szükséges és elégséges mértékben – indokolt.
Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben kérte elsődlegesen az ítélet megváltoztatását, a kereset egészében elutasítását, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását. Előadta, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értékelte az igazságügyi szakértői véleményeket, és emiatt téves jogkövetkeztetésre jutott. A boncjegyzőkönyv szerint a halál oka egyértelműen májelégtelenség volt. A májelégtelenség a májfunkciók olyan súlyos mértékű romlása, amikor a máj már nem tudja ellátni a szervezetben betöltött szerepét. Az alkalmazott antibiotikumos terápia a késedelem ellenére elfogadható volt, a sebészi feltárás néhány napos késedelme pedig érdemben nem befolyásolta a betegség kimenetelét. Összességében az alperes nem járt el jogellenesen, nem tanúsított felróható magatartást, kártérítési felelőssége nem áll fenn.
A felperesek a fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú ítélet helyes indokai alapján való helybenhagyását kérték azzal, hogy az elsőfokú bíróság a per rendelkezésre álló bizonyítékait helyesen értékelte akként, hogy az alperes által nyújtott egészségügyi szolgáltatás miatt a felperesek hozzátartozójának halála következtében sérült a felperesek teljes és egészséges családban éléshez fűződő személyiségi joga, és a megítélt nem vagyoni kártérítési összegek a sérelemmel megfelelő arányban állnak.
Az ítélőtábla a fellebbezést a következők szerint nem találta alaposnak:
Az 1959. évi Ptk. 339. §-ának (1) bekezdéséből és az Eütv. 77. §-ának (3) bekezdéséből következően az egészségügyi szolgáltató kártérítési felelőssége akkor állapítható meg, ha bizonyítható a kár bekövetkezése, a jogellenes károkozó magatartás, a felróható károkozó magatartás és az okozati összefüggés a kár bekövetkezése és a károkozó magatartás között. Az Eütv. 244. §-ának (1) és (2) bekezdéseiből következően a szakmai szabályokkal és az elvárható gondossággal ellentétes egészségügyi ellátás miatt bekövetkező haláleset az 1959. évi Ptk. 76. §-ára figyelemmel alkalmas a hozzátartozók személyiségi joga megsértésére.
Az 1952. évi Pp. 164. §-ának (1) bekezdéséből következő általános eljárásjogi szabály, hogy a felmerült tényeket általában az a fél köteles bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A fentiekből következően az egészségügyi szolgáltató kártérítési és személyiségi jogi pereiben a beteg vagy hozzátartozó bizonyítási kötelezettsége az okozatosság, míg az egészségügyi szolgáltató bizonyítási kötelezettsége a felróhatóság alóli kimentés. A bírói gyakorlat a károsulttól az okozatosság körében csak annak a bizonyítását várja el, hogy az állított károkozás, személyiségi jogsértés az egészségügyi kezelések során vagy azzal egyidőben következett be, de nem várja el a hiba okának a pontos meghatározását, és ezzel szemben az egészségügyi szolgáltató kötelezettségévé teszi annak a bizonyítását, hogy a beteg kezelése során az elvárható gondossággal járt el, vagy a károsodás egyébként is bekövetkezett volna, tehát a hiba konkrét okának bizonyítatlansága már az egészségügyi szolgáltató terhén marad.
A gyógyulási, életben maradási esély elvesztésének vizsgálata nem az okozatossági összefüggés, hanem a felróhatóság körébe tartozik. Az esély elvesztésénél a károkozót terhelő olyan, a gondos magatartás követelményét sértő tevékenység vagy mulasztás értékelhető, amelynek van oksági kapcsolata az eredménnyel, adott esetben az egészségkárosodás mértékének csökkenésével vagy elmaradásával. A felróhatóság körében pedig abból kell kiindulni, hogy a gyógyulásra, életben maradásra való esély érték, amely a kezelés alatt álló személyhez kötődik, így személyhez fűződő jog, amelynek az elvesztése vagy csökkenése a hátrány (az 1959. évi Ptk. hatálya alatt: a nem vagyoni kár), és így a kártérítési (személyiségi jogsértésért fennálló) felelősség alapja. A gyógyulásra való esély elvesztése teljes bizonyossággal nem mondható ki, ám amennyiben az egészségügyi szolgáltató az elvárható gondosságot nem tanúsította, csak akkor mentesülhet a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a tőle elvárható gondosság tanúsítása ellenére nem lett volna esély az egészségkárosodás, halál teljes vagy részleges elkerülésére. Ha valószínűsíthető, hogy az időben történő felismerés, kezelés és beavatkozás mellett akár minimális, de reális esély lett volna a hátrányos következmények elkerülésére, akkor az egészségügyi szolgáltató felelőssége megállapítható.
A felelősség jogalapjának lényeges kiinduló pontja volt, hogy a korábban több alkalommal alkohol eredetű májzsugorral kezelt felperesi hozzátartozó gyulladásos tünetei a krónikus belgyógyászati osztályon történő 2013. augusztus 26-án kezdődő elhelyezése során nyilvánvalóan észlelhetők voltak. Az aggálytalan szakértői vélemény egyértelműen úgy foglalt állást, hogy a magas CRP értékből, a röntgenfelvételen látható tüdőgyulladásos beszűrődéséből és a beteg fizikális állapotából nagy valószínűséggel bakteriális fertőzésre lehetett számítani, így 2013. augusztus 27-én indokolt lett volna már az antibiotikumos terápia megkezdése, amelyre ténylegesen csak 2013. augusztus 31-én került sor. A tünetek tisztázásához indokolt további vizsgálatok eredményeinek a birtokában lehetett volna a szükséges sebészeti feltárásról dönteni, illetve sem az orvosi, sem az ápolási dokumentáció nem tartalmaz leírást 2013. augusztus 26. és 2013. augusztus 31. közötti időszakban a kulcscsont-szegycsonti ízület feletti duzzanatról, így arra vonatkozóan sem lehet egyértelmű véleményt adni, hogy korábban el kellett volna-e végezni a duzzanat megnyitását. Mivel a vizsgálatok elmaradása és az orvosi dokumentáció hiányossága azt eredményezi, hogy az egészségügyi szolgáltató nem tudja bizonyítani, hogy a szükséges beavatkozásokat a beteg észlelt egészségi állapotához képest időben végezte el, az előző dokumentációs hiányosság is az alperes terhére értékelendő.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az antibiotikumos kezelés megkezdésében és a duzzanat megnyitásában az alperes terhére késedelem állapítható meg, amely a kártérítési felelősség szempontjából azt jelenti, hogy az alperes az elvárható gondossággal és a szakmai szabályoknak megfelelően végzett ellátást bizonyítani nem tudta.
Mentesül azonban az egészségügyi szolgáltató a felelősség alól akkor, ha a terhére rótt hiányosságnak, késedelemnek a káreseménnyel azért nincs értékelhető okozati összefüggése, mert a káresemény ennek ellenére is bekövetkezett volna. Ha tehát az alperes bizonyítani tudta volna azt, hogy a késedelem nélküli antibiotikumos kezelés és a duzzanat megnyitása esetén is ugyanúgy alakult volna a felperesek hozzátartozójának az egészségromlása, és a halála akkor is elkerülhetetlen volt, a kártérítési felelőssége nem állt volna fenn.
Az ítélőtábla jogi álláspontja szerint azonban az alperes a bekövetkezett egészségromlás és halál elkerülhetetlenségét bizonyítani nem tudta.
A szakértői vélemény, bár úgy foglalt állást, hogy a sebészeti feltárás pár napos késedelme érdemben nem befolyásolta a halált közvetlenül kiváltó alkoholos májelégtelenséget, azonban úgy találta, hogy amennyiben korábban elvégzik a sebészeti feltárást, abban az esetben a beteg – a tényleges feltárás után tapasztalt – állapotjavulása korábban elkezdődik. Ezen túl azt is tartalmazta, hogy bár véleménye szerint legfeljebb néhány nappal rövidíthette meg a beteg életét az antibiotikumos kezelés késedelme, de nem zárható ki az a lehetőség, hogy a krónikus belgyógyászaton történt diagnosztikus és terápiás késlekedés hozzájárulhatott a májbetegség romlásához és a halálos kimenetelhez. Mindezt összevetve a halál kiváltó okával, amely szerint a késedelmesen kezelt bakteriális fertőzés a májelégtelenség miatt erősen legyengült immunrendszerű szervezetben keringés-összeomlást és szívmegállást okozott, nem lehet olyan kijelentést tenni, hogy a haladéktalanul elkezdett antibiotikumos kezelés mellett és az elmaradt indokolt vizsgálatok eredményétől függő korábbi sebészeti feltárás esetében is bizonyosan bekövetkezett volna a felperesek hozzátartozójának állapotromlása és ebből következő halála. A kártérítési felelősség alól ezért az alperes eredményesen nem tudta magát kimenteni.
Az elsőfokú bíróság az anyagi jogi jogszabályi rendelkezések helyes értelmezésével, az eljárási szabályok maradéktalanul betartásával jutott arra a következtetésre, hogy hozzátartozójuk haláláért az alperes polgári jogi felelőssége fennáll, és ebből következően a jogsértés alkalmas a „teljes és egészséges” családban éléshez fűződő személyiségi jog megsértésére.
A bírói gyakorlat ugyanis a „teljes” és/vagy „egészséges” családban élés személyhez fűződő jogát – az alkotmányos gyökerek [a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 15. §-a, Magyarország Alaptörvénye L) cikk] mellett – a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (Gyvt.) 6. §-ának (1) bekezdésében, valamint újabban a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 4:2. §-ának (2) bekezdésében rögzített saját családban élés jogából eredetezteti, és azzal lényegében szinonimaként is kezeli.
A károsultat e jog sérelme okán azért éri immateriális hátrány, mert az az adott családi szerep, az az adott családi funkció, amit a családjában a hozzátartozója betöltött, a károkozó magatartásra visszavezethetően megszűnik; ezt – a károsult érzelmi életére és mindennapjaira gyakorolt negatív hatást – hivatott kompenzálni a hozzátartozói nem vagyoni kártérítés.
A – minősítő jelző nélküli – családi élethez (családban éléshez) fűződő jog terminológia használatát egyébként az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 8. Cikkének 1. pontjában írtak (miszerint mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák), illetve annak – a hivatkozott jogosultságot érintően – egyező átvételével, Magyarország Alaptörvénye VI. cikkének (1) bekezdésében foglaltak (miszerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák) is indokolják.
A személyiségi jogsértés mértékét és a kompenzálásra alkalmas nem vagyoni kártérítés összegét is helyesen határozta meg az elsőfokú bíróság, a jogvita elbírálásához szükséges körben a bizonyítási eljárást lefolytatta, a feltárt tényállás alapján a jogsérelem folytán bekövetkezett és a bizonyítás eredményeként feltárt hátrányokat, következményeket megfelelően határozta meg. A megítélt nem vagyoni kártérítések összegszerűsége a kialakult bírói gyakorlathoz képest nem volt eltúlzott, megfelelt a mértéktartás követelményének és alkalmas volt valamennyi felperes vonatkozásában az őket ért nem vagyoni hátrány enyhítésére, a személyi sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozására, azok leszállítása nem volt indokolt.
A fentiekben kifejtettek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét az 1952. évi Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.437/2018/4.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás