PK ÍH 2019/18.
PK ÍH 2019/18.
2019.03.01.
I. A nyomozó hatóságnak a Be. 155. § (3) bekezdése alapján a büntetőeljárás keretein belül nem feladata, hogy több igénybejelentő közül a jogosult személyét a bejelentők közötti polgári jogi jogvita eldöntésének eredményeként válassza ki.
II. A jogszabály által megengedett magatartás tanúsítása önmagában a károkozást nem teszi jogszerűvé. Ehhez a Ptk. 6:520. § d) pontja alapján annak a további feltételnek a teljesülése szükséges, hogy a magatartás más személy jogilag védett érdekét ne sértse, vagy a jogszabály a károkozót kártalanításra kötelezze.
III. Ha a közhatalmat gyakorló szerv határozatát többféle értelmezést (is) engedő jogszabály alapján hozta, az esetleges téves jogalkalmazáson alapuló tévedése a felróhatóság körén kívül esik. [Ptk. 6:548. §, 6:520. §; Be. 155. §]
A felperes a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:548. § (1)–(2) bekezdése alapján 1 796 112 forint kártérítés és annak késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Kárigényének ténybeli alapjaként előadta, hogy a 2014. július 8-án kötött szerződés alapján a B. A. Zrt.-től lízingbe vette az általa választott F. M. típusú gépjárművet, amelyet a lízingbeadó kifejezetten ebből a célból vásárolt meg az A. H.B. Kft.-től. A gépjárművet az alperes Bűnügyi Igazgatóságának Felderítő Osztálya jelentős értékre elkövetett orgazdaság bűntette és más bűncselekmények gyanúja miatt D. G. és társai ellen indított büntetőeljárásban 2015. április 15-én lefoglalta, mert fennállt az alapos gyanú, hogy azt korábban ismeretlen tettesek eltulajdonították, majd az egyedi azonosító jel megváltoztatását követően, hamis okmányokkal forgalomba hoztak.
Az alperes 2016. április 14-én a lefoglalást megszüntette és a járművet a Be. 155. § (3) bekezdése alapján a H. V. Ag. részére rendelte kiadni. Határozatának indokolása szerint az eredeti tulajdonos A. H. társaságot a jármű eltulajdonítása miatt a német biztosító kártalanította, ezért a biztosító jármű kiadása iránti igénye alapos. A felperesnek a határozattal szemben bejelentett panaszát a Járási Ügyészség 2016. május 17-én meghozott határozatával elutasította. Álláspontja szerint a lefoglalt dolgot a Be. 155. § (2) bekezdése alapján elsődlegesen az elkövetéskori tulajdonosának kell kiadni. A casco biztosítása alapján a tulajdonost kártalanító biztosító társaság pedig a gépkocsira vonatkozó igényét a hatóságnak bejelentette.
A lízingbeadó a felperessel kötött szerződését 2016. június 13-án azonnali hatállyal felmondta. A felmondás folytán a felperesnek 1 796 112 forint tartozása vált egy összegben esedékessé, melyet a lízingcéggel kötött megállapodása alapján részletekben teljesít.
A felperes álláspontja szerint a jármű biztosító részére való kiadásával az alperes jogszabályt sértett. A bűncselekmény elkövetésének időpontjában ugyanis a biztosító nem volt a jármű tulajdonosa, és a büntetőeljárás során – az alperes kiadásról hozott döntéséig – igényét nem jelentette be, tulajdonjogát nem igazolta. A hatóságnak ezért egyedüli igénybejelentőként a járművet részére kellett volna kiadnia.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, annak jogalapját és összegszerűségét egyaránt vitatta. Arra hivatkozott, hogy a nyomozati cselekményei jogszerűségét kizárólag az ügyészség jogosult felülbírálni, azt polgári bíróság nem mérlegelheti felül, és az ügyészség szerint a lefoglalás megszüntetéséről hozott határozata jogszerű volt. A jármű kiadásáról az eljárási szabályoknak megfelelően határozott, ezért magatartása nem volt jogellenes.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította, és a felperest perköltség megfizetésére kötelezte.
Ítéletének indokolása szerint az alperes nem rendelkezett az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: Jogsegély törvény) 53. § (1) bekezdésében meghatározott iratokkal. Rendelkezésére állt ugyanakkor a Nemzetközi Bűnügyi Igazgatóság Bűnügyi Együttműködési Főosztálya Sirene Irodájának hivatalos jelzése a Németországban folyt eljárás részleteiről, a gépjármű kártalanítást követő tulajdonosáról, illetve arról, hogy a jelenlegi tulajdonos a járműre igényt tart. Kiemelte, hogy a felperes csak üzembentartó volt, és a tulajdonos B. A. Zrt. a gépjárműre vonatkozó igényt a nyomozó hatóságnál nem jelentett be igényt. A felperes a lízingszerződésben vállalt kötelezettsége ellenére nem tájékoztatta a tulajdonost a lefoglalásról. A lízingbeadó ezért arról csupán a lefoglalást megszüntető határozatból szerzett tudomást, azonban a határozat ellen jogorvoslattal nem élt. Mindezeket értékelve nem találta kirívóan jogellenesnek az alperes azon magatartását, hogy a magyar tulajdonos igénybejelentésének hiányában a magyar üzembentartóval szemben a német biztosítótársaság igényét látta alaposnak. Hangsúlyozta, hogy nem volt feladata a jogosult kilétének felderítése, vita esetén annak megállapítása. Az alperes magatartása nem volt jogellenes, ezért a felperes kárigénye alaptalan.
Az ítélettel szemben annak keresete szerinti megváltoztatása iránt a felperes terjesztett elő fellebbezést fenntartva az elsőfokú eljárásban tett nyilatkozatait. Hangsúlyozta, hogy nem tulajdoni, hanem kártérítési igényt érvényesít a perben. A kára nem a lízingszerződés felmondásából, hanem abból keletkezett, hogy elvesztette a gépkocsi megszerzésének a lehetőségét. Rámutatott, hogy a lízingbeadó – a tulajdonjoga kivételével – az adásvételi szerződésből eredő jogait rá engedményezte, ezért jogosult volt a gépjármű kiadása iránti igényét érvényesíteni. Állította, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 155. § (3) bekezdése alapján az alperesnek a gépjárművet neki kellett volna kiadnia. A német nyomozó hatóság jelzése ugyanis sem formailag, sem tartalmilag nem volt igénybejelentésként elfogadható, a határozata keltének időpontjában pedig az alperesnek még nem állt rendelkezésére a biztosító 2016. október 16-i igénybejelentése. A jármű abban az esetben is őt illette volna meg, ha a kiadásról az alperes a Be. 155. § (4) bekezdése alapján dönt. Álláspontja szerint az az ítéleti megállapítás, hogy nem álltak az alperes rendelkezésére a tulajdonjogot kétséget kizáró módon igazoló okiratok, önmagában megalapozza kárigényét. Ez azt eredményezte, hogy az alperes jogszabálysértő módon adta ki a lefoglalt gépjárművet, mivel az nem rendelkezett a Jogsegély törvény 53. § (1) bekezdésében előírt okiratokkal. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy az átvevő nyilatkozata, valamint a rendőrségi jegyzőkönyv tartalma alapján a gépjármű átvételének időpontja és a helyszíne is ellentmondásos. Hangsúlyozta, hogy a jármű vásárlására kereskedelmi forgalomban és ellenérték fejében került sor, ezért az alperes eljárásával megsértette a Jogsegély törvény 53. § (3) bekezdésébe ütköző módon a jóhiszeműen szerzett jogát. A károkozó jogellenes magatartásának a Ptk. 6:548. § (1) bekezdése és a Ptk. 6:519. §-a szerint sem kell kirívónak lennie, ezért az elsőfokú bíróság tévesen utalt az alperes kirívó jogellenességének hiányára. Álláspontja szerint a bíróságnak feladata lett volna a jogosult kilétének felderítése, ugyanakkor a H. V. Ag. jogosultsága téves, illogikus, és jogszabálysértő következtetés eredménye.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte, mivel a lefoglalást megszüntető határozata jogszerű volt.
A fellebbezés nem megalapozott.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, az ítélőtábla az érdemi döntésével is egyetértett, a kártérítés jogalapjának hiányára vonatkozó álláspontját azonban csak részben osztotta:
A fellebbezés elbírálása során abból kellett kiindulni, hogy a felperes kárát a pénzügyi lízingszerződése felmondásának időpontjában fennálló tartozásának összegében, a jogellenes magatartást pedig az alperesnek a lefoglalt gépjármű kiadásával kapcsolatos téves döntésében jelölte meg. Az alperes terhére rótt károkozó magatartás a Ptk. hatálybalépését követően történt, ezért a felperes kárigényének elbírálása során a Ptké. 54. §-a értelmében a Ptk. szabályai irányadók. Ebből következően a perben azt kellett vizsgálni, hogy a kártérítésnek a Ptk. 6:548. §-ában foglalt feltételei, valamint a kártérítési felelősség Ptk. 6:519. §-a szerinti általános elemei fennállnak-e.
A felperes állítása szerint a kára a nyomozó hatóság büntetőeljárás során hozott téves határozatából, vagyis közhatalom gyakorlásával keletkezett. A nyomozó hatóság határozata közigazgatási perben nem volt támadható, azonban a bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a felperes a kárának elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeit kimerítette-e. Az alperes alaptalanul kifogásolta a Be. 195. § (6) bekezdése szerinti felülbírálati indítvány előterjesztésének hiányát, annak ugyanis csak ügyészi határozattal szembeni panaszt elutasító határozat ellen lett volna helye. A felperes esetében viszont a lefoglalás megszüntetéséről és a kiadásról nem az ügyész határozott, az alperes határozata elleni jogorvoslat pedig a Be. 195. § (1) bekezdése szerinti panasz volt. A felperes ezt a jogorvoslatot igénybe vette, panaszát azonban az ügyészség elutasította, ezzel a kártérítés érvényesítésének a speciális feltétele megvalósult.
Kárigényének eredményes érvényesítéséhez a kártérítés Ptk. 6:519-6:520. §-ában meghatározott elemei közül a felperesnek kellett igazolnia a kára bekövetkezését, az alperes magatartásának jogellenességét, valamint az ok-okozati összefüggés fennállását. A jogellenesség vizsgálata körében az ítélőtábla nem osztotta az elsőfokú bíróságnak a Jogsegély törvény alkalmazhatóságával kapcsolatos álláspontját. Az alperes ugyanis a kiadással kapcsolatos döntése során nem a Jogsegély törvény hatálya alá tartozó jogsegély kérelem alapján járt el, hanem a Schengeni Információs Rendszer második generációjának (SIS II) keretében megvalósuló információcsere alapján adatokat kezelő hatóság, a Sirene Iroda jelzését vette figyelembe. Az Iroda működésére, jelzéseinek értékelésére a Schengeni Információs Rendszer második generációja keretében történő információcseréről, továbbá egyes rendészeti tárgyú törvények ezzel, valamint a Magyary Egyszerűsítési Programmal összefüggő módosításáról szó 2012. évi CLXXXI. törvény, illetve a 15/2013. (I. 28.) Korm. rendelet szabályai voltak irányadók. Ebből következően az igénybejelentőnek csupán a Be. 155. § (2) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén kellett a tulajdonjogát kétséget kizáró módon igazolnia, és nem volt jelentősége annak sem, hogy a Jogsegély törvény 53. § (1)–(3) bekezdésében meghatározott feltételek maradéktalanul nem teljesültek.
A Be. 155. §-ának a lefoglalás megszüntetésére vonatkozó szabályai meghatározott sorrendet állítottak fel arra nézve, hogy a lefoglalt dolgot kinek kell kiadni. A bűncselekmény elkövetésének idején az igénybejelentők egyike sem volt a jármű tulajdonosa [(2) bekezdés], ezért a kiadásra az alaposnak látszó igény előterjesztője tarthatott igényt [(3) bekezdés]. A nyomozó hatóságnak a büntetőeljárás keretein belül nem volt feladata, hogy több igénybejelentő közül a jogosult személyét a bejelentők közötti polgári jogi jogvita eldöntésének eredményeként válassza ki. A Be. 155. § (3) bekezdése alapján jogszerűen dönthetett bármelyik igénybejelentő javára, akinek a lefoglalt járműre vonatkozó jogosultságát a rendelkezésre álló tények megfelelően valószínűsítik.
Az alperes a Sirene Iroda által 2015. december 18-án közölt kiegészítő információk alapján megalapozottan tekintette a német biztosítót igénybejelentőnek, igényét pedig alaposnak. A magyar Sirene Iroda által közölt adatok további (okirati) bizonyítékok nélkül is elfogadhatók voltak a biztosító bejelentésének és az annak alapjául szolgáló tényeknek – a biztosított kártalanításának – az igazolására. A Schengeni Információs Rendszerbe a német nyomozó hatóság előtt folyt nyomozással összefüggésben bevitt figyelmeztető jelzéshez kapcsolódó kiegészítő információk értékelését és ellenőrzését ugyanis a német Sirene Irodának már el kellett végeznie [2012. évi CLXXXI. törvény 1. § 6. és 11. pont, 3. § (2) bekezdés a) pont, 13. §-a, 27. §-a, az Európai Parlament és a Tanács 2006. december 20-i 1987/2006/EK Rendeletének 3. cikk b) pontja, 7. cikk (2) bekezdése].
A jogszabály által megengedett magatartás tanúsítása önmagában a károkozást nem teszi jogszerűvé. Ehhez a Ptk. 6:520. § d) pontja értelmében annak a további feltételnek a teljesülése szükséges, hogy a magatartás más személy jogilag védett érdekét ne sértse, vagy a jogszabály a károkozót kártalanításra kötelezze. A Ptk. törvényjavaslata indokolásában felhozott példa szerint a védett jogi érdek fennállását a kár bekövetkezésével a károkozó és a károsult között létrejött jogviszonyban kellett vizsgálni. Ennek során pedig figyelemmel kellett lenni arra, hogy a károkozó közhatalmat gyakorolt, és a jármű tulajdonosának, vagy a lízingbevevőnek nem volt a hatósággal szemben olyan joga, amely mentesítette volna a lefoglalásról, illetve annak megszüntetéséről hozott döntésének a tűrése alól. Az ítélőtábla ezért egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy az alperes magatartása nem volt jogellenes.
Mindezek mellett az alperes helyesen hivatkozott arra is, hogy ha határozatát egy többféle értelmezést engedő jogszabály alapján hozta, az esetleges téves jogalkalmazáson alapuló tévedése a felróhatóság körén kívül esik [pl. BH 2003.236., BH 2009.325.]. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a felperes keresete szerinti igényéből nem a felmondással esedékessé vált teljes tartozás, hanem kizárólag az abból már kifizetett lízingdíjak minősültek a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés a) pontja szerinti kárnak. Ennek azonban a kártérítés jogalapjának hiányában a perben ügydöntő jelentősége nem volt.
A kifejtettekre tekintettel az Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét – az indokolásának kiegészítésével – az 1952. évi Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.21.204/2018/5-II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás