PK ÍH 2019/17.
PK ÍH 2019/17.
2019.03.01.
Az állam jogalkotással okozott károkért való felelősségét a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapozhatja meg akkor is, ha a jogalkotás jogellenessége az uniós jog megsértésében áll. A Magyar Állam a jogalkotással okozott kárért felelősséggel tartozik, immunitást nem élvez [1959. évi IV. törvény 339. § (1) bek., 349. §; Jat 17. §; EUMSZ 56. cikk].
A felperes keresetével 79 164 039 forint és a perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetét elsődlegesen a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. § (1) bekezdésére, másodlagosan a Ptk. 349. § (1) bekezdésére, harmadlagosan pedig a Ptk. 6. §-ára alapította. Elsődleges és másodlagos keresete alapjául azt állította, hogy a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvényt (a továbbiakban: Szjtv.) 2011. november 1-jei hatállyal módosító 2011. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Mód1. törvény) alapján bevezetett adóemelés és az Szjtv.-t 2012. október 10-i hatállyal módosító 2012. évi CXLIV. törvénnyel (a továbbiakban: Mód2. törvény) elrendelt tiltás az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 56. cikkét, továbbá az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) a tulajdonjog és a jogbiztonság elvét sértő tagállami rendelkezések, amellyel okozott kárért az alperes kárfelelősséggel tartozik. A perbeli jogszabályok ezen kívül sértik a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) 2. és 17. §-ait, valamint az Alaptörvény számos rendelkezését. Keresete ténybeli alapjaként előadta, hogy a Mód1. törvény alapján bekövetkezett adóemelés hatására nem tudta tovább üzemeltetni pénznyerő automatáit, szüneteltetni kényszerült tevékenységét, mert a megemelt játékadót nem tudta volna kitermelni, majd a Mód2. törvénnyel elrendelt tiltás miatt az automaták hasznosításával végleg fel kellett hagynia, tevékenysége megszűnésével bevételi forrásai is megszűntek. A kár körében vagyonában bekövetkezett értékcsökkenésként 26 darab pénznyerő automata és tartozékaik értékvesztését, míg elmaradt vagyoni előnyként a kivezetett játékautomaták 5 évre felszámított elmaradt hasznát kívánta érvényesíteni. Igényt tartott továbbá az általa megfizetett igazgatási szolgáltatási díj időarányos részének (1 194 539 forint) visszatérítésére. A fenntartott játéktermek bérleti szerződések díjának és egy munkavállalója foglalkoztatásával felmerült költségek megtérítését biztatási kárként érvényesítette arra hivatkozással, hogy megalapozottan bízott a szerver alapú átállás megvalósulásában.
Az alperes a kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Elsősorban az állam immunitására hivatkozott, mivel a magyar jogszabályok kizárják a jogalkotással okozott kárért való felelősséget, a Ptk. 349. §-a és a 6. §-a a peres felek viszonyában nem alkalmazható, míg a Ptk. Bevezető rendelkezéseire, valamint a Jat. megsértésére kártérítési igény egyébként sem alapítható. Az uniós jog alapján pedig a kárfelelőssége – határon átnyúló tényállási elem hiányában – nem állapítható meg. Állította, hogy az adóemelés nem sért uniós jogot, az nem korlátozza az EUMSZ 56. cikkét, a tiltás pedig az Európai Unió Bírósága (EUB) joggyakorlata szerint azért sem sért alanyi jogot, mert az általa megjelölt társadalomvédelmi, egészségvédelmi és közrendi célok az EUMSZ 52. cikke értelmében olyan legitim céloknak ismerhetők el, amelyek alapján az EUMSZ 56. cikke az uniós joggal összeegyeztethető módon korlátozható. Az alperes vitatta a kár felmerülését és annak összegét is.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította és kötelezte perköltség megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság az alperes kárfelelősségét a magyar és az uniós jog alapján külön-külön vizsgálta. Értelmezése szerint a Magyar Államot a jogalkotással kapcsolatosan a magyar belső jogrendszer alapján kártérítési felelősség nem terheli, mert a jogalkotásra nem alkalmazhatók a polgári jogi kárfelelősség szabályai, a jogszabály hatálybalépésével esetlegesen bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között polgári jogi jogviszonyt. Ugyanakkor az uniós jogi jogsértés következményeit a nemzeti jogi felelősség szabályainak keretei között kell orvosolni a bíróságnak, ezért az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) a C-46/93. és C-48/93. számú egyesített ügyben meghozott ítéletében (a továbbiakban: qqBrasseriewq-ítélet) felállított konjunktív feltételek alapján elsődlegesen azt vizsgálta, hogy a sérelmezett jogalkotással történt-e a felperes terhére uniós alanyi jogi jogsértés. Ehhez a felperesnek a határon átnyúló tényállási elemet, nevezetesen azt kellett volna bizonyítania, hogy az adóemelés és tiltás miatt nem tudott más tagállam állampolgárai számára szolgáltatást nyújtani, amit az elsőfokú bíróság nem talált bizonyítottnak. A felperes Magyarországon bejegyzett gazdasági társaság, tevékenységét belföldön végzi, nem bizonyította, hogy játéktermei szolgáltatását nem magyar állampolgárok is igénybe vették. A rendelkezésre állás lehetőségét nem találta elegendőnek, mert az uniós jog alkalmazásához a határon átnyúló elem potenciális lehetősége nem elég. Miután az adott ügy minden eleme Magyarországon valósult meg, az uniós alanyi jog sérelmét nem látta megállapíthatónak, ezért a qqBrasseriewq-ítéletben meghatározott további konjunktív feltételeket és azt, hogy a sérelmezett jogszabályok Alaptörvénybe ütköznek-e, nem vizsgálta. Ez utóbbi megállapítása ugyanis az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik, amely az adott tárgyban már hozott határozatot. A Ptk. alapelveinek megsértése önmagában kárigény alapjául nem szolgálhat, de a Ptk. hatálya egyébként sem terjed ki az államra, mint jogalkotóra. A Ptk. 349. §-át a jogalkotásra nem látta alkalmazhatónak, mert a jogalkotás nem a PK. 42. számú állásfoglalásban definiált államigazgatási jellegű tevékenység. Megállapítása szerint a Ptk. 6. §-ára a felperes azért nem alapíthatott jogot, mert a Ptk. hatálya az államra mint a közjog alanyára nem terjed ki. A jogalkotó megváltoztathatja a jogszabályokat, eltérő szabályozást fogadhat el, ami miatt nem vonható felelősségre. A kereset jogalapjának alaptalansága miatt az összegszerűséget nem vizsgálta.
A felperes az ítélet elleni fellebbezésében az elsőfokú ítélet keresete szerinti megváltoztatását, valamint az alperes első- és másodfokú perköltségben marasztalását kérte. Fellebbezése indokaként előadta, hogy a Ptk. 339. §-ára alapított kárfelelősség valamennyi feltétele megvalósult. A károkozás jogellenessége egyrészt a más tulajdonának megsértésétől való tartózkodási kötelezettség be nem tartásában, továbbá abban áll, hogy az alperes a jogalkotás során a jogalkotási eljárásra vonatkozó jogszabályi kötelezettségét nem teljesítette. A felróhatóság is vitathatatlan, mert a tiltást megalapozó konkrét adat és tény nem létezett, az alperes által hivatkozott kimentési okok csupán nem teljesült várakozások. Érvelése szerint a kár bekövetkezése ténykérdés. A pénznyerő automaták forgalomképtelenné váltak, a továbbiakban nem biztosítottak bevételt a felperes számára. Az okozati összefüggés is fennáll, mivel a drasztikus adóemelés hiányában tovább tudta volna folytatni a tevékenységét. Az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően az állam a hatalommegosztás elvéből is levezethetően nem élvez immunitást, polgári jogi jogviszonyok alanya lehet, az adott jogviszonyban mint károkozó köteles helytállni. Kiemelte, hogy a jogalkotással okozott kárfelelősség kérdésében az EUB és az EJEB ítélkezési gyakorlata elutasítja az állam immunitásának elvét, míg a hazai ítélkezési gyakorlat ezt az elvet csak esetenként töri át (BDT 2017.3737.).
Az elsőfokú bíróságnak a Ptk. 349. §-a körében kifejtett indokait azért nem tartotta helytállónak, mert a jogalkotó, mint államigazgatási feladatot ellátó szerv tagja közigazgatási feladatot lát el. Érvelése szerint közigazgatási jogkörben azzal is kárt lehet okozni, ha a jogalkotó valamely helyzetre a szabályozást elmulasztja, vagy a szabályozásra vonatkozó rendelkezésekben foglaltaknak nem tesz eleget, hiszen a megalkotandó jogszabálynak meg kell felelnie az Alaptörvény rendelkezéseinek és be kell tartani a szakmai-tartalmi követelményeket, amelynek során érvényesülniük kell a Jat. és a végrehajtási jogszabályok rendelkezéseinek. Ehhez képest a Mód2. törvény megalkotása során nem történt előzetes hatásvizsgálat és amint azt az EUB a C-98/14. számú ítéletében (a továbbiakban:qqBerlingtonwq-ítélet) is kifejtette, az alperes nem tett eleget az Európai Bizottsággal történő egyeztetési kötelezettségének. A Mód2. törvény nem elégíti ki a Jat. 2. § (3) bekezdésében megfogalmazott követelményt, mert nem biztosít elegendő időt az alkalmazására való felkészülésre. Kiemelte, hogy a qqBerlingtonwq-ítélet a kellő felkészülési idő hiánya miatt állapította meg a perbeli törvények uniós jogszabályokba ütközését a jogbiztonság és a bizalomvédelem érvényesülésének elmaradása miatt. Állítása szerint a Mód1. és a Mód2. törvény a tulajdonjog, a vállalkozás szabadságához való jog és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog megsértése miatt egyben alaptörvény-ellenesek is, az Alkotmánybíróság pedig nem a jogalkotás során elkövetett mulasztásokkal kapcsolatosan végzett vizsgálatot, hanem a Mód2. törvény alaptörvény-ellenességével összefüggésben. Arra is hivatkozott, hogy az alperes a Mód2. törvény megalkotásával elvonta a végrehajtó hatalom hatáskörét, ami az Alkotmánybíróság 5/2007. (II. 27.) AB határozatában kifejtettek szerint önmagában is diszfunkcionális jogalkotás. Álláspontja szerint a Ptk. 6. §-ában szabályozott tényállási elemek is megvalósultak, mert a felperest önhibáján kívül érte károsodás, ugyanis joggal bízhatott a szerver alapú rendszer megvalósulásában. Megítélése szerint a biztatási kár tényét alátámasztja az alperes államtitkárának a Mód2. törvényjavaslat előterjesztésekor tett nyilatkozata.
Hangsúlyozta, hogy az alperes kártérítési felelőssége a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozása miatt az uniós jog alapján is fennáll. Az elsőfokú bíróság téves álláspontot foglalt el abban a kérdésben, hogy bizonyítania kellett volna, az adóemelés miatt nem tudott szolgáltatást nyújtani az uniós polgárok számára. Ezt a tényt ugyanis nem kellett és nem is lehetett bizonyítani. A felperes által nyújtott szolgáltatás bárki számára rendelkezésre állt, azt bármely uniós ország állampolgára igénybe vehette. Az Szjtv. és a végrehajtási rendelete nem írta elő a perbeli időszakban a játékosok nyilvántartását, így legfeljebb becsülni lehetne, hogy köztük milyen arányban voltak uniós állampolgárok. Az EUB ítélkezési gyakorlata alapján (C-463/14. számú ítélet, C-151/13. számú ítélet) a határon átnyúló tényállási elem megállapításához elegendő a rendelkezésre állás ténye, ami adott esetben megvalósult, mert a személyek szabad áramlására vonatkozó uniós alanyi jog miatt lehetőség volt arra, hogy az általa nyújtott szerencsejáték-szolgáltatást az uniós polgárok igénybe vegyék. A tagállam kártérítési felelősségének a qqBrasseriewq-ítéletben megfogalmazott feltételei megvalósultak, az uniós alanyi jog megsértése a qqBerlingtonwq-ítéletben foglaltak alapján vitathatatlan, a jogsértés kellően súlyos, mert a tulajdonát képező pénznyerő automaták elértéktelenedtek, hasznosíthatatlanná, eladhatatlanná váltak. Az ok-okozati összefüggés is fennáll, hiszen azért kényszerült a pénznyerő automaták működtetésének szüneteltetésére, mert az egy játékhelyre eső tiszta játékbevétel nem fedezte a tételes játékadó mértékét. Adott esetben a korlátozás nem egyeztethető össze az uniós joggal, mert az EUB által a C-55/94. számú ítéletben (a továbbiakban: qqGebhardwq-ítélet) megfogalmazott feltételek és a C-243/01. számú ítéletben (a továbbiakban: qqGambelliwq-ítélet) megfogalmazott következetes és szisztematikus korlátozás nem valósult meg, hiszen mindössze az történt, hogy a Mód2. törvény a szerencsejáték iránti érdeklődést a pénznyerő automatákról átirányította más szerencsejátékok felé, másrészt a kaszinókban továbbra is lehet pénznyerő automatákon játszani. Érvelése szerint a qqBerlingtonwq-ítélet 90. és 91. pontjában kifejtettekből az is nyilvánvaló, hogy az adott jogalkotással sérült a Charta 17. cikkében lefektetett tulajdonhoz való jog is, amit az Alkotmánybíróság csupán alkotmányossági szempontok alapján vizsgált, nem pedig polgári jogi vonatkozásban. Az adott jogalkotás ezenkívül – amint azt az EUB a qqBerlingtonwq-ítélet 19. pontjában megállapította – sérti a 98/34/EK Irányelv 8. cikk (1) bekezdésében, 9. cikkében és 10. cikk (4) bekezdésében foglaltakat.
Az egyes kártételeket illetően előadta, hogy a pénznyerő automaták értékvesztésében álló kárt az automaták nyilvántartásban lévő, kivonáskori értéke alapján kell meghatározni. Az elmaradt vagyoni előny pedig a költségek pontatlan megbecsülése miatt egyetlen módszerrel határozható meg, a tiszta játékbevétel alapján, mert ez ad konkrét és megbízható eligazítást arra vonatkozóan, hogy a drasztikus adóemelés, valamint a végleges betiltás hiányában milyen jövedelem keletkezett volna a felperesnél. Az igazgatási szolgáltatási díj arányos részének visszakövetelésére azért jogosult, mert az egy évre előre megfizetett szolgáltatási díj ellenében az engedélyező hatóságnak a működésből kivont automaták vonatkozásában semmilyen tevékenységet nem kellett végeznie. Az EUB C-392/04. és C-422/04. számú ítéletében kifejtettek szerint az igazgatási szolgáltatási díjnak az engedélyezéssel járó hatósági munkához kell kapcsolódnia, azzal arányosnak kell lennie. Ebből, továbbá az Szjtv. 11. § (1) bekezdéséből – miszerint az engedély iránti kérelemre indult eljárásban a díjat az eljárás megszüntetése vagy a kérelem elutasítása esetén nem kell visszatéríteni – azt a következtetést vonta le, hogy abban az esetben, ha az engedéllyel rendelkező döntési kompetenciáján kívülálló okból szűnik meg a tevékenysége, az igazgatási szolgáltatási díj időarányos része visszajár. A nem vagyoni kártérítés körében megismételte az elsőfokú eljárásban előadottakat és fenntartotta az előzetes és utólagos hatásvizsgálat, továbbá a nemzetbiztonsági kockázat körében megtett indítványait.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására – lényegében annak helyes indokai alapján – és a felperes másodfokú perköltségben marasztalására irányult.
A Fővárosi Ítélőtábla teljes terjedelmében bírálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét, mert annak nem volt fellebbezés hiányában első fokon jogerőre emelkedett rendelkezése [Pp. 228. § (4) bekezdés].
A felperes fellebbezése nem alapos.
A fellebbezésben a nem vagyoni kárigényt érintően előadottakra az ítélőtábla mindenekelőtt rámutat arra, hogy a felperes az elsőfokú eljárásban a kereset alperessel való közlését megelőzően ezt a kárigényét visszavonta (8. sorszámú beadvány), majd a 2017. szeptember 18-án megtartott elsőfokú tárgyaláson e nyilatkozatát megerősítette (29. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv). Ezért a nem vagyoni kárigény elsőfokú eljárásban való elbírálására nem kerülhetett sor, az elsőfokú bíróság a Pp. 213. § (1) bekezdését nem sértette meg azzal, hogy az ítélet e kárigényre vonatkozóan nem tartalmaz elutasító rendelkezést és indokolást. A nem vagyoni károk megtérítése iránti kereset a Pp. 247. § (1) bekezdése alapján a másodfokú eljárásban sem volt vizsgálható, így az ítélőtábla az ezzel kapcsolatos fellebbezési érvelést figyelmen kívül hagyta.
Az elsőfokú bíróság a releváns tényállást helyesen állapította meg, azt az ítélőtábla az elsőfokú eljárásban rendelkezésre álló okiratok tartalma és a felperes előadása alapján azzal egészíti ki, hogy a felperes a Mód1. törvény hatálybalépésétől, 2011. november 1-jétől kezdve szüneteltette a tevékenységét. A 2012. április 11. napján kelt, szintén a tevékenység szüneteltetését engedélyező (1/F/3. sorszám alatti) határozatból kitűnően a szünetelés legkésőbb 2012. december 4-ig, a még érvényes engedéllyel rendelkező pénznyerő automata engedélyének lejártáig tarthatott. Ha a felperes tevékenységét a szünetelés befejező időpontjáig nem vette fel, az engedély automatikusan hatályát veszítette. A felperes által csatolt hatósági határozattal igazoltan tehát a leghosszabb engedéllyel rendelkező pénznyerő automatájának engedélye is lejárt legkésőbb 2012. december 4-én. Kiegészíti továbbá az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal is, hogy a felperes saját előadása szerint az igazgatási szolgáltatási díj arányos részét, 1 194 539 forintot visszaigényelt az állami adóhatóságtól, amely kérelmét az adóhatóság elutasította, e határozat elleni keresetét a bíróság jogerős határozatával szintén elutasította, amelyet a Kúria felülvizsgálati eljárásban hatályában fenntartotta (keresetlevél 20. oldal V. pontja).
A kiegészített tényállás alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntésével egyetértett, a döntés indokait azonban csak kisebb részben osztotta és a fellebbezésben foglaltakra is tekintettel a következőkre mutat rá.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az igazgatási szolgáltatási díj arányos részének visszatérítése iránti, a jelen perben a NAV-tól visszaigényelt összegben érvényesített kártérítési igény elutasításának releváns indoka az, hogy amennyiben a felperes előadásának megfelelően a visszaigénylés kérdésében lezajlott a bírósági eljárás a Kúria felülvizsgálati eljárásával bezárólag, úgy a nem megfelelő jogszabály értelmezésre alapított kárt az alperes nyilvánvalóan nem okozhatta a felperesnek. A felperes ugyanis végső soron e kárigényét a nem megfelelő jogszabály értelmezésre alapította, arra, hogy az alperes által megalkotott, a visszatérítésre vonatkozó kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában is helyt kellett volna adni a visszatérítés iránti kérelmének, amely előadás más típusú kárigény érvényesítését teszi lehetővé, de nem az alperessel, mint jogalkotóval szemben.
A Ptk. 6. §-a alapján érvényesített bérleti díj és munkabér igényeket illetően az elutasító döntés releváns indoka az ítélőtábla szerint az, hogy a biztatási kár valamennyi tényállási elemét a felperesnek kellett volna bizonyítani, amelyek közül már nyilvánvalóan hiányzik a biztató magatartás az alperes részéről. A felperes ugyanis a keresetlevélben azt adta elő és az elsőfokú eljárásban is folyamatosan arra hivatkozott, hogy az adóemelés lehetetlenítette el a tevékenységét és igazolta azt is, hogy ennek hatására a Mód1. törvény hatálybalépésétől kezdve tevékenységét szüneteltette. Márpedig az alperes nem tett a felperesre nézve olyan biztató nyilatkozatot, amiben azt juttatta volna kifejezésre, hogy a tervezett jogalkotás a felemelt adó mértékét a jövőben, a szerver alapú működésre való áttéréssel csökkenteni fogja, így nem lesz akkora az adóteher, mint amely mellett a felperes a tevékenységét szüneteltette. Ilyen közlésre nem került sor, enélkül pedig nem lehet tudni, hogy mi az a biztató magatartás, amely mellett a szerver alapú működésben bízott volna a felperes, ha egyszer az adó mértéke volt az az akadály, ami miatt eredményesen nem tudott működni. Ha pedig a felperes a saját nyilatkozata szerint is a megemelt adót nem tudta kitermelni, akkor teljesen közömbös, hogy ez szerver alapú működéssel vagy anélkül történik, tekintve, hogy arról nem volt szó és peradat sincs rá, hogy az adó a későbbiek során csökkenne.
Az igazgatási szolgáltatási díj megfizetése iránti, továbbá a biztatási kár szabályaira alapított kereset ezért a felperes saját előadása és az okiratok tartalma alapján, minden további vizsgálat nélkül el kellett utasítani.
A további kereseti kérelmek elbírálása során az ítélőtábla abból indult ki, hogy adott esetben a kereset jogalapja a Ptk. 339. § (1) bekezdése, a szerződésen kívüli károkért való kárfelelősség szabálya volt, a Ptk. 349. §-ának alkalmazása az elsőfokú bíróság helytálló indokai szerint fel sem merülhet, mert a jogalkotás valóban közhatalom gyakorlását jelenti, de az állam nem közigazgatási jogkörben okozza a kárt akkor, amikor a jogszabály tartalmával okoz kárt. Felesleges is lenne a jogorvoslat megkövetelése, hiszen nyilvánvaló, hogy jogorvoslat soha nem áll rendelkezésre, mert a jogalkotást, annak tartalmát nem lehet kívülről befolyásolni. Tehát a felperes keresetének jogalapja a Ptk. 339. § (1) bekezdése és az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően ugyanez a jogszabály alapozhatja meg az állam kártérítési felelősségét akkor is, amikor az uniós jog megsértése miatti kártérítést állapít meg a bíróság, mert nincs önálló uniós jogon alapuló kártérítési felelősség. Az uniós jog egy sui generis jogrendszer ugyan, de az uniós csatlakozás óta a magyar jogrendszer szerves része, amelyen belül ráadásul elsőbbséget élvez. Az tény, hogy az EUB kialakította a kártérítési felelősség elveit, a C-9/90. számú qqFrancovich II.wq-ügyben, majd a C-46/93. és C-48/93. számú egyesített qqBrasserie du Pecheur SAwq-ügyben, de ezek az ítéletek – ahogy azt az EUB a C-92/11. qqRWEwq-ítélet 58. pontjában kifejti – értelmezik az uniós jogot úgy, ahogy azt kezdettől fogva értelmezni és alkalmazni kellett volna. Az előbbi ítéletekben kifejtettek tehát értelmezési elvek abban a vonatkozásban, hogy a saját belső kártérítési jogszabályainak alkalmazását miként kell érteni, amikor az uniós jogon alapuló kártérítési felelősséget vizsgálja a bíróság. Egyebekben az értelmezés elvei teljes mértékben meg is felelnek a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglaltaknak arra a tényállásra alkalmazva, amikor az egyén uniós jogát sértő jogalkotásra kerül sor. Ebből az következik, hogy nincs két fajta, az elsőfokú ítéletből tükröződő álláspontnak megfelelő jogalap, egy uniós jogi jogalap és egy belső hazai jogi jogalap és nincs kétfajta elbánás sem a Ptk. 339. §-át és az uniós jogot illetően.
Az ítélőtábla a Ptk. 339. §-a körében elsősorban azt vizsgálta, hogy immunitást élvez-e a Magyar Állam a jogalkotással okozott károk kapcsán. Az immunitást adott esetben úgy kellene érteni, hogy hiába okoz az állam akár az Alaptörvénynek, akár az uniós jognak meg nem felelő jogalkotással kárt magánszemélyeknek, azért nem felelhet. Az ítélőtábla szerint – ahogyan azt a felperes helytállóan fejtette ki – a Magyar Államot immunitás nem illeti meg. Egyrészt az Alaptörvény már hatályban lévő és a másodfokú eljárásban már alkalmazandó 28. cikke azt várja el a bíróságoktól, hogy a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezzék, és a jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. A Ptk. állam jogalanyiságát szabályozó rendelkezései az 1991. évi XIV. törvénnyel kerültek be a Ptk.-ba (Ptk. 28. §). Az Alaptörvény említett 28. cikke szerinti értelmezés során tehát e törvényjavaslat miniszteri indokolása irányadó, ami kimondja, hogy qq...az állam, mint a vagyoni jogviszonyok alanya jogi személy. Ebben az értelemben az állam a polgári jog más jogalanyaival teljesen egyenrangú, előjogokat, immunitást nem élvez, ugyanolyan szabályok alapján tehető felelőssé és ugyanúgy perelhető, mint bármely más jogi személy.wq Abban következetes minden bíróság gyakorlata, hogy a Ptk. 339. §-ában szabályozott jogviszony a felek között a kár bekövetkeztével jön létre. Tehát teljesen közömbös, hogy van-e vagy sem a felek között más természetű – adott esetben az állam és a felperes között egy közhatalmi – jogviszony, mert nem ennek van jelentősége, hanem annak, hogy a kár bekövetkeztével létrejön egy másik, csak polgári joginak tekinthető jogviszony, amiből eredő követelés csak polgári bíróság előtt érvényesíthető. Tehát nem a jogalkotást jellemző és egyébként az állam egyik alapvető tevékenységét jelentő közhatalmi jellegnek van jelentősége, hanem annak, hogy a kár bekövetkeztével létrejött-e vagy sem egy olyan jogviszony, amelyre tekintettel a Ptk. 339. §-ában meghatározott feltételek megvalósulása miatt az alperes marasztalható. Ugyanez a következtetés vonható le a contrario a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 6:548. §-ához fűzött miniszteri indokolásból is, ami kifejezetten nevesíti a jogalkotással okozott kárért való felelősséget, kitérve arra, hogy azt a törvény csak azért nem szabályozza külön, mert az így okozott károkért a jogalkotó az általános felelősségi alakzat alapján felel.
Megjegyzi az ítélőtábla, hogy Magyarország uniós tagsága óta fel sem merülhet, hogy az állam a jogalkotással okozott kárfelelősség alól abszolút immunitást élvezne, hiszen az nyilvánvaló az EUB joggyakorlatából, hogy az uniós jog megsértése esetén fennáll az állam qqBrasseriewq-ítéletben kifejtett feltételek melletti kártérítési felelőssége. Nincs alapja annak kimondásának, hogy a Magyar Állam a Ptk. 339. §-a alkalmazása körében belső jogi tényállás mellett a magyar személyekkel szemben immunitást élvez a jogalkotással okozott kár megtérítése kapcsán, tehát ab ovo mentesül a felelősség alól, míg ha az uniós jogot sérti az állam jogalkotási tevékenysége, akkor egy külön uniós jogi jogalapon felelősséggel tartozik egyéb uniós személyek felé. Ilyen megalapozott következtetésre az alperes érvelésével szemben nem lehet jutni az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezéssel sem, ami azt is előírja, hogy a jogszabályokat az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni abból kiindulva, hogy azok erkölcsös, a józan észnek megfelelő és gazdaságos célt szolgálnak. A józan észnek és az Alaptörvényben foglalt alapjogoknak (törvény előtti egyenlőség), valamint az uniós jog elismert elsőbbségének megfelelően nem lehet megkülönböztetni hátrányosan az uniós jogi tényállásokat a nem uniós jogi hazai tényállásoktól, tehát nem tehető olyan különbség, hogy uniós jogot sértő állami jogalkotás mellett van, míg nem az uniós jogot, hanem a magyar Alaptörvényt sértő jogalkotás mellett ilyen felelősség nem létezik.
Az ítélőtábla végül az immunitás kérdéséhez csupán annyit fűz még hozzá, hogy ha a jogállamiság garanciáját jelentő Alaptörvény megsértésének nem lenne semmilyen következménye, az egyet jelentene azzal, hogy az Alaptörvény jogkövetkezmények nélküli törvény, mert ennek megsértéséből az államra semmilyen hátrányok nem származnának.
Mindezekhez képest tehát nincs akadálya a kártérítési felelősség feltételei vizsgálatának, aminek körében az ítélőtábla elsőként a kár kérdését vizsgálta. A felperes a Ptk. 339. §-a alapján egyfelől a 26 darab pénznyerő automata teljes forgalmi értékére, másrészt azok működéséből eredő elmaradt haszonra is igényt tartott, méghozzá emelt adó nélkül kiszámolt, a napi árbevételt alapul vevő haszonra. Az ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy önmagában a kárigényeknek ez a fajta érvényesítése a keresetnek e részét teljesíthetetlenné teszi. Egyrészt azért, mert a két igény együtt nem érvényesíthető, hiszen párhuzamos érvényesítésük mellett ellentmondásos a kárigény ténybeli alapja. Az egyik, a forgalmi értékcsökkenést megalapozó állítása a felperesnek az, hogy az adóemelés hatására elértéktelenedtek a pénznyerő automatái, míg a másik állítása, hogy az egyébként haszon hajtására alkalmatlan és ezért elértéktelenedett pénznyerő automatáknak lett volna haszna. Ehhez képest, ha lett volna haszna az automatáknak, akkor bizonyosan nem értéktelenek, ha pedig elértéktelenedtek, akkor nincsen a működésükből eredő elmaradt haszon. A felperes mindkét kártípust érvényesíteni kívánta, holott az egymást kizáró módon ellentmondásos ténybeli alap közül neki kellett volna választania. Az ítélőtábla szerint ilyen esetben a bíróság nem választhatja ki az ellentmondásos igények közül az érdemben elbírálandót, tehát adott esetben mindkettő érdemi vizsgálat nélküli elutasításának lett volna önmagában az előbbi okból helye. Az ítélőtábla hozzáfűzi azt is, hogy az elmaradt haszon nyilvánvalóan nem azonos a felperes számítása szerinti árbevétellel, hiszen épp a felperes állítja, hogy ezt az árbevételt olyan jelentős adó terhelte, hogy abból nyereség, haszon nem is maradt volna, továbbá nem vitatta, hogy igazgatási szolgáltatási díjat is fizetnie kellett. Tehát az elmaradt vagyoni előny lényegét kitevő számítás sem helytálló, a helyes számításhoz szükséges tényeket és adatokat pedig a felperes nem adta elő és nem is igazolta, ami ugyancsak a kereset elutasításához vezet.
Emellett azonban az ítélőtábla vizsgálta a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglalt másik konjunktív feltételt is, nevezetesen a jogellenesség kérdését. Abból kellett kiindulni, hogy az EUMSZ 56. cikke szerinti szolgáltatásnyújtás szabadságát hatékonyan biztosító, az 54. cikk szerinti diszkrimináció tilalmát kielégítő jogszabályi tartalom minimális követelményeit az EUB kidolgozta, a C-3/95. qqSandkerwq-döntésben alakította ki ezeket a szempontokat a korábbi, C-55/94. számú qqGebhardwq-döntés elemeinek átvételével. Ez a szempontrendszer a nondiszkriminatív szabályozás esetére vonatkozik, amikor a tagállami jogalkotó a szolgáltatásnyújtás területén a saját jogi személyekre, illetve állampolgárokra azonos módon szabályoz, mint az egyéb tagállami polgárokra és jogi személyekre. Ekkor merülhet fel a fordított diszkrimináció tilalma. Ezekben az egyenlően alkalmazandó korlátozó szabályokban kell vizsgálni az EUB által felvázolt szempontok érvényesülését, tehát a szabályok szerinti korlátozásoknak a közérdek által igazolhatónak kell lenni, alkalmasnak kell lenni az elérni kívánt cél megvalósítására és e célhoz képest arányosnak is kell lenni.
Az alperes ellenkérelme azt az álláspontot juttatja kifejezésre, hogy valójában az uniós jogi sérelmet megvalósító és emiatt jogellenes jogalkotás jogellenessége egyrészt feltételhez kötött, mert attól függ, hogy van-e az adott tényállásnak határon átnyúló eleme, másrészt relatív is, mert attól függ, hogy ki a károsult, magyar honosságú vagy az Unió más tagállamában honos természetes vagy jogi személy. Az ítélőtábla álláspontja szerint ilyen feltételhez kötött, illetve relatív jogellenesség nincs, mert a jogellenesség objektív, nem az dönti el a magatartás jogellenességét, hogy ki az elszenvedője. Ráadásul ha – mint az adott esetben az Szjtv. módosításaiban – azonos jogszabályi tartalom vonatkozik a magyar és az egyéb uniós személyekre, akkor ez az egy jogszabályi tartalom minősülhet vagy jogellenesnek, vagy jogszerűnek. Ha az azonos tartalmú jogszabályi rendelkezés akár az uniós jogot, akár az Alaptörvényt sérti, és ezt megállapítja akár az EUB, akár az Alkotmánybíróság, ezért ezt tény- és nem jogkérdésként lehet és kell kezelni, akkor ez a kártérítési felelősség jogellenességi elemét is kielégíti, és nem kell hozzá további feltételek bekövetkezését vizsgálni. Szükségtelen annak vizsgálata, hogy a felperes esetében voltak-e egyéb uniós ügyfelek, vagy akart-e a felperes tevékenységével azonos tevékenységet kifejteni más tagállami jogi személy vagy sem.
Az EUB a qqBerlingtonwq-ítéletben a saját hatáskörének megállapítása szempontjából lezajlott vizsgálatot végezte el, hiszen az EUB akkor értelmezi a nemzeti jogszabályt, ha van hatásköre. Az EUB-nak akkor van hatásköre a nemzeti jogszabály vizsgálatára, ha az érinti az uniós jogot, amin azt kell érteni, hogy az adott hazai, mindenkire megkülönböztetés nélkül vonatkozó szabályozás személyi hatálya kiterjedhet uniós polgárokra vagy uniós jogi személyekre. Ebben a vonatkozásban állapította meg az EUB a qqBerlingtonwq-ítéletben, hogy a perbeli jogszabályok személyi hatálya egyéb uniós személyekre is kiterjedhetett, mert ugyanaz a megkülönböztetés nélküli szabályozás vonatkozott mindenkire és erre az esetre vonatkozik a fordított diszkrimináció tilalmát jelentő, az EUB által kidolgozott szabály, ami szerint maga a jogszabályi tartalom, adott esetben az Szjtv. első és második módosítása az a szabály, amit úgy kell érteni, hogy az uniós jogot is érint azért, mert uniós polgárokra és személyekre is vonatkozhatott. Ha ugyanaz a jog vonatkozik mind az uniós, mind a magyar polgárokra, akkor annak csak egyfajta értelmezése lehet helyes, és ha van uniós eleme, akkor az EUB hivatott értelmezni, amely értelmezés a C-92/11. qqRWEwq-ítélet 58. pontja alapján a nemzeti bíróság számára kötelező, egyben az EUB értelmezése irányadó akkor is, ha az adott ügynek nincs határon átnyúló tényállási eleme.
Az EUB által kidolgozott fordított diszkrimináció előbbi értelmezését támasztja alá a Kúria felülvizsgálati eljárásban meghozott, Pfv.IV.20.211/2017/13. számú rész- és közbenső ítélete és ugyancsak ezt az értelmezést támasztja alá a vonatkozó jogirodalom (Varga Zsófia: Az EU-jog alkalmazása; Wolters Kluwer Budapest, 2017., 211. oldal 5.2.2.1.3. pont), ami szerint a fordított irányú hátrányos megkülönböztetés tilalmának célja az egyenlő elbírálás biztosítása a belső és az uniós jog hatálya alá tartozó helyzeteknek (az ítélőtábla megjegyzi, hogy az Szjtv. ezt a ténybelileg azonos helyzetet az érintett személyi körre azonosan szabályozta). Ez a szerző szerint azt jelenti, hogy bár az adott ügy belső helyzetnek minősül, ugyanakkor az arra vonatkozó nemzeti jogszabály megkülönböztetés nélkül vonatkozik a saját, illetve a más tagállamok állampolgáraira vagy termékeire. Az EUB szerint az uniós jog értelmezésére irányuló kérdést éppen azért indokolt megválaszolni ilyen esetekben, mert az értelmezni kívánt jogszabály megkülönböztetés nélkül alkalmazandó a saját és más tagállamok állampolgáraira.
Az előbbiekkel alátámasztottan a jogellenes jogalkotás vizsgálhatóságának nem volt feltétele további uniós tényállási elem megléte, ezt egyebekben a qqBerlingtonwq-ügyben hozott előzetes döntéshozatali ítélet sem írta elő a nemzeti bíróságnak, előírta viszont azt, hogy a közrendi kényszerítő indokok fennálltát vizsgálja, amelyre adott esetben nem volt szükség a tiltás kapcsán, mert ezt a vizsgálatot teljesen azonos tartalommal, mint ahogy az EUB azt előírta, az Alkotmánybíróság elvégezte.
Mindezen alapvetés után abból kellett kiindulni, azt kellett elsőként vizsgálni, hogy a Mód1. törvénnyel bevezetett adóemelés sérti-e az EUMSZ 56. cikkében foglalt alapjogot, a szolgáltatásnyújtás szabadságát, ami a felperes érvelésével ellentétben a qqBerlingtonwq-ítéletből nem következik. A qqBerlingtonwq-ítélet azt mondta ki, hogy abban az esetben van ilyen hatása az adóemelésnek, ha az de facto azzal a következménnyel járt, hogy a pénznyerő automaták üzemeltetésére irányuló tevékenység önmagában e törvény alapján a kaszinókra korlátozódott. Ezt a következtetést pedig a NAV – másodfokú tárgyaláson ismertetett tartalmú – megkeresésre adott válaszából nem lehet levonni. A NAV válaszából éppen az következik, hogy nem volt ilyen de facto hatása az adóemelésnek, amely alatt az általános de facto hatást, nem pedig a felperesre gyakorolt hatást kell érteni, mert azt nem lehet a jogalkotótól elvárni, hogy az adott piacon tevékenykedő cégenként vizsgálja és figyelemmel legyen arra, hogy milyen hatása lesz a jogalkotásnak. A jogalkotónak csak az általános várható hatásokat kell értékelni és összességében a piacon ilyen ellehetetlenítő, a kaszinókra korlátozó hatást az adóemelés nem fejtett ki. Akkor pedig csak azzal a hatással járt, hogy költségesebbé tette az adott tevékenység folytatását, ami pedig önmagában nem tekinthető a szolgáltatásnyújtás szabadságát sértő körülménynek, mert a qqBerlingtonwq-ítéletben kifejtettek szerint nem tartoznak az EUMSZ 56. cikkének hatálya alá azok az intézkedések, amelyek egyedüli hatása az, hogy a szóban forgó szolgáltatások nyújtását illetően többletköltséget eredményeznek (36. pont).
Az adóemelés kapcsán uniós alapjog megsértése, tehát jogellenes magatartás nem állapítható meg, ami a felperes saját tényállításaiból kiindulva önmagában is szükségtelenné tette a Mód2. törvény kapcsán a kártérítés feltételeinek vizsgálatát. Amint arra az alperes az első- és a másodfokú eljárásban is hivatkozott (14. sorszámú beadvány 224. pontja; Pf.7. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyv), a felperes kereseti tényállítása az volt, hogy az adóemelés hatására szüneteltette a Mód1. törvény hatálybalépésétől kezdve a teljes tevékenységét, arra vonatkozó peradat viszont nem állt rendelkezésre, hogy tevékenységét a későbbiekben egyáltalán folytatta volna. A keresetlevél mellékleteként (1/F/3.) csatolt határozatból az tűnik ki, hogy a szünetelés végső időpontja 2012. december 4. volt, a szünetelést eddig lehetett volna megszüntetni és december 4-ig lehetett volna a tevékenységet folytatni, ellenkező esetben az engedély hatályát vesztette. Erre tekintettel csak azt lehet megállapítani, hogy a 2012. október 10-én hatályba lépett tiltó jogszabály azzal a hatással járhatott csak a felperesre, hogy elvesztette annak elvi lehetőségét – mert gyakorlatilag már nem működött –, hogy tevékenységét 2012. október 10. és 2012. december 4. között folytatni tudja. Az ítélőtábla álláspontja szerint egy elvi lehetőség elvesztése a felperes által érvényesített vagyoni károkat bizonyosan nem okozott és nem is okozhatott.
Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a tiltó jogszabály kapcsán az Alkotmánybíróság vizsgálta a törvény alaptörvény-ellenességét az EUB által kialakított szempontrendszernek megfelelően. A 26/2013. (X. 4.) AB határozat [167] pontjában foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen kárt okozhatott az, hogy normatív aktussal vontak vissza engedélyeket, ami adott esetben azzal a következménnyel járt, hogy a felperes elvesztette elvi lehetőségét a tevékenysége folytatásának. Az Alkotmánybíróság ebben a körben azt fejtette ki, hogy a már kiadott engedélyek érvényessége az adóemelésről szóló törvény következtében legkésőbb 2012. december 31-én lejárt volna. Megfogalmazása szerint a Mód2. törvény qqkb. 100 nappal előbb szüntette meg az érvényességüketwq, ami a gyakorlatban 80 napot jelent. Az Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy ugyanakkor az Szjtv. 26. § (11) bekezdésében és (9) bekezdésében foglaltak szerint a pénznyerő automatákat legfeljebb 5 évre lehetett üzemeltetni, ezt követően elektronikus berendezés hulladékának minősülnek. Az Alkotmánybíróság szerint qqEzeknek a rendelkezéseknek a tükrében az érintett gazdasági társaságoknak esetleg okozott kár tényleges mértéke valójában csak a konkrét eset (hány gépről van szó, milyen a lejárati évjáratuk) alapján állapítható meg, azaz az állítottnál jóval relatívabb lehet az esetleges kár.wq Ehhez fűzte az Alkotmánybíróság a [168] pontban, hogy ugyanakkor a kártalanítás biztosítása a jogállamiságból eredő elvárás, amelynek a jogalkotó utólagosan, a nemzetbiztonsági kockázattal kapcsolatos eljárás lezárása után is eleget tehet. Az előbbiek tehát összetartozó kérdések, vagyis nem arról van szó, hogy a kártalanítás kérdését minden egyes ezen a piacon működő jogi személy kapcsán teljesítendő elvárásnak mondta az Alkotmánybíróság, hanem attól függően, hogy van-e kár vagy sem. Azt is meghatározta, hogy a kár miben jelentkezik, nevezetesen a működés ténylegesen 80 nappal való lerövidítésében és ehhez képest attól függ a kár mértéke, hogy milyen lejáratú az engedély és hány gépről van szó. Miután az Alkotmánybíróság határozatának nemcsak a rendelkező része, hanem a releváns jogi indokai is kötik a rendes bíróságot [Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 39. § (1) bekezdés], az a következtetés adódik, hogy az Alkotmánybíróság elvárása egy utólag meghozott olyan jogszabály lett volna, aminek a kártalanítás szempontrendszeréről, de nem a kártalanításról magáról – mert az különböző mértékű lehetett – kellett volna rendelkeznie. Ilyen jogszabály kétségkívül nem született, de mindez nem változtat a már korábban kifejtett indokokon, hogy a felperes szempontjából ez közömbös, mert tevékenységének ellehetetlenülése az adóemelés hatásának tudható be és ezt támasztják alá az általa bizonyítékként csatolt, a tevékenység szüneteltetésére vonatkozó határozatok is. Ehhez képest nem tudható és a felperes nem is vezette le, hogy a tiltás a kárként nem értékelhető esélyvesztésen kívül milyen további hátrányt okozhatott számára és ilyen hátrány a rendelkezésre álló adatok alapján nem is volt megállapítható. Nyilvánvaló, hogy ha a felperes tevékenységének folytatása az adóemelés hatására lehetetlenné vált, mert a játékbevétel nem tudta a megemelt adó összegét kitermelni, akkor a további hátrányos körülmények, nevezetesen a tiltás ténylegesen már semmilyen hatást nem gyakorolhatott rá, hiszen a korábban ellehetetlenült tevékenységet még egyszer képtelen volt lehetetlenné tenni. Másrészt pedig az előterjesztett kárigények ettől függetlenül sem lettek volna teljesíthetők a fentebb kifejtett önellentmondások és a szükséges tények és peradatok hiánya okán sem. Ezért az elsőfokú bíróság döntése helytálló volt, azt az ítélőtábla a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján eltérő indokokkal helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.800/2018/7/II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás